A piactér

*Óvatosan lépkednek előre, szinte az avar sem roppan meg a talpuk alatt. Isenaar a szemét mereszti a sötétségbe, minden egyes hangra, mozdulatra villan a tekintete ahogy haladnak előre. Hallja ahogyan a nő visszafelé számol és szemével keresi a valamit. A valamit, ami jól láthatósan nincs ott. Amerre az ösvény véget ér, csak az égig érő fák koronája vet árnyékot baljósan mindenhova.*
-Gondolom Ön is látja amit én sem látok… *mondja feszülten.*
- Akármi is volt itt már elvitték...hiába jöttünk- pillant körbe és hátra fordulva és az útra mutat*
-Szerintem forduljunk vissza
*De hiába, a visszaút egyáltalán nem hasonlít arra, amelyen idejutottak. Ez már sehogy sem tetszik a férfinak, érzi valami itt nagyon nincs rendben. Szeme egyre idegesebben keresi a kiutat próbálja meghatározni helyzetüket.
Egy idő után elveszti az időérzékét és mintha valóban nem telne az idő tovább. A napot kémleli, de nem tudja megállapítani azt sem merre jár azt sem merre van észak vagy dél. Halkan suttogja magában: *
-Na most értünk a csapdába.
*A nő megjegyzésére új és eddig nem mutatkozó ráncok jelennek meg az arcán.*
- Lehet ez egy rémálom de ha felébredek emlékeztessen rá hogy kérdezzem meg magamtól, miért hallgatok folyton magára…*mondja a nőnek bosszúsan.*
*Ő is hallja a hangot a hátuk mögül és azonnal hátrafordul, hogy akármi is az de véget vessen neki. Farkasszemet néz a jelenéssel és tudja, és érzi ez nem a valóság*
-Ócska szemfényvesztés az egész- *suttogja a nőnek.
*Dermedten nézi ahogy a nő odasétál a virághoz emelt hangon figyelmezteti*
-Eszébe ne jusson megfogni azt a virágot!

 

[A kút rejtélye]

Jól látja a férfi arcán átsuhanó arckifejezést, amire csak egy apró mosollyal válaszol.

- Nem feltétlenül a menekülésre gondoltam...hanem arra, hogy alkalomadtán szorult helyzetekből kihozzam magunkat. Bármennyire is meglepő lehet, de nem a saját bőröm mentése az első. Ha az lenne, akkor most nem itt lennék. – hogy hol lenne helyette...nos, azt ő maga sem tudja igazán.

- Innentől kezdetét veszi majd a macska-egér játék. – nyugtázza egy bólintással Iseenar megjegyzését. Nem is kell igazán odanéznie a másik arcára: szinte érzi a belőle sugárzó feszültséget. De minthogy a férfi harcos, és a csata heve előtti adrenalinlöketet érzi...ő maga a préda becserkészése előtti feszült pillanatokat. Noha nem egészen biztos benne, hogy itt most nem ők lesznek a préda. Futólag a másikra pillant, s apró mosolyt ereszt meg, amolyan „megnyugtatásul”. Lassan, de biztosan elérnek útjuk végéhez, ám nincs köröttük semmi egyéb, csak a messzi végtelenbe nyúló erdő fenyegető rémalakja. A fák árnyai sötéten nyújtóznak feléjük, mintha csak azt sugallnák, forduljanak csak vissza, amerről jöttek, nincs itt semmi látnivaló...És egy idő után kénytelenek is lesznek ezt megtenni.

- Kellene itt lennie valaminek. – ismétli már meg sokadszorra -, ha más nem, annak a furcsa virágnak, amiről az álmunk szólt... – körbejár, az avaron a virág nyomait keresve minduntalan: noha pontosan tudja, hogyha előttük lenne, még úgy is a sötétbe veszne. Igyekszik közel maradni a férfihez, s úgy kémlel körbe egyszer, kétszer...tucatjára. Ám semmi nem tanúskodik arról, hogy mit kellene tenniük, merre kellene menniük. Csalódottan indulnak meg visszafelé, hátha csak elkerülte valami a figyelmüket, de mindinkább úgy tűnik, mintha újra és újra ugyanott lennének...bármerre is lépnek, vissza, előre...hiába lát jól a sötétben, ha újra ugyanazt és ugyanazt látja.

- Ez egy rémálom. Vagy eltévedtünk, vagy valaki játékot játszik velünk, hogy a bőrünk alá kerüljön... – dohog fel sötéten a sokadik ugyanolyan megjárt kör után, amikor egy hang szólal meg mögüle és egyszeriben lúdbőrözni kezd, ahogy a hang mellé a törpe alakja is társul, tőrrel a szívében.

- Én...- rebegi, de mire bármit mondhatna, Notdraek összerogy. Rossz érzés keríti hatalmába. Odasiet ahol az előbb a jelenés állt, ám a törpe helyett csak a fekete virágot találja. – Azt hiszem, megvan a jelünk... – sóhajtja.

 

A rossz érzés a cél közeledtével csak tovább fokozódik mindenkiben.
Az utolsó lépéseket számolva Isenaar és Aurora tanácstalanul néz körbe. Három...Kettő...Egy...
Hiába keresgélnek, mintha a hosszú utat a semmiért tették volna meg. A fák csendben állnak tanút, miközben ők körbeforogva keresnek az avarban akármit, bármit, ami virág lehetne, hát még hogy fekete. De pár korhadt fatörzs, gomba, és elkorhadt levélen kívül nem találnak semmit. Hiába jöttek.
Mikor végül feladják, és elindulnak, visszafelé sétálva a dombon túl mintha ugyanide jutnának vissza. De az nem lehet. Ijedten néznek körbe, de újra csak ugyanazok a fák, az ismerős korhadt törzsek és gombák... Lehetetlen. Virág sehol.
Ekkor egy férfi szól Aurorához, úgy, hogy Isenaar is hallja. A hangja Notdraeké.
Ha hallgattál volna rám, talán még ma is élnek.
Ekkor kilép egy fa mögül a törpe, szívében tőr, a vég lassan csordogál végig az koszos, rongyos ingen amit visel. Összeesik.
Mire Aurora odaér, a holttest már nincs sehol, csak egy virág. Fekete.

 

[A kút rejtélye]

*Ahogy Aurora említi, hogy milyen rejtett képességei vannak, Isenaar csak bólint.* ~ Jó lesz ezt észben tartani~. *A „ Ne mondja hogy ezzel nem számolt” mondatára bár nem szól semmit, de az arcán egy kissé leereszkedő, kicsit szemrehányó mosoly jelenik meg amit ha mindenáron meg akarunk nevezni akkor legfeljebb az „ugyan már” és az „ ezt most komolyan mondja” kifejezések egyvelege lehet. Nem neheztel a nőre hiszen nem ismerheti a harctéri képzettségét, vagy tapasztalatait, ilyesmiről soha nem beszélgettek. Azért annyit jónak lát megjegyezni:*

-Remélem nem lesz szükség rá, de ha a helyzet elfajul és kilátástalanná válik, kérem használja eme képességét. Változzon át, és nyugodt szívvel hagyjon hátra és hozzon segítséget. A lovaink a város nyugati szélén található Vörös Kakas fogadóban vannak, biztosan megtalálja. - mondja szigorúan*

*Az eső érkezését mindössze egy bosszús fintorral nyugtázza, szótlanul ballagnak tovább, próbálja az el-eltünedező nyomokat kivenni. Ahogy a nő megérinti a karját hátrafordul, és biccentéssel jelzi egyetértését, majd a kőrakáshoz sétál, letérdel és belemarkol a hamuba amely még langyos.*

*Suttogva alig hallhatóan mondja a nőnek: *

-Akárkik is voltak itt legfeljebb egy órája jártak erre. Tehát nem sokkal, de előttünk vannak…

*Ahogyan ezidáig, úgy haladnak tovább, nesztelenül, de ha a nő eléggé figyel a férfin apró változásokat tapasztalhat. A veszélyérzet fokozódásával Isenaar érzi ahogyan az adrenalin elkezd dolgozni a szervezetében. Az ereiben mint forró láva terjed szét és a nyomasztó érzést felváltja a harctéren átélt izgalmak szele.*

*Aki vett már részt csatában az pontosan tudja: csak úgy lehet túlélni ilyen ütközeteket, ha az ilyenkor keletkező stresszt az ember megfelelően tudja kezelni. Hosszú évek munkájával ez az érzés átformálható, és veszedelmes előnnyé alakítható a harctéren. Nos Isenaar rendelkezik eme készséggel, és arcán az elszántság, tettrekészség tükröződik ahogy elérik a rengeteget. Alakja egyszerre félelmetessé válik, hasonlatosan a vadászó ragadozókhoz…*

 

[A kút rejtélye]

Alakváltóként az a szerencsém, hogy jobban látok a félhomályban, és a sötétben, mint egy átlagos ember - erre később is támaszkodhatunk még. Macskaalakban pedig teljesen beleveszek az éj sötétjébe. Ezt tartsa észben – pillant a férfira, s a következő felvetésre leginkább csak a vállát rándítja meg: a gondtalanság minden álcája eltűnt immár alabástrom arcáról.

- Ne mondja, hogy ezzel nem számolt, amikor elindultunk. Tökéletesen tisztában vagyok vele én is, szükségtelen felhívnia rá a figyelmem. – mielőtt a férfi nekiáll összeszedelőzködni, érezheti, hogy a mellette álló nő izmai szinte pattanásig feszülnek, s teljesen a környezetük feltérképezésének szenteli jelenlegi energiáit, ezért a rövid, velős válaszok. Ahogy a másik megindul, utána iramodik, s ezzel egyidőben rákezd az eső is, fátyolszerű cseppekkel nehezítve a látási viszonyokat.

- A franc essen belé...száraz földön könnyebb dolgunk lenne – morogja, s jó pár száz lépés után majdnemhogy elvesztik az irányzékot - a lassan csepegő eső elmossa magával az eddig látott nyomokat is. Az egyetlen támasztékuk az észak...így hát arrafelé indulnak tovább. Már épp kezdené feladni a remény halvány szikráját, hogy jó helyen járnak, amikor megpillantják a tisztást, és a kis kőrakást a nem túl messzi távolban - amihez közelebb indul, hogy megszemlélje: ekkor furcsa, zsigeri érzés keríti hatalmába. Megérinti az előtte haladó férfi karját, s ha amaz hátrafordul, az ajkai elé emeli mutatóujját, majd a kőrakásra mutat, mintegy jelezve, hogy a lehető legkevesebb zajt csapva haladjanak tovább, hiszen azok a bizonyos valakik nemrég járhattak erre - és nem volna baj, ha a meglepetés ereje az ő oldalukon állna. Még ha csapda is...ne sejtsék hát, mikor készülnek belesétálni.

 

Aurora és Isenaar nemsokára megteszi a 3000 lépést az erdőben. Az eső szemerkélni kezd.
Egy jellegtelen, semmitmondó, jelöletlen részén állnak meg az útnak tanácstalanul. Mivel jobb ötletük nincs, tovább sétálnak, és pár perc múlva egy tisztásra érnek. Egy kis kőrakás a tisztáson a közepén hamut rejt, talán valaki itt sütögetett nemrég. Néhány perc nézelődés után viszont a távolban a két útitárs meglát egy dombot, és nemsokkal később már ott is vannak, körülbelül ötezer lépés távolságra. Innenn nem lehet messzire látni, körös körül a sűrű fák és a sötét felhők szépséges, de nem túl hívogató látványától.
Elvileg már csak egy újabb rövid séta választja el őket északra a céljuktól. Rossz előérzet fogja el őket.