A piactér

Látogatás Duncan Kapitánynál V2

Ahogy a nő felbukkan a lépcső tetején, egy alig hallható sóhajtást présel ki magából, amely inkább így apró fújtatásnak hangzik.

-Szép napot önnek is Aurora kisasszony! - próbálkozik meg egy halvány mosollyal. Tudja pár pillanat múlva már a hátasával érkezik mellé a nő. Furcsa módon a lovak is köszöntik egymást ez Vihar részéről egy apró nyerítés és egy kis fejrázást jelent. De szemlátomást a pacik örülnek egymás társaságának.

~Különös hogy a lovak milyen könnyedén barátkoznak, míg az emberek..~ elmélkedik erről. Bár tudja ebben főleg ő maga a kerékkötő, de hát az lenne a furcsa, ha kebelbarátnők lennének. Majd igyekszik gyorsan és határozottan válaszolni:
-Igen mehetünk… - azzal megindítja lovát a város felé vezető úton egyenest.

Kényelmes tempót diktál lovának, egyrész még meglehetősen idegen neki a lovaglás, másrészt nem is nagyon mer komolyabb iramban haladni nem ismerte még ki eléggé a hátasát úgy érzi. A lova kiegyensúlyozottan és egyenesen halad Aurora lova mellett a leány pillekönnyű súlya nem teher neki. Tekintete minduntalan a nőre siklik, de beszélgetést nem nagyon kezdeményez vele.

~Milyen ösztönösen és tapasztaltan lovagol…~ tűnődik, majd nyomban el is kalandoznak a gondolatai és erről is a lord jut eszébe, bele is pirul rendesen. Ugyanakkor a szíve tájékán mintha csavarnának egyet. ~Vajon milyen érzés lehet…~ és igyekszik megálljt parancsolni ennek a gondolatfolyamnak, mielőtt veszélyesebb vizekre tévedne. Szerencsére a város falai már látszódnak a távolban. Ez végre jó ok arra hogy szóba elegyedjenek.

-Ha egyetért az ötletemmel, szerintem a kapitány keresését a piactéren kezdhetnénk. – Próbál minnél magabiztosabbnak hatni. Valahol legbelül Aurorának is szeretne bizonyítani, hogy érezze nem hagyatkozik mindenben rá és nem a másodhegedűs kolonc szerepét szánta magának. Most sem, ebben sem jóllehet alaposan rászorul a nő segítségére. Eltökélten néz a távolba amerre a piactér helyét sejti.

- Ugyanis ahogy emlékszem legtöbbször ott láttam a járőreivel, és ma egyébként is piacnap van. Isenaar mesélte, hogy a kapitány ilyenkor megy beszedni a jussát a kereskedőkhöz. Amúgy pedig a minap is láttam Duncant, amikor Vihart megvettem ( simít finoman egyet a ló nyakán ) akkor épp az északi bejárónál ácsorgott.

Most már csupán pár sarok választja el őket a piactértől ezért Viola lelassítja paripáját, engedve a gyeplőn, és várva Aurora állásfoglalását a tervéről, közben tekintetével próbál olvasni a gondolataiban.

 

[Látogatás Duncan kapitánynál]

Csönd uralkodott a szobában, szinte a légy zümmögését is lehetett hallani. Kora délelőtt volt, a nap épphogy csak megcsillogtatta gyenge, de éledező sugarait, mikor a nő sóhajtva vetett egy utolsó pillantást képmására. A haját selyemszalaggal fogta össze, hiszen úgyis csak útban volna. A hivalkodó vörös rúzst ezúttal elhagyta, helyette hagyta, hogy ajkainak természetes színe kerüljön előtérbe. Egyszerű, de kényelmes fehér blúzt és barna lovaglónadrágot húzott, s igyekezett megóvni magát attól, hogy minduntalan önkéntelenül sóhajtozzon. Eltűnődött vajon ez mennyire az ő hibája, és mennyire a mindig makacs férfié, de egyre csak arra jutott, hogyha bárki hibáztatni kívánná a történtekért...nos, igaza volna. Csodálkozott is, hogy a leány nem esett még neki ilyenforma vádakkal, s nem hányta a szemére, hogy mégis, törődik-ő egyáltalán a lorddal?!

Kétség sem fért hozzá, hogy Viola ettől az egésztől valami mást is remélt, mint pusztán azt, hogy valaki kenyérmorzsaként szór eléjük egy nyomot, amin elindulhatnak, s csodával határos módon megkeríthetik az eltékozolt férfit. De egyelőre elég volt annyi, hogy hajlandó összedolgozni, mert tetszett vagy sem, mindkettejüknek egyforma szerepe volt abban, hogy a férfi megkerüljön - márpedig feltett szándéka volt, hogy mindez így történjék. A helyére igazította a kósza szemek elől elrejtett tőröket, s véget vetve gondolatai háborgó sodrásának megindult kifelé. Puha léptekkel vágott át a csendes folyosón, le a lépcsőn, át a termen, ki a szabadba, s már onnan látta a leány karcsú alakját, ahogy az istálló előtt várja.

- Kellemes napot, Viola. - visszafogott mosollyal köszöntötte a leányt, majd az istállóba indult, hogy aztán kisvártatva elő is kerüljön onnan az éjfekete paripával, Éjféllel. A jószág békésnek tetszett, s a tarka lovat meglátva megörülve prüszkölt, mire tulajdonosa gyengéden simított végig okos fején.

- Készen áll, indulhatunk? - tekintete egybefonódott a nőével, s a külső szemlélődő számára is világosan kivált, hogy az összekapcsolódó szempárokban ugyanannak az elszántságnak a lángja világlik....

 

[Látogatás Duncan Kapitánynál]

Holdviola már napok óta fokozott izgalommal várta, hogy Aurorával mikor indulnak végre a városi őrség kapitányát felkutatni. Gondolatban és tettekben is készült erre, hiszen tulajdonképpen ez volt az első igazi kalandja, egyedül Anwar földjén, távol az otthonától.

Jólvan na, nem teljesen egyedül, mert nagyon is számított a nő támogatására, sőt, nélküle nem is biztos, hogy bele mert volna vágni egy ilyen dologba. Szokásától eltérően praktikus köznapi öltözetet választott: egy finom szövésű de passzos lovaglónadrágot, sötétszürke bővebb szabású, vastagabb felsővel. Igyekezett kerülni a feltűnést bár ez a ruha is remekül állt rajta, karcsú de nőiesen domború alakját hiába próbálta általa eltakarni. A minap vásárolt tarka kancával már úgy-ahogy összeszoktak, és most is mint minden eddigi alkalommal, egy jó adag friss szénával és pár ínyencséggel köszöntötte új barátját. Fontosnak érezte, hogy az állat megbízzon benne, de valójában is szeretett a hátassal törődni. A rossz idő dacára sok időt töltött az istállóban, és szomorúan ébredt rá, hogy hosszú idő óta az egyetlen öröm az életében ennek a jószágnak a felbukkanása volt. Gondosan ápolta, kényeztette lovacskáját és könnyek között ismerte fel, hogy azért is ilyen fontos neki ez az állat mert valójában nagyon magányos. Éppen ezért sokat is beszélt a hátashoz, minden búját baját megosztotta vele, és a derűsebb időben kivitte játszani az istálló elé is.

-Jól van mindjárt indulunk, csak megvárjuk Aurora kisasszonyt- súgta a ló fülébe miközben kivezette az istállóból. Valójában nagy talány volt számára Isenaar választottja. Bár ha erre a szóra gondolt, minduntalan görcsbe rándult a gyomra. Pedig vele kezdettől fogva kedvesen bánt, holott tulajdonképpen riválisok voltak. Innen, onnan próbált többet megtudni róla de ez csak mégjobban összezavarta. Rebesgették hogy régi lakója a kúriának, meg komoly befolyása van sokhelyütt. Azt is mondták, hogy egy ültő helyében csavarja el a férfiak fejét és akár az erszényét is, meg hogy megközelíthetetlen fúria. Sőt! Arról is pletykáltak, hogy kéjnőként kereste egykor a kenyerét és szemrebbenés nélkül kivégez bárkit, jobb tőle tartani mert gátlástalan orgyilkos.

De vajon Isenaar miért szereti? Csak mert előbb érkezett a Lord életébe mint ő? Mert különleges, rejtélyes és titokzatos? És vajon a nő szereti-e a lovagot, és ha igen mennyire? Sokszor szeretett volna megfutamodni, hazaszaladni a kényelembe a biztonságba. De nem tudta elengedni, hogy küzdjön a férfi szerelméért. De vajon érdemes? Ezt nem tudta. Rengeteg kérdést szeretett volna feltenni Aurorának, erre akár most lenne itt az alkalom, de tudta hogy úgysem fogja megtenni…

Most, itt van a lehetőség hogy ő is tegyen valamit a férfiért. Mert nem volt kétség benne, hogy ezúttal szüksége van rá. Talán másként fog rá tekinteni majd. Féltette is, de az alkalom, hogy bebizonyíthatja, hogy nem csak egy elvarázsolt királykisasszony egy elátkozott vártoronyban, és meg tudja állni a helyét máshol is. Ez a gondolat adott bátorságot neki felpattanni a lova hátára.

-Nem lesz semmi baj meglátod- simít végig a ló nyakán, és türelmesen várja hogy Aurora felbukkanjon, hogy aztán egy háromnegyedórás poroszkálás után a kikötőben kezdjék a kapitány keresését.

 

Aurora végül sikerrel jár, és Isenaar eléggé magához tér ahhoz, hogy újra tisztában legyen azzal, hogy hol van, és hogy mi a valóság (legalábbis amit annak vél). A fekete virág viszont újra sehol nincs, igy hiába is próbálna bosszút állni rajta.
Viszont ahogy a kalandorok átkutatják a környéket a virág után kutatva, nem csak a saját nyomaikra akadnak. Úgy tűnik az eső még nem mosta el teljesen az elmúlt napok nyomait, és több pár lábnyomot is találnak, amik végül a falu felé vezetnek vissza, amerről Isenaar és Aurora jött.
//Hacsak nem akartok még kutakodni, akkor részemről a virág története lezártnak tekinthető.Folyt köv.//

 

[A kút rejtélye]

Dobás értéke=0+5=5
Célhatár=10

*Ahogy fájdalmával küszködve előre hanyatlik, és fejét leszegve belemarkol két kézzel a földbe. Érzi a föld hűs nedves szagát, az erdő kipárolgását, lassan a tudata felébreszti hogy eltévedt és nem jó helyen jár. Az utolsó kép fakulni kezd mint a napszívta pergamen, előbb a kép szélein tűnnek el az alakok, majd végül Aurora hasonmása is köddé lesz. Tudatosan küzd immáron a képzetekkel, csak arra koncentrál ami már biztos, az erdőben van. És ennek a gondolatnak mentén visszatalál a jó ösvényre újra. Érzi ahogyan a nő szólongatja majd a vállát kezdi rázni. Ez már elég erős inger és végleg megszabadul a káprázattól. Csak a fekete virágot látja maga előtt immáron, az erdő közepén a tisztáson. Felegyenesedik.*

~El kell pusztítani ezt a virágot~ *gondolja. És bár nem tudja hogy a virágból gyökerezik-e a mágia vagy a mágiának terméke a virág, biztos az igazában. Majd váratlanul hatalmas pofon csattan az arcán.*

*Felnéz. Meghökken. ~De hiszen ez Aurora. Mi ütött ebbe a nőbe?~* Nem érti. Féltérdről felegyenesedik, kardját megmarkolja, és végig simít tenyerével a ’kivasalt’ arcán. ~Hölgyektől pofont kapni nem szégyen….csak apró kellemetlenség~Tűnődik magában. Kissé zavaros tekintettel a néz a nőre.*

-Hallja magának aztán finom módszerei vannak ! – és a virágra mutat.- Inkább ezen gyakorolja az önvédelmet ha kérhetem!

 

[A kút rejtélye]

Ahogyan Isenaarnak, úgy számára is megszűnik a külvilág egy jó pár percre: elnyeli és magához vonzza a virág hangja, amely úgy kúszik a bőre alá, hogy szinte észre sem veszi – ahogyan azt sem, hogy a másik sokkal jobban küzd vele, mint ő.

- Nem teszel többet, mint falakat emelsz magad köré, hogy távol tarts mindenkit...és megmaradhasson a kis címed...hány szívet akarsz még összetörni, hogy aztán trónt ülj rajtuk, mint valamiféle groteszk királynő? - citálja a hang cinikusan, gonoszan, - Nem...nem...NEM!

A furcsa hang egyszeriben megszűnni tetszik, s ő zihálva vesz újra levegőt, hogy a szeme előtt a kis rét alakja bontakozzon ki újfent a megdelejezett férfivel egyetemben. Odarohan, s ő maga is féltérdre rogy, majd először finoman – majd ha nincs rá különösebb válasz – egyre erősebben rázni kezdené a lord vállát.

- Isenaar! Ez nem a valóság, ébredjen fel! Ne hagyja, hogy maga alá temesse, csak az elméjébe próbál beférkőzni! – kérleli állhatatosan a férfit, noha egy pár perccel ezelőtt még ő csinálta ugyanezt. Ha más nem hat – nem szívesen -, egy pofonnal próbálná észhez téríteni a másikat. Ha itt most, az első akadálynál megbuknak, soha nem fognak a végére járni ennek a rejtélynek – sőt mi több, valószínűleg egy jó kirurgusra is szükségük lehet...