A kikötőnegyed

Menekülés

Az a feketeség olyan, mint a pupillájában hullámzó lelke, eleven, mozgékony, de teljesen színtelen, üres és gonosz. Míg az ő arcába illenek lélektelen szemei, a lány gyöngéd külleme, édes szőkesége egyáltalán nem passzol hozzá. A kontrasztos jelenlét fenyegetésként hat, nem nyúlna hozzá.

Vagy legalábbis nem így.

Torokhangot hallat válaszul, mert ő tudja az igazságot, ami rácáfolna az örömére, de a biccentés és a kis mosoly csak figyelmet és nem szavakat kap. Ha már nem ölte meg halálra rémíteni se akarja, egy másik alkalommal majd talán újra üldözőbe veszi és amaz felnyit rajta egy régi sebet, régi emlékekkel.

- Nem sok helyre mehetett, a mólókon túl a kikötőből végül is az egész várost elérheti - sóhajt fel nem éppen a legbarátságosabb hangján, de aztán int a kezével, hogy a lány merre menjen. - Reggelnél előbb nem találják meg itt a tetemet, nem hagytál el semmit, ami miatt vádlott lehetnél a halálukban? - praktikus a kérdése, de közben elindul a móló végéről befelé, az orrát a levegőbe emelve kitágult orrlyukakkal keresi a tenger és vérszagon túl az állat nehéz, forróvérű illatát.

- Hazaviszlek.

Menekülés

Figyeli az idegent, és bár nem tud olvasni a gondolataiban tisztán látja, hogy mennyire el van gondolkozva. Nyel egy nagyot, miközben várja, hogy elfogadja a kinyújtott kezét. A feketeség jelenléte most a jégkék pillantások miatt szinte égeti. A fekete minta szinte örvénylik, annyira mélyen sötét. Beharapja ajkát és visszahúzza kezét. Zavartan tűr el egy kósza szőke hajtincset az arca elől. Nem akar belegondolni, hogy talán, ha nem támadják meg, az idegen talán vele akart volna végezni.

- Örülök, hogy éppen erre tévedtél, nem boszorkány! - Biccent egy apró, de fájdalmasan sivár kis mosollyal. Egy ideig tanácstalanul áll egyik lábáról a másikra. – Segítesz megkeresni a lovam?

Teszi fel végül a kérdést elég esetlenül.

Menekülés

- Nagyon hatásos - nem rándul meg az arcán egyetlen izom se, de a kelleténél néhány másodperccel tovább mered a haldoklóra, ahogy elképzeli mit tehetne vele ez a képesség. Tele van régi sérülésekkel, fehéren erezik át a testét, széles vágások, mély döfések.

Hol is van az a sál, amivel bekötötték a szemét?

- Nincs mit megköszönnöd, csak meg akartam ölni valakit, és ők kapóra jöttek - a hangja érdes, kissé felhevült a küzdelemben, leengedett karokkal áll, nem nyúl a kinyújtott kézért, de annak feketeségét alaposan megbámulja, kétséget sem hagyva afelől, hogy észrevette a jelenséget. - Rothadsz - szóvá is teszi, hátha a másik akar valamit tenni ellene.

- Kraszna. És nem vagyok boszorkány - ellenben most bosszúsan összeráncolja a homlokát, nem igazán tudva, hogy mit kezdjen a lánnyal. Őt akarta levadászni, de a vérszomja már kielégült és olyan ez, mint egy szenvedélyben együtt töltött éjszaka után a kesernyés felébredés.

Menekülés

A lány szíve a torkában dobog, olyan hevesen, hogy félő, kiszakad a helyéről. A lassan elvérző férfit látva mégis inkább elégtételt érez, így az arcára halovány, de sokatmondó, önelégül mosoly húzódik. Cseppet sem sajnálja szerencsétlent, hiába a rettenetes halálhörgések. Csak a kezábe ne nyillalna fájdalom, amely eszébe jutattja, hogy ezt ő maga akarta így. Nem akar ártani másoknak, azért készítette az átkot, mert jól tudja, hogy ez az eufórikus élmény olyan számára akár valami drog. Kicsit megrázza a fejét, és mire újra a jelenben van az idegen megmentője rá pillant.

- Felszakítottam egy régi sérülését... - Felel olyan szelídséggel, mintha nem éppen most okozta volna egy ember halálát. - Köszönöm!

Egy apró lépéssel lép csak közelebb az idegenhez, miközben fekete átokkal borított jobb kezét felé nyújtja.

- Leena! - Csendesen mutatkozik be. - Boszokány!

Gúnyosan teszi hozzá a szót, utalva a támadói megnevezésére.

Menekülés

- Kapjuk el, egyedül van! - de hiába tűnik könnyű prédának és szorították be maguk közé, a mozgékonysága révén ez még közel sem lefutott ügy, nem átallja hosszú köpenyét is a megtévesztés eszközeként használni a támadói ellen, de még nem sikerült fölénybe kerülnie, amikor a vér az arcába fröccsen, a szemei megrebbennek, félrefordul. Rossz vége is lehetett volna ennek a figyelemelterelésnek, de a férfi társai pont olyan megzavarodottak, mint amilyen kibillent lett hirtelen ő.

- A rohadt kurva! - bugyorékoló kiáltás a haldoló szájából, akinek hű fegyvertársa előreveti magát, hogy elkapja a lányt, magára hagyva az utolsó harcossal a félelfet, aki most az előnyt egyáltalán nem rest kihasználni, villámgyors támadásokkal kényszeríti a ládákhoz, rövid tőreivel blokkolva minden egyes kardcsapását, lépésről lépésre egyre kisebb mozgásteret adva neki, amíg egy halálos döféssel a torkába nem fúrja a pengéjét és hagyja leomlani, ahogy mögötte is a fejét fogva botladozni kezd a nagydarab, akivel a boszorkány bánt el csúnyán.

Felé lendül, hogy a tarkójába döfve megszüntesse a fájdalmat örökre, a kivérző férfivel nem törődik, azt a lány amúgy is teljesen elintézte.

- Mit csináltál vele? - bök rá az állával, anélkül hogy közelebb menne a veszélyes nőstényhez.

Menekülés

Nincs már energiája, se ideje tovább tiltakozni és küzdeni az igazáért, hisz a titokzatos idegen férfi megjelenése a támadóiba fojtja a szót. A kék szemek szinte pillanatokig megbabonázzák, alig vesz tudomást a csuklyatakart arc többi részéról. A megmentője már újra harcol, a fiatal nő pedig nem hagyhatja, hogy az erőfölényben lévő zsoldosok végezzenek egy újabbb alakkal, aki a megmentésére adta a fejét. Éppen ezért nem menekül, csak hátrál, így remekül látja, hogy a támadói talán nyerésre állnak. Zakatol a szíve, a fülében hallja a szívveréseit, de végül hagyja, hogy a gyász és a harag eluralkodjon rajta. A szemei ekkor ismét lilán ragyognak fel, de a teste szinte önkéntelenül is kiadja a parancsolt az erejének, amelynek következtében az egyik dulakodó férfi felüvölt fájdalmában. Leena kitűnő pontossággal találja meg az egyik csaknak halálos kimenetelű sérülését, és a seb kipattan vérrel áztatva el szinte mindenkit, aki a közelben tartózkodik.

- Na megállj csak boszorkány! - Kiállt rá a másik nagydarab férfi, és meglódul felé, de Leena ekkor égtelen fejfájással "jutalmazza" eme tettet. Bár a fekete átokkal borított keze sajog, mégis tűrhető ez a fájdalom, hisz a férfiak minden bizonnyal szörnyűségeket tettek volna vele.