A kikötőnegyed

Menekülés

Akkorát horkant, mintha valami állat lenne az eltévedés hallatán, a sziszegése és szótlansága a bocsánatkérés hallatán is arra vall, hogy olyan kevéssé szocializált, amennyire az csak lehetséges. Kétségkívül elég jó megfigyelő, még ha az igazság, amit a lány elé állított fájdalmas is, semmit sem szól, hogy tompítsa a szavak élét.

Hűvös ujjai olyan biztonsággal vezetik át Leenát a bozóton, hogy biztosra veheti, kísérője tökéletesen lát ebben a sötétben. A szorításra erősebben fogja, hogy ne vesszen el, ha hűen követi nem hagyja, hogy megbotoljon, lépésről lépésre viszi ki a lovához, bár az érzelmes találkozást a bokrok melletti sötétből figyeli, teljesen mozdulatlanul.

- Megmentettelek -ismétli utána hitetlenkedve, megingatja a fejét. Egy másik éjszakán talán megöli. Talán nem csak megöli.

- Ha nem teszem, ugyanabba a csapdába esel és a lovadat reggel eladják az első kupecnek. Pazarlás lett volna -közelebb lép lassan, az ujjait az állat nyakához érinti óvatosan, megmelengetve azokat a szőrén. - Ha megtűr a hátasod a hátán mögötted, akkor oda tudlak vezetni. Bár csak követni kell a déli utat, szinte eltéveszteni sem lehet, de éppenséggel van arra dolgom, köszönetképpen elvihetsz -szinte elzsibbad a nyelve a sok szó végére, de ha a lány enged, hamarosan már mögötte ül a nyeregben, a combjai az övéhez igazodnak, a mellkasa a hátához simul, bár a derekát nem öleli át, nem fél, hogy lebillenne, csupa izom testének közelsége hűvösebb, mint amire Leena számíthatna.

Menekülés

- Magam sem tudom. Eltévedtem. - Elszégyellve magát hajtja le a fejét, de kitartóan követi az idegent.
Ő maga is megijed, amint a férfi bosszús sziszegésbe kezd. Azonnal visszahúzza a kezét, pedig direkt átoktalan ujjaival nyúlt.

- Bocsánat! - Suttogja halkan. Kraszna szavaira nagyot dobban a szíve, de nem a szó jó értelmében. Ezek után össze is szorul. Hisz ez mind igaz rá. Azonban nem engedheti, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta. Most nem… Közben, ahogy haladnak a lány hátán borsózik a hideg. - Megfelelő lesz az a Kúria úgy érzem.

Csak ennyit felel azt is halkan, elhaló hangon. Végül elfogadja a félelf kezét. Ez az apró gesztus annyira megnyugtató számára, enyhén rá is szorít, főként amikor az a bizonyos nedvesség éri. Hosszú percek után a bozót ritkul, ő pedig egyre inkább könnyebbül meg. Őszinte, szinte gyermeki lelkesedés kúszik az arcára, amint meglátja a legelésző lovát.
- Amethyst! - Megszaporázva a lábait indul meg felé, a ló pedig érdeklődően kapja fel a fejét. Leena egy puszit nyom a világos fejére, az állat pedig nagyot szusszan. Végül barna szempárját a férfire vezeti. - Köszönöm! Azt is, hogy megmentettél, és azt is, hogy segítettél megtalálni.

Tényleg hálás és bár korábban már megbeszélték ezt, mégis fontosnak tartja kifejezni ezt legalább szavakban.
- És most? Merre van az a Kúria? - Érkezik az újabb kérdés.

Menekülés

- Akkor tényleg nem tudom, hogy kerülhettél a kikötői csürhe közelébe - fel nem foghatná amúgy sem, hogy valaki a naplementében gyönyörködik, de legalább nem is tud róla.

Mint egy bosszús macska úgy sziszeg a megragadásra, elütve a kezét szembefordul vele, tartva a képességétől lesunyt fejjel vizsgálja a szemeit, hogy felvették-e azt a túlvilági, lila színt és csak akkor lazul el, amikor nem látja.

- Van ide nem messze egy kúria. Ott húzza meg magát az, akinek nincs pénze vagy gyomra a város fogadóihoz és inkább a maga dolgával törődne. Akiket nem vár senki, akiknek az élete vagy halála nem érdekel senkit. Neked való hely a szavaid alapján - vannak a világon olyanok, akik természetüknél fogva tapintatosak, de ő sose tartozott ezek közé.

- Innen érzem a lovad szagát, anélkül kicsit messze lenne. Gyere - nyújtja felé hideg kezét, hogy fogja csak meg, úgy vezeti át a sötéten, lassan, a simogató ágak és dühös macskanyávogás közepette, meg a hajléktalanok károkodásai között, akiket felzavarnak szendergésükből, és hogy mi volt az a nedvesség a lány lábán? Jobb nem tudni. Elég messze vezeti ahhoz, hogy végül a bozótos fogytán a tengerről visszacsillanó holdfény adjon elég világosságot ahhoz, hogy meglássák a magaspart füvét legelő megnyugodott hátast.

Menekülés

Az ellopott erszényt az egyetlen picike táskájába rejti. Léptei szaporák, ahogy követi az idegent, habár van benne némi félsz. A kérdésre csak halványan megfeszülnek az izmai, de nagyszerűen érti, hogy az idegen mire is gondol.

- Nem. Nem hajóztam és nincs olyan, akihez jöttem! – Hidegen, érzelemmentesen ejti ki a szavakat, de közben tovább követi a férfit, mégha gyomra meg is remeg, amint a bozótos felé haladnak. A sötétség nem éppen barátja, habár leginkább attól fél, hogy elveszíti megmentőjét, így akaratlanul is kap Kraszna karja után bal kezével. Nem is gondol bele, hogy a másik mit fog erre reagálni.
- Kúriát? Miféle kúriát? - Kérdez vissza, bársonyos hangja kíváncsi. - Hová megyünk most, és miért éppen erre?

Újabb kérdések záporoznak Kraszna felé a sötétben, amely egyre csak félelmetesebb számára. A pulzusa szaporább lesz, a hideg borzongás beteríti. Kishíján el is botlik valamiben. Kirázza a hideg, amikor valami nedves siklik a lábán végig, de nem kiállt fel, és belegondolni sem akar, hogy mi lapulhat itt.

Menekülés

Kölcsönös bizalmatlanságuknál szilárdabb alapra nincs is szükség ahhoz, hogy kielégítő gyanakvássel egymás felé fordulva elmondhassák magukról, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy ne haljanak hirtelen és ostoba halált az éjszakában.

Bár azért a ciánszemektől egy elismerő pillantást megérdemel a fosztogató élelmessége, nem is sürgeti, miközben elveszi a nő azt, ami jár, inkább alaposan megtörli a pengéit a köpenyében, hogy aztán tisztán csúsztassa a tokjába őket. Egy hanggal sem ítélkezik, a léptei is csendesek a móló kövén, hangja egy szusszanás, amivel hátrafordul a nő megállása láttán.

- Most estél le egy hajóról? Kihez jöttél, szépasszony, hogyha nincs otthonod? - összecsikordítja a fogát türelmetlenül, éppen csak nem lekurvárva az éji lányt, ha már ilyen szívszaggató vallomásokat tesz. A kérdő pillantásra válaszul balra int, egy sötét sikátor kínálja a száját, de elvonul előtte, a raktár és a víz közötti részen lépked át, ahol a kövezett, épített városrészt felváltja valami gazos, nyomasztó bozótos. A sötétség az ő szemének nem áthatolhatatlan, de a lány bajban lehet, itt nincs világítás.

- Akkor a kúriát keresed, mint a többi jöttment?

Menekülés

A mélysötét fekete mintának megvan a maga oka és jelentése. Mások védelmét szolgálják, attól az erőtől, ami benne lakozik. De egyelőre nem akar az idegen orrára kötni. Miért is tenné, mikor egyáltalán nem bízik benne, dacára annak, hogy megmentette. Gondterhelten sóhajt fel a lovát ért szavakra. Nyilvánvaló, hogy fontos neki az állat, de a szavak elterelik a figyelmet aggódó gondolataitól. Körbe pillant, habár a látási viszonyok már nem a legjobbak. Megrázza a fejét, de közben a kivérző férfihez lép, akinek az övéről lecsatolja némi pénzzel megtömött zsákocskát.

- Csak egy kis vigaszdíj! - Mosolyodik el halványan, de követi Krasznát. Azonban megtorpan, mikor újra megszólal. Haza… a szó felér egy erős ütéssel Leena számára. Pár pillanatig csak pislog a férfi után. - Nekem… Nincs otthonom!

Böki ki, de a hangja nem áraszt magából fájdalmat, amibe majd’ belehasad a szíve. De végül beéri megmentőjét, és barna szemeivel kérdőn tekint rá.