A kikötőnegyed

A balul elsült szökés
× Kikötő ×

A lányt még Esmond látványa sem hatja meg ezúttal, bár igen nehezére esik nem megölelgetni a szívének oly kedves ebet, mégis a keserűség, harag és az árulás érzése győzedelmeskedik gondolatai és tettei felett. Talán már meg is bánta, amiket Ramion fejéhez vágott, de jelenleg nem tud másra gondolni csak az elárvultságra, ami hirtelen rátelepszik. Könnyezve pillant az előtte álló szemeibe, arca egészen kipirult a zihálástól, a dühtől…
- Megbízni benned? Hogyan lennék képes megbízni benned? Hát amióta csak ismerlek, bordélyokba jársz! Amikor először aludtam veled is bordélyokba jártál, miután először csókoltál meg, még azután sem hagytad abba! – Felzokog, egy gyors mozdulattal megtörli orrát egyik kezével, de a szemkontaktust nem töri meg.
- Igen, igen nehezen hiszem el neked, hogy te akartál volna velem közös jövőt és életet kettesben, Ramion! De ha te lennél a helyemben sem gondolnád másképpen! – Végül elfordul, megigazítja a batyuját vállán, a következő szavakat halkabban mondja, egészen csak motyogva. Könnyei nem szűnnek meg, folyton folyvást csak hullanak a cseppek, lecsorognak állán, míg végül ruháján vagy a földön lelnek örök nyugalomra.
- Gyenge vagy, hogy nem álltál ki korábban a nevelőapád ellen…- - Tudja, tudja nagyon jól, hogy ezzel oda szúrt, ahol a legjobban fáj, de hiszi, hogy ez kettejük történetének a vége.
…és még most is őt használod, hogy a hazugságoddal leplezd azt, hol jártál és miért nem jöttél el. Nem hiszek neked. Hogy is hinnék? Talán megint az egyik örömlányt látogattad meg és nem is verekedni voltál. De mindegy is. Most már mindegy… -Még ma visszamegy a Palotába és elfogadja Adenin házassági ajánlatát. Igen, az lesz a legjobb, ha így tesz majd, hiszen így megszabadul a kérőktől, kalamoni nemesi család fiához fog hozzámenni, nem kellenek buta érzelmek. Azok csak elrontanak mindent.
- Igazad van, bolond vagyok…bolond vagyok, mert…mert… -Reszketegen sóhajt fel, mondatát már sosem fejezi be. Remegő ajkakkal mered lefelé a szemei előtt a könnyektől homályba borult macskakövekre, újra felzokogva törli meg szemeit alkarjának egészével, a batyura markol, ökölbe szorítja kezeit és meg sem várja, míg Ramion mondana valamit, továbbáll. Ha a fiú nem akadályozza meg benne, akkor bizony meg sem áll a Királyi Palotáig. Hangosan zokog egész úton, keres valami kapaszkodót, valami fogódzkodót, ami támaszul tud neki szolgálni, mert jelenleg úgy érzi; mindent elveszített.

A balul elsült szökés
×Valahol a Székváros egy előkelő házánál×

Az éjszaka csak úgy elvánszorgott Ramion feje felett. Valamikor elaludhatott, de bizonyosan csak a hajnali órákban. Reggel arra ébred, hogy anyja halk léptei visszhangoznak a sötét pince koszos fapadóján. A nyitott ajtón fény szűrődik be, bántja a fiú csukott szemeit. Aprókat pislogva nyitja ki őket, anyja magas alakja fölé tornyosul.
– Gyerünk! Talpra! Menj, szedd össze magad. Az apád délután vár egy megbeszélésre! És ne merj elkésni! – A nő szavai ridegek, mellőznek minden kedvességet vagy törődést. A fiú szíve valósággal beleremeg.
– Bárcsak jó anya lettél volna! Akkor nem hagynád ezt… sose hagytad volna! – Keserűség érződik a hangjában, de kénytelen engedelmeskedni, feltornázza magát a földről, majd további szó nélkül hagyja el mind a helységet, mind a házat.
Legszívesebben első útja azonnal a kikötőbe vezetné, de inkább a lakásba megy, ahol hagyja Marynek, hogy kicsit rendbe hozza. Esmonddal indul végül neki az úticéljának, ahol szinte azonnal kiszúrja a szőke hajzuhatagot.

×Kikötő×

A fiú szíve szinte belesajdul a lány látványába. Meg akar szólalni, meg akarja mondani neki az igazat, de a dühös szavak ezt nem hagyják neki. Szóhoz sem jut, Caly csalódottsága és dühe érthető, de mégis szinte felér egy hatalmas pofonnal Ramion számára. A lába mellett Esmond halkan nyüszögve akarna az elfhez szaladni, de a gazdája erősen fogja.
– Én… Caly! Hadd magyarázzam meg! – Kéri szinte könyörögve, de a szidalmazó szavak végül őt is dühbe gurítják. Annak ellenére is, hogy legbelül meghasad a szíve a lányért, aki életében először valóban szeret. A vádak súlyosak, egyszerre dühítik, mégis pokolian fájnak. Tudja nagyon jól, hogy most meg kéne nyugtatnia, támasznak kéne lennie, mégis erre eben az állapotban képtelen.
– Te tényleg ezt gondolod rólam?! Tényleg azt hiszed, hogy csak áltattalak? Hogy végig hazudtam? – Bár költői kérdések, hiszen az iménti sírós, hüppögős monológ pontosan erre utalt. Felemeli a hangját, bár nagyon is érzi, nem helyes. – Bolond vagy, ha ezeket komolyan gondolod! Mert tudd meg, hogy nem verekedni voltam! Otthon voltam… El akartam búcsúzni az anyámtól, de a nevelő apám nem hagyta, hogy elmenjek! De tudod mit?! Bárcsak inkább verekedni mentem volna… Mert képtelen vagy megbízni bennem! Így akartál volna közös jövőt? Életet kettesben?

Zihál, arca szoborszerűen érzelemmentes. Szavait ugyan nem gondolja komolyan, de már képtelen visszaszívni. Elcseszte. Már akkor, hogy este hazament… Most pedig még inkább.

A balul elsült szökés
× Kikötő ×

Valamikor a hajnali órák egyikében szenderült el, álomtalan álomba merült pontosan azon a helyen, ahol Ramiont várta egész éjjel. Apróra összehúzta magát, fogai össze-összekoccantak, vacogva, könnyáztatta arccal nyomta el az álom.
A reggel hamarabb érkezett, mint az gondolta volna, az éjjel teljesen átfagyott, nehezen tudta mozgatni ujjait, amiket egész éjjel az ölében tartott, szinte szorongatva a batyuját, miképpen ha megjelenne a fiú, azonnal indulásra készen tudjon lenni. Ám Ramion nem jelent meg. Pontosan megjelent, azonban jó fél nappal a megbeszélt idő után, valamikor a déli órákban. Caly nem hagyta el a helyét, összegubózva várakozott a kikötőben, míg a fekete hajú fiú aggódó arcával nem találta szembe magát.
Egy ideig csak némán hallgat, nem tud megszólalni, csendesen sír, könnyek szántják porcelán arcát. Ezután felkel, ha a fiú közelebb lép, hát kissé eltaszítja magától, annak mellkasára bökve, ha megpróbálja megérinteni, hát elüti kezét. Batyuját átdobva vállán mered fel az égkék szemekbe.
- Hol voltál…? Ramion. Hol voltál? -Szipog. – Én itt voltam! Itt vártam rád, ezen a helyen, egész éjjel, én..-elcsuklik hangja, kénytelen egyik kézfejével megdörzsölni könnybe lábadt szemeit.
-…miért nem jöttél el…? -Motyogja immáron, szíve mélyén érzi; talán most a legcsalódottabb egész eddigi életében. Ezután észreveszi a fiú egyik sebhelyét arcán, s azonnal összerakni gondolja a képet.
- Te…-Elszörnyülve lép hátra tőle, megvetéssel méri őt végig. -...megint oda mentél! Te verekedni mentél, Ramion. El..el sem hiszem. -Mostmár nagyon is dühös, a kezdeti keserűség és szomorúság csalódott dühbe fordul. - Hogy tehetted?! – Emeli meg hangját, kezeit ökölbe szorítja teste mellett. - Miért volt fontosabb neked az Aréna? Én itt voltam! Egész éjjel itt voltam, még előbb is érkeztem! – Nem érzi igazságosnak a helyzetet, teljesen átfagyott, átverve érzi magát, megvezetve és bolondnak nézve.
- Minden csak hazugság volt, igaz?! A hajó, a jobb élet, a..a közös jövő! – Mérgesen mered fel rá, szavaival nem kímél, bár nem is áll szándékában. – Miért tetted ezt velem, Ramion? -Szipogja. – Az első csókom a tiéd volt…az életemet is neked adtam volna! Levelet írtam anyámnak, szembe szálltam az akaratával, csak, hogy veled lehessek. De átvertél. Hazudtál! -Idegesen saját hajába túr. – Olyan naiv voltam..elhittem neked, elhittem neked mindent, amit mondtál és ígértél, mert olyan szépen mondtad. Annyira hihető volt, én..-Szipog. -..én mindent elhittem neked! De ezt tudod te, igaz? Ehhez értesz! Hogy a hozzám hasonló naiv lányokat hogyan tudod az ujjad köré csavarni, hogy aztán mindenféle ígérettel láncold őket magadhoz. - Elfordul, kénytelen, hiszen a könnyek patakokban kezdenek folyni jégkék szemeiből. – Hány lánynak mondhattad még ugyanezt? Hány lánnyal tehetted meg már ezt? De miért Ramion? Te ezt élvezed? Élvezed, hogy míg én itt vártam rád, mint valami…bolond…te inkább az alvilági barátaiddal mentél szórakozni vagy isten se tudja mit csináltok abban az Arénéban! -Remegő ajkakkal mered fel a fiú szemeibe. – Mondd, Ramion. Mondd, hogy nem igaz! Ígérj meg minden újra, mondd, hogy szeretsz, mondd, hogy sajnálod! De ne várd, hogy ezúttal naivan el is higgyem azok után, hogy képes voltál ezt megtenni velem. – Minden félét a fiúhoz vág dühében, talán nem is gondolkodik, csa kimondja, ami először eszéve jut. Szinte csak levegőt venni vagy szipogni áll meg a beszédben, nem is hagyja szóhoz jutni a Ramiont, csak akkor, amikor dühödt szóáradata végéhez ér.

A balul elsült szökés
×Valahol a Székváros egy előkelő házánál×

Ramion hiába igyekszik szabadulni, képtelen rá. A férfi az alkarját szorítja a hátához, ami miatt mozdulni sem tud. Nagyon jól tudja, mekkora hiba volt idejönni, és minden elveszett már számára.
- Eressz el! - Sziszegi fogai között. Nevelőapja hiába középkorú, testes és erős ember. Világos hajába már őszes tincsek vegyülnek, mélybarna szemei mindig komoran tekintenek környezetére.
- Nem! Nem fogsz megszökni a felelősség elől! - A férfi hangja vészjósló. ahogyan a fülében cseng. - Egy nő van a dologban igaz? Azt beszélik, hogy sokszor láttak együtt a Tanácsos lányával! Vele akartok megszökni igaz? Megszegve ezzel minden társadalmi normát?!

- Mintha te annyira betartottad volna a szabályokat, amikor elvettél egy szajhát! - A válla felett hátratekint anyjára, aki lendületesen áll fel a székből, olyannyira, hogy az egymásra pakolt könyvek felborulnak a kisasztalon. Pár lépéssel elfogyasztja el a távolságot, fia elé áll, akit nevelőapja idő közben megfordít. A nő hosszasan mered az óceánszín szemekbe, majd egy szaggatott sóhaj után egy pofon csattan a jóképű arcon.
- Még mindig az anyád vagyok! Nem beszélhetsz rólam így! Mindent megadtam neked! És ez a hála?! - A fiú ezekre a szavakra felhorkant.
- Mindent?! És hol voltál akkor, amikor annyiszor megvert?! Végignézted! - Felemeli a hangját, mire a reakció a nevelőapja részéről egy jól irányzott gyomros. Anyja erre valóban nem tud mit mondani, inkább nagy hévvel sarkon fordul, elhagyja a könyvtárszobát. Amint becsukódik mögötte az ajtó, a férfi erősen kitessékeli a fiút meg sem állva a ház pincéjéig.

Ramion számára összefolyik az idő, a percek talán órákká válnak. Fogalma sincs, mennyi idő telt el, míg végül nevelőapja otthagyja a szobában és rázárja az ajtót. Gazdagodott pár új heggel és lila folttal. Mindene sajog, a tompa fájdalomtól elveszti a józan gondolatait is. De, ami élénken él benne, az Calainys arca, vonásai, szemei. Az agya viccet űz belőle és folyamatosan azokat a szomorú és csalódott jégkék szemeket vetíti elé. Végül sajgó testét mozgásra bírja, felül, hátát a falnak veti, liheg. A sötétben pedig a könnyei lefolynak jóképű arcán. Cserben hagyta a lányt, aki életében először annyira megdobogtatta szívét. Ez a fájdalom, amit ez az érzés okoz, talán minden fizikai megpróbáltatásnál rosszabb számára.

A balul elsült szökés

× Királyi Palota ×
Caly remegő kézzel kanyarintja le az utolsó betűket a pergamenre, hogy aztán a tintát és a lúdtollat is a helyére tegye. Meg sem várja, míg megszárad az éjfekete festék a papíron, összehajtja azt. Meghúzza vállán batyuját, majd felkapja a levelet és az ajtóhoz siet. Zakatoló szívvel néz végig még utoljára a hatalmas palotebéli lakosztályon, a baldachinos ágyon, a csendéleteket ábrázoló képeken a falon, a drága kasmírszőnyegen, a méretes, díszes gardóbszekrényen. Apró sóhajjal csukja be az ajtót maga után és kettesével szelve a lépcsőfokokat szalad le a cselédlépcsőn. Végigmegy az alsó folyosókon, míg újabb keskeny csigalépcsőn keresztül fel nem jut egy átellenes toronyba. Az anyja ajtaja előtt álló őrnek adja puritán levelét, melyen se pecsét nincsen, se tisztességes borítékban nincs helyezve. Csak egy darab pergamen a macskakaparás írásával rajta, összehajtva. Bár a lány számára annál többet jelent… leírta benne, hogy sosem lesz belőle Tanácsos, mert a mai nappal messzi földekre utazik és sosem tér majd vissza. Végülis mindig is ezt akarta, megszabadulni ettől a súlyos tehertől és kalandozni az ismert világban. A Palota istállójában könnyes búcsút vesz a hófehér méntől, Eilaetől, majd gyalogszerrel indul a Kikötő felé.

× Kikötő ×
Ramionnal azt beszélték meg, hogy a dokknál találkoznak, amikor a Hold delelőjén jár…így Caly természetesen korábban megérkezett a megbeszélt helyre. Le is huppan a kikötő egyik fa cölöpének dőlve, felhúzza lábait maga elé törökülésbe és izgatott mosollyal figyeli a kavargó emberrengeteg színes kavalkádját. Figyeli a rakodó munkásokat, a kereskedőket, kalózokat, akik az éjnek e késői órájában is tesznek-vesznek. Mindig is vonzotta a nyílt tenger, a kéklő víz és az ismeretlen szigetek. Mindig is ezt akarta, elhajózni, új földeket feldezni, közben irtani a gonoszt a világban és segíteni az embereket. Most pedig álma végre valóra válik, még pedig Ramion és Esmond lesznek társai útja során! Ahogyan egyre közeledik a megbeszélt időpont, úgy kalapácsol szíve egyre hangosabban és erőteljesebben mellkasában. Már azt sem tudja, izgatottságában mihez kezdjen, jár a lába ültében, mocorog, alig bír egyhelyben maradni. Szemei ide-oda cikáznak az emberek között, nyakát nyújtogatva próbálja kiszúrni az éjfekete tincseket, ám sehol sem leli a fiút, akire vár. Az emberek száma is jóval megcsappan, amikor a városi templom tornya éjfélre kondul.
Talán csak késik. Biztosan megállt megint venni valami felesleges és haszontalan dolgot, mint a virágok vagy az ékszerek...
A harang újra felcsendül, eltelt egy fél óra…majd egy egész óra a megbeszélt idő óta.
Talán csak felartják, el kell köszönnie a barátaitól a városban. Igen, Ramionnak rengeteg barátja lehet, amilyen kedves és figyelmes ember…biztosan ezért késik.
Újabb harangszó jelzi az újabb óra elteltét. Caly összehúzza magán mellénykéjét, így az éjjel derekán hideg, sós szél támad fel a tenger felől. A lány megpróbálja összehúzni magát olyan apróra, amennyire csak tudja, de azért jégkék szemeivel még mindig keresi az imáron kiürült kikötő utcáin Ramion alakját.
Talán csak meg akarja lepni…egy kedves gesztust tervez, vagy csínytevést, mintha nem is jönne el…aztán meg fog jelenni. Meg fog jelenni.
De Ramion a harmadik óra elteltével sem tűnik fel. A lány nyel egyet, kényelmetlenül mocorog ültében. A hideget már megszokta, a csontjáig hatoló, kegyetlen érzés azonban nem hagyja nyugodni. A kétely. De még mindig reménykedik a fiú felbukkanásában. Hiszen megígérte. Megígérte, hogy együtt elhajóznak majd messzi földekre és sosem térnek majd vissza. Megígérte neki, hogy szerez egy bárkát, amivel itthagyhatják Anwariont, csak ők ketten, no meg Esmond! Azt mondta, együtt élnek majd, távoli szigeteket fedeznek fel. Azt mondta, ezt mind közösen viszik majd véghez.
De akkor mégis miért van az, hogy Caly most egyedül maradt a Kikötő csendjében? Hol van Ramion? Hol vannak az ígéretek?

A balul elsült szökés
×Valahol a Székváros egy előkelő házánál×

Ramion kora este érkezik az anyja és a nevelőapja házához. Az az egy hét a futó ügyeinek elrendezésével telt, hogy aztán az éj leple alatt el tudjon szökni Calainys társaságában. A hajót is elintézte, ami olyan messze viszi őket, amennyire csak lehet. Ennél többet pedig remélni sem mer. A hatalmas ház ilyentájt már csendes, a vacsorát már elfogyasztották, apja vélhetőleg az irodájába zárkózva dolgozik, anyját pedig véleménye szerint a könyvtárban találja. Esmond halkan lihegve követi gazdáját az említett helység felé. A fiú csak el akar búcsúzni a nőtől, aki életet adott neki, mégha az utóbbi sok- sok évben nem is túl jó anya. Lágyan kopogtat az ajtón, a válasz pedig érkezik is. Belép, a kutya követi, de a bent ülő nőtől idegenkedik, le is fekszik a fal mellett. Az egyik fotelban ül a fiú anyja. Hosszú, dús haját egy vastag fonatba rendezte, az ébenfekete tincsek közé viszont már ősz hajszálak vegyülnek. Tartása egyenes, sötétzöld szemei, barnás bőrű, csaknem hibátlan arcának ékei, érzelemmentesen találják meg a fia vonásait. Ramion nagyon jól tudja, hogy nem ilyen egy anya tekintete.

- Ramion! Mi járatban itt? Az apád a dolgozószobában van! - Bársonyos hangszínébe nem vegyül kedvesség, a fiatalembert borzongtatja is rendesen.
- Nem hozzá jöttem, anyám! - Óvatosan lépked közelebb. - Veled akarok beszélni!
Az asszony meglepődöttséget mutat, le is teszi a könyvet, amit a kezében tart.
- Hallgatlak! - Az a hűvös felsőbbrendűség zavarja ugyan a fiút, de nyugalmat erőltet magára.
- Elbúcsúzni jöttem! Elmegyek… és nem jövök többé ennek a városnak a közelébe sem! – Ramion hangja meglehetősen érzelemmentes, pár lépést tesz is a nő felé. Az anya tekintete megvillan, az ajkaira gúnyos mosoly húzódik. – Nem hagy nyugodni egy gondolat… Te boldog vagy itt? Vele? Boldoggá tesz?

A kérdések komolyak, de a nő arcán a mosoly ugyanúgy megmarad.
- Azóta nem vagyok boldog, hogy Rosie meghalt… Erről pedig egyedül te tehetsz! Nem pedig ő! - A nő szavai a jégnél is hidegebbek. Ramion rögtön meg is bánja, hogy el akart búcsúzni anyjától. A jóképű vonások eltorzulnak, az ajkain hatalmas sóhaj szalad ki.
- Ez nem így van! - Rázza meg fejét, a fekete fürtjei pedig óceánkék szemei elé hullanak. - Hiba volt idejönnöm!
Hangja lemondó, a mögötte megszólaló mély szavakra viszont megmerevednek az izmai.
- Valóban hiba volt! Mert nem mész innen sehová! - Nevelőapja kemény, rideg hangja szólal meg mögötte. - Ostoba kölyök! Képes lennél itthagyni mindent, amit felépítettem?!
Alig tudja felfogni a szavakat, mert a férfi már a szemközti falnak is szorítja. Izmosabb és sokkalta erősebb, mint a fiú.