A kikötőnegyed

- Lehet, hogy én most vagyok abban a korban, hogy teszem a szépet annak, aki tetszik - koboldvigyor ül a képére válaszul a szőrlény arckifejezésére.- Nehéz a fejem az olvasáshoz, taníts mester mindenre! -a lelkesedését figyelem váltja, ahogy átható tekintete az érkezőt vizsgálja. Nem mondhatni, hogy túl jól emlékszik rá, de valójában senkire sem teszi, aki nem ejtett sebet rajta valamilyen módon.

Nem emelkedik fel, guggolva veszi el a levelet, a táskájának belső, vízhatlan zsebébe csúsztatja megóvva a pecsétjét attól, hogy feltörje egy bólintással.

- És mi fogjuk őket bántani? Van rá esély, hogy esetleg ártanának a főnöknek? - nem áll a szájára az exelenciás megnevezés, megérinti az övének tokjába rejtett zsebórát, felsóhajt csendesen.

- Találkozunk még valaha, szép szőruram? - kérdezi olyan drámaian, amennyire csak telik tőle. - Még mutass be a szöszinek, mert csak foltokban ismerős.

*Az, hogy a fehérhajú hangtalanul érkezik oda mellé, meg sem lepi amit mond neki az már annál inkább, az arcára kérdő kifejezés ül és ha nem lenne szőrös, valószínűleg a másik láthatná ahogy a szemöldöke is megemelkedik.*
- Mennyét koromban, mondtam ilyet utoljára a feleségemnek, mint most maga nekem és ha nem ismeri, az Úritanuki öltözet fogalmát, javaslom járjon utána jobban a témának.
*Aztán mikor befut Kyra biccent neki egyet és a két jövevény felé fordul, miközben a láthatáron feltűnik egy hajó, ami a fővitorla leengedése nélkül kezd közelíteni a kikötő felé.*
- Üdvözlöm a kisasszonyt, rövid leszek csak annyi időm van, még a hajó ide ér. *Nyújtja elsőnek a vörös pecsétes borítékot Mesricnek.* Ezt kérem átadni Őexelenciájának, amint találkoznak vele, még ezt a levelet. *Nyújtja át az arany pecsétest Kyrának.*Akkor adják neki oda, hogy ha nem hajlandó a vörös pecsétben leírtakat teljesítenik, mivel utólag fizetünk a hajú legénysége garantáltan nem fogja bántani magukat, a kísérőjük pedig szintén nem tud kárt okozni Önökben, hogy meddig tart az utazás nem tudom megmondani sem azt sem, hová fognak tartani, reménykedni tudom, hogy a Mesric Úrnak adott zsebóra, mindig irányba áll majd, a lepecsételt borítékokat kinyitni tilos, kérdés?

A sötétben egy másik hajó érkezik amiről egy csuklyás köpenyes alak száll le. A hajó tova is indul nem marad többet, mint kell. A köpeny egy kardot és váll vártjeit egyaránt takarja. Nem kell sok, hogy élesített tekintete a sötétben látási képességével kiszúrja kit kell keresnie. Rég volt talán igaz se, hogy hozzá hasonlókat látott könyveket cipekedni. Egy halvány mosolyt csal arcára az emlék.

- Szép estét az Uraknak!

Köszön, ahogy a közelükbe ér és jobb lábára helyezi súlyát, de nem tesz többet, talán Mesricet nézi még végig. Talákoztak egykor, emlékszik rá is. Rajta az Anwarionban szokásos holmija van fekete csizma, feszesebb nadrágja és sötét színű alkarjának belső felén merevített alkarú felsője van. Mellkasán a kard szíjazása egy x-et képez a ruhán.

*A vérében van, hogy szeresse a vizet és még annál is jobban az éjszakát. Olyankor ruganyosabbá válnak amúgy is sima macskaléptei, csendesebbé a lélegzete és izzóbbá túlságosan is kék szeme, amíg annyira ki nem tágul benne a pupilla, hogy szinte felfalja a kékjét, mert így lát jól.

Elég jól ahhoz, hogy el se tudja téveszteni a tanuki alakját a mólóknál, úgy indul felé, mint akinek éppen ott van dolga, feszülten tanulmányozva a vizet, aminek láthatatlan útjain már közelít feléjük a hajó.*

- Jobban meg akarlak simogatni Teufel, mint valaha, őrjítőek ezek a kis felszerelések rajtad -*ahogy megáll mellette le is guggol, bár őt jobban zavarja a magasságkülönbségük, mint annak a szőrös valaha is jelét adta. Világos, bő inget visel azzal a széles övpántú nadrággal, amit rendszerint, a csizmája kurtaszárú, a övén a tőrei látszanak, minden mása elfér egy kis vállára vetett batyuban.*

*A tenger nyugodt volt az éjszakán, talán túl nyugodt is. A napfény utolsó elhaló sugarainál, a víz még lassan, lomhán csapódott neki a dokkoknak és a mólóknak, de mire a nappali fényt leváltotta az éjszakai a víz szinte megállt, mint amikor a szív megáll, hogy többet ne pumpáljon vér és na adjon életet. 
Egy bejegyzett hajó volt ma estére, három erszény arany fejében. Az első erszény azért, hogy ne kérdezzék a nevét, a második erszényt azért, hogy ne kérdezzek a rakományát, a harmadik erszényt pedig azért, hogy ne kérdezzék kihez tartozik. Fritz von Teufel, szolgálata utolsó hetven évében megtanulta, hogy az embert butává varázsolja az arany, ezért valószínűleg így sem lesz most másképp. 

Az úriember mintapéldányát tükrözve álldogált, két hátsó lábbán a kijelölt mólón, mellényben, kalapjában és hogy még jobb úritanuki benyomását keltse, még a kardját, ami emberi szemmel nézve inkább lenne apróbb tőr, hordta az oldalán. A kezében pedig két borítékot szorongatott lepecsételve, az egyikk pecsét vörös volt, a másik pedig arany a kettőben a közös pedig, hogy a viaszba egy homokóra jelvényét nyomták.

Az nem lepte meg, hogy alig jelentkeztek az utazásra sőt! Igazából az is meglepte, hogy valaki jelentkezett. Az aprói szemei láttára, a város eléggé megtisztult bizonyos értelemben, de a tisztaság inkább egyhangúságot tükrözött, ezért is volt nehéz bárkit találni a megfelelő feladatra.

Felnézett a holdra, amelyből leolvasta, hogy még legalább egy óra kell a hajónak, hogy kikössön az pedig, hogy a felbérelt illetők mikor érkeznek, nem tudta megmondani. Egy biztos nagy árat fizetett azért, hogy ez a hajó ma kikössön, de egy tanukinak mindennél fontosabb egy dolog. Hogy mi lenne az a dolog, ha megkérdeznék? Ez roppant egyszerű. Államérdek.*

Az éles szél suhogása kíséri Thassala Maris hajójának lassú, fenyegető haladását a város kikötője felé. A hajótesten visszatükröződő napfény aranyos csíkokat rajzol a tenger hullámain, miközben Thassala a hajó csúcsán állva parancsokat ad a legénységnek. A város már messziről látszik, falai régi és kopott, de a kikötő tele van élettel és tevékenységgel.
Thassala szemei végigpásztázták a kikötőt, és egy pillanatra elgondolkodott. Jobbnak látta, ha a hajó nem köt ki közvetlenül a parton. Ehelyett úgy dönt, hogy a tenger közepén horgonyoznak le, néhány száz méterrel a parttól távolabb. Ez a döntés nemcsak azért fontos, hogy üzenetet küldjenek, miszerint a tenger egésze az övék, hanem azért is, hogy taktikailag előnybe kerüljenek, és ne váljanak könnyű célponttá a parton lévő ellenfelek számára.
Ahogy a hajó közeledik a kikötőhöz, Thassala úgy érezi, hogy az idő elérkezett arra, hogy bebizonyítsa a környező kalózbandáknak, hogy ez a tenger a kalózok birodalma. A városban és környékén már régóta gyökeret vert a bűnözés és a kalózkodás, de most itt az ideje, hogy az ő hatalmuk alá hajtsák ezt a területet.
Thassala Maris nem csak azért érkezett a városba, hogy hatalmat gyakoroljon a tenger felett, hanem azért is, hogy új tagokat toborozzon a kalózbandába. A hajón élő kalózok között Thassala a legfiatalabb mindössze 24 évesen, és most büszkén áll a hajó csúcsán, kész arra, hogy újabb kalózokat hívjon maga mellé, hogy erősítse meg a bandáját és újabb hódításokba vágjon. A legtöbb fréfinak a legénységben nem adatott meg, hogy felesége, családja lehessen, és látta rajtuk, hogy már igazán szeretnének elkezdeni egy tiszta életet, ezért is döntött úgy, hogy felajánlja a szabad életet nekik, és újakat toboroz helyükre.
-Úgy van fiúk, otthon édes otthon..
Néz a városra, szíve mélyén reméli hogy az itt töltött ideje nyugalomban fog telni, hiszen mióta a hajón él nem volt egy hétnél hoszabb nyugalma.
-Készítsétek a csónakokat, két csapattal kihajózunk, hozzatok az aranyból is, szerzünk élelmet.
Hangja határozott mint mindig,kiállásán sem látszik a félelemnek egy apró jele sem, egyedül a hajó körül ugrándozó delfinek érzik rajta a bizonytalanságot, ami őket is megrémiszti, hiszen sosem volt még bizonytalan, lehet hogy őt is vonzza a szabad élet gondolata? Nem tudja mi ez az érzés pontosan amit elnyom magában, de biztos benne, hogy ez valami újnak a kezdete.