~ Anwarion Szerepjáték ~


Kalandorok naplója

„ S lészen egy hely, hol a kalandorok viszontagságainak regéi elmeséltetnek” – Avagy háttértörténetek és információk a karakteredről és a vele történtekről.


profile picture Aurora D'Lange
Aurora D'Lange
2024-06-14 11:24

Hozzászólások száma: 200
Regisztráció ideje: 2016-09-08
Dolgok, amik sosem voltak a tiéd - egy új otthon

Soha nem volt családja. Soha nem voltak gyökerei. Soha sem voltak szülei. Soha nem volt egy igazi otthona a kúrián és egy rövid ideig a Királyi udvaron kívül. Soha nem tudott hazamenni, a haza egy olyan fogalom volt, ami majdnem ismeretlen volt a számára, sok minden mással együtt. És mégis, nyolc hosszú év után jött a gondolat, hogy mi lenne ha mégis lehetne egy? Mi lenne, ha lenne hová hazatérnie, ha lenne valami, ami csak az övé? A saját falai, a saját tűzhelye, a saját vázája, a saját széke...igazán a sajátja.

Talán épp ideje volt, hogy megtegye ezt a lépést - ezek a gondolatok futnak át a fején, ahogy az aranyaktól nehéz erszény koppan a férfi előtt, aki elétolja a papírt a helyiségben, ami hamarosan a sajátja lesz.

-Itt írja alá, kisasszony.

És ő aláírja, cirkalmas A betűt kanyarít kezdésnek, a D betű szára büszkén kanyarodik mellette a pergamenen. Csak egy kósza pillanatot vet az erszényre, aminek a tartalmát nemrég szerezte, és ha odaadja, még mindig bőven marad belőle.

~Az ötszöröse annak, amit egy átlagos megbízatásodért kapnál Anwarionban.~ - mondta neki az axafahli alparancsnok. Akkor és ott is tudta, hogy erre akarja majd költeni, tudta, hogy ennél tökéletesebb alkalma nem is lehetne ehhez. Soha nem volt semmije igazán, csak a gerince, a büszke, egyenes tartása és a makacssága - ezek kísérték végig az útján, ami azóta tart, hogy Anwarionba érkezett. A férfi biccent, komótosan átszámolja az aranyakat, egyesével, feljegyzi, majd egy mosollyal biccent, hogy rendben van.

- Nos...legyen boldog az új otthonában, kisasszony. - hajtja meg magát a férfi és távozik, ott hagyva a nőt a házban, ami immár...csak az övé. Hazaérkezett, nyolc hosszú év után.

A ház emeletes, és olyan tágas, hogy legalább még két embert el tudna szállásolni kényelmesen. Lassan, komotósan jár körbe benne, megszemlélve minden egyes bútort, ami benne van. Olyan, mint egy álom...egy delíriumos lázálom, amiről azt hitte sohasem következik be. Halvány mosoly formálódik az ajkán, ahogy gyengéden végigcirógat a nagy tölgyfa asztalon az étkezőben. A kép akaratlanul kúszik az elméjébe: egy vacsora, nevetés, vidámság...minden, amit ebben a házban akar tudni.

~Ezek a falak sohasem láthatnak szomorúságot.~
- határozza el magát, bár a keserédes érzést, ami belemar, sehogy sem tudja kikerülni.

A kamra üres, a szobák is üresen és porosan ásítanak, a holmijai sincsenek még ott, mégis valami rég nem érzett nyugalom szállja meg - az első dolga lesz, hogy kimenjen a piacra, és megvegye a legszebb csokor virágot magának az étkezőasztalra. A saját étkezőasztalára...




 

profile picture Galter
Galter
2024-05-18 14:31
Titulus: A szörnyvadász
Hozzászólások száma: 4
Regisztráció ideje: 2024-05-17
A hivatalosság mindenek felett

Egy hosszú és ivászattal teli estét követően első útja rögvest a hivatalba vezette, ahol az itt tartózkodásához szükséges dokumentumokat beszerezheti és érvényesítheti. Hála újdonsült ismerősének Kyranak, korán reggel teli hassal és egész rövid idő eljutott eme helyre, ahol aztán elváltak útjaik.
~Elég csicsás egy hely, az már szent.~
Gondolta magában mikor megáll a hatalmas épület előtt, majd némi nézelődést és időhúzást követően belépett annak ajtaján, ám amit bent tapasztalt arra a legkevésbé sem volt felkészülve.
-Oh hogy az a...
Szólta el magát, mikor meglátta az ügyintéző szobák előtt kígyózó több méter hosszú sorokat.
~Itt fogok megöregedni.~
Mondta magában, majd beállt egy olyan sorba ahol viszonylag kevesebben álltak, bár a sorra kerülése így is egy örökkévalóságnak tűnt. Mihelyst elérkezett az ő ideje, belépett a szobába ahol két asztal és két pár szék fogadta egymással szembe fordítva, illetve jó pár kezelésre váró dokumentum.
-Mit ácsorog ottan?! Foglaljon helyet és lássunk hozzá!
Szólítja fel a hivatalnok az asztal túloldaláról.
-Máris, csak egy pillanatra el bambultam.
Válaszol vissza, majd engedelmesen helyet foglal a férfival szemben. Ezt követően a másik férfi, akiről időközben kiderült hogy mágus, odalép hozzájuk és Galter egyik ujját megszúrja egy tűvel, kinek vérével aztán visszalép a saját asztalához és hozzálát a feljegyzéshez.
-Neve?
-Galter.
-Származása?

-Kalamon Birodalom

Mielőtt a férfi folytatná a kérdezősködést, köp egyet maga mellé, látszik rajta hogy neheztel a Kalamoniakra a jelenlegi helyzet miatt, azonban ez Galtert a legkevésbé sem hatotta meg.
-Kora?
-96

A kora hallatán a hivatalnok szúró pillantást vet rá és nemtetszését fejezi ki a férfi felé, azonban Galter már tudja mi ilyenkor a teendő és előveszi a Kalamoni szörnyvadász igazoló okmányát. A hivatalnok nem kötekszik tovább a férfi korát illetően, hisz köztudott hogy a Kalamon Birodalom vadászai különféle kísérleteken esnek át és emiatt egyáltalán nem olyanok mint az átlag emberek. Miután visszaadta a dokumentumait, folytatják az okmány elkészítését.
-Faja?
-Ember.

Ezt követően a mágus Galter véréből megállapította mágiájának típusát és azt is feljegyzetelte a papírra.
Mágikus kapcsolat: Igen
Mágia típusa: Elemi (víz és föld)


Továbbá felhívták a figyelmét arra, hogy hiába hivatásos szörnyvadász, mivel Kalamoni így folyamatos megfigyelés és ellenőrzés alatt tarthatják. Mihelyst a mágus végzett az írással, valamilyen rúna mágia segítségével hitelesítik Galter papírjait és átnyújtják neki azokat.
Illetve elemi mágiája végett egy apró jelet égetnek mágia segítségével a bal csuklójába, ami a négy elemet szimbolizálja. Eztán Galter feláll az asztaltól és az immáron hivatalos papírjaival a zsebében távozik a hivatalból.


 

profile picture Lord Isenaar
Lord Isenaar
2024-04-23 22:52
Titulus: A Korovi vár ura
Hozzászólások száma: 142
Regisztráció ideje: 2018-01-06
Kalandfelhívás

A hatalom árnyékában avagy estély a kiváltságosoknak
címmel fórumos kaland szerveződik.

Helyszín: Lécuyer nemesudvar nyári rezidencia

A játék koncepciója egy vacsorával egybekötött bál ahol a nemesség és az udvar résztvevői találkozhatnak egymással.

Terv szerint 3 helyszín lenne a bál során:
-Bálterem
-Kastélykert
-Emeleti szobák folyosók és hall


Lord Isenaarnak és Aurorának van saját questje az esemény során innen jött az ötlet.De ettől teljesen függetlenül várjuk azok jelentkezését akik szívesen részt vennének a bálon, találkoznának velük, a többi karakterrel. Lehet táncolni, barátkozni, intrikálni, terveket szövögetni és elásni.

Az érdeklődőknek jelentkezést követően küldjük ki a meghívókat.

Kritérium a belépésre:
Olyan személyek jelenhetnek meg a bálon, akik vagy nemesi származásúak, ilyen kapcsolatokkal rendelkeznek, az udvar közelében tevékenykednek. Rangban társadalmi státuszban a nemesség köréhez tartoznak.

Eddig akik jelezték hogy szeretnének részt venni:


Argaladori Belion
Alea Morlian
Sir Cercul Geallova Tretoion
Meria Aydın
Marcus Draegan
Holdviola

Elnézést ha kihagytam valakit, írjatok bátran!

Menetrend: Érkezés szabadon választott helyszínre kis felvezetővel( első reag ) azt követően a helyszíneken sorrend az érkezés alapján.

A leírások kivételével rövidebb tömörebb reagok, inkább RT stílusban. Kezdés: hét vége felé várhatóan.

 

profile picture Marcus Draegan
Marcus Draegan
2024-04-04 14:13

Hozzászólások száma: 147
Regisztráció ideje: 2022-06-17
A maszkabál vége

Marcus, mint anwarioni lakos, közismert ékszerész és ötvös, nem bujkálhat örökké, hála az új törvényeknek. Eltűnése feltűnő volna a nemes közösségnek, új birtokán keresnék, nem hagynának neki nyugtot. A nyugodt jövő reményében reggel útnak indult vissza a városba, hogy a piactérhez közeli hivatalba lépjen be. Rettenetes várakozási idő fogadta, tömeg, elégedetlenkedő emberek, de nyíltan senki sem merte szapulni a változásokat, félvén, hogy a királyi felségsértést követnek el. Több sor is várakozik több kis szoba előtt, ahol mind-mind egy-egy hivatalnok és egy mágus, zárt ajtók mögött állítják ki a személyazonosító papírt az ajtón belépőknek. Órák után jut sorra, belépve a szegényesen berendezett szobába körbe tekint. Egy asztal középen, a túl oldalon a hivatalnok, körülötte rengeteg papír, tinta és egy nagy könyv feküdt, melybe már megannyi adatot feljegyzett. Mögötte egy másik asztal, ahol a mágus ténykedik egy bájoló eszköz felett.
- Üljön le. - int a székre maga előtt a hivatalnok, mire Marcus közelebb lép és helyet foglal. A mágus közelebb is lép, nyújtja egyik kezét. A férfi oda adja sajátját, mire a mágus a másik kezében tartott tűvel szúrást ejt egy ujjbegyén, majd a vércseppel visszasétál az asztalához, háttal nekik. Ekkor vesz maga elé egy körülbelül 5x10 centis lapot a hivatalnok, arra körmölni kezd, miközben a kérdéseit kezdi feltenni:
- Neve?
- Marcus Tiberius Draegan.
- Származása?
- Anwarion.
- Hány éves?
- kérdezi, hogy kiszámolhassa a születési évet.
- 715. - a számot, mielőtt leírná a férfi, felemeli a tekintetét és végig méri Marcust, különös figyelmet szentelve fülére és arckifejezésére. Végül utóbbi, az ékszerész komolysága győzi meg, hogy leírja a számot.
- Faja?
- Vámpír.
- a hivatalnok valahol a vám-nál tarthatott az írásban, mikor megállt kezében a penna és lassan felpillantott a férfire. Annak komolyságát látva hátra fordult a székben a mágus felé, aki egy pillanattal később szintén hátra fordult a székében és bólintott a hivatalnoknak, mire az elsápadva fordult vissza Marcus felé. Pár másodpercig bámulta a nyugodt vonásokat, aztán nyelve egyet fordult vissza a papírhoz, hogy befejezze a szót. A többit már magától körmöli rá:

Mágikus kapcsolat: Igen
Mágia fajtája: Vámpirizmus


Ezután felkel a székből és a mágus asztalához sétálva adja oda neki a papírt, közben lehajolva a fülébe suttog. Más nem hallhatná, de hála a vámpír éles fülének, ő nagyon is hallja, ahogy a hivatalnok kifejezi aggályait Marcus létezésének nyomán. A mágus, továbbra is háttal az ékszerésznek, elvégzik a saját takarásában a varázslatot, majd visszanyújtja a papírt a hivatalnoknak. Az idegesen néz a vállát épp hogy nem vonogatóra, kikapva kezéből az elkészült személyazonosítót visszalép az asztalához. Még a nagy könyvbe lekörmöli az információkat, míg a mágus oda lép és a vámpír kezét kéri újra. Oda nyújtja, mire amaz megfogja a csuklóját, hogy tenyere annak külső felén feküdjön. Rövid, égető érzést követően elengedi, a vámpirizmus általános jele pedig immár ott díszeleg körömnyi méretben Marcus csuklóján. A hivatalnok aggódó grimasszal nézi végig az eljárást, majd átnyújtja a papírt, amit Marcus, orrában érezvén a férfi félelmét, óvatosan vesz el.
- Köszönöm a munkájukat. - szól udvariasan, miközben feláll. A másik kettő csak mormog valami köszönésfélét, így távozik, hogy bejöhessen a következő várakozó.
Egy óra múlva már őrök kopogtattak a műhelyének ajtaján. Beengedve az öt fegyverest azok közölték, hogy utána kell nézniük a hátterének. Kikérdezték a családjáról, barátairól, szakmájáról, faji szokásairól: mit eszik, mennyit, mikor, miért, hogyan. Marcus a tulipáni lányokhoz irányítja a katonákat, akik igazolni tudják, hogy ő nem kifejezetten szexuális élményért fizetett náluk. Még kap egy figyelmeztetést, hogy ne hagyja el az országot, aztán magára hagyják, de a műhelyből való távoztában is érzi, hogy egy valaki figyeli őt, ez pedig valószínűleg napokig így lesz még.

 

profile picture Cazamor Lyvlyn
Cazamor Lyvlyn
2024-03-15 20:04
Titulus: törölhető
Hozzászólások száma: 7
Regisztráció ideje: 2023-12-25
Kalamon kincsei - Cicoma-bál EVENT (03.15. -péntek, 20:00)

Szikrázó napsütést Davokarban,
Fagyos hideg messze északon,
szakadó eső Kalamonban,
és Székváros ma bált tart.


https://i.imgur.com/pTh4GZl.jpeg

A fellampionozott kikötő más éjszakákhoz képest sokkal barátságosabb képét mutatja a legszebb öltözézükben elősereglő nemeseknek, akiket sima, testszínű ruhájukban meztelennek tűnő szolgák kísérnek fel a pallókon a Sirályszívre.

A kétárbócos kereskedelmi brigget az elmúlt napokban felponyvázták, így kíváncsi szemek nem leshették meg a majd 50 méter hosszú hajón zajló dekorációs munkálatokat, de mikor érkeznek az emberek már teljes pompájában ragyog a dokkjában, kifutásra készen. Nem volt hiába a fáradozás, megannyi tükröt és üveget rögzítettek rajta, a lámpásokról nem is beszélve, amik mágikus fényt ontanak magukból. Hála a jól megfizetett illúzionitának, a hajó már az árbócok táncát járja a tat felől szóló zenében, mert az ember szeme sarkából olyan érzet támadhat, mintha egymásnak hajlonganának az amúgy mozdulatlan vitorlatartó rudak. Maguk a fehér válasznak sem csak a lágy légmozgás irányát mutatják meg, de a fedélzetre lépő urak és hölgyek családjainak címere jelenik meg néhány percre rajtuk, így tisztelegve mindannyiuk előtt.

Az idő kegyelmes volt, a délutáni napsütés enyhe estét hagyott hátra, de a víz felett mindig hűvösebb szelek járnak, mégsem kell egyetlen vendégnek sem fáznia, mágikus aura teszi elviselhetővé a fedélzeti légkört. Ez a fedélzet tánctér és kilátó is egyben, ahonnan az illúzionista fényjátékát csodálhatják meg a vendégek, ami úgy veszi körbe a hajót a kifutás után, mintha nem is vízen járna, de varázslatos módon elrepülne olyan idegen és színes birodalmakba, ami még a misztikus Árkádia ragyogását is elhalványítja.

Az alsóbb szinten találhatóak az asztalok, amik mellett a fáradt vendégek beszélgethetnek, koccinthatnak és ehetnek, ide csak módjával hangzik le a muzsika, mély mélyebben pedig a matrózok lakrészében felfrissíthetik magukat, a konyhába és raktárakba tilos a bejárás, ahogy a kapitányi szoba is zárva van.

A hajó nem távolodik el túlságosan a parttól, az elkésett vendégeket, vagy a hazafelé igyekvőket fekete csónakok szállítják a dokkok és a hajó között a fényjátékon át, amit ezer irányból visszaver a tenger.

Minden vendég egy üvegvirágot kap a pallón, amit a ruhájába tűzve annak elbűvöltsége okán megszabadulhat a tengeribetegség minden kínjától.

 

profile picture Kraszna Ardryll
Kraszna Ardryll
2024-03-10 10:54
Titulus: törölhető
Hozzászólások száma: 20
Regisztráció ideje: 2020-06-07
Szellem - Ítélet
(Figyelmeztetés: szemcsonkítás)


A tanácsnok hangja visszhangzott a hűvös helyiségben, ahova sokadszorra vezették le forró cellájából a kalamonit. Izzadt bőre alatt apró görcsök rángatóztak, miközben figyelni próbált, hunyorgó szemei mögött lüktetett a koponyájában a véres agyvelő, a hőkimerüléstől bágyadtan elviselte a szavakat, amik égő vasként fúrták a fülébe magukat, pedig a herceg kegyelméről szóltak. Megtartotta az ígéretét és a bányába küldte a lehető leggyorsabban.

Néhány órával később botladozó lépteit egy kísérő lovának nyergéhez kötve hosszú kötéllel már a sziklafennsíkon vezették keresztül. A mélysötét éjszakát ezernyi csillag fénye és a Hold dagadó kövér korongja tette átláthatóvá. A kövek a nappal magukba szívott forróságot lehelték ki magukból, elcsigázott sóhajra ragadtatva embert és állatot. Az első órák után eljött a fogcsikorgató hideg, a csontszáraz levegő felitta a verítékcseppeket. Az őr réteges ruhája és lovának szőrzete adott védelmet, de a kalamoni fogoly, csakúgy, mint a városból kiterelt ítéletesek karavánja keservesen didergett. Ahogy a menetoszlophoz láncolták, pont ugyanolyan megkopasztott rongyos alak volt, mint az összes többi.

Éjszaka még ő volt a szultángyilkos, reggelre már csak egy kőbányai rabságra ítélt ocsmány alak a többi között, akiket összetereltek egy szikla viszonylagos árnyékában, hogy a nappali legmelegebb órákat egymás verítékes testének bűzében töltsék el pihenésben, mielőtt folytatnák útjukat a déli határvidékek kőbányáiba. Az egymáshoz kötözött emberek madártávlatból csak egy vonuló féregnek látszottak a sivatag végtelenjében, napokon keresztül araszolva hullámzó délibábképbe veszett céljuk felé, maguk mögött a sorból kidőlt, járképtelen elesetteket hagyva, akiknek haldoklását széles szárnyú, víg keselyűk felügyelték várakozásteljesen.

A fejét lógatva némán ment velük, nem beszélgetett és nem lázadozott, olyan makacsul lépkedett, mintha a homok nem ült volna a sebeibe és nem fárasztotta volna a gyaloglás. Arcát a kezei mögé rejtve összegömbölyödött a pihenőidőkben, a skorpióktól riadozó sorstársainak káromkodásaival nem törődve akkor sem moccant meg, amikor kígyók tekeregtek át a testén, dühösen sziszegve védelmet találva a hasának árnyékába, mert a husángütések elől ott kaptak oltalmat. Irigyen nézték, amikor ezeket a csúszámászókat aztán megfogta, nyakukat törte és vérükkel csillapította szomját, fehér húsukkal egészítette ki szegényes ellátásukat, sőt, látni vélték, hogy penészes kenyéradagját nagyfülű sivatagi egerekkel osztja meg.

Nem szólt nekik Nuldirról, aki ételt hozott neki az életekkel, amiket körévezényelt, ételt és életet, hogy megmaradjanak egymásban, mert napról napra ahogy fogyatkozott az ereje, úgy hallotta egyre többször patás lépteinek súlyos puffanását a háta mögül, de bárhányszor odaperdült, hogy szembenézzen az agancsos véggel, csak egy lovas állt ott, kurta nyelű korbács ütésével sürgetve meg.

A hegyek először kéklő csipkedísznek tűntek a horizonton, csak aztán kaptak kiterjedést, súlyt és adtak árnyékot, amit a rabtársak üdvrivalgással fogadtak. Dél felé haladtak egy teljes napon át, mind kevesebben, csapatokat csatoltak le róluk, amíg a maradékot egy rendkívül barátságtalan katlanhoz vezették. A fehér falak izzottak a napsütésben, a hegy oldalába mélyített seb dühösen kitátott fehér fogakkal teli szájnak látszott, már amennyire látszott, mert ciánkék szemei alig viselhették el a márványbánya ragyogó káprázatosságát.

Kísérőik a bányaőrökre bízták őket, akik friss húst kiáltva vezették le az alig tucatnyi megmaradt munkást a kanyargós rámpákon. A sima kőfalba mélyített odúkból ellenséges szemek figyelték őket, a delelőre hágott nap elől ki-ki a maga vájta cellában pihent, hogy aztán majd az elviselhetőbb órákban folytassa a munkát. E bánya maga volt a börtön, katlan, minek kijáratait és a sáros patakot az alján őrizték csak. A rabokra elég volt egy lépésnyi lánc a bokájukat összekötve ahhoz, hogy reményük se legyen a menekülésre, mert a sima márványfalakon felmászni nem lehetett, a sivatag felé menekülőket pedig elnyelte a homoktenger.

Vésőikkel és csákányaikkal maguknak vájhattak üreget a sziklába ott, ahol dolgozniuk kellett, vagy beköltözhettek egy korábban kivésett helyre. A puszta kő otthonából minden napszakban a bányára nyílt kilátás, se rovar, se rágcsáló nem járt erre, fa nem sarjadt a katlanba. A davokari paloták felcsiszolt, káprázatos kövezetéhez képest a nyers márvány fehér tengere sírkő volt, amin a megtébolyodottak vére húzott vörös barázdákat, beitta magát a repedésekbe és adta ki messze földön híres erezetét. A kopácsolás és faragás végtelen visszhangjai az éberen töltött órákban mind mélyebbre fúrták magukat a koponyában és Nuldir dühödten lázadt minden percben hajtva és követelve, hogy menjenek innen, meneküljenek, nem halhatnak meg fehér falak között, ahol csak az őrök káromló durvasága élettel teli, akik nem győztek arra panaszkodni, hogy e kietlen őrhelyre csak férfiakat küldenek, nőket soha. Ahol egyetlen szórakozást csak a foglyok kínálnak a fehér pokolban, az ő jajszavuk, dühük és szégyenük ad csak kiutat, mert fogság a szolgálat ott minden embernek, legyen megvasalva, vagy legyen fegyveres őr, aki hibára vár, hogy lesújthasson, méla unalmát húsba fojtva űzze el.

Csak vadságot adhatott, a beletörődését a Tövistoronyban hagyta, mint egy hurokba fogott róka úgy küzdött minden érintés ellen, kőporban fürödve le maradék emberi méltóságát, aztán vésni kezdte magát, a kő helyett a bőrére rajzolt a márványon élesre csiszolt érmével, annak lyukas közepén át tekintve Nuldirra. Rabtársai elkerülték, mert beszélt a kövekhez, bár utálatos, kalamoni szavai hamar elhalkultak. Szökésének napján bagolykarmokkal törte fel lábbilincsének zárját, úgy kúszott fel a kőfalon, mint egy gyík, emberi mivoltát démonira vetkőzte, és odafent már várták, emberi kezek nyúltak felé, lótestű szörnyek, kentaurokat szólított a benne lüktetve habzó démon, hogy elmeneküljön a kőből rakott sírgödörből, de erejét veszítette és visszahullott, mielőtt kijutott volna.

________________________________________SZEM NO!_________________________________________

Azt mondták, jobb lett volna neki, ha halálra zúzza magát a köveken, de az élete már Nuldiré volt, és nem veszhetett a sivatagba, távol az erdőtől, ahol csak kevés az élet, és az a kevés is mérgező, dühös és keserű, ridegen ellenséges. Ahogy lefogták és szétfeszítették a szemhéjait harapni próbált, újra és újra, amíg teljesen a kőre nem szorították, elenyészett a teste, levegőt sem kapott annyit, hogy felüvöltsön, amikor az egyik, majd a másik szemébe fúródott a kis, fekete skorpió farka, ami éppen úgy tekergett tiltakozásul, mint ő. A mérgező fullánk merítése a szemében olyan büntetés volt, aminek hatását jól ismerték idelent a fehér mélyben. A méregtől mindjobban beragadó szeme a koponyájába dagadt, szétnyomta az utolsó józan gondolatokat odabent, könnyeket fakasztott száraz szeméből, aztán vért, ahogy a saját ujjaival túrta fel a fájdalom tébolyító gócát, hogy megszabaduljon tőlük, vért és nyálkát maszatolva a saját arcára, földöntúli üvöltéssel adva tudtára rabnak és őrnek, hogy az utolsó dolog amit látott a vigasztalan fehérség.

A vak foglyok menekülésre képtelensége, hosszú agóniája és az érdes falakat bizonytalanul kaparászó ujjainak látványa olyan szenvedésben és kiszolgáltatottságban tobzódó, hatalomérzéstől mámorodott szörnyetegekké tette a sötétből felé nyúló embereket, akiknek társaságához képest Nuldir jelenléte a szívében és elméjében, bőrén és alatta, a csontjaiban fájó velőben felüdülés volt, megnyugvás. Suttogott hozzá és a démon képekkel felelt, figyelő szemekkel, lólábak dobbanásaival csalogatta addig, amíg újra nekivágott a köveknek, vakon a feketeségben, hogy ezúttal már ne is ő, de az erdei isten kapaszkodjon ki kőbörtönéből, elmenekülve az elkerülhetetlen végóra elől, mielőtt az égő napkorong kiszárított volna belőle minden életet.