Kalandorok naplója

Az ifjú druidák útja
[Jaaaj Belzebub…]

Az erdőben ücsörög egy magas fán, lábát lelógatva kötözi fel az indára fűzött füstölőt. Ez már az utolsó darab, a többit már kihelyezte és felizzította, illatos-karcos füst lengi be az erdőt mindenfelé. Amióta felütötte a rettenetes kór a fejét az erdőben, és megtizedelte az erdő állatait minden nap megismétli ezeket a szertartásokat hátha az erdő istene kegyes lesz és védelmébe fogadja teremtményeit.

Fején trónol most is, mint szinte mindig egyetlen társa Belzebub a fekete holló, aki a szertartás alatt kukacokat csipked ki a fák kérgei alól. Lyade mozdulatai lassúak gépiesek mintha nem is itt járna gondolatban. És eközben úgy három és fél percenként felsóhajt amikor ifjú szíve megcsavarodik, és ábrándos tekintettel vágyakozva tekint a kúria felé.

- Jaaaj Belzebub…

A madár megáll a kukac evésben és okos fejét felé fordítva gurgulázó hangot ad ki magából.

- Igen, azért mocorogtam egész éjjel mert nem tudtam aludni, de te attól még te aludhattál volna Belzebub… – viszi fel a hangsúlyt a mondat végén.

Lemászik a fáról és ügyesen két száraz fával tüzel csihol majd parazsat készít. Az izzó bottal azután felmászik és beizzítja az utolsó füstölőt is. Révetegen tekint székváros irányába majd szomorú és csüggedt arccal mászik le ismét.

Úgy érzi, hogy az egyik pillanatban szárnyalni tudna, mint egy madár határtalanul egészen fel az égig, a másik pillanatban pedig a világ legszerencsétlenebb teremtményének tartja magát, és szíve csordultig megtelik fájdalommal.

Legszívesebben a világ összes égtája felé szaladna egyszerre, de valójában azt sem tudja merre induljon el. Ólmos léptekkel indul neki a földön sétálva és majdnem átesik egy farönkön.

- Ó a franc… - bosszankodik.

Azonban így meglát egy gyönyörű fehér liliomot közvetlen a bokor mellett. Odamegy és leszakítja.
Beletűzi tollakkal ékesített fekete szőrme kabátjának gallárjába, beleszagol és ismét felsóhajt.

- Azt mondta Székvárosban van dolga… - tűnődik egyre .
- Mi van, ha soha többet nem jön vissza. És itt hagy örökre…- A fájdalmas gondolatra könnyekkel telik meg a szeme.

- Meg kell találnom...Belzebub… * suttogja a tavaszi szélben, sietve felitatja könnycseppjeit és lesz elszánt az arca hirtelen.
– És ezt odaadom neki… - csippenti le a liliomot a kabátjáról.

A holló megbillenti a fejét és aprót guruglázik miközben okos szemével kis gazdáját nézi.

- Hogy mondhatsz ilyet Belzebub! Fogd be a csőrödet, nagyon szemtelen vagy és egyáltalán nem vagyok szerelmes! – csattan fel váratlanul.

- Büntetésből nem kapod meg azt a szép kövér csigát, amit az előbb találtam. Pedig igazán jó falat. De majd ebből tanulsz… Belzebub!

Zsebre vágja kezét durcásan. A friss tavaszi szél összekócolja lángvörös fürtjeit és ő a szél irányába tekintve simítja ki azokat az arcából. Tündöklő zöld szemeit az égre emeli és a gyorsan szaladó felhőket nézi pillanatokig.

- Olyan nehéz ez… - indul meg tovább a kis erdei ösvényen ahol már ki-kizöldült a friss zsenge harmatos fű.

A zsebre vágott kezét és benne a kövér éticsigát a feje fölé emeli. Tollas barátja azonmód kikapja azt az ujjai közül a csőrével, és élvezettel el is fogyasztja.
Ő csak lépked tovább az őszről itt maradt avaron, a száraz növények alig roppannak apró lába alatt. Egyszerre minden ami eddig ismerős volt és fontos most jelentéktelen és idegen lett. Olyan ismeretlen érzésre lelt, bár azt nem kereste, amivel ifjú szíve nehezen tud csak megbirkózni. És újra kiszakad belőle a mély sóhajtás.

- Jaaaaj Belzebub…

 

A homunculus
- harcostárs születik

* Eltelt már több hónap, mióta az új Nue ”megszületett”. Vyndrien és Welsla nagy hangsúlyt fektet a lány képzésére. Ennek pedig van is eredménye. Noha a homunculusok a bennük lévő – és a működésük alapját képző – bölcsek kövének köszönhetően intelligensek és nagyon gyorsan tanulnak, ettől függetlenül kell velük foglalkozni, és magának az alanynak is kell tennie azért, hogy valamiféle tudást vagy készséget elsajátítson. A lány céllal lett létrehozva. Vyndrien kísérő- és harcostársa lesz a szekta elleni küzdelemben. Ehhez viszont, harci képzésre volt szükség. A lánynak szerencséje volt, hiszen Vyndrien és Welsla is képzett harcos. Gnómunk elsősorban fegyveres közelharcra és nyílpuskás orvlövészetre képezte, míg a zyoni a mágia és pusztakezes közelharci képzésért volt felelős.
Mindezt egy titkos rejtekhelyen zavartalanul tudták kivitelezni. E rejtekhely nem pusztán a homunculus szülőháza volt, hanem egy titkos alkimista laboratórium és egyfajta bázis is. Be lett rendezve gyakorlóteremmel és minden mással is. Tekintve, hogy sok mindent kellett a lánynak tanulnia, ráadásul mindezt intenzíven, így ez a rejtekhely folyamatosan bővült.
Nue jelenleg még nem hagyta el egyszer sem a rejtekhelyet, így a külvilágról jelenleg keveset tud. Viszont felkészületlenül nem is hagyhatja el a helyet. Rengeteg mindent kell tanulnia, nem csak harcot és mágiát. Írás, olvasás, számtan, természetismeret, történelem, különféle kultúrák. Ő lényegében egy ”kisgyerek”, aki ismerkedik a világgal. De az esze olyan, mint a szivacs, csak úgy szívja magába az információkat.
Amikor már írni és olvasni is megtanult, akkor Welsla mindig mindenféle könyvet elolvastatott vele. Ez a napi program egyik része volt. Nue – mint ahogyan a homunculusokra jellemző – igen kíváncsi természetű volt, sokat kérdezett. De ez nem baj. Hiszen pont az marad buta, aki nem kérdez rá a dolgokra.
Az eredeti Annue-nak köszönhetően volt affinitása a tűzmágiához, és mivel a megalkotásakor Vyndrien vére is az egyik alapanyag volt, így a jégmágiához is mutatott készséget. Könyvekből és a zyonitól a mágia elméleti részét elsajátította. A gyakorlati részét pedig szintén a halember oktatta neki. A kezdet nem volt könnyű, de ma már mágikus párbajokat vívnak egymással. A lány pedig fokozatosan fejlődik.
Welsla a közelharci fegyverekre kezdte el képezni. Kard, csatabárd, harci pöröly. Rendszeresen vívott Welsla ellen, később pedig Willi, a gólem ellen is. Ez a módszer azért is volt jó, mert míg a gnómunk jóval alacsonyabb, addig a 270 centi magas gólem pedig jócskán magasabb az átlagos ellenfelektől. Fontos, hogy változatos méretű ellenfelek ellen is tudjon harcolni.
Távolsági fegyver használatára is el kezdte képezni őt. Ez Welsla számára igen nosztalgikus volt, hiszen Nuét éppen úgy képezte az orvlövészetre, mint anno Zayanát, az egykori tanítványát. A számszeríjjal való céllövészet, különösen mozgó célpontra kezdetben nem ment valami jól Nuénak. De sebaj, idő van rá.
Azonban a kezdetektől fogva volt egy hátrány, amivel ugyan a halember és a gnóm a kezdetektől fogva számolt, de folyamatos odafigyelést és költségeket igényelt. Mivel a homunculusnak hiányzott az egyik karja, könyöktől lefelé, így művégtagra volt szükség. De ez nem szokványos, általános hétköznapi használatra tervezett műkar volt, hanem harci művégtag. Eleve minőségi acélból készült, benne beépített fegyverrel, ami egy sáskakarom formájú penge volt. Továbbá ez a kar volt, lényegében a pajzsa is. Eleve nem könnyű megalkotni egy művégtagot úgy, hogy anatómiailag megegyezzen a másik épségben lévő végtaggal, és erre még ott van a rejtett fegyvermechanizmus is. Elkészíteni sem volt könnyű, hát még karbantartani. Nue a sok edzés és gyakorlatozás által elég rendesen igénybe veszi ezt a művégtagot. Ezt a műkart tisztítani kell időközönként, olajozni kell az ujjaknál és csuklónál (azaz a mozgó részeknél), rúgókat beállítani, a benne lévő rejtett pengét újra egyenesre kalapálni, élezni. Az alapvető karbantartási műveleteket is meg kellett tanulnia Nuénak. Eleve magát a protézist használni sem volt könnyű megtanulnia, hát még harcolni vele. Még most sem megy tökéletesen neki, de napról napra jobb. Nue kicsit olyan, mintha Welsla és Vyndrien közös gyereke lenne, biológia szempontból ugyan nem, de a nevelést illetően igen, hiszen közösen nevelik és képzik a lányt. Nue Vyndrient a mesterének tekinti, Welslát pedig a teremtőjének/alkotójának. Ehhez még hozzájön az is, hogy a homunculus fejében néha bevillannak emlékképek, ezek az emlékek részben az elhunyt Annuetól származnak, részben Vyndrientől, részben pedig Welslától, bár ezeket értelmezni (még) nem tudja. Noha Nuénak vannak bevillanó emlékképei az elhunyt Annuétól, külsőleg is nagy részben hasonlít az egykori félelfre, sőt az ő testrészeiből is lett létrehozva. Ám ettől függetlenül Nue a homunculus nem egy és ugyanaz Annuéval, a félelf nővel. Más személyiség, más habitus, más mentalitás. De Vyndrient emlékezteti egykori kedvesére, másrészt ő a bosszú fegyvere lesz a szekta ellen. Az ellen a szekta ellen, ami Annue halálát okozta. *

 

Nue kiképzése
A szerelem nem hal meg

*Minden a tervük szerint ment Vyn véréből,Welsla tudásából és Annue génjeiből 3 hét leforgása után megszületett a homonculus. Mikor először meglátta szóhoz sem jutott, egy pár külső dolgot leszámítva az újjászületett Nue állt előtte. Bár tudta hogy nem lesz teljesen olyan mint elhunyt szerelme, viszont ez nem akadályozhatta semmiben, megkezdte Nue2 kiképzését.

A kiképzés.
Már több mint 2 hónap eltelt Nue2 megszületése óta, a lány gyorsan tanult és hihetetlen sebességgel fejlődött. Meglepetésére Annue tűzeleme mellett még Vyn jégelemét is képes használni, a Welsla által készített protézist is úgy volt képes használni mintha azzal született volna. Nue2 kiképzése zökkenő mentesen ment, Vynnel mindennap gyakorolták a kard,penge és mágia használatát. Majd a harmadik hónap elején már mesterévé vált a sáska pengének, tőröknek, íjnak és a tűz és jég mágiának.

Érzelmek
Ahogy telt az idő Vynnek rá kellet jönnie, hogy Nue csak a mesterének tekinti, hisz előző életükből még csak alig alig vannak emlékei, azonban ezzel nem annyira foglalkozott. Csak két dolog számít most, az egyik hogy Nue újra az élők sorában van, a másik pedig hogy ezt az eszeveszett szektát szétverjék teljesen. Nemsokára készen áll, hogy meg mutassa magát a világnak és hogy közös kalandjuk kezdetét vegye.

  Vyn

Annue újjászületése –
A kis lény a lombikban.

* Welsla a szokásos dolgait végezte a cselédszállás mellett lévő egykori kovácsműhelyben, amit ő az idők során fokozatosan alkímiai laboratóriummá alakított ki. Mint minden alkimista, így ő is bőszen végezte a különféle kísérleteit. Az egyik napon ment be a kúriába miután végzett a szokásos dolgaival, hogy találkozott Vyndriennel. A zyon-i férfi gyászolt, sajnos kedvesét Annuét a fiatal félelf hölgyet nem tudta megmenteni, a lány életét vesztette. A lány hosszú ideig volt egy elrabolva egy szekta által, a kínzásokat és a különféle testi és lelki megpróbáltatásokat nem élte túl. Vyndrien napokig gyászolt. Noha Welsla személyesen nem ismerte Annuét, nagyon is együtt érzett a zyonival. Hiszen ő maga is elvesztette az összes szerettét, a Mélysötétben vívott háborúban. Szeretett volna segíteni Vyndrienen, persze a kedvesét nem képes visszahozni a halálból. Vagy talán mégis? Bizonyos szemszögből firtatva a dolgot, részben lehetséges ez.
Egy nappal később ismét találkozott a halemberrel, a kúria fürdőjében. Ott a medencében ülve beszélgetni kezdtek. Vyndrien továbbra is bosszút szeretett volna állni azon a gonosz szektán. Ekkor vázolta fel alkimistánk az ő ötletét. Ez pedig nem más volt, mint egy homunculus létrehozása Annue testrészeiből a bölcsek köve segítségével.
Ehhez szükség volt, a holttestből származó vérre, nyálra, hajra, körömre és húsra. Szerencsére a holttest közvetlenül a halál beállta után lett eltemetve, ugyanakkor a temetés előtt Vyndrien jégmágia segítségével egy vékony jégréteggel vonta be a testet, így az valamennyire tartósítva lett, nem vált mindjárt az enyészetté. Ezt követően a halember titkos búvóhelyén lett felállítva a laboratórium.
Ezen a helyen Welsla felállított egy igen méretes lombikot, benne vízzel. A lombik alatt egy alkimista szimbólum, egy transzmutációs kör volt felvésve. Ezt követően elkezdődött maga transzmutálás, alkimistánk kezében erősen izzott és szikrázott a bölcsek köve, a lombikban lévő testrész darabok vadul mozogni kezdtek örvényszerűen a vízben, majd pár perc elteltével összeállt. Azonban szükség volt még egy élő valaki friss vérére is, Vyndrientől kölcsönözve némi vért, beleöntötte Welsla a lombikba. Újabb transzmutáció következett, ekkor magát a bölcsek kövét is a lombikba helyezte, így a kis embrió testétbe bekerült a kő. Mikor ez is befejeződött Welsla így szólt:
- Kell pár hét, mire kifejlődik. Valószínűleg hiányozni fog valamelyik testrésze, vagy testrészei. Azokat művégtagokkal kell majd pótolni. - *magyarázta Vynnek.

Pár héttel később
*A homunculus három hét alatt kifejlődött. Miközben folyamatosan nőtt, a lombikból egy még nagyobb üvegtartályba kellett helyezni az alanyt. Egyszer csak az alany szeme kinyílt. Elkezdett mozogni, ezt Welsla és Vyndrien az üvegtartály előtt nézték.*
- Az új Nue ”megszületett”. Ideje leengedni a vizet. - *ekkor Welsla megnyitotta a csapot, és a tartályból kijött a víz. Nue a homunculus pedig mélyeket lélegezve, dideregve kimászott belőle. Teljesen pőrén ott állt a lány, és nézett mindenfelé. Az arcának formája és vonásai teljesen ugyanolyan volt, mint az egykori Annuenak. Mivel Annue félelf volt, így a homunculusnak is kissé hosszabbak és hegyesebbek lettek a fülei. Azonban a haja hosszabb lett és fekete színű, a szemei sárgák lettek, a bőre fehérebb, valamint tíz centivel magasabb is lett. A testalkata is kissé vékonyabbra, karcsúbbra sikeredett. Sajnos a tökéletes kifejlődés nem sikerült, ugyanis hiányzott a jobb karja könyöktől lefelé. De ezzel a gnóm és a zyoni is számolt. A bal lapockáján egy fekete uroborosz tetoválás volt látható. A jobb felkarján egy kék színű kristály formájú tetoválás, míg a bal felkarján egy vörös láng formájú tetoválás található. Egy pokrócot terítettek rá, hogy még se álljon csak úgy ott ruha nélkül.*
- Vyn, szerezz neki ruhát valahonnan. - *mondta neki Welsla. Másnap a ruha meg is lett. Welsla pedig neki állt a művégtag kovácsolásának. Amíg a gnóm a protézis késztésével foglalkozott, az idő alatt Vyndrien foglalkozott Nueval. A homunculusok értelmes lények, és rettentő gyorsan tanulnak, de ettől függetlenül van mit bepótolnia Nue-nak. A homunculus fejében az Welsa, Vyndrien és Annue emlékei kavarogtak. Welsláé azért, mert ő az alkotó, aki a transzmutációt végezte, Vyndriené azért mert az alkotáskor az ő vére is belekerült, Annue emlékei pedig azért, mert az ő testéből lett létrehozva. Ennek ellenére a homunculus személyisége az más, mint azé akiből létre lett hozva. Ugyan külsőleg nagyobbrészt Annuera hasonlít, azonban még sem Annue. Miközben Vyndrien tanítgatta Nuét, az acélból készült művégtag is elkészült, benne a beépített fegyverrel. Innentől kezdve már nincs más hátra, mint kiképezni a lányt, hogy hasznos társa legyen Vyndriennek.*

 

A mérleg nyelve

Ez nem sokkal azután történt, hogy Tacoronte és Oswalt a rejtélyes mágus leültek egyik este beszélgetni a Vörös Kakasban. A baráti eszmecsere végeztével mindketten mentek a maguk megszokott dolga után, azonban ami ott elhangzott az csak nem hagyta nyugodni a fejvadászt.

Nem csak azért, mert szívességet-szívességért alapon ő akkor nem tudott segíteni mágus cimborájának, hanem azért is mert ez az ügy amiről a gnóm beszélt már egy ideje foglalkoztatta.

Nem volt szokása olyan ügyekbe belebonyolódni, amelyhez végül is semmi köze nincs, de most úgy érezte kivételt kell tennie. Ezért amikor legközelebb összefutott a gnómmal, ezúttal ez fényes nappal történt nem messze a fogadótól, felcsillant a szeme és köszönésével megállította őt.

- Kellemes délutánt mesterem! - üdvözölte őt tőle megszokott egykedvűséggel. Ez nem a gnóm személyének szólt, csak inkább afféle foglalkozási ártalom volt, amit a mestersége hozott magával a hosszú évek alatt.

- Sokat gondolkoztam azon a kérdésen amit a minap feltett nekem Oswalt. És bár előre jeleztem, és most is ehhez tartom magam, hogy tőlem morális dolgokban állásfoglalást várni legalább olyan felesleges és alaptalan mint jövőre vonatkozó tanácsokat kérni elítéltként a hóhértól, vagy a kurtizánoktól önmegtartóztatási tippeket várni.
De azért mégis csak szolgálhatok valamivel, mert ahogy már számtalanszor mondtam: a jó fejvadász ott segít ahol tud! mosolyodott el végül Taco.

Igaz hogy ez a segítség rendszerint fájdalmas, és többnyire végzetes szokott lenni , de ez most nem tartozott a tárgyhoz szorosan, csak a teljesség igénye miatt azért nem árt tudni.

- Kérem kövessen! kérte a férfitól udvariasan végül.

És mivel a szabadúszó mágusnak egyébként sem volt aznap délutánra semmi elvetemült tennivalója, vidáman a fejvadászhoz csapódott, talányos vigyorral az arcán, ami viszont az ő szakmájának volt az elmaradhatatlan cégére. Néha még álmában is ilyen arckifejezésen kaphatta volna magát, ha erre képes lett volna, mármint hogy megnézze ezt a grimaszt a saját arcán. Persze még az is lehet hogy ezt is meg tudná tenni mesterünk ha igazán akarná és mi arról sem tudnánk semmi bizonyosat...

- Csak pár saroknyira van a főtér, oda igyekszünk. De addig amíg odaérünk akár még beszélgethetnénk is.
Mint férfi a férfival… jegyezte meg a vadász és fürkészve tekintett le a kis növésű mágusra hogy érti e a tréfát, de mivel annak ábrázata mit sem változott, inkább folytatta tovább - - vagy inkább mint fejvadász a mágus mesterrel..- mondta elöl haladva Taco és közben az apró figura által is kényelmesen követhető tempóra váltott a sétában.
A sűrű délutáni tömeg csak úgy hömpölygött főleg velük szembe és jobbra is balra is minduntalan ki kellett térniük az emberek elől, hogy egymás mellett tudjanak haladni - ők ketten.

- Ennek a nőnek az esetével, mert nevezzük őt így legalább kettőnk között, már találkoztam korábban. És ahogy rátapintottam még a minap a dolog lényegére az az, hogy mi volt az indítéka és módszere annak a bizonyos szerencsétlenségnek. Nos, ez fontos körülmény, véleményem szerint.

Kényelmesen baktatott tovább a két ember akik ránézésre egyáltalán nem hasonlítottak egymásra semmiben. De pont ez a legérdekesebb az életben hogy az számít olykor a legfontosabbnak vagy inkább a legjelentősebbnek amit a szem nem láthat.

Ez a szerencsétlen nő, nem volt mindig ilyen, ez biztos. szögezte le a vadász határozottan.
- Amikor én érintkezésbe kerültem vele, pontosan éreztem rajta, hogy valami eredendően rendellenes dolog történt vele. Valami olyan, aminek az okáról nem tehet, sőt az igazi elszenvedője első sorban ő maga. Erről ha marad még időnk beszélhetünk bővebben, de inkább rövidre fognám mert mindjárt ott vagyunk... tekintett előrefelé a tömegbe.
- Szóval az egy testbe zárt széttépett lélek teljes diszharmóniáját éreztem rajta, amikor megfogta a kezemet. És ezt valaki elkövette rajta, ebben is biztos vagyok mesterem.
Csekély lökdösődés árán fordultak be az egyik szűkebb utcába amely már egyenesen a főtér felé vezetett. A tömeg annak is köszönhető volt hogy valamiféle látványosságot megbámulni gyűlt össze a tömeg. Nekik kettejüknek is erőfeszítésbe került előre furakodni hogy láthassák mi is zajlik ott valójában.

- Na ezért jöttünk ide Oswalt uram. Ez lesz a példázata annak amit mondani akarok, éppen itt maga előtt.

Oswalt egy kalodába zárt férfit, egy igencsak elhanyagolt külsejű nincstelent pillantott meg a szégyenpadon. Már két napja ki volt ide állítva és két őr vigyázta. Egyfelől hogy a nép ne tudjon kárt tenni benne, de inkább azért hogy nehogy kiszabaduljon, vagy kiszabadítsák. Tacoronte kérdés nélkül folytatta beszédét.

- Lopáson kapták a piacon. Egy kosárra való almát akart meglovasítni de az őrök elfogták. Az árusok meg is akarták lincselni, de a rögtönítélő bíra kegyelmet adott neki. Csupán három nap kínpad, és azon túl az a büntetése hogy levágják a kezét. Milyen szerencse hogy a középkorban vagyunk és nem valami sötétebb időket élünk… lökte félre a két hadonászó embert maga mellett és hogy nyomatékosítsa nemtetszését, rájuk is mordult majd eléjük állt elzárva a kilátást a rab felé.
- Igaz hogy lopott az ember. De kínjában tette hogy ne haljon éhen. Még a múlt hónapban volt mit ennie, és volt munkája is. De a céh ahol a kenyerét kereste kirúgta őt. A királyi kamara nem ad elég pénzt… mondták és megváltak tőle. A királyi kamara spórolt pár ezüstöt és ennek az lett a következménye hogy egy ember a kínpadon végzi, és maholnap levágják a kezét. Előnyös dolog ez ugye? A királyi kamara kevesebb pénzt spórolt, mint amennyibe az a kosár alma került amit majdnem ellopott ez a szerencsétlen. Ki a hibás akkor a lopásért? Kit ítéljünk el?

Kicsit odébb somfordált Taco és egy magasabb szegélykőre feltéve lábát térdén megtámaszkodva rágyújtott egy szivarra. Nézte ahogy a csőcselék gúnyolja és mindenféle szeméttel dobálja a szerencsétlen bűnöst.
- Tudja jó uram, legtöbbször a kezet küntetik meg mert azt lehet tetten érni, nem pedig azt az akaratot amely rákényszerítette a lopásra a bűnös végtagot. Pedig ha nincs kényszer, akkor lopás sincsen. nagyot szippantott szivarjából.

Ilyen annak a szerencsétlen nőnek is az esete véleményem szerint. Igaz hogy ő követte el a szörnyűséget de valójában ő csak az eszköze lett valami másnak ami erőszakot tett rajta is. Azért tette amit tett mert valaki olyanná formálta hogy nem tudta nem megtenni. Kérdezze meg őt, és csodálkoznék ha mást mondana. Pont olyan áldozat mint ez a flótás itt Ön előtt.

Keserű arckifejezéssel bökött Taco a rab felé szivarjával és intett Oswaltnak hogy indulhatnak visszafelé. Ahogy pár sarokra eltávolodtak lelassította a lépteit és közelebb hajolt hozzá.
- Még ma éjszaka kinyitom annak a kalodának az ajtaját és futni hagyom azt a nyomorultat. De előtte a sarki kocsmában mocskosul megverem az őröket akik most ott álltak mellette. Hogy miért? Mert az egyik rendszeresen veri a feleségét, tudom hisz minden héten monoklival megy vásárolni a piacra. A másik pedig lopja a városi őrség kasszáját és a lóversenyen veri el azt. Csak azért nem lesz ügy belőle mert az őrparancsnok lányának udvarol. Hmm? Szerintem megérdemlik mindhárman majd amit kapnak…

Ballagtak tovább egykedvűen és Taco csak fél szemmel nézte hogy a cimborája vajon egyetért-e vele majd vagy sem. Úgysem árulja el az arckifejezése, ebben biztos volt. Már egészen eltávolodtak a főtértől amikor újra megszólította.

- Nem vagyok ám afféle önkéntes igazságosztó ne gondolja Oswalt jótét lélek meg végképp nem. Csak néha megengedem magamnak azt a luxust, ha eleget láttam a szennyből hogy én is lehessek egyszer a mérleg nyelve.
Ha rám hallgat, maga aki sokkal különb nálam a szívére fog hallgatni és nem kizárólag a logikájára ez egyszer. Nekem is új ez a felfogás, viszont azóta sokkal jobban alszom amióta ezt a luxust alkalmazom. És az minden pénzt megér hiába kevesebb így a bevétel.

Látva a mágus hitetlen tekintetét igyekezett még hozzátenni:

- Nekem is új és szokatlan ez az egész. De...
De van valaki aki felnyitotta a szemem és erre megtanított. Egyébként nem is oly rég óta már maga is ismeri őt…

Azzal elköszönt a mágus cimborájától és öles léptekkel nekivágott a maradék útnak a Vörös Kakas fogadó felé. A verőfényes napsütésben ismét csak szembe hömpölyögtek az emberek mint valami színes és ezerarcú folyam. Néhol kitűnt egy-egy arc ebből a folyamból akire ránézett.
Csinos kacér női tekintetek keresték pillantását, csábos sejtelmes mosolyok, kihívó apró kacajok és a fodrozódó rövidke szoknyák mind a figyelmére áhítoztak. Ha akarta ha nem, ezt tapasztalt szeme mind észrevette. Nem kellett ehhez fejvadásznak lennie csupán férfinak.
Egyiket-másikat megnézte magának de szívét semelyik nem tudta megdobbantani. Annak a kulcsa alig pár saroknyira talán éppen a frissen kimosott és megszárított ruhákat tornyozta fel halomba hogy aztán apró lépteivel felvigye a padlásra mind.

 

Mul'doz, a lidérc kutatása

(Hetekkel ezelőtt.)
Sok kutatás és kérdezgetés után végre nyomon volt. A múzeum, amelyben egy letűnt kor dolgait állították ki, számára is nyitva volt. Vörös haját aranyszőkére, mézszín szemeit levélzöldre cserélte. A magasságából is visszavett, alakja pedig karcsú, törékeny nőét vette fel. Fekete lovaglóruhában kereste fel a helyet, ahonnan egy újabb nyomot remélt.
Belépve egyetlen személy ült egy pultnál. Köztudott fanatikus, és kissé őrült. Mániája volt minden könyv, amely elvarázsolt tárgyakkal foglalkozott, és maguk a tárgyak is szinte őrült erővel vonzották. Ámbár ő maga varázstalan révén csak álmodott arról, hogy valaha is ilyenre teszi a mancsát, a hír mégis úgy járta, hogy sikerrel járt...
- Üdvözlöm Faereolias varázsmúzeumában! Jöjjön, kérdezzen, tanuljon! - pattant is fel a középkorú, kopaszodó, cérnavékony alak. Kopottas mágusköpenyet koppintó ruhája csak úgy suhant mögötte, ahogy lelkesen megközelítette a nőt.
- Nem vágyom különösebb tanulásra, ám a kíváncsiság erre vezetett. Úgy tudom, hogy a kezére jutott egy fontos, tehetős ereklye, Mul'doz könyve. - járta úgy körbe Anaphiel a helyet, fintorogva, ahogy csak egy nemesasszony tenné. Még válogatósan oda is hajolt egy emberi bőrből készült nyúl fej alakú maszk fölé, de aztán érdeklődést vesztve fordult el onnan a könyvek felé. Faereolias pedig el is hitte a színjátékot.
- Fogadjunk, hogy meg akarja venni! Gyűjtőnek tűnik. - csettintett ravasz mosollyal, de aztán kitárta a karjait. - A könyv nem eladó. Egyébként sincs kiállítva, jó helyen van!
- Hát az nagyon kár, de egyébként sem vagyok sima gyűjtő. Tudja, egyfajta rajongója vagyok a sötét mágiának...és a vele járó hatalomnak. - váltott taktikát, s ezúttal már kacérkodó mosollyal nézett a férfire. - De ezt ön is érti, igaz..?
- D..de még mennyire, hogy értem! - igazgatta meg magán az egyébként borzalmas köpenyt a férfi és még azt a néhány szál haját is hátra simította. Közelebb lépett a nőhöz és izgatottan fürkészni kezdte. - Szertartások, titkos hatalmak, egy közösség, amibe jó tartozni. Ilyesmit keres igazából, nem csak a könyvet, igaz? - a kérdésre Anaphiel a férfire kapta a szemeit, és elmosolyodott. Itt a végén többet kap majd, mint gondolta!
- De igen, pontosan ilyesmit keresek... Azt hittem, hogy a könyv elég lesz hozzá, de úgy tűnik, ön sokkal tapasztaltabb ebben.
- Van egy szűk közösségünk. Ott kézbe kaphatná a könyvet is! Találkozhatna az írójával is... nagyszerű alak! - lelkesedett a férfi, és közelebb hajolt, mintha attól félt volna, hogy valaki hallgatózik a szúrágta falakban. - Jöjjön ide naplemente után, mikor már az utolsó fénypászma is eltűnt a napból! Épp bővülni akar a csoportunk, örömmel fogják fogadni. Egyedül jöjjön, és gyalog, fegyver nélkül! - adta meg a találkához az információt a szektás. Anaphiel izgatottan bólintott.
- Így lesz! Este találkozunk. - mondta, és mosolyogva lépett ki az ajtón, ám amint, hogy kitette a küszöbön a lábát, ez a mosoly leolvadt arcáról. Ez túl könnyű volt... Valami készül.

Este a sötétben közelítette meg az épületet. A férfi már várta egy fáklya fényében, láthatóan izgatott volt. Talán jutalmat várt, amiért beszervezett egy új tagot, legalább is az aurája semmi olyasmiről nem árulkodott, amely a szokásosnál is nagyobb gyanakvásba taszította volna az angyalt. Sétálva indultak, és a dombos erdőség felé tartva közel fél órán át sétáltak, míg egy barlangszájba épített ajtóhoz nem értek.
- Mul'doz Bzuak'shecaq. - mondta ki a szavakat Faereolias, mire az ajtóban lévő zár kattant. Kinyílva egy másik férfi állt az ajtóban, aki végig mérte mindkettőt, majd átengedte őket. A barlang egy régi várromhoz vezetett. Az út alatt a mániákusnak be nem állt a szája. Mesélt a lidércről, a szektáról, és gyakorlatilag mindenről, amit Anaphiel már jó régóta tudott, vagy jobban tudta, mint a másik. Éppen ezért szinte légyzümmögésnek élte meg, ahogy hozzá beszéltek, de ez nem tartotta vissza attól, hogy folyamatosan beszéljen, sőt, mintha motiválta volna, hogy valaki végre meghallgatja. A romos várban a felső, korhadt tetőrészre sétálnak, ahol fáklyákkal megvilágított kör várja már az utolsó csatlakozókat. A kör egy oltártól indul és oda is fut be, azon tál, tőr, és különböző növényi füstölők, melyek szaga már most émelyítő, pedig csak egyet gyújtottak meg. A körben egy tucat szektás áll már, és vár... hamarosan pedig meg is jelenik az egyik torony ajtajából Ő. Anaphiel felismeri a tizenésves leányt, és érzi is az őt körülvevő aurát. Mul'doz még mindig benne van. A szektások egyből térdre omlanak, és ezt pár pillanatot követően Anaphiel is megteszi.
- A mai napon köszönetet szeretnénk mondani Faereoliasnak, amiért ajándékot hozott nekünk. - szólalt meg negédes hangján a gyermek, mire a felszólított majdnem felsikkantott örömében. Izgett, mozgott, és amikor Mul'doz és szolgája felé nyújtotta a kezét, felállt, és már lépett is oda. A gyermek hátat fordított neki a keze a tőrre siklott, majd mire a fanatikus egyet pislogott, a leány már mozdult is. A pengén megcsillant a fény, útja egyívű, tiszta. - Áldozatodat sose feledjük majd. - szólt a leány, míg ruhájába törölte a vért, és az összeeső férfit figyelte, akinek elvágott torkából ömleni kezdett a vér. A térdelésben arrébb kúsztak a hívők, így a fuldokló, és vérző alak akadály nélkül hullott a kör közepére... csak ekkor tűnt fel Anaphielnek, hogy a padlóba véstek valamit. Eddig takarták a lábak és a tömeg, de most, hogy a vér alakzatokba terül szét, már tudja. Felpattant a helyéről, de későn: a vér aktiválta az angyalcsapdát, és a következő pillanatban már úgy érezte, mintha láthatatlan erő tartaná sakkban a testét.
- Amilyen figyelmetlen vagy, annyira elkeseredett is. Nem gondoltam volna, hogy a saját szektám gyűlésébe is hajlandó vagy csatlakozni, csak hogy a közelembe érj. Csak nem hitted, hogy itt majd elkapsz? Vagy így? Legalább néhány évet emberként kéne élned, hogy pár körbe kérdezéssel ne derüljön ki, hogy a semmiből jöttél. - sóhajtozott csalódottan a leány, és lassan közelebb sétált, míg a tömeg ketté vált előtte. - De ne aggódj, az új tagok mindig kapnak valamit. Te is kapsz egy ajándékot. - mosolygott fel rá a leány, de Anaphielt kirázta a hideg, ahogy a szemeibe tekintett. Ködösséget várt. Üveges tekintetet. Bármit, ami jelezné, hogy nem önszántából teszi, amit, de erre utaló jelet egyáltalán nem kapott. - No mi az? Megnémultál? Se' gond, ez majd meghozza a hangodat! - a köpeny alól egy fekete tőr került elő. Felismerte az átkos pengét, de hiába minden akaratereje, a karja éppen csak megremegett, pedig minden erejével próbálkozik a szabadulással. Szemeit lehunyta, álla megfeszült, de nem adta meg az örömöt a másiknak, hogy más jelet adjon fájdalmára, amikor a ruhát és bőrét átvágva a fekete penge elmélyedt a jobb oldalon a testében, mélyen a rekeszizma alá. Aztán egy roppanás, és a lidérc már csak a markolatot engedte le a teste mellé. - Micsoda makacsság! De nem baj. Hallgass csak. Fogsz majd még üvölteni ettől később, és érezni fogom. - mosolygott rá jókedvűen a lány, és megsimogatta az angyal arcát. - Találkozunk még! - adott csókot az arcára, azzal hátat fordított, és elsuttogta a mágikus lényt ébresztő szavakat. Érezte, ahogy a hideg acél megváltozik a testében. Érezte, hogy átalakul, hogy sötét erő tölti meg. Egy mély marás, és a leech már rá is akaszkodott testére. A féreg lábaival húsába kapaszkodott és nem engedte el: viszont minden energiát, amelyet elszívott, már át is adta idézőjének és mesterének, Mul'doznak. A lidérc élvezve az újdonsült, hatalmasabb energiát elégedetten mosolygott hátra, mielőtt még távozott volna a szektával.
A rúna viszont még több órán keresztül is ott tartotta Anaphielt, akinek egyetlen társasága a hullán kívül immár a testében növekvő parazita volt.