~ Anwarion Szerepjáték ~


Kalandorok naplója

„ S lészen egy hely, hol a kalandorok viszontagságainak regéi elmeséltetnek” – Avagy háttértörténetek és információk a karakteredről és a vele történtekről.


profile picture Lord Isenaar
Lord Isenaar
2021-04-10 18:47
Titulus: A száműzött fejedelem
Hozzászólások száma: 62
Regisztráció ideje: 2018-01-06 16:47:19

Kárhozottak [ A lejtős soron lefelé egyenest ]

*Most, a kemény téli végi fagyok elmúltával, épp csak amikor első barátságos arcát mutatja a tavasz, Isenaar gyalogszerrel vág neki a Vörös Kakas menti kis utcácskáknak céltalanul, hogy megszellőztesse gondolatait, és céljait tisztábban lássa. Bár még csontba hatoló hideg szelek borzongatják a felelőtlenül öltözködőket, kik sietős léptekkel igyekeznek céljukat, és melegséget adó vackukat elérni, de ahová a nap tartósan süt ott már jólesik leheveredni pár percre. Még csak mutatóban fordulnak elő kipattant rügyek, és a szél az esők utáni pocsolyák felszínét fodrozza, elrontva ezzel a már derűsen kéklő égbolt földi tükörképét a vízen. Ezen apró dolgokon szemlélődik pont a lord is amikor az egyik szűk kis utcán megáll, és a magaságyás szélére ül kerek kis pipáját kezébe fogva, miközben illatos füstbe burkolózva gondolataiba mélyed.*

*A szép idő ellenére nem tud szabadulni a sötét és nyomasztó képzetektől, melyek már hónapok óta árnyékként vetülnek minden egyes napjára. Számba veszi, hogy mi mindent tett meg eleinte, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a kárhozatot, és azt is, hogy utóbb már látva és érezve az elkeülhetetlen kényszert, mi mindent cselekedett meg azért hogy teljesítse a reá szabott feladatot. Tisztán látta, hogy ezen az úton visszafordulni már nem lehet, megtorpanni pedig teljességgel felesleges. Valakinek biztosan pusztulását fogja okozni, ezt érezte minden zsigerében, de tenni ellene nem tudott. Igyekezett mindet gondosan kitervelni, figyelembe venni az eshetőségeket hogy ez a fogolyszöktetés sikerrel járjon.*

*A várba való bejutás is szinte lehetetlennek tetszett, még úgy is hogy megannyi mágikus szerrel felvértezve, ( amelyekben istenigazából nem hitt ) minden egyes lépést kiszámolva készült rá. Pontosan tudta már mikor, hol, hány őrre kell számítani, milyen nehézségeket kell leküzdeni, hogyan kell időzíteni. De a távozás, vagy inkább menekülés a számára is ismeretlen fogollyal… Ezt nem tudta számításaiba belevenni. Ez olyan mértékű váratlan helyzeteket, és kockázatot tartogatott, amibe nem akart inkább belegondolni.*

*Apropó, a fogoly! Róla mindössze annyit sikerült kiderítenie, hosszas utánajárás és nem kevés kenőpénz árán, hogy valóban hét lakat alatt tartják fogva. De szó szerint. A vár alatt húzódó tárnarendszer mélyén, külön börtön erődítményt hoztak létre csak őmiatta. Öt egymást követő, külön elzárt folyosó-részen kell magát átverekednie, beleértve az ezekhez tartozó, állandó váltásban lévő örökkel együtt, csak hogy megközelíthesse.*

*És ez még nem minden! Duncan kapitánytól a városi őrség parancsnokától azt is megtudta, egy alaposan sikeres Fehér Tulipán-béli dorbézolás után, hogy nem csak fizikai akadályokkal kell számolnia. Állítólag, de ezt már pontosabban a kapitány sem tudta megmondani miként, mágikus erőt is alkalmaznak a fogva tartásához. Se megmozdulni, se megszólalni nem hagyják ezt a Scaramellit, de még a szeme világát is elvették, mégpedig úgy, hogy állandó vaksötétségben raboskodik. Hogy az ellátásáról, alapvető szükségleteiről hogy gondoskodnak, azt elképzelni sem tudta.*

*Azért az ideje korán szöget ütött a fejében, vajon mit követett el ez az ember, és főleg minek okán tartják ilyen veszélyesnek, hogy ez a különleges bánásmód indokolt az esetében, de erről nem tudott meg semmilyen részletet.*

*Pillanatra kizökken a gondolatfonál felgombolyításából, mert a szemközt lévő pékség hátsó bejáratától hangoskodás szűrődik ki. Egy csilingelő női hang pöröl valakivel, aki azt szótlanul, vagy nagyon halk szóval tűri. Kisvártatva egy nyeszlett, inas-forma legény bukkan fel a bejáratnál, öblös kondért húzva a földön, amit megpróbál átemelni a kövezet peremén, hogy a zavaros tartalmát majd a járda melletti kis árokba borítsa. Hasztalan a próbálkozás, vagy inkább erőlködés, a víz egy része kilöttyen ezzel újabb szidalmakat okozva. A hang tulajdonosát nem látja, de megszánja a fiút, pipáját félre teszi és felöltőjét a csenevész fácskára terítve az inas mellé lép.

-Csináljuk együtt cimbora –
* kacsint rá kedélyesen és ingujjra vetkezve megragadja a kondér másik végét. Olyan lendülettel teszi mindezt hogy a fiú csaknem elvágódik a kövezeten, majd igyekezve egyensúlyozik utána, tartva a balanszot egészen addíg míg a járda mentén futó árokhoz nem érnek.*
-Egy, kettő, háááárom!-
számol a lord, és közösen lendítik a zavaros vizet, amely szélesen hömpölyögve tódul alá az utca alacsonyabb részei felé. Ebben a pillanatban tűnik fel a pörölő nyelv tulajdonosa az ajtóban, egy főleg, a hang erősségéhez mérten túlontúl is fiatal nő. Megkockáztathatnánk azt a kijelentést is hogy hajadon, de az biztos, hogy ha a maszatos köténye okozta benyomást félre tudjuk tenni, megállapíthatjuk hogy nagyon is szemrevaló. Erre a körülményre már mindkét férfi felfigyel.*

-Ha végzett a bohócsággal, sebtiben kerüljön ide, mert akad még elvégzendő feladat bőséggel!-
veti oda a szőke turbánba font hajkorona gazdája felszegett orral, és legott karba tett kézzel, s bár szavai a legényt támadják, tekintete már a lordon nyugszik. És meglehetős elégedettséget, diadalt sugallnak eme zöld szemek ebben a pillanatban.

-Bocsássa meg nekünk ha a produkció nem a kedve szerint zajlik, higgye el, ez csak az én hibámnak tudható be!- fújja ki magát Isenaar és néz lehajolva farkasszemet a nővel.

*Amaz féloldalra fordított fejjel sandít le rá, majd fel, ahogy a férfi felegyenesedik, de tekintetében már a pajkos kíváncsiság tükröződik. ~Igazából nekem szól hát ez a színjáték~ gondolja a lord és kaján mosoly ül ki szája szegletére. Az sem kerüli el figyelmét hogy a fiú tekintetében féltékenység villan, nyilván nem közömbös neki most feltűnt csinos ellenlábasa, de szólni azt nem mer. Megsemmisülten várja a további fejleményeket.
-Szomorú hogy nem tudok megfizetni több inast, pedig amint látja, az ilyen segítség itt alaposan elkél.
- mondja a nő negédes hangon ahogy közelebb lép a férfihoz, s közben szúrós szemekkel és apró biccentéssel utasítja a legényt hogy térjen vissza korábbi elfoglaltságához, ami feltétlenül az ajtó túloldalán van. Amint az távozik, karba font kezeit kissé lejjebb ereszti, hogy hibátlan kebleit a másik akadálytalanul megcsodálhassa, és főleg mivel azok ebben a huzatos időben bizony még jelentősebb hatást gyakorolhassanak szemlélőjére. Tekintetében az a rejtélyes kacérság mutatkozik, amelyet minden férfi jól ismer, sőt felismer, miszerint ez a nő bizony akar valamit.

-Ha rám hallgat, igyekszik megtartani ezt a legényt, mert ha így bánik vele, jóllehet hamarosan még ilyen segédje sem lesz. És akkor ki fogja kivinni a moslékostálat szépségem? – veti oda mosolyogva a választ egyenesen a nő szeme közé.

-Lehet talán csak emennél különb emberre van szükségem nem gondolja? Vagy talán nem úgy nézek ki, mint aki különbre vágyik, sőt meg is érdemel? – lép még közelebb a férfihoz, lassan leoldozza maszatos kötényét. A zöld szempár a férfi szemeit nem ereszti, de lassan elengedve a kötényét, finoman kihúzza ruháját, csábosan végigsimítva magán.

*Isenaar egy pillanatig kiélvezi a helyzetet, és jól láthatóan végigméri a nőt fentről lefelé majd vissza, és finoman megfogja a nő derekát. Aképp szól hozzá mintha legalább most akarna neki szerelmet vallani.
-Nem vonom kétségbe ezt, magam is így látom. Éppen ezért szeretnék sok sikert kívánni mindehhez, mert érzem kegyed jó úton jár. Csak nem én vagyok a megfelelő ember, hogy gondját enyhítsem hát hiába kapacitálna a képességeimre. Azok momentán jó helyen vannak lekötve, és ezért a legokosabb, ha mindketten visszatérünk a saját megszokott dolgaink végzéséhez…

*A fiatal nő, egy pillanatig értetlenül kikerekedett szemekkel áll, azon tűnődik felképelje-e a férfit, majd felkapva a földre hullott kötényt, rákvörösen mint akit leforráztak elviharzik. Hangos csattanással vágja be maga után az ajtót, és újra csendes lesz minden.
~És én még azt hittem Viola a hisztérika~ mosolyog magában és a gondolatra felsejlik benne a leány képe. Majd szinte azonnal Aurora arca követi ezt, és érzi, hogy ismét kellemes lesz leülni egy kicsit a párkányra, megnyugodva fürödni a napfény cirógatásában, hogy egy darabon megmaradjon még ez a kép. Felöltőjét magára teríti, és becsukott szemmel a fának dőlve hallgatja az utca halk távoli zsivaját. Nem tarthat soká ez azonban, ahogyan az elmúlt időkben mind gyakrabban előfordult már, szokatlan szívtáji fájdalom hatol a mellkasába, és kénytelen elengedni a képet, ahogyan Aurorát a karjában tartja. Az utca végén már közeleg a sötétség, és szép lassan minden elszürkül, ami színes és káprázatos volt eddig. A rothadó hús szaga tölti meg a levegőt, és még a madarak is elhallgatnak, hamarosan látni véli a jól ismert árnyalakok közeledését.
~Megint kezdődik~szorítja össze a fogát ahogy eluralkodik rajta a remegés, és reflexxerűen a szívéhez kap, kitapogatva a felöltő zsebében lapuló lapos kis üveget. Tudja van még pár perce, hogy megőrizze az uralmát a tudata felett. Reszkető kézzel előveszi a kis butykost, fogával kihúzza a dugót a palackból messzire köpve, majd hatalmas kortyokban kiissza a kis butéliát, és az sem zavarja túlságosan, hogy a szesz egy része az állán végigfolyva a felöltőjében köt ki.
~Hamarosan úgyis vége lesz ennek~

 

profile picture Kraszna Ardryll
Kraszna Ardryll
2021-01-24 23:03
Titulus: a Kúria Banditája
Hozzászólások száma: 1
Regisztráció ideje: 2020-06-07 13:08:06
[Fúria jelenség: vége]
(a behozott njk-k és események eltűnnek Anwarion földjéről)

Szokásos halszag, nyikorgó kötelek, ringatózó árbocárnyak a raktárépületek kagylóval felfuttatott oldalán, két macska verekszik a mólónál egy reggelről ottmaradt halfej miatt, ami a nagy tusakodásban a deszkákról szomorúan a vízbe csobban. Az éjszakai mulatozás hangjai már elhalkultak a csehók környékén, de a hajnali halászok még nem eveznek ki, így Székváros kikötője csendesnek tűnik, néptelennek és elhagyatottnak. Persze csak úgy tűnik.

- Na mi van kislány, eltévedtél? - firtatja egy durva hang a sötétben.
- A Fúriával akarok beszélni. Van valamim a számára - fiúruhás leány hangja csattan fel olyan bátran, mintha félelem nem létezne a világon.
- Nekem is van valamim a te szádra, vagy inkább szájacskádba - a felharsogó röfögős röhögésre a macskák szétrebbennek, a foltos a halfejet keresve nézelődik, de nem találja.

- Elég volt uraim - a kesztyűs kéz sajátos ritmusban csapódik össze párszor, amibe vegyül valami parancsoló sürgetés, pedig a kenetteljes hangú fickó egyáltalán nem mágus.- Ha a kishölgy Fúriát akar, akkor Fúriát kap, oszoljanak - a haramiák csodálatos módon engedelmeskednek, mintha egy vándorszínháztársulat tagjai lettek volna korábban, a kislány ügyesen leplezve az ámulatát nézte őket. Kisvártatva ketten maradnak csak a hordók között. -No miben segíthetek? El biztos nem tévedtél, hiszen mélysötét éjszaka van és az arcod éppen olyan, mint az éjszakai lányaié, otthon érezheted magad idekint.

- Köszönöm? - A lányka éles hanggal teszi fel a kérdést, szürke szemét összehúzva vizsgálja a férfit. - Kraszna tanítványa vagyok, információt hoztam róla.
- Nos, ezt vonakodom elhinni kishölgy.
- Miért? - Bukik ki csepp szájából önkéntelenül is a meglepettség hangja.
- Mert bár Kraszna messzire kirepült a fészekből, ha valóban egy fúriafióka lennél most némasági fogadalmadban jelekkel beszélgetnénk a parancsa értelmében. Mert egy tanonc addig nem beszélhet, amíg a mestere nevét hibátlanul kiejteni nem képes és te igencsak messze járt a nevének igazságától.

- Férfi nekem nem parancsol - emeli az állát önérzetesen a leány és ebből akkor sem enged, amikor a Fúria kineveti.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked. Mit hoztál nekem?
- Meg tudom mondani, hogy hogyan juthattok el hozzá.
- És mit kívánsz cserébe?
- Ne bántsátok Aurorát.
- Nekünk nincs dolgunk a hölggyel, ha engedelmes lenne és helyetted szolgáltatná ki nekünk a fivérünk már rég elhagytuk volna ezt a tájat.
- Azt szeretném, ha a Testvériség sem üldözné többé.
- Ó? - A férfi jókedvűen ráhunyorít a feszes tartású lányra, miközben leereszkedik az egyik hordó tetejére. - Sokat kérsz és nem is tudom, hogy mit kínálsz cserébe.

- Tudom, hogy kivel szokott találkozni Kraszna. Ki látja el. Nem lesz nehéz követned, kúriabéli, úgyhogy nem különösebben óvatos.
- És Kraszna mégis megtűri maga körül?
- Háááát, azt mondta, hogy az ő kultúrájában tisztelik a félkegyelműeket és a férfi egy kicsit... bolond - vonakodva felel, tartva attól, hogy pont ezzel ront majd a saját hitelességén, de a rokonszenves arcú férfi csak elmosolyodott. - Akkor megegyezhetünk?

- Egy név és személyleírás egy bizonytalan nyom, cserébe azért, hogy Testvériségbeli barátainkat eltántorítsuk jogos sérelmeik orvoslásában és békén hagyják Aurorát.
- Biztosra veheted, hogy ez a személy találkozik Krasznával.
- Úúúúgy, szóval biztosra vehetem - csúfolódik a férfi, mire a kislány dühösen toppantva hátat fordít neki. - Nem kell úgy a szívedre venni a dolgokat, de tudatában vagy vele, hogy mit teszel?
- Krasznát elcserélem Aurorára. Ő meghal, Aurora pedig élheti az életét.
- Miért kívánod a halálát?

- Én nem kívánom - tiltakozva hátralép, megérinti a monoklit a szeme alatt. - De ő maga nem is él igazán, annyira kegyetlen, vad, nem emberek közé való, beteg a lába is, mindig menekülni fog, Aurora pedig...
- Kedveled igaz? Rendes kislány az, a magunkfajták között.
- Igen - a leány feszengett a beszélgetés bizalmas hangvételétől, kelletlenül oldalra forgatta a fejét. A hajnal gyorsan közelített, bár a sötétség nem foszladozott. - Megegyezünk? Megölik, Aurora pedig szabad.
- Nem öljük meg, ezt jó ha tudod kishölgy. Hazavisszük és meggyógyítjuk, kiverjük a fejéből ezt az ostoba kalandvágyat, Aurorának nem lesz vele többé gondja. Ha tényleg olyan értékes amit mondasz gondoskodunk a Testvériségről is, de most már vége a mesedélutánnak, beszélj. Még azóta nem aludtam, hogy a minap elbeszélgettem a védenceddel, fogd rövidre.

- A szavadat adod?
- Igen, sőt, garanciának velem maradsz amíg elő nem kerítjük Krasznát. Te leszel a biztosíték, ha most okosan viselkedsz és nem szaladsz el - a hideg szemek csapdába ejtve a szürkéket összehúzódtak vidáman. - Milyen az a félkegyelmű?
- Helionak hívják. A keletről jött hajók matrózait kérdezgeti mostanában, hogy hoztak-e szakét vagy rizst bármi is az, de találkozik háromnaponta Krasznával, olyan dolgokat visz neki, amikben az erdőben hiányt szenved. Meg pletykákat. Meghallgatja az összeset, bármit is mond a bolond. Sötét haja van, alacsonyabb férfi, ilyen zöldesen csillog néha, látszik rajta a bolondság - magyarázta megszeppenten, miközben a hordók közül figyelő társaság bukkan elő, mint fekete szellemek, előhasadnak az éjszakából. A rossz társaságot szagtalan gonoszság veszi körül és úgy elnyeli azt a kisleányt ez a bájos aura, hogy még a macskák is elfeledkeznek róla, mire a hajnali pírral kifutnak az első halászok a vízre.

***

Néhány nap múlva újra ott üldögél a bakon a fiúnak öltözött szürke szemű, komoly arcú leány, a haján csuklyával. Merengve nézi a távolodó hajó árbocait, a szél dagasztotta büszke vitorlákat, a magas tatot, ami komor bástyafaként zárja el kíváncsi képzelete elől a hajógyomor látnivalóit. Az ujjai között kerekded érme forog kecsesen, az egyik oldalán kitárt szárnyú vérmes csőrű madár, a másikon dühödt mozdulattal fellendített karú nőalak. A fülébe csendül a simaszavú férfi hangja a kifutás előttről.
- Nagy szívességet tettél nekünk kishölgy. Ha meguntad a puha anwar földeket és kalandra vágysz szívesen látunk magunk között, nem felejtünk el. Add ezt az érmét bármelyik kalamoni hajósnak és elhoz hozzánk bántatlanul, ne félj. Ezen kívül itt ez a levél. Ezzel megnyugtathatod szíved szép hölgyét Aurorát, ez a rémálom véget ért.

A megnyugtatásban ugyan kételkedik, de eljuttatja a darab pergament a lánynak amin Kraszna kurta kis szabályos, ferde, odakapart betűivel a szokásos szószátyárságával mindössze ennyi áll:

búcsúzom, Húgom

 

profile picture Genzo Taka
Genzo Taka
2021-01-21 10:33

Hozzászólások száma: 3
Regisztráció ideje: 2021-01-14 16:39:24
Szamuráj história

[ Időbeli elhelyezés: Régen, még Anwarionba jövetele előtt, a szülőföldjén, a száműzése után. ]

Egy napon, mikor a ronin vándorolt, gyaloglás közben sok mindenen gondolkodott, főleg a bushidóról, ez minden szamuráj gondolatában ott van, hiszen ez egy fajta életcél. Akik a kard útját választották, azok nagy valószínűséggel kard által is fognak eltávozni az élők világából. Persze nem minden esetben, főleg ha az illető nagyon erős kardforgató. Ám egy szamuráj célja az is, hogy kiváló kardvívóvá váljon, és ezt gyakran kihívások alapján szokták tesztelni, de ilyenkor a párbajoknál ott ólálkodik a halál is.
Genzo ekkor még nem tudhatta, hogy használnia fog kelleni a kardját. Hosszas gyaloglás után egy városban találta magát, ott felkeresett egy éttermet, hiszen igencsak megéhezett a sok utazástól. Mikor helyet foglalt, rendelt is magának ételt, majd mikor kihozták azt, elkezdte fogyasztani. Kardforgatónk nyugodtan étkezett, egészen addig, mikor négy ember belépett az étterembe. Mind a négy ember valószínűleg szamuráj lehetett. De az egyikükön látszott, hogy nemesi származású, hiszen az előkelő öltözete erre engedett következtetni. Valószínűleg nemesi család sarja lehet, olyan 35-40 év körüli férfi lehetett. A négy férfi megállt, az ajtónál, majd elkezdtek beszélgetni a felszolgálóval. Ezután a pincér, odalépett hősünkhöz, majd odahajolva így szólt hozzá:
- Elnézést uram! De át kellene ülnie egy másik asztalhoz, mert az a négy úr ide szeretne ülni.-
- A négy úr keressen magának egy másik asztalt, vannak még itt üres asztalok, üljenek oda. Miért pont ide akarnak ülni? – kérdezte roninunk. Ám ekkor a négy ember már az asztal körül volt, és az egyikük elégedetlenül, kemény hangnemben így beszélt hősünkhöz:
- Hé te! A füleden ülsz?! Kotródj el innen, ez a mi urunknak a helye!-
- Sajnálom de én voltam itt előbb. Nem illik elzavarni egy vendéget az asztaltól. Van elég hely, üljetek le valahova. – mondta Genzo, miközben továbbra is étkezett. De persze a férfi továbbra sem akart szót érteni, megfogta hősünk ételét, és a földre borította, ezután pedig a pohárka szakéját az arcába öntötte. A ronin általában nyugodt ember volt, de ami sok, az sok volt, letörölte az arcáról az italt majd szépen felállt, és mérgesen a kötekedője szemébe nézett. Ekkor a kötekedő vigyorogva megfogta a kardjának a markolatát, és éppen készült kivonni azt.
- Na mi van, talán nem tetszik valami?! – kérdezte nem kevés gúnnyal. Viszont még mielőtt elkezdte volna a hüvelyből kihúzni a kardját, a ronin előre lépett és telibe lefejelte, amitől a nagyszájúnak betört az orra, ezután pedig Genzo megragadta majd egy erős válldobással neki hajította az egyik asztalnak. Az asztal eltörött a férfi alatt, és a rajta lévő tányérok és poharak is, a vendégek pedig megijedve kirohantak az étteremből. Tudták, hogy itt bizony balhé lesz. A nagypofájú fráter kiütve, lent feküdt az asztal törmelék között. A másik három meglepődve nézete végig az esetet. Ekkor azonban már kardvívónk sem bírta szó nélkül.
- Hé, maga selyemgúnár! – szólt rá a nemes szamurájra – Máskor tanítson egy kis jó modort a talpnyalóinak. Ez az egyik. Másrészt, miért kell provokálnia engem? –
- Minek neveztél kölyök?! – kérdezte szinte vicsorogva és dühösen az előkelő férfi, majd így folytatta – Nem tudod, hogy kivel beszélsz, te kis szakadt csavargó ronin! Én ennek a tartománynak vagyok az ura, a nevem Fujiwara Hidehira. Hogy mertél kezet emelni az emberemre? Itt és most térdelj le előttem és esedezz bocsánatért, és akkor talán elnézem neked. –
- Arra várhat, hogy én letérdeljek! Maga nem az én felettesem, hogy dirigáljon nekem. És hidegen hagy, hogy maga kicsoda. Felőlem, lehet akárki is, attól még maga is járhat úgy, mint ez a szerencsétlen itt. – válaszolt vissza kardvívónk, miközben a leütött férfire mutatott, aki éppen a fejét fogva próbált feltápászkodni a törött asztal alól.
- Te alsóbb rangú pimasz! Hogy mersz velem így beszélni?! A fejedet veszem! Gyere, ha van merszed, kint az étterem udvarán vívjunk kardpárbajt. Szamuráj vagy nem? – ordított vele Fujiwara uraság, de szamurájunk csak vállát megvonva összeszedte a fegyvereit és elindult kifele az étteremből, semmi kedve nem volt párbajozni. Ám a dühös uraság utána kiáltott:
- Gyáva féreg! Megfutamodsz egy kihívás elől?! – mikor ezt meghallotta roninunk, akkor hirtelen megállt, majd háttal állva a kihívójának így szólt:
- Rendben elfogadom a kihívását! Kövessen, kérem. – mondta neki és mindannyian ki is mentek az udvarra. A két küzdőfél felállt egymással szembe, az egyik kísérő szamuráj gúnyosan figyelmeztette hősünket, hogy Hidehira már nem egy párbajon van túl, és mindig karcolás nélkül győzött, és persze azt is hozzá tette, hogy neki semmi esélye sincs, és inkább adja fel. De a ronint ezek a szavak nem hatották meg, ő csak meredten nézte az ellenfelét. Hidehira előrántotta a katanáját, amit a magasba is emelt. Szamurájunk pedig meglepő módon egy wakizashit vett elő. Ezt látván az ellenfele mérgesen ezt kérdezte:
- Te most gúnyolódsz velem?! Azzal a kis késsel akarsz engem megölni, a kardvívót?! –
- Ez is elég lesz. – válaszolta a ronin. De Fujiwara úr, csak tovább dühöngött, hiszen számára ez hatalmas sértés. – Rendben, ha ilyen bolond vagy! Csak az én dolgomat könnyíted meg. – mondta gúnyolódva és nem kevés arroganciával, azt gondolta könnyű dolga lesz.
Mikor mindkét fél felvette a támadó alapállást, a szél elkezdett fújni, és az égen is gyülekeztek a fekete felhők. Ez a vihar jele volt, tökéletes időzítés a természettől. Valamelyik férfi sárban elmerülő holttestét az eső fogja mosni. Először becsukta a szemét, vett egy mély levegőt, majd lassan fújta, miközben lassan is nyitotta ki a szemét. Ekkor Hidehira elüvöltötte magát és a ronin felé kezdett rohamozni. ~ Az ellenfél dühös, egyenes nekem ront, magasra emelt karddal, fentről érkező vágás. ~ analizálta az ellenfele mozgását magában, valóban egy fentről indított erőteljes vágást akart kivitelezni Fijiwara úr, ám kardforgatónk oldalra félreugrott a vágás elől, majd azonnal le is guggolt és rövid kardjával a térdhajlatára próbált egy vágást mérni. Ám az ellenfele ügyesen megemelte az egyik lábát, majd a támasztólábával egy nagyot oldalra ugrott. ~ Hmm… fürge a lába a fószernek. Nem mozog rosszul. ~ gondolta magában, miközben igyekezett kifigyelni az ellenfél mozgását. Ezután Hidehira egy oldalsó köríves vágást akart mérni szamurájunkra, azonban ő a wakizashijával blokkolta a csapást, majd az ellenfele alkarjára próbált erőteljes vágást mérni, de a nemes hátrahúzta a katanáját időben és közben hátrébb is lépett, így a ronin csak a tsubát találta el. ~ Értem szóval nagy és széles vágásokkal operál, valamint védekezéskor is inkább félrelép, minthogy a kardja lapjával blokkolja a csapásokat. Erőteljes és gyors vágások, jól időzített lábmunkával kombinálva. Nem rossz, fegyelmezett kardvívó. Tényleg tud az uraság kardot forgatni. Csakhogy én sem tegnap kezdtem a szakmát. Belharcot kell kezdeményeznem, ott a rövid kard ellen nem lehet védekezni egy hosszabb karddal. ~ vonta le a következtetéseket és eszelte ki a taktikáját magában. Ezt követően ismét az uraság támadott egy gyors szúrást akart bevinni gyomorra, szamurájunk oldalra kifordult majd kardjával félre csapta az ő pengéjét. Most roninunkon volt a sor, ő támadott. Gyors és sok irányváltoztatással, járó mozgással megrohamozta a tartományurat, hirtelen elfutott mellette, majd visszafordulva egy vágást akart mérni a felkarjára, de Hidehira ezt ügyesen védte. Majd visszatámadott egy erőteljes vágással, ami elől próbált lehajolni hősünk, ám nem járt teljes sikerrel, mert a jobb lapockáját vágás érte. Ekkor szamurájunk hirtelen hátra ugrott, és az egyik kezével hátranyúlt a sebéhez, ami vérzett. Nem volt veszélyesen mély vágás, de igen kellemetlen volt. ~ A fenébe! Na ezt a párbajt karc nélkül már biztosan nem fogom megúszni. Nála az előny, de még én sem adom fel. Előnyt kovácsolok a hátrányomból. ~ mérgelődött kicsit magában, majd úgy is tett, ahogyan gondolta. Erőteljesen vicsorított, és szorosabban fogta a sebét, úgy tett, mint ha a sérülése veszélyesebb lenne a kelleténél. Az ellenfele és annak kísérői nevetésben kezdtek, ráadásul még olyan megjegyzéseket is tettek, hogy hősünk adja fel, mert úgy sincsen esélye. Ekkor az öntelt Fujiwara úr, magasba emelte a kardját és le akarta fejezni szamurájunkat, ám hősünk hirtelen előre ugrott, a jobb kezéből a bal kezébe tette a fegyvert. Az üres kezével rámarkolt az ellenfele csuklójára, majd a másik kezében lévő rövid karddal lentről felfelé indított egy igen erős vágást, amivel levágta ellenfele jobb karját, könyöktől lefelé. A levágott végtag a földre hullott, Hidehira fájdalmában üvöltött, majd térdre esett. Abban a pillanatban elkezdett dörögni az ég és megérkezett az eső is. Úgy esett, mint ha a dézsából öntötték volna vizet. A ronin odasétált kirúgta a kezéből a kardot, majd a nyakához szegezte a fegyverét.
- Ho-hogyan? – kérdezte a nemes, aki nem is akarta elhinni a történteket.
- Nem volt a vágása annyira veszélyes! Alábecsült engem, nem gondolja? Így jár az, aki öntelt és arrogáns. Ugye mennyivel jobban járt volna, ha átül a cimboráival egy másik asztalhoz? – mondta neki kardforgatónk.
- El sem hiszem, hogy ilyen megalázó vereséget szenvedtem. Soha sem veszítettem párbajt. Ráadásul rövid karddal győztek le! Micsoda szégyen! Te ronin, áruld el a nevedet, kérlek. – szólt hozzá Fujiwara úr, akinek erősen vérzett a karja.
- Genzo Taka – válaszolta hősünk.
- Genzo, arra kérlek, hogy vedd el az életemet! Nem bírom elviselni ezt a szégyent! – kérte szamurájunkat a nemes, aki dühöngött még mindig.
- Nem, nem ölöm meg. Elég büntetés magának az, hogy egy karral kell leélnie az életét. Ez majd emlékezteti arra, hogy a saját arroganciája és az önteltsége, a legnagyobb ellensége önmagának. – mondta neki Genzo, majd megtörölte a kardjának a pengéjét, meghajolt az ellenfele előtt, majd elment. Egy újabb párbajbó

 

profile picture Tieng Hou Wong
Tieng Hou Wong
2020-07-27 19:36
Titulus: A Lekvár Buddha
Hozzászólások száma: 2
Regisztráció ideje: 2020-07-14 21:13:45
A Vasmajom krónikája
A megnyugvó démonmajom, avagy a fény útja 2.
(Folytatás)
A dühe nem csillapodik, épp ellenkezőleg, csak még jobban növekszik. A sötétség, a nyirkos, rideg és zárt környezet és a mellé kialakult szerencsétlen szituáció pedig kitűnő táptalaj a negatív energiáknak. Egy újabb hangos démoni üvöltés hangzik el, amit folyamatos és hangos robajlások kísérnek. Ágyúgolyóként csapódik az ököl, a tenyér és a cipőtalp. Most tovább üt, a falból is valamivel több darab omlott le, de még mindig áll. Hősünk kezeiről a bandázs már rojtokban szétszakadt, öklén a bütykök véresre horzsolódtak, ahogyan a tenyerén a bőr is már vörös. Mindkét kézfeje remeg a megerőltetéstől és a fájdalomtól, és ő maga is remeg az idegességtől és a kimerültségtől. Nem akarja elhinni, hogy még ez sem volt elég a falnak. A ”démonmajom” (avagy a haragból merített erő), amely már oly’ sok csatát megnyert neki, most nem segít rajta. Elkeseredetten érzi, hogy az addig erősnek hitt belső ereje, egyszerűen nem sokat ér. Tán maga a sors bünteti így? Vagy tán mutatni szeretne neki egy másik utat? Tieng egy pillanatra megszédül, a feje hasogat, majd össze is esik. Ájultan nyúlik el a talajon.
Némi idő elteltével magához tér, kissé szédülten törökülésbe helyezkedik, a fáklya is lassan kialszik. Felkel és összeszedi a régi fapajzsokat és lándzsanyeleket, minden fegyver fa részét felhasználva gyújt, egy kis tüzet. Előveszi a táskájából az ételét, és a kulacsát is. Kell ennie, hogy az erejét visszanyerje. Az öklén a horzsolásokat lemossa, és bekeni gyógykenőccsel, majd tiszta bandázst köt fel. Pihentetni kell a kezeit, amennyire csak tudja. A tűz fényénél unalmában elővesz pár tekercset, melyek filozófiai tanokat és egyéb bölcseleteket tartalmaz. Nem nagyon köti le őt, tovább kotor a táskájában és talál egy papírdarabot. Rajta egy üzenet, azaz üzenet, amit egykori mestere írt neki, miután száműzték a kolostorból. Ez állt rajta:

” Találd meg az utad, és ne feledd: A sötétséget
nem pusztíthatod el még nagyobb sötétséggel. Csak a fény oszlathatja el a világra boruló árnyékokat.
~ Ryuen ”


Az üzenetet elolvasva eszébe jut mestere, aki neki olyan volt, mint az apja. Szemeit behunyja, lótuszülésbe helyezkedik és elkezd meditálni. A meditálás még mindig jobb, mint a pánikba esés, ráadásul pihenteti a testet és a lelket is. Hosszú órákon keresztül mozdulatlanul ül, akár egy szobor. A csendet is csak a tűz halk ropogása töri meg. Bár ő maga nem érzékelte, de eltelt az éjszaka, és egy újabb nap kezdődött. Megnyugodva és tiszta fejjel határozottan felkel, bandázsát ismét újraköti, ráadásul kicsit vastagabban is. A fal elé áll, és lassan elkezdi ütni, fokozatosan gyorsítja és erősíti fel az ütéseket. Minden ütést egy pontra koncentrál, vagyis ugyanazon az egy ponton üti a falat. A fal pedig folyamatosan megremeg minden ütéstől. Hősünk pedig nem hagyja, hogy a rezonancia csillapodjon, folyamatosan üti, hogy az ütéseinek az utórezgése is folyamatosan rezonáljanak a fal szerkezetében. Nagyjából fél órán keresztül üti, mikor hirtelen egy apró kis résen beszűrődik egy vékony, ám vakítóan világos sugárban a fény. Ezzel együtt a frissebb kinti levegő is beáramlik. Sikerült kissé átütni a falat. Az apró lyukon, azonnal ki is néz harcosunk, látja a külvilágot. Az apró kis fény, elhozta neki a reményt a kijutásra.
- A fény… - suttogja halkan, és ezzel párhuzamosan a gondolataiban is elhangoznak a mestere szavai. Most értette meg, hogy a sötétséget tényleg nem lehet legyőzni, még nagyobb sötétséggel. A fény az egyetlen megoldás, és jelenleg ez a szimbólum is. Ez a szimbólum pedig testet ölt. Tieng leveszi a csuklóiról a nehéz bronzsúlyokat, kezei hirtelen pihekönnyűvé válnak. A megnyugvó tudatra a test is reagál. Felveszi az alapállást, karjait maga elé helyezi kinyújtva, el is van lazulva. Hosszasan mély levegőt vesz, rákoncentrál ugyanarra a pontra a falon, a célpont immár a kis lyuk környéke, amin bejön a fény. Egyik keze ökölben, a másik kifeszített tenyérrel. Felváltva elkezdi ütni a falat, hol tenyérrel, hol ököllel. Ököllel egy koncentrált ütés egy pontra, tenyérrel pedig tovább erősíti a rezonanciát. A tenyér nagyobb felületű, mint az ököl, a nagyobb felület, pedig hosszabb utórezgést biztosít. A tudatosság testet ölt, a folyamatos tudatos mozgás pedig rendszert alkot. Egyre gyorsabban és egyre erősebben üti a falat, az ütései jelentősen felgyorsultak a súlyok levétele után. A levegőt is egyenletesen veszi, minden egyes ütésbe beleadja a teljes testét, csípőből üt egy stabil állásból. Folyamatos, koncentrált és gyors ütészápor zúdul a falra, amely már sokkal jobban megremeg. A kis lyuk is egyre nagyobb lesz, folyamatosan apránként omlik össze a fal. A folyosó is egyre világosabb. A kezei már fájnak, de nem hagyja abba, sőt most lett lelkesebb, érzi a szabadság illatát. A fal már nagyon erősen remeg, a legvégén mindkét tenyerével egyszerre üt, miközben lép egyet előre is. A fal pedig lebomlik, persze nem a teljes, csak egy akkora darab, mint amin éppen kifér. Sáros ruházatban, koszos arccal, véres bandázzsal kilép a ”börtönéből”. Maga mögé néz lihegve, látja hogy egy sziklába épített egykori őrtorony belsejében raboskodott. Az eső már nem esik, a nap is ragyogóan süt, a kellemes szellő is üdítően hat. Megszületett egy újabb technika. Ezt a technika a kétségbeesésben és a sötétségben pottyant a termőföldbe, a megnyugvásban gyökerezett, és a fényben hajtott ki teljesen. Egy váltott kezes ököllel és tenyérrel kivitelezett zárótűz volt ez. A kiszabadulás után leült egy kőre, majd hosszasan pihent. Elgondolkodott, hiszen ez a szerencsétlen bennragadás a hegy gyomrában és a kiszabadulás, nem csak egy testi edzéssel ért fel neki, hanem egy spirituális utazással is. Rájött, hogy bár a harag és a düh valóban tud erőt adni, ám nem mindig elé, és főleg nem mindig jó. Ez egy igazi görbe tükör volt saját magának, egy komoly önismereti elmélyülés, továbbá sikeresen túllépte a határait.



 

profile picture Tieng Hou Wong
Tieng Hou Wong
2020-07-27 19:29
Titulus: A Lekvár Buddha
Hozzászólások száma: 2
Regisztráció ideje: 2020-07-14 21:13:45
A Vasmajom krónikája
A megnyugvó démonmajom, avagy a fény útja 1.
[ A kúriától messze. Időbeli elhelyezés: Miután elhagyta a kúriát ideiglenesen]

Több napja úton van már, elhagyta a Kúriát. Nem is olyan régen részt vett egy illegális aréna harcban is, amit megnyert így egy kisebb pénznyeremény is a markát ütötte. Noha számára a pénzért való harcolás nem harcművészhez méltó, a világot sajnos a pénz mozgatja, és általában amúgy sem szokott kellően erős lenni anyagilag. De most legalább a kényes anyagi gondok meg vannak oldva egy időre. Jelenleg vándorol, az útja unalmas és egyhangú, ezt pedig fokozza a táj látványa is, amin éppen halad. Mindenhol lápok, mocsarak, nádasok, ártéri erdők. Civilizációnak eddig nyoma sincsen. A zord tájon haladva, kellően el tud merülni a gondolataiban. Éppen azon töri a fejét, hogy hogyan tudná fejleszteni a stílusát. A Majom Ököl még messze nincsen befejezve, harcművészeti irányzatot alapítani pedig fáradságos munka. A stílus hatékonyságát bizonyítani pedig nem csak hosszú és fáradságos meló, hanem sokszor fájdalmas is. Nem kevés harcon van már túl, és nem kevés sérülést szerzett már. Viszont van egy olyan belső megérzése, hogy egyre erősebb ellenfelek ellen kell majd megküzdenie. Ezért muszáj a harcművészetének a technikai repertoárját bővíteni. Félre kell vonulnia, és neki kell kezdenie, edzeni. A jó harcművész, amikor csak teheti, gyakorol. Ezt nevelték belé a kolostorban, de ő maga sincsen ellenkező véleményen ezt illetően.
A folyamatos hosszú gyaloglás során elérkezett egy magasabb, sziklásabb vidékre. Örült is neki, hogy végre nem csak mocsaras területet lát. Egész nap borult az ég, így meg sem lepi az, hogy elered az eső. Valahol várható is volt ez. Azonban ahogy telt az idő, az időjárás is egyre barátságtalanabb lett. A fekete gomolyfelhőket cikázó villámok járták és az ég is kegyetlenül dörgött, az eső pedig úgy esett, mint ha dézsából öntötték volna. Nem volt mit tenni, hősünknek kellett keresnie valami olyan helyet, ahol lesz fedél a feje felett. Sietősen keresgél a sziklafal mellett valami rést, vagy valami barlangszerűséget. Talál is egyet, be is mászik az alacsony belmagasságú barlangba. Világító eszköze nincsen, így nem látja, hogy mi van bent. Azonban ez a barlang nem tökéletesen zárt rendszerű, hiszen itt-ott bizony hömpölyög befelé a víz. Sietve halad beljebb, hátha nem éri el őt a víz, ám hiába. Fordulna vissza, hogy kimenjen innen és keressen egy másik barlangot, azonban hirtelen leszakad alatta a talaj. Hősünk pedig folyamatosan gurul le a mélység felé. A nem teljesen sziklás, dombszerkezetet kimosta az eső, így itt-ott az erózió átalakítja kissé a domboldalt. Tieng pedig még mindig gurul nagy sebességgel lefelé a vaksötétben. Míg egyszer csak háttal neki csapódik valami falnak. Onnan pedig egyenesen esik lefelé egy szűk és zárt valamiben, mintha valami cső lenne, majd a végén csobban egy nagyot. Egy nagyjából derékig érő vízben landol. El is merül benne. Szerencsére a lélekjelenléte még meg van, ezért gyorsan kiemelkedik a vízből. Kapkod is a levegő után. Néz körül, de nem lát semmit. Sötét van, hideg van, minden nyirkos, a szagok is másabbak. Kezével tapogat, körbe-körbe, azonban nem is tudja kinyújtani a karjait, hiszen egy igen szűk falú szakadékban van, derékig érő vízben. A lábait kiemeli a vízből és próbál afféle terpeszállásban, egyik talpa az egyik falon, a másik a másik falon, ugyanígy a tenyerei is. Így kitámasztva magát próbál egyre feljebb és feljebb menni, mintha egy kútból próbálna kimászni. Egy jó két métert feljebb is mászik, azonban a nyirkos és sima sziklafal kegyetlenül csúszik, így visszaesik a vízbe. Bosszankodik és káromkodik is rendesen. Tudja, hogy most komoly bajban van, ezért nem adja fel a próbálkozást. Kicsit óvatosabban és kevésbé elkapkodva, próbál ismét feljebb mászni, izmait megfeszíti. Tenyere és talpa erőből feszül a csúszós falnak. Lassan feljebb mászik, közben pedig tapogat, hátha talál valami kiálló kis részt, amire jobban ráfoghat, ám egyelőre semmi. Idegőrlő és komoly koncentrációt igénylő dolog ez. Bár jó fizikumú a mi hősünk, és az egyensúlyi érzéke sem rossz, de ettől függetlenül ő nem egy tapasztalt sziklamászó, főleg nem sötétben. Másodjára is lecsúszik szerencsétlen harcosunk. Megáll, kicsit pihen, és újra neki indul. Az első másfél-két métert már könnyebben megteszi felfelé, a gondok utána kezdődnek. Aztán rájön a megoldásra, háttal neki dől a falnak, a lábait pedig előrenyújtva, erősen nyomja talppal a szembe lévő sziklafalat. A kezeivel pedig rásegít, így fokozatosan egyre feljebb és feljebb megy. A legvégén pedig a szakadék szélén ül már. Kifújja magát, majd tovább halad. Hol lehajolva, hol négykézláb, hol pedig szinte hason kúszva kell haladnia. Nem tudja, hol van, és azt sem, hogy merre tart. De nem maradhat egy helyben, kell találnia valamilyen kijáratot. Halad is tovább szüntelenül, egészen addig, míg végre elérkezik egy olyan részhez, ahol végre felegyenesedhet. A magasból itt-ott gyenge fény szűrődik be. Egy olyan helyen van jelenleg ahol, a belmagasság több mint öt méter, mindenhol pedig szikla. Mintha valami nagy csarnok lenne az egész. Megy előre, majd megpillant egy folyosót, be is lép, téglafalak mindenhol és kőlapok borítják a talajt is. A falakon fáklyatartók. Elő is veszi mindjárt a tűzgyújtó szerszámokat, és meg is gyújtja az egyik fáklyát. Már van fény, ez megkönnyíti azért valamelyest a dolgát. Halad előre a folyosón, amiről először azt feltételezi, hogy valami elhagyatott és beomlott bánya, ám amikor megpillantja az emberi csontvázakat, amiken sisak és páncélzat van, valamint dárdák és nyílvesszők vannak beleállva a testekben, továbbá mindenféle elrozsdásodott fegyver is hever a földön. Így már inkább tűnik földalatti titkos katonai katakombáknak a hely. Letűnt korok csatáinak emlékét őrzi, afféle mementóként elrejtve a szemek elől, a hegy mélyében. Azonban halad tovább, míg egyszer csak megállni kényszerül. Egy fal van előtte. Innen már nincsen tovább, se egy másik folyosó, se egy elágazás, se egy lépcső. Semmi sincsen. Visszafordul, úgy dönt, hogy az ellenkező irányba keres egy kijáratot. De épphogy elhagyja a folyosót, megremeg alatta és körülötte minden, épphogy hátraszökken, és máris omlik fentről a sok szikla. Hangos morajlás, zúdulnak csak lefelé a nagy szikladarabok. Mikor befejeződik, Tieng azt veszi észre, hogy bizony, most csapdába került. Csupán az a nagyjából húsz méter hosszú folyosóban maradt bezárva. Mérgében hangosan, üvöltve káromkodik. A sziklák hatalmasak, nincsen elég ereje megmozdítani, továbbá semmilyen szerszáma sincsen, se csákány, se lapát, se ásó. Nem tudja, mit tegyen, ide-oda megy fáklyával a kezében, keresne szerszámot, vagy esetleg valami alagutat, szűk rést, de semmi. Ő is itt fog meghalni, mint azok a letűnt korból származó harcosok? Ráadásul ő még csak nem is harcban hal meg, hanem szimplán, azért mert előbb-utóbb éhen hal. Na ő ezt nem fogja hagyni! Tovább próbál keresgélni valami rést, de még mindig semmi. Azonban, mikor elkezdi ütögetni a falat, pont meghallja, hogy a téglafal mögött nincsen semmi. Kopogtatja tovább, több helyen is, és beigazolódik a sejtése, ha a falat lebontja, akkor nem találkozik egy mögötte lévő szikla- vagy földfallal, azaz természetes akadállyal. A falbontáshoz azonban nincsen nagykalapácsa és semmilyen más eszköze. A katonák csontvázai között próbál keresni valami nehezebb zúzófegyvert, buzogányt, harci kalapácsot vagy hasonlót, de nem talál semmit. Aláásni sem tudna, mert a padlót vaskos kőlapok borítják. Sajnos még egy nagyobb méretű követ sem talál. A folyosó végén lévő beomlásban pedig igen méretes szikladarabok találhatóak, amiket nem tud megmozdítani. Mágiára pedig nem képes. Elég szerencsétlen a helyzet. Mérgében vicsorog, fogai csikorognak, kezei ökölbe szorulnak, tekintete pedig olyan, mint egy gyilkosé. Egyszerre dúl benne a csalódottság és a düh. Haragjában beleüt egyet a falba, majd még egyet. De a falon még csak kisebb repedés sem keletkezik. Tudja jól, hogy nincsen más választása, ököllel kell a falat bezúznia. Még anno a kolostorban sokat edzette a végtagjait kemény tárgyak ütésével és rúgásaival. Nem egy deszkát és téglát tört már ketté ököllel és kézéllel. Mint minden harcművész ő is ismeri a törőtechnikákat, azonban ez a fal kicsit keményebb munka lesz.
Pillanatra behunyja a szemét, és visszaemlékszik a múltra, arra a kegyetlen és szomorú múltra, az apja gyilkosaira és a sikeresen beteljesült bosszújára. A harag erőt ad, előhívja a magában rejlő démonmajmot. Felvesz egy határozott támadóbeállást, alkar izmai megfeszülnek, jobb öklét a törzse mentén hátrébb húzza. A néma csendet pedig egy hosszú, éles, hátborzongató visítás töri meg. Még a földre letett fáklya lángja is heves táncba kezd. Ez a démonmajom üvöltése, a Harag ereje, mely nyersen és ellentmondást nem tűrően tör elő, a sötétségben. Az öklök egymást követően nagy erővel csapódnak, folyamatos intenzitásban. Az ütések mély, öblös hangon, mennydörgésszerűen rezonálnak a falon. Mintha egy fékezhetetlen fenevad tombolna. A nagy agresszió és a magas adrenalinszint miatt, nem érzi a kézfejeit. A haragja már az őrület határait közelíti. A Vasmajom nem fog bent maradni egy szerencsétlen szituációnak köszönhetően a hegy gyomrában, nem érheti ott utol a vég. Még nem sikerült véghez vinnie a célját, még annyi mindent kell bizonyítania. Azonban most az ellenfél nem egy harcművészeti iskola vezetőmestere, nem is egy kihívó, hanem a természet. A küzdelem tétje nem megszerezni egy fekete övet, nem is elismerés, hírnév vagy pénz, hanem a saját élete. Az ütései még mindig záporoznak a falon, itt-ott már vannak mélyedések, és pár letörött darab már a padlón is hever, de még mindig nincsen áttörve a fal. Megáll egy kicsit pihenni. Erősen lihegve nézi az előtte álló akadályt. Beleadott mindent, ezzel az ütéssorozattal egy átlagos embert már megölt volna. Ám a fal még mindig áll!

(folytatás)

 

profile picture Lord Isenaar
Lord Isenaar
2018-05-28 21:19
Titulus: A száműzött fejedelem
Hozzászólások száma: 62
Regisztráció ideje: 2018-01-06 16:47:19
A félelem bére, áron alul mérve
Tóbiás mester felkutatása
[Székvárostól nem messze az Özvegykönny mentén az északi révnél]

Usiel nyugodalmasan pillantott ki az ablakon és erősen megvakarta a fejét, hogy csekély számtani tudományát előhozza és végre számot adjon a havi bevételeinek és kiadásainak mérlegéről. Nem volt egy tanult ember, sikerét sokkal inkább a szerencséjének, no meg mondjuk inkább így ,az üzleti érzékének köszönhette. Hátradőlt és a papíron sorakozó számokat nézte, amelyek összegezték a három Özvegykönnyet átszelő rév hasznát, és elégedetten nyugtázta vagyonának viszonyait. Mikor szeme újra a kis ablakra siklott látnia kellett hogy valamiért az egyik csónakja lassan lefelé sodródik a folyón távolodva a parttól. Majd mielőtt felocsúdott volna követte egy másik nagyobb is ,majd egy harmadik. Mire magához tért ,és felordított már a negyedik ladik is elhagyta a partot.

Azt a retkes mindenségit neki, hát mi a ménkű folyik itten?!?

Azzal felugrott és már vette volna elő az ajtó mögé támasztott kis szekercéjét, hogy megnézze ugyan ki kötötte el orvul a csónakokat ,amikor hirtelen szinte berobbant az ajtó, és fellökve őt magát is, betódult rajta három sötét alak.
A hirtelen támadt világosság elvakította kissé ,de egyből ki tudta venni hogy az első vendége jóval meghaladja az átlagos emberi mértéket sőt...

De nem volt ideje sokat gondolkozni mert támadója arrébb rúgta a szekercét, és őt pedig a grabancánál megragadva a sarokba hajította. Szerencsésen esett, így maradt annyi ereje és lélekjelenléte hogy fektében hátrálni kezdjen, és igyekezett valahogy menekülni, azonban a két másik alak azonnal odalépett és mindkét csuklójára rátaposott vastag talpú csizmáival. Most vette csak jobban szemügyre őket: Mindhárom ember sötét köpenyt viselt, arcukat a kapucni alatt megannyi heg és forradás tarkította. A legnagyobb termetű végül lehajolt hozzá és fojtott hangon megkérdezte:

Hát te volnál Usiel ,az Övzegykönny híres révésze hmm? azzal megvakarta borostás állát ez a kis üzlet itt elég jól fizet úgy látom...de vajon érdemes -e kockáztatni az életedet is érte?

Usiel nem tudta hogy válaszoljon-e vagy sem, azt sem miként menthetné meg magát. De az óriás válaszolt helyette:

Szerintem maga elég okos ahhoz hogy tudja, ha jól válaszol még élvezheti a vagyonát pár évig..

Usiel csak nyöszörögni tudott válaszképpen, hogy egyetért a debella fickóval. Az folytatta a beszédét, lassan tagoltan beszélt mintha mesét mondana, közben mutatóujjával számolt a tenyerén:

A minap itt járt egy igen jól öltözött lovag és te megalkudtál vele. Majd másnapra elküldetted az inasodat valahova a hátaslovaiddal, vajon miért? És hová szándékozik ez az ember menni, és vajon minek neki az a sok ló?

Usielt reszketés fogta el, és a szemében félelem gyúlt egyszerre. Igyekezett érthetően beszélni de ez a dadogás és reszketés miatt kevéssé sikerült:

Nem tudom higgye el! A lovagnak a nevét sem tudom csak azt hogy...hogy hosszabb útra kért hat hátaslovat és..és aranyban fizet..

A melák egyszerre felemelte a földről a reszkető férfit a gallérjánál fogva, és tele torokból ordított az arcába bele:

Igen és hova akar menni, hova?!? Kivel megy? Mikor indulnak?!? Ha nem válaszol kedvem szerint kivágom a máját azon nyomban és a kutyái elé dobom!

- Nem tudom, nem tudom higgye el...higgye el!!! Csak annyiban állapodtunk meg hogy Viharfoknál leteszik a lovakat majd...ööö ha jól emlékszem valami fogadónál vagy hol. Az inasom hamarosan visszatér, Ő lehet többet tud, de ha megnyúznak sem tudok mást mondani
könyörgött most már ,és sűrűn igyekezett az bejárat felé tekingetni, és bólogatni a fejével.

Jól van megvárjuk azt az inast itt szépen és beszélgetünk vele is...

Azzal Usielt visszadobta a padlóra és a segédei felé fordult majd kényelmesen helyet foglalt a karosszékben és a lábát feltette az asztalra. A másik két gazember közben szemmel tartotta a szemlátomást halálra rémült foglyot. A vezér egy kétélű tőrt vett elő és azzal játszott az asztalon, szórakoztatva magát hogy elüsse az időt. Kisvártatva pedig a bekötőúton porfelleg látszott közeledni, és a marcona bérgyilkos elégedetten nyugtázta: jön már az informátora...

Az inas amint befordult a révházhoz érezte, valami nincs rendben odabent. Normálisan ilyenkor már ugatni szoktak a kutyák, vagy akár ki is jönnek eléje. És a csónakokból is csak egyet látott a révház túloldalán melyet még ő kötött oda reggel. És túl nagy a csend, gyanúsan nagy...
Így hát lovát elengedve inkább gyalogosan közelített a kis házikó felé, lopakodva. Lehajtott fejjel próbált közel kerülni és belesni a házba amikor meglátta a kutyák vérbe fagyott tetemét a pajta oldalában. Majdnem felkiáltott ,de egy pillanatra elvonta a figyelmét egy villanás bentről, ahogyan a penge megcsillan a fényben, és látni vélte egy drabális termetű ember árnyékát feltűnni.

Ezután már csak annyit tudott, hogy futott ahogy a lába bírta. Hallotta ahogy kicsapódik a ház ajtaja, és utána erednek, azonban volt annyi előnye hogy a csónakházhoz jóval előbb érjen oda. Beugrott az egyetlen kikötött ladikba, elvágta a kötelet, és hisztérikusan, eszeveszett tempóban evezni kezdett. Fejét lehúzta és hallotta amint nyílvesszők és dobótőrök repülnek el a feje felett, és sűrű szitkozódással kiabálnak utána. Majd lassan elmaradtak a lövedékek, és a hangok is elhalkultak a távolban...