Tieng Hou Wong
2020-07-27 19:29
Titulus:
A Lekvár Buddha
Hozzászólások száma:
2
Regisztráció ideje:
2020-07-14 21:13:45
A Vasmajom krónikája
A megnyugvó démonmajom, avagy a fény útja 1.
[ A kúriától messze. Időbeli elhelyezés: Miután elhagyta a kúriát ideiglenesen]
Több napja úton van már, elhagyta a Kúriát. Nem is olyan régen részt vett egy illegális aréna harcban is, amit megnyert így egy kisebb pénznyeremény is a markát ütötte. Noha számára a pénzért való harcolás nem harcművészhez méltó, a világot sajnos a pénz mozgatja, és általában amúgy sem szokott kellően erős lenni anyagilag. De most legalább a kényes anyagi gondok meg vannak oldva egy időre. Jelenleg vándorol, az útja unalmas és egyhangú, ezt pedig fokozza a táj látványa is, amin éppen halad. Mindenhol lápok, mocsarak, nádasok, ártéri erdők. Civilizációnak eddig nyoma sincsen. A zord tájon haladva, kellően el tud merülni a gondolataiban. Éppen azon töri a fejét, hogy hogyan tudná fejleszteni a stílusát. A Majom Ököl még messze nincsen befejezve, harcművészeti irányzatot alapítani pedig fáradságos munka. A stílus hatékonyságát bizonyítani pedig nem csak hosszú és fáradságos meló, hanem sokszor fájdalmas is. Nem kevés harcon van már túl, és nem kevés sérülést szerzett már. Viszont van egy olyan belső megérzése, hogy egyre erősebb ellenfelek ellen kell majd megküzdenie. Ezért muszáj a harcművészetének a technikai repertoárját bővíteni. Félre kell vonulnia, és neki kell kezdenie, edzeni. A jó harcművész, amikor csak teheti, gyakorol. Ezt nevelték belé a kolostorban, de ő maga sincsen ellenkező véleményen ezt illetően.
A folyamatos hosszú gyaloglás során elérkezett egy magasabb, sziklásabb vidékre. Örült is neki, hogy végre nem csak mocsaras területet lát. Egész nap borult az ég, így meg sem lepi az, hogy elered az eső. Valahol várható is volt ez. Azonban ahogy telt az idő, az időjárás is egyre barátságtalanabb lett. A fekete gomolyfelhőket cikázó villámok járták és az ég is kegyetlenül dörgött, az eső pedig úgy esett, mint ha dézsából öntötték volna. Nem volt mit tenni, hősünknek kellett keresnie valami olyan helyet, ahol lesz fedél a feje felett. Sietősen keresgél a sziklafal mellett valami rést, vagy valami barlangszerűséget. Talál is egyet, be is mászik az alacsony belmagasságú barlangba. Világító eszköze nincsen, így nem látja, hogy mi van bent. Azonban ez a barlang nem tökéletesen zárt rendszerű, hiszen itt-ott bizony hömpölyög befelé a víz. Sietve halad beljebb, hátha nem éri el őt a víz, ám hiába. Fordulna vissza, hogy kimenjen innen és keressen egy másik barlangot, azonban hirtelen leszakad alatta a talaj. Hősünk pedig folyamatosan gurul le a mélység felé. A nem teljesen sziklás, dombszerkezetet kimosta az eső, így itt-ott az erózió átalakítja kissé a domboldalt. Tieng pedig még mindig gurul nagy sebességgel lefelé a vaksötétben. Míg egyszer csak háttal neki csapódik valami falnak. Onnan pedig egyenesen esik lefelé egy szűk és zárt valamiben, mintha valami cső lenne, majd a végén csobban egy nagyot. Egy nagyjából derékig érő vízben landol. El is merül benne. Szerencsére a lélekjelenléte még meg van, ezért gyorsan kiemelkedik a vízből. Kapkod is a levegő után. Néz körül, de nem lát semmit. Sötét van, hideg van, minden nyirkos, a szagok is másabbak. Kezével tapogat, körbe-körbe, azonban nem is tudja kinyújtani a karjait, hiszen egy igen szűk falú szakadékban van, derékig érő vízben. A lábait kiemeli a vízből és próbál afféle terpeszállásban, egyik talpa az egyik falon, a másik a másik falon, ugyanígy a tenyerei is. Így kitámasztva magát próbál egyre feljebb és feljebb menni, mintha egy kútból próbálna kimászni. Egy jó két métert feljebb is mászik, azonban a nyirkos és sima sziklafal kegyetlenül csúszik, így visszaesik a vízbe. Bosszankodik és káromkodik is rendesen. Tudja, hogy most komoly bajban van, ezért nem adja fel a próbálkozást. Kicsit óvatosabban és kevésbé elkapkodva, próbál ismét feljebb mászni, izmait megfeszíti. Tenyere és talpa erőből feszül a csúszós falnak. Lassan feljebb mászik, közben pedig tapogat, hátha talál valami kiálló kis részt, amire jobban ráfoghat, ám egyelőre semmi. Idegőrlő és komoly koncentrációt igénylő dolog ez. Bár jó fizikumú a mi hősünk, és az egyensúlyi érzéke sem rossz, de ettől függetlenül ő nem egy tapasztalt sziklamászó, főleg nem sötétben. Másodjára is lecsúszik szerencsétlen harcosunk. Megáll, kicsit pihen, és újra neki indul. Az első másfél-két métert már könnyebben megteszi felfelé, a gondok utána kezdődnek. Aztán rájön a megoldásra, háttal neki dől a falnak, a lábait pedig előrenyújtva, erősen nyomja talppal a szembe lévő sziklafalat. A kezeivel pedig rásegít, így fokozatosan egyre feljebb és feljebb megy. A legvégén pedig a szakadék szélén ül már. Kifújja magát, majd tovább halad. Hol lehajolva, hol négykézláb, hol pedig szinte hason kúszva kell haladnia. Nem tudja, hol van, és azt sem, hogy merre tart. De nem maradhat egy helyben, kell találnia valamilyen kijáratot. Halad is tovább szüntelenül, egészen addig, míg végre elérkezik egy olyan részhez, ahol végre felegyenesedhet. A magasból itt-ott gyenge fény szűrődik be. Egy olyan helyen van jelenleg ahol, a belmagasság több mint öt méter, mindenhol pedig szikla. Mintha valami nagy csarnok lenne az egész. Megy előre, majd megpillant egy folyosót, be is lép, téglafalak mindenhol és kőlapok borítják a talajt is. A falakon fáklyatartók. Elő is veszi mindjárt a tűzgyújtó szerszámokat, és meg is gyújtja az egyik fáklyát. Már van fény, ez megkönnyíti azért valamelyest a dolgát. Halad előre a folyosón, amiről először azt feltételezi, hogy valami elhagyatott és beomlott bánya, ám amikor megpillantja az emberi csontvázakat, amiken sisak és páncélzat van, valamint dárdák és nyílvesszők vannak beleállva a testekben, továbbá mindenféle elrozsdásodott fegyver is hever a földön. Így már inkább tűnik földalatti titkos katonai katakombáknak a hely. Letűnt korok csatáinak emlékét őrzi, afféle mementóként elrejtve a szemek elől, a hegy mélyében. Azonban halad tovább, míg egyszer csak megállni kényszerül. Egy fal van előtte. Innen már nincsen tovább, se egy másik folyosó, se egy elágazás, se egy lépcső. Semmi sincsen. Visszafordul, úgy dönt, hogy az ellenkező irányba keres egy kijáratot. De épphogy elhagyja a folyosót, megremeg alatta és körülötte minden, épphogy hátraszökken, és máris omlik fentről a sok szikla. Hangos morajlás, zúdulnak csak lefelé a nagy szikladarabok. Mikor befejeződik, Tieng azt veszi észre, hogy bizony, most csapdába került. Csupán az a nagyjából húsz méter hosszú folyosóban maradt bezárva. Mérgében hangosan, üvöltve káromkodik. A sziklák hatalmasak, nincsen elég ereje megmozdítani, továbbá semmilyen szerszáma sincsen, se csákány, se lapát, se ásó. Nem tudja, mit tegyen, ide-oda megy fáklyával a kezében, keresne szerszámot, vagy esetleg valami alagutat, szűk rést, de semmi. Ő is itt fog meghalni, mint azok a letűnt korból származó harcosok? Ráadásul ő még csak nem is harcban hal meg, hanem szimplán, azért mert előbb-utóbb éhen hal. Na ő ezt nem fogja hagyni! Tovább próbál keresgélni valami rést, de még mindig semmi. Azonban, mikor elkezdi ütögetni a falat, pont meghallja, hogy a téglafal mögött nincsen semmi. Kopogtatja tovább, több helyen is, és beigazolódik a sejtése, ha a falat lebontja, akkor nem találkozik egy mögötte lévő szikla- vagy földfallal, azaz természetes akadállyal. A falbontáshoz azonban nincsen nagykalapácsa és semmilyen más eszköze. A katonák csontvázai között próbál keresni valami nehezebb zúzófegyvert, buzogányt, harci kalapácsot vagy hasonlót, de nem talál semmit. Aláásni sem tudna, mert a padlót vaskos kőlapok borítják. Sajnos még egy nagyobb méretű követ sem talál. A folyosó végén lévő beomlásban pedig igen méretes szikladarabok találhatóak, amiket nem tud megmozdítani. Mágiára pedig nem képes. Elég szerencsétlen a helyzet. Mérgében vicsorog, fogai csikorognak, kezei ökölbe szorulnak, tekintete pedig olyan, mint egy gyilkosé. Egyszerre dúl benne a csalódottság és a düh. Haragjában beleüt egyet a falba, majd még egyet. De a falon még csak kisebb repedés sem keletkezik. Tudja jól, hogy nincsen más választása, ököllel kell a falat bezúznia. Még anno a kolostorban sokat edzette a végtagjait kemény tárgyak ütésével és rúgásaival. Nem egy deszkát és téglát tört már ketté ököllel és kézéllel. Mint minden harcművész ő is ismeri a törőtechnikákat, azonban ez a fal kicsit keményebb munka lesz.
Pillanatra behunyja a szemét, és visszaemlékszik a múltra, arra a kegyetlen és szomorú múltra, az apja gyilkosaira és a sikeresen beteljesült bosszújára. A harag erőt ad, előhívja a magában rejlő démonmajmot. Felvesz egy határozott támadóbeállást, alkar izmai megfeszülnek, jobb öklét a törzse mentén hátrébb húzza. A néma csendet pedig egy hosszú, éles, hátborzongató visítás töri meg. Még a földre letett fáklya lángja is heves táncba kezd. Ez a démonmajom üvöltése, a Harag ereje, mely nyersen és ellentmondást nem tűrően tör elő, a sötétségben. Az öklök egymást követően nagy erővel csapódnak, folyamatos intenzitásban. Az ütések mély, öblös hangon, mennydörgésszerűen rezonálnak a falon. Mintha egy fékezhetetlen fenevad tombolna. A nagy agresszió és a magas adrenalinszint miatt, nem érzi a kézfejeit. A haragja már az őrület határait közelíti. A Vasmajom nem fog bent maradni egy szerencsétlen szituációnak köszönhetően a hegy gyomrában, nem érheti ott utol a vég. Még nem sikerült véghez vinnie a célját, még annyi mindent kell bizonyítania. Azonban most az ellenfél nem egy harcművészeti iskola vezetőmestere, nem is egy kihívó, hanem a természet. A küzdelem tétje nem megszerezni egy fekete övet, nem is elismerés, hírnév vagy pénz, hanem a saját élete. Az ütései még mindig záporoznak a falon, itt-ott már vannak mélyedések, és pár letörött darab már a padlón is hever, de még mindig nincsen áttörve a fal. Megáll egy kicsit pihenni. Erősen lihegve nézi az előtte álló akadályt. Beleadott mindent, ezzel az ütéssorozattal egy átlagos embert már megölt volna. Ám a fal még mindig áll!
(folytatás)