~ Anwarion Szerepjáték ~


Kalandorok naplója

„ S lészen egy hely, hol a kalandorok viszontagságainak regéi elmeséltetnek” – Avagy háttértörténetek és információk a karakteredről és a vele történtekről.


profile picture Marcus Draegan
Marcus Draegan
2024-04-04 14:13

Hozzászólások száma: 147
Regisztráció ideje: 2022-06-17
A maszkabál vége

Marcus, mint anwarioni lakos, közismert ékszerész és ötvös, nem bujkálhat örökké, hála az új törvényeknek. Eltűnése feltűnő volna a nemes közösségnek, új birtokán keresnék, nem hagynának neki nyugtot. A nyugodt jövő reményében reggel útnak indult vissza a városba, hogy a piactérhez közeli hivatalba lépjen be. Rettenetes várakozási idő fogadta, tömeg, elégedetlenkedő emberek, de nyíltan senki sem merte szapulni a változásokat, félvén, hogy a királyi felségsértést követnek el. Több sor is várakozik több kis szoba előtt, ahol mind-mind egy-egy hivatalnok és egy mágus, zárt ajtók mögött állítják ki a személyazonosító papírt az ajtón belépőknek. Órák után jut sorra, belépve a szegényesen berendezett szobába körbe tekint. Egy asztal középen, a túl oldalon a hivatalnok, körülötte rengeteg papír, tinta és egy nagy könyv feküdt, melybe már megannyi adatot feljegyzett. Mögötte egy másik asztal, ahol a mágus ténykedik egy bájoló eszköz felett.
- Üljön le. - int a székre maga előtt a hivatalnok, mire Marcus közelebb lép és helyet foglal. A mágus közelebb is lép, nyújtja egyik kezét. A férfi oda adja sajátját, mire a mágus a másik kezében tartott tűvel szúrást ejt egy ujjbegyén, majd a vércseppel visszasétál az asztalához, háttal nekik. Ekkor vesz maga elé egy körülbelül 5x10 centis lapot a hivatalnok, arra körmölni kezd, miközben a kérdéseit kezdi feltenni:
- Neve?
- Marcus Tiberius Draegan.
- Származása?
- Anwarion.
- Hány éves?
- kérdezi, hogy kiszámolhassa a születési évet.
- 715. - a számot, mielőtt leírná a férfi, felemeli a tekintetét és végig méri Marcust, különös figyelmet szentelve fülére és arckifejezésére. Végül utóbbi, az ékszerész komolysága győzi meg, hogy leírja a számot.
- Faja?
- Vámpír.
- a hivatalnok valahol a vám-nál tarthatott az írásban, mikor megállt kezében a penna és lassan felpillantott a férfire. Annak komolyságát látva hátra fordult a székben a mágus felé, aki egy pillanattal később szintén hátra fordult a székében és bólintott a hivatalnoknak, mire az elsápadva fordult vissza Marcus felé. Pár másodpercig bámulta a nyugodt vonásokat, aztán nyelve egyet fordult vissza a papírhoz, hogy befejezze a szót. A többit már magától körmöli rá:

Mágikus kapcsolat: Igen
Mágia fajtája: Vámpirizmus


Ezután felkel a székből és a mágus asztalához sétálva adja oda neki a papírt, közben lehajolva a fülébe suttog. Más nem hallhatná, de hála a vámpír éles fülének, ő nagyon is hallja, ahogy a hivatalnok kifejezi aggályait Marcus létezésének nyomán. A mágus, továbbra is háttal az ékszerésznek, elvégzik a saját takarásában a varázslatot, majd visszanyújtja a papírt a hivatalnoknak. Az idegesen néz a vállát épp hogy nem vonogatóra, kikapva kezéből az elkészült személyazonosítót visszalép az asztalához. Még a nagy könyvbe lekörmöli az információkat, míg a mágus oda lép és a vámpír kezét kéri újra. Oda nyújtja, mire amaz megfogja a csuklóját, hogy tenyere annak külső felén feküdjön. Rövid, égető érzést követően elengedi, a vámpirizmus általános jele pedig immár ott díszeleg körömnyi méretben Marcus csuklóján. A hivatalnok aggódó grimasszal nézi végig az eljárást, majd átnyújtja a papírt, amit Marcus, orrában érezvén a férfi félelmét, óvatosan vesz el.
- Köszönöm a munkájukat. - szól udvariasan, miközben feláll. A másik kettő csak mormog valami köszönésfélét, így távozik, hogy bejöhessen a következő várakozó.
Egy óra múlva már őrök kopogtattak a műhelyének ajtaján. Beengedve az öt fegyverest azok közölték, hogy utána kell nézniük a hátterének. Kikérdezték a családjáról, barátairól, szakmájáról, faji szokásairól: mit eszik, mennyit, mikor, miért, hogyan. Marcus a tulipáni lányokhoz irányítja a katonákat, akik igazolni tudják, hogy ő nem kifejezetten szexuális élményért fizetett náluk. Még kap egy figyelmeztetést, hogy ne hagyja el az országot, aztán magára hagyják, de a műhelyből való távoztában is érzi, hogy egy valaki figyeli őt, ez pedig valószínűleg napokig így lesz még.

 

profile picture Cazamor Lyvlyn
Cazamor Lyvlyn
2024-03-15 20:04
Titulus: törölhető
Hozzászólások száma: 7
Regisztráció ideje: 2023-12-25
Kalamon kincsei - Cicoma-bál EVENT (03.15. -péntek, 20:00)

Szikrázó napsütést Davokarban,
Fagyos hideg messze északon,
szakadó eső Kalamonban,
és Székváros ma bált tart.


https://i.imgur.com/pTh4GZl.jpeg

A fellampionozott kikötő más éjszakákhoz képest sokkal barátságosabb képét mutatja a legszebb öltözézükben elősereglő nemeseknek, akiket sima, testszínű ruhájukban meztelennek tűnő szolgák kísérnek fel a pallókon a Sirályszívre.

A kétárbócos kereskedelmi brigget az elmúlt napokban felponyvázták, így kíváncsi szemek nem leshették meg a majd 50 méter hosszú hajón zajló dekorációs munkálatokat, de mikor érkeznek az emberek már teljes pompájában ragyog a dokkjában, kifutásra készen. Nem volt hiába a fáradozás, megannyi tükröt és üveget rögzítettek rajta, a lámpásokról nem is beszélve, amik mágikus fényt ontanak magukból. Hála a jól megfizetett illúzionitának, a hajó már az árbócok táncát járja a tat felől szóló zenében, mert az ember szeme sarkából olyan érzet támadhat, mintha egymásnak hajlonganának az amúgy mozdulatlan vitorlatartó rudak. Maguk a fehér válasznak sem csak a lágy légmozgás irányát mutatják meg, de a fedélzetre lépő urak és hölgyek családjainak címere jelenik meg néhány percre rajtuk, így tisztelegve mindannyiuk előtt.

Az idő kegyelmes volt, a délutáni napsütés enyhe estét hagyott hátra, de a víz felett mindig hűvösebb szelek járnak, mégsem kell egyetlen vendégnek sem fáznia, mágikus aura teszi elviselhetővé a fedélzeti légkört. Ez a fedélzet tánctér és kilátó is egyben, ahonnan az illúzionista fényjátékát csodálhatják meg a vendégek, ami úgy veszi körbe a hajót a kifutás után, mintha nem is vízen járna, de varázslatos módon elrepülne olyan idegen és színes birodalmakba, ami még a misztikus Árkádia ragyogását is elhalványítja.

Az alsóbb szinten találhatóak az asztalok, amik mellett a fáradt vendégek beszélgethetnek, koccinthatnak és ehetnek, ide csak módjával hangzik le a muzsika, mély mélyebben pedig a matrózok lakrészében felfrissíthetik magukat, a konyhába és raktárakba tilos a bejárás, ahogy a kapitányi szoba is zárva van.

A hajó nem távolodik el túlságosan a parttól, az elkésett vendégeket, vagy a hazafelé igyekvőket fekete csónakok szállítják a dokkok és a hajó között a fényjátékon át, amit ezer irányból visszaver a tenger.

Minden vendég egy üvegvirágot kap a pallón, amit a ruhájába tűzve annak elbűvöltsége okán megszabadulhat a tengeribetegség minden kínjától.

 

profile picture Kraszna Ardryll
Kraszna Ardryll
2024-03-10 10:54
Titulus: törölhető
Hozzászólások száma: 20
Regisztráció ideje: 2020-06-07
Szellem - Ítélet
(Figyelmeztetés: szemcsonkítás)


A tanácsnok hangja visszhangzott a hűvös helyiségben, ahova sokadszorra vezették le forró cellájából a kalamonit. Izzadt bőre alatt apró görcsök rángatóztak, miközben figyelni próbált, hunyorgó szemei mögött lüktetett a koponyájában a véres agyvelő, a hőkimerüléstől bágyadtan elviselte a szavakat, amik égő vasként fúrták a fülébe magukat, pedig a herceg kegyelméről szóltak. Megtartotta az ígéretét és a bányába küldte a lehető leggyorsabban.

Néhány órával később botladozó lépteit egy kísérő lovának nyergéhez kötve hosszú kötéllel már a sziklafennsíkon vezették keresztül. A mélysötét éjszakát ezernyi csillag fénye és a Hold dagadó kövér korongja tette átláthatóvá. A kövek a nappal magukba szívott forróságot lehelték ki magukból, elcsigázott sóhajra ragadtatva embert és állatot. Az első órák után eljött a fogcsikorgató hideg, a csontszáraz levegő felitta a verítékcseppeket. Az őr réteges ruhája és lovának szőrzete adott védelmet, de a kalamoni fogoly, csakúgy, mint a városból kiterelt ítéletesek karavánja keservesen didergett. Ahogy a menetoszlophoz láncolták, pont ugyanolyan megkopasztott rongyos alak volt, mint az összes többi.

Éjszaka még ő volt a szultángyilkos, reggelre már csak egy kőbányai rabságra ítélt ocsmány alak a többi között, akiket összetereltek egy szikla viszonylagos árnyékában, hogy a nappali legmelegebb órákat egymás verítékes testének bűzében töltsék el pihenésben, mielőtt folytatnák útjukat a déli határvidékek kőbányáiba. Az egymáshoz kötözött emberek madártávlatból csak egy vonuló féregnek látszottak a sivatag végtelenjében, napokon keresztül araszolva hullámzó délibábképbe veszett céljuk felé, maguk mögött a sorból kidőlt, járképtelen elesetteket hagyva, akiknek haldoklását széles szárnyú, víg keselyűk felügyelték várakozásteljesen.

A fejét lógatva némán ment velük, nem beszélgetett és nem lázadozott, olyan makacsul lépkedett, mintha a homok nem ült volna a sebeibe és nem fárasztotta volna a gyaloglás. Arcát a kezei mögé rejtve összegömbölyödött a pihenőidőkben, a skorpióktól riadozó sorstársainak káromkodásaival nem törődve akkor sem moccant meg, amikor kígyók tekeregtek át a testén, dühösen sziszegve védelmet találva a hasának árnyékába, mert a husángütések elől ott kaptak oltalmat. Irigyen nézték, amikor ezeket a csúszámászókat aztán megfogta, nyakukat törte és vérükkel csillapította szomját, fehér húsukkal egészítette ki szegényes ellátásukat, sőt, látni vélték, hogy penészes kenyéradagját nagyfülű sivatagi egerekkel osztja meg.

Nem szólt nekik Nuldirról, aki ételt hozott neki az életekkel, amiket körévezényelt, ételt és életet, hogy megmaradjanak egymásban, mert napról napra ahogy fogyatkozott az ereje, úgy hallotta egyre többször patás lépteinek súlyos puffanását a háta mögül, de bárhányszor odaperdült, hogy szembenézzen az agancsos véggel, csak egy lovas állt ott, kurta nyelű korbács ütésével sürgetve meg.

A hegyek először kéklő csipkedísznek tűntek a horizonton, csak aztán kaptak kiterjedést, súlyt és adtak árnyékot, amit a rabtársak üdvrivalgással fogadtak. Dél felé haladtak egy teljes napon át, mind kevesebben, csapatokat csatoltak le róluk, amíg a maradékot egy rendkívül barátságtalan katlanhoz vezették. A fehér falak izzottak a napsütésben, a hegy oldalába mélyített seb dühösen kitátott fehér fogakkal teli szájnak látszott, már amennyire látszott, mert ciánkék szemei alig viselhették el a márványbánya ragyogó káprázatosságát.

Kísérőik a bányaőrökre bízták őket, akik friss húst kiáltva vezették le az alig tucatnyi megmaradt munkást a kanyargós rámpákon. A sima kőfalba mélyített odúkból ellenséges szemek figyelték őket, a delelőre hágott nap elől ki-ki a maga vájta cellában pihent, hogy aztán majd az elviselhetőbb órákban folytassa a munkát. E bánya maga volt a börtön, katlan, minek kijáratait és a sáros patakot az alján őrizték csak. A rabokra elég volt egy lépésnyi lánc a bokájukat összekötve ahhoz, hogy reményük se legyen a menekülésre, mert a sima márványfalakon felmászni nem lehetett, a sivatag felé menekülőket pedig elnyelte a homoktenger.

Vésőikkel és csákányaikkal maguknak vájhattak üreget a sziklába ott, ahol dolgozniuk kellett, vagy beköltözhettek egy korábban kivésett helyre. A puszta kő otthonából minden napszakban a bányára nyílt kilátás, se rovar, se rágcsáló nem járt erre, fa nem sarjadt a katlanba. A davokari paloták felcsiszolt, káprázatos kövezetéhez képest a nyers márvány fehér tengere sírkő volt, amin a megtébolyodottak vére húzott vörös barázdákat, beitta magát a repedésekbe és adta ki messze földön híres erezetét. A kopácsolás és faragás végtelen visszhangjai az éberen töltött órákban mind mélyebbre fúrták magukat a koponyában és Nuldir dühödten lázadt minden percben hajtva és követelve, hogy menjenek innen, meneküljenek, nem halhatnak meg fehér falak között, ahol csak az őrök káromló durvasága élettel teli, akik nem győztek arra panaszkodni, hogy e kietlen őrhelyre csak férfiakat küldenek, nőket soha. Ahol egyetlen szórakozást csak a foglyok kínálnak a fehér pokolban, az ő jajszavuk, dühük és szégyenük ad csak kiutat, mert fogság a szolgálat ott minden embernek, legyen megvasalva, vagy legyen fegyveres őr, aki hibára vár, hogy lesújthasson, méla unalmát húsba fojtva űzze el.

Csak vadságot adhatott, a beletörődését a Tövistoronyban hagyta, mint egy hurokba fogott róka úgy küzdött minden érintés ellen, kőporban fürödve le maradék emberi méltóságát, aztán vésni kezdte magát, a kő helyett a bőrére rajzolt a márványon élesre csiszolt érmével, annak lyukas közepén át tekintve Nuldirra. Rabtársai elkerülték, mert beszélt a kövekhez, bár utálatos, kalamoni szavai hamar elhalkultak. Szökésének napján bagolykarmokkal törte fel lábbilincsének zárját, úgy kúszott fel a kőfalon, mint egy gyík, emberi mivoltát démonira vetkőzte, és odafent már várták, emberi kezek nyúltak felé, lótestű szörnyek, kentaurokat szólított a benne lüktetve habzó démon, hogy elmeneküljön a kőből rakott sírgödörből, de erejét veszítette és visszahullott, mielőtt kijutott volna.

________________________________________SZEM NO!_________________________________________

Azt mondták, jobb lett volna neki, ha halálra zúzza magát a köveken, de az élete már Nuldiré volt, és nem veszhetett a sivatagba, távol az erdőtől, ahol csak kevés az élet, és az a kevés is mérgező, dühös és keserű, ridegen ellenséges. Ahogy lefogták és szétfeszítették a szemhéjait harapni próbált, újra és újra, amíg teljesen a kőre nem szorították, elenyészett a teste, levegőt sem kapott annyit, hogy felüvöltsön, amikor az egyik, majd a másik szemébe fúródott a kis, fekete skorpió farka, ami éppen úgy tekergett tiltakozásul, mint ő. A mérgező fullánk merítése a szemében olyan büntetés volt, aminek hatását jól ismerték idelent a fehér mélyben. A méregtől mindjobban beragadó szeme a koponyájába dagadt, szétnyomta az utolsó józan gondolatokat odabent, könnyeket fakasztott száraz szeméből, aztán vért, ahogy a saját ujjaival túrta fel a fájdalom tébolyító gócát, hogy megszabaduljon tőlük, vért és nyálkát maszatolva a saját arcára, földöntúli üvöltéssel adva tudtára rabnak és őrnek, hogy az utolsó dolog amit látott a vigasztalan fehérség.

A vak foglyok menekülésre képtelensége, hosszú agóniája és az érdes falakat bizonytalanul kaparászó ujjainak látványa olyan szenvedésben és kiszolgáltatottságban tobzódó, hatalomérzéstől mámorodott szörnyetegekké tette a sötétből felé nyúló embereket, akiknek társaságához képest Nuldir jelenléte a szívében és elméjében, bőrén és alatta, a csontjaiban fájó velőben felüdülés volt, megnyugvás. Suttogott hozzá és a démon képekkel felelt, figyelő szemekkel, lólábak dobbanásaival csalogatta addig, amíg újra nekivágott a köveknek, vakon a feketeségben, hogy ezúttal már ne is ő, de az erdei isten kapaszkodjon ki kőbörtönéből, elmenekülve az elkerülhetetlen végóra elől, mielőtt az égő napkorong kiszárított volna belőle minden életet.

 

profile picture Sir Cercul Geallova Tretoion
Sir Cercul Geallova Tretoion
2024-03-05 21:27
Titulus: Folyóköz ura
Hozzászólások száma: 11
Regisztráció ideje: 2024-03-05
Csillogó sötétség
(A játéktéren olvasható érkezés megörökítése.)

Akár a holdfény is elégséges lehetne ahhoz, hogy kivehető legyen a Székváros láthatárán felbukkanó ezer fős sereg, de a szekereken, és az úri hintókon hordozott csillárnyi mécseshordók tökéletesen megvilágítják a kígyózó embertömeget. Már várják őket, legalábbis az őket vezető urat. A környék esti csendjét felverik és még a város kisebb-nagyobb zajai közt is hallható a fegyelmezett ezernyi lábdobogás. Nagy részük azonban a falakon kívül táborozik le, alig száz, jól felfegyverzett katona kíséri csak tovább a nemesi karavánt. A központi, aranyozott hintó mellett négy páncélos lovag baktat. A fegyveresek mindenkit eltessékelnek az útból, aki nem ért a szép szóból, azt csak félrelökik.

Amint megérkezik a váratlan látványosság a Királyi Udvar elé, a szekerekről félszáz cseléd és hordár ugrik le, hogy behordják az uraság és kísérője minden holmiját. Egy teljes, csak számára kiürített lakosztályt rendeznek be új bútorokkal, majd azokat tele pakolják mindenféle földi jóval. A palota őrsége csak félreáll, nem kívánnak a vendég vagy szolgálói útjába állni. Remélhetőleg hamar el is készülnek, mert Sir Cercul türelme véges, csak kísérője miatt vár fél órát. Utána mindketten kilépnek a hintóból. Az aranyozott nemesi mellény és a bő nadrág csak úgy csillognak az éjszakában, az utána kilépő sötét látvány teljes ellentéte, ugyanis Folyóköz ura után egy feketébe öltözött kopasz, magas elf nő lép le a palota kövezetére. Aki csak ránéz kényelmetlen érzés fogja el, és azok a szerencsétlenek, kik mágiával rendelkeznek, bizony vakarózhatnak a rajtuk végigfutkosó fagyos érzés miatt. Sir Cercul azonnal a lakosztálya felé veszi az irányt, a nő pedig sarkában követi. Egy szó sem hagyja el szájukat út közben. Amint az uraság belépett az épületbe, a katonák és a lovagok a palota kaszárnyájába lépnek be, a már nekik szintén előre felszabadított helyekre. Ki tudja mi lehet a háttérben, ha a királynő a hírhedt Sir Cercul Geallova Tretoiont nem csak eltűri, de meg is hívta a fővárosi palotába. A népek az utcákon és az udvarban is azonnal összesúgnak, remélhetőleg szavaik nem jutnak az úr fülébe.

 

profile picture Kraszna Ardryll
Kraszna Ardryll
2024-03-04 21:18
Titulus: törölhető
Hozzászólások száma: 20
Regisztráció ideje: 2020-06-07
Szellem - fogság

A kalamoni vallomása, bár a legnagyobb titokban kezelték és a kegyelmes Ergul herceg kezébe adták egyenesen mégis nagy port kavart a márványcsarnokokban. A piaci kofák között és az áfiumbarlangokban is egyre csak a kalóznép gyalázatát emlegették. A nép, ó a balga nép tudni vélte, hogy a kikötői patkányok, a sirálycsőrű fajzatok már elöntötték a partokat. Pletykáltak arról, hogy hűtlen szomszédunk, Anwarion segítette azt a vérszomjas népséget a terjeszkedésben. Borzasztó, de még az írástudók is engedtek a rossznyelvek csábításának, nem is kevesen adódtak, akik összefüggést véltek felfedezni a négy évvel korábbi hajótragédia során elhalálozott selyemturbános küldöttünk, egy bizonyos Igrin Harzion esete és a jelenlegi között.

Tudvalevő, hogy küldöttünk ezekben az időben a szultán megbízásából járta a Fehér tenger partjait, olyan értékeket hozva birodalmunkba, amivel szövetségesi rendszerünket megszilárdíthattuk, ám egy vihar Anwarion partjainál zátonyra futtatta bárkáját. Holttestét az istenek kegyelméből megtalálták, mielőtt a cápák és sirályok elvégezhették volna becsületes munkájukat rajta, és a tőrdöfések nyomai rajta egyértelművé tették, hogy halála nem baleset volt, a széles pengék Kalamon közelségét sejtették, mert a vízen tisztes ember csak átlábalni akar épségben, ők azok, akik nem restek bíborba borítani a hullámokat.

Bár nem kaptam feladatul, mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy krónikási kötelességem folytatni a megkezdett munkát, és ha nem csak a pontos dokumentáció kedvéért írom meg ezeket a visszaemlékezéseket, akkor talán segíthetem a birodalom ügyét azzal, hogy ezt a korábbi ügyet felfedem eljövendő szultánunk előtt, tudatva vele, hogy kétség kívül alkalmas vagyok a posztomra.

E nagyszerű küldetéstudattal felvértezve tértem vissza a Tövistoronyba, hogy felvegyem a fonalat két nappal később. Tudni kell, hogy ez a börtön Davokar valamennyi fogdája közül a legszigorúbban őrzött volt. Sötét falai bonyolult labirintusrendszerbe rendeződve zárták maguk közé foglyaikat, akiket bekötött, vagy gyakran kivert szemekkel hoztak ide, és az őrök segítsége nélkül én sem igazodtam volna el a rácsok és fordulók rengetegében. A falakat jó kétszáz esztendővel ezelőtt építették a kor legjobb elméinek s legendás építészeinek segítségével, akik a Főpalota alapköveti is letették, hogy biztonságos, védhető otthont adjanak uralkodóinknak, de míg ott a kellem jegyében építkeztek, a Tövistoronynál egészen más célok vezérelték őket.

Maga az építmény méltó a nevéhez. Széles alapokról indulva szökken fel magasra, akárcsak az illatos rózsa sziromóvó tövise. Egy fennsíkon található, minek nevét davokari kéz nem írja le szívesen. Széles árok övezi, ami felett felvonóhidak adnak be- és kijárást foglyoknak, őröknek és másoknak, akiknek odabent lehet dolguk. A mélységes mély árok mélyére vetik az elhaltak testét. E nyitott temetők elég mélyek ahhoz, hogy a bomló testekben tenyésző betegségeket is elnyeljék, de a halál bűze folyamatosan emelkedik fel belőle, távol tartva ez átkozott helytől minden jóérzést.

Ezen a tájon olyan ritka az eső, hogy emberöltők telnek el két csapadék között, a kopár sziklafennsíkot a nappal minden órájában perzseli az égkorong melege, megtisztítva minden élettől. Enyhet csak a toronyalap mélyén találhat az ember, ahol a sziklából források fakadnak és ez biztosítja a vizet az itt szolgálóknak és persze a foglyoknak is. Akik kegyelmet érdemelnek fogságuk alatt odalent kapnak feladatokat, gondosan épített tárnákban kutatnak drágakövek után, amikben gazdag ez a hely, így fizetik meg a kárt, amit népünknek okoztak bűneikkel, amikért idekerültek. Akiknek nem jár kegyelem, azok a celláikban rostokolnak, minél súlyosabb vétket végeztek, annál magasabbra viszik őket a torony izzó csúcsába egészen azokat, akiknek csak néhány szenvedéssel teli napot szántak már a földi életben. Üvegkoporsó az, melyből nincs menekvés a végóráig, bár az őrök néha nem kötik meg a foglyot, így az megtalálhatja a módját, hogy szabaduljon a Nap sugarainak állandó perzselésétől és a fullasztó forróságból oly módon, hogy kinyitva e cellát a mélybe veti magát. A torony oldalfalán nem találnak kapaszkodót ezek a szerencsétlenek, összetört testük menthetetlenül a mélybe zuhan miközben végigverődik sorstársaik cellaoldalán, akik vaskos rácsokon keresztül hallhatják távolodó sikolyait a halál szabadsága felé tartva.

Ez nem a lótolvajok és istenkáromlók foghelye, ide a legocsmányabb bűnök elkövetőit hozzák, akiket már soha nem szándékoznak szabadon engedni. Árulók, gyilkosok és olyan külhoniak helye, akik népünket gyötrik szárazon és tengeren.

A kalamonit egy felsőbb cellák egyikéből hozták le elibém, a mennyezetről csüngő kampóra akasztották fel bilincsét, így állva nyújtózott előttem, biztonságosan körbejárhattam. Nyakába akasztott oldalt varratlan zsákruha fedte szemérmét, a foglyok hagyományos, lenge öltözöte ez, ami bár könnyen hozzáférhetővé tette őket, de mégsem büntette az őröket a lecsupaszított, sebzett testek gyomorforgató látványával. Egy horzsolással sem volt kevesebb rajta, mint amikor a vallomástételekor láttam, sőt, véres öltözete alatt terebélyes, lila foltok vallottak őrizői és cellatársai ellen, akik megrugdalhatták. Kegyetlen és vérszomjas gyilkos ő, de nem kérdés, hogy csuklóin és bokáin megvasalva, kiforgatott karízületekkel nem vehette fel a küzdelmet a börtönök falai között rendszeresen elharapozó emberi aljassággal. Nem is kérdés, hogy szükség van az ilyen helyekre, hogy a borzalmaik hírével megfékezzék az emberi természet rosszra hajló részét.

A bőre forrón és szárazon perzselt a vizsgálat alatt, őrizője elmondta, hogy elég magasan fekvő cellában helyezték el, miután az éjszaka az egyik fogolytársa szemeit kitépte a helyéről valami istentelen módon, a puszta ujjaival ejtve rajta keselyűkarmokhoz hasonlatos mély sebeket. Miközben beszélt láttam rajta, hogy megborzong, az éjszakák a Tövistoronyban különösen hosszú és rémisztő szolgálatot jelentettek, hiszen a hűvös sötétben a nappal bágyadtra pilledt foglyok valamelyest erőre kaptak és vonyítva zengték panaszukat, ami pokoli visszhangot vert az épületben.

Egy fél nap odafent a kalamonit is eléggé elcsigázta és kitikkasztotta. A fejét lógatva csüngött lila csuklóin, meg sem próbált lábra állni, a teste ernyedt volt, teljesen tónustalan. Felforrósodott bőrén időnként remegés futott végig, mint a lovakén, amikor böglyöt hessegetnek, de máskülönben mozdulatlan maradt. Csak egy fertályóra múlva hűlt le a teste annyira, hogy a kényelmetlenség magához térítse eléggé, és amikor mozgolódni kezdett megkértem őrét, hogy engedje le a horogról. Addigra mindketten a rácsok másik oldalán voltun, a cella kényelmesebb részében, ő pedig egy hosszú bottal akasztotta ki a bilincset. Ahogy mondta, ilyenkor még azért össze szoktak esni, de a kalamoni fattyú állva maradt, csak a karjait engedte le sziszegve. Goromba elégedetlenséggel bámul ránk, vad kékségű szemeiben bizonyára gonosz gondolatokat fontolgatott, miközben bemutatkoztam neki és elétártam jövetelem okán, először davokari nyelven, aztán pedig felolvastam számára a kalamoni fordítást is, tudatva vele, hogy időt és energiát nem sajnálva törekedtem arra, hogy értse a szándékom. Hiszen esélyt adtam neki arra, hogy letehesse terheit és megvallhassa egyéb bűneit, leleplezhesse a királyság ármányait, ami őt eszközként használta és végül ilyen méltatlan, istentelen vétekre kényszerítette.

Nem úgy tűnt, mintha érdekelte volna nemes ajánlatom. Egykedvűen mozgott egyik lábáról a másikra, körmeitől megfosztott véres ujjaival lekarcolt csuklóin igazította meg vaspántjait. Verítékes nyakán a vas alatt szinte fekete ujjlenyomatok mutatták, hogy nem egyszer kellett erőszakkal megfékezni. Szótlanul bámult ránk, és csak akkor jött közelebb, amikor elküldtem az őrt, mondván, a rácsok elég védelmet adnak nekem. Ő inni kért, a hangja érdesen szólt, mintha száraz kövek csikorognának benne és ettől alig értettem, így hosszú kanálon vizet nyújtottam neki. Embertelenség nem megitatni a szomjazót a sivatagban és én sose tartottam kegyetlen embernek magam.

Száraz szájának cserepességét néhány korty nem telíthette ki, de amikor visszahúztam a kanalat nem kísérelte meg kezemből kitépve azt fegyverként használni. Nem hittem volna, hogy tévedek, ha azt állítottam volna akkor, hogy beletörődött a sorsába, megrendült bűneinek súlya alatt és készen állt vallomást tenni. Kis asztalomnál ülve tollamat a tintába mártottam és hellyel kínáltam a benti széken, ám inkább állva maradt. Bicegő léptekkel járt körbe, ami arról a fajta kellemetlen megérintettségről árulkodott, amire a magamfajta hagyománytisztelő férfiak csak méla undorral gondolnak, de a börtönök borzasztó, elállatiasodott társadalmának egyetlen élvezete azok számára, akik elég erősek legyűrni a gyengébbeket. Az alacsony és inas kalamoni lehetett akármilyen ügyes és csalafinta gyilkos épkézláb és szabadon, az árnyakban settenkedve, mint a patkányokra vadászó macskák, mély belső fájdalomról tanúskodó tartása, az ülésvágy hiánya és vontatott járása elárulta, hogy utolérte a méltán viselt balsors.

Néhány óra a társaságában meggyőzött arról, hogy a személye, mint a legtöbb kalamonié módfelett kellemetlen. Kurta válaszokat adott és nem árult el titkokat, őrei amikor elvezették elárulták, hogy valószínűleg csak kiélvezte a hűvösben eltöltött órákat velem, ezért állt egyáltalán szóba egy krónikással.

A történelem meghamisítása lett volna, ha mindezt nem vetem papírra, bár célomat el nem értem, állítsanak e leírások örök emléket a Tövistoronynak, ahol annyi bűnös teste és lelke megtört már. Davokar ellenségeire vetüljön rettentő árnyéka és bízom benne, hogy az eljövendő Ergun szultán ellenségei majd megtöltik jajveszékelésükkel ezt az áldatlan helyet.

Az isteneink őt így segéljék, kívánom én, Azra Ziyan Tahir, az írnok, ki hőn reméli, hogy hű szolgálatában megtartják majd.

 

profile picture Kraszna Ardryll
Kraszna Ardryll
2024-02-29 15:26
Titulus: törölhető
Hozzászólások száma: 20
Regisztráció ideje: 2020-06-07
Szellem - vallatás
(figyelmeztetés: kínzást tartalmaz)


A Fényességes Selim Doğan el Saladin szultán kegyelméből írnokká kinevezett Azra Ziyan Tahir vagyok, akinek az a gyászos, de fontos megtiszteltetés jutott, hogy papírra vessem a mi igaz uralkodónk, első asszonya, Amara és az elefántcsont trónus várományosának született fiúk, Baylen el Saladin gyalázatos meggyilkolása után a szörnyeteg életét, viselkedését és vallomásait az utókor okulására, hogy többé ne legyen kétséges, hogy bánik el udvarunk az ilyen hitetlen kutyákkal.
Szolgáljanak e visszaemlékezések minden ellenségünk okulására.

Az üres trónus árnyékában az első két nap megtört gyászidőszak volt népünknek, de amikor a foglyot a Nyári Palotából a Tövistoronyba hozták látszott rajta, hogy eddigi őrei nem voltak restek a gyászukat fehér bőrébe fojtani, csontjait megzúzni, hogy szóra bírják, mi okból, kinek az őrült parancsa nyomán vette el a legfontosabb életet gyönyörű birodalmunkban, hol vannak a társasai és kik voltak a segítői, akik lehetővé tették számára, hogy gyászba borítsa a sivatagot, megfojtva napunk.

Amikor először láttam egy cellában ült, csukló és bokakaloda béklyózta tagjait és nyakán fémkarika, ami láncát a lába között a padlóhoz rögzítette, hogy a fejét csak bajosan tudta volna felemelni. Meghökkentett alacsony termete, fenevad tettéhez jelentéktelen külső tartozott. Éppen a haját fosztották le, ősz tincseit marokba fogva életlen késsel nyiszatolták fel a bőréről a pribékek, vérnyomokat hagyva. A füle mögött szentségtelen mágia nyomait őrző vésett hegeket találtunk, amiket a megfigyelő mágus társam, egy bizonyos Tarkan jegyzett fel és rajzolt le a krónikák számára okulásul.

A gyilkos férfi volt. A főpalotai szolgák halványlila öltözékét viselte, ami ekkorra vére rongyokká foszlott rajta, mindkét lábszárán kötés, az őrök szerint le kellett döfni lándzsával kétszer is, mert nem bírt megnyugodni, mint a kígyók, amik akkor is marnak és ráng a farkuk, amikor már a földhöz szegezték őket, örökkön veszélyesen és álságosan, míg fejüket le nem vágják. Vállra széles, mellkasra arányos, keskeny derekú és csípőjű alkata híján volt minden jómódhoz szokott zsírpárnának. Jobb kezén csak négy ujjat találtunk, de láthatóan gyógyult seb mutatta, hogy nem boszorkányság a vétke, csupán egy csonkítás érte, aminek okát nem volt dolgunk feltárni, de nem kétlem, hogy rossz természetéből fakadóan egy korábbi büntetésének nyomát viselte. A hátán vizes kötél csapásainak vörös sora húzódott a börtönszolgák ügyességét dicsérve, akik anélkül verték meg, hogy felszakították volna a bőrét, korábbi hegek fehér irkafirkája rútította el irháját, de a gerince ép és egyenes. Bárcsak a testőreink, deli legényeink lettek volna ilyen fürgék és ruganyosak, mint ez a kutya, aki ölni jött az udvarunkba!

Más szőr nem volt a testén, ahogy az orvos átvizsgálta hegeket talált fél fülén, keskeny arcával együtt félelfnek vélte, s ebből már arra következtettek a kínzóómesterek, hogy igazán könnyű lesz megtörni. Hiszen a karcsú és törékeny elfnép is hiába olyan az erdőben, mint hal a vízben, végső soron ők nem emberek, nem bírnak azzal az erővel és állóképességgel, amivel egy davokari férfi, akit a nap és a szél megedz az istenek örömére!

A vizsgálat még feltárta, hogy némi hiány mutatkozik a fogazatában, kevés híján leharapta Ibraen mutatóujjának percét, alig tudták kifeszegetni a szájából, és nevetett, igazán istentelen hangon kacagott, akkor már sejtettük, hogy őrült. De ép elme nem is vetemedne arra, amit ő tett. Nem vetné a szemét gyilkos szándékkal egy fenséges és igazságos úrra, akit a jog és szokás rendelt egy birodalom élére, hogy ott szolgáljon.

Micsoda szemeket, méghozzá! Te, Korok Vándora, ki e sorokat olvasva visszatekintesz tán nem láttál még olyan szempárt, aminek színe ennyire átható, istentelenül kék lenne. Nincs abban semmi természetes ragyogás, mintha egy gonosz mágus lúgozta volna tisztára a szemeit a gyilkosnak, homorú tölcsérnek mutatva íríszét, a mélyén a pupilla fekete gödrével. Átokhozó szemek azok, megverték akire hosszan tekintettek, fel kell jegyezni egy Dashin és egy Ikran nevű őr esetét, akik rángógörcsöt kaptak a pillantásától, bár a rossznyelvek szerint egyazon férges asszony ölének látogatása viselte meg őket inkább. A biztonság kedvéért e szemeket egészen a vallatás kezdetéig bekötve tartották, de a tanács jelen levő tagja nem engedte azokat vasszögekkel kiverni, vagy kiégetni ítélethozás előtt.

A vallatása kérdésekkel kezdődött, de nem azonosította magát. Kalamoni káromkodásokat hallottak tőle szultánunk teteme felett, ezért tolmácsot hívattak, aki hamar meggyőződött róla, hogy érti a davokarit is, csak éppen beszélni nem hajlandó. Végtelen ideig unszolták, ám makacs hallgatása végül tettre sarkallta az pribékeket. Dézsát hozattak elé, hogy vizet töltve bele lenyomják fejét amíg fulladozni nem kezd. Erős izmok dagadtak nyakán, de a termetes őr keze biztosan nyomta előre a nyakánál fogva amíg el nem ernyedt. Hiába emelték ki azután, szólni hajlandó nem volt, így addig ismételték az eljárást, amíg kék szájjal el nem ernyedt eszméletlenül.

Magához téríteni nem telt sokba, de előtte az értő kezű mester egy fémkúpokkal kivert ülőkéjű, támlátlan székbe kötötte át, vasbilincsekkel leszorítve csuklóit úgy görnyesztette előre, hogy a nyakát fogó lánc még mindig a padló felé húzza le fejét. Maradék rongyait letépték és kérve kérték, hogy óvja meg magát a mezítelenség és fájdalom szégyenétől, de hallgatott makacsul. Hiába ütötték meg vizes kötelekkel, aztán kurta, rafinált korbácsokkal is, hogy vért sarjasszanak hátából, szó nem hagyta el a száját. A babonás őrök mellettem arról suttogtak, hogy nem is érzi a fájdalmat, de amikor a körmeit letépkedte a hóhér segéde hosszú fogókkal ő is úgy üvöltött, mint minden alávaló, becstelen halandó, akit csak efajta eljárásnak alávetetnek.

A palota szolgái, a tanácsnokok nem sajnálták tőle a szót, hogy győzködjék, mert kiutat és szabadulást már nem remélhetett, a kegyelem ajándéka azonban úgy festett, hidegen hagyja a kalamonit. Hideg halszemei csak figyeltek, gyűlölettel égve, véres ujjai a karfába markoltak és mint egy éhes mantikór leste gonoszul aki túl közel lépett hozzá. Félelem nem mutatkozott rajta akkor sem, amikor sóval hintették be a sebeit az orvos tanácsára, hogy ne vérezzen el túl korán. A pihenéssel töltött ebédidő után visszatérve hozzá már a láncok mesterei egy mellétolt asztalon oldalra fektették a jobbját, csuklóbilincsénél fogva kifeszítették a gyilkos kart. Nem volt a teremben senki, aki bánta látni, hogy húzzák a csigák azt a végtagot, bár öreg tanácsnokunk az ízületek pattanásainak kőfalakról visszaverődő hangjától és a dühödt, méltatlankodó, sebzett állatéhoz hasonló felordításoktól megszédült, de helyette egy fiatalabb férfiú érkezett, hogy az eljövendő szultán számára oly fontos vallomás megtételére emlékeztesse ellenségünket.

Hosszú ideig más sem hallatszott, a tengeri démon teste sok terhet elviselt, minduntalan visszaugrasztotta vállát és könyökét, este lett, mire vérrel a szövetei annyira felteltek, hogy már nem mozgott elfordult csontja. Az orvos rendelése szerint éjszakára fellógatták két karját összebilincselve egy vízér alá, ahol egyenletes cseppek folytatták vallatását őrjítő, egyenletes és éberen tartó kopácsolással lecsupaszított fején addig, amíg testben és gyászban elfáradt és megviselt, de meg nem lankadt bizottságunk kipihente magát.

Természetesen foglyunknak a felüdülésből semmi sem jutott, reggelre a lecsorduló vízpatakok a bőrére borzongó árkokat vetettek, az egyenletes kis ütések orvosunk szerint a józan eszének határára vihették el, ha ugyan volt neki még ilyenje. A szemei vadak voltak, amikor leeresztették, de a teste dermedt, az előző napi kínzástól kifordult és megdagadt ízületei az éjjeli súlyviseléstől szederjesen és kinyúltan méltatlankodtak a mozgatás ellen. A sziszegésébe kalamoni szitkok keveredtek, hát végre beszélt kínzóival, bár a szavakban nem volt köszönet, feltámasztotta a reményt a vallomásban, de a szép szó nem hatott, nem, egy újabb veréssel, fullasztással töltött délelőttön át, se a délután nem hozott eredményt, pedig a délelőtt sebeit kiégető vasak fénye megvilágította a szenvedéseit, a húsának nedves sziszegését a saját, ereje fogyatkozó sikoltozása nyomta el.

A nap kudarcát éjszakai imákba fojtotta népünk, hogy a kalamoni imádkozott-e ott a mélyben felkötve a vízcsepegés alatt nem tudom, de megkönyörülhetett rajta a saját istene, mert amikor másnap leengedték végre nem unszolták hiába. Vallomását más írnokok rögzítették szó szerint, így kerülnek majd a krónikáinkba.

Kalamon királynának, Wainwright Shelley neve legyen átkozott, amiért udvarunkba férkőzve kalamoni szolgákkal és ügynkökkel átszőtte márványtermeink! Mint egy érczárvány a tiszta kőben úgy tette tönkre udvarunk, de a davokari áspis büszkén emeli fel fejét és csap le az ellenségeire, az istenek úgy segítség Ergun Syed el Saladin császárunkat! A homok megfojtja majd azt az ocsmány tengeri népet és én, mint hű és alázatos krónikás feljegyzem majd a későbbi korok okulására.