Smaragd felföld

[Két Tűz Között]
[V1]

Isenaar és kísérete csendes ügetésben hagyja maga mögött a domboldalt, ahogy közelítenek a Korovi várhoz. A kis csoporthoz már a tartományi határon csatlakozott Mauricius kapitány is, és igyekeztek kellemes beszélgetéssel agyonütni az utazás amúgy unalmas pillanatait. Közeledve a várhoz Isenaarnak mindenütt megakad a szeme. ~Valóban meseszép a táj Viola kisasszony nem túlzott amikor ezt állította.~ Azonban a korovi erdő szélére érve, kicsit mindenkinek elakad a szava, mert ilyen távolságból is jól lehet látni azt a hatalmas sötét foltot, ahol az erdő alig egy hete leégett. A halottakat már elhantolták, jóllehet a növények is újra nőnek majd, de akik akkor itt voltak, azoknak örökre az itt dúlt véres harc fog eszébe ötleni valahányszor csak erre járnak.

Innen már csak egy alig húsz perces út vezet a réges-régen elfeledett Korovi vár felé. Isenaar lassabb tempóra fogja lovát ahogyan az erdős-ligetes részen áthaladva a harsogó tavaszi zöld hátterében megpillantja a sötét komor falak első részleteit. Egyre közelebb érve a buja zöldben valóságos kolosszusként magasodik a környezetébe, azt egyébként csak közepes méretű vár. A nyomasztó hatást nem is a méretei váltják ki, hanem az időjárástól megfeketedett mészkövek irtózatos masszív tömbjei. Ahogyan terjeszkedett előre az erdő, lassan belekóstolt a hajdani vár falaiba is, mindenütt felfutott a vadszőlő a falakra, és szépen és dúsan zöldell az északi falakon a moha. Isenaar int a kíséretének, hogy megérkeztek, és most már leszállhatnak a lovakról. Jobb híján egy, a kapu mellé nőtt öles fatörzsnek kötik ki a hátasokat.

-Bevallom kicsit jobbra számítottam.- néz fel Isenaar a széles lépcsősor tövében, a tekintélyes bejárat menti oszlopokra.
-Majd negyven éve áll gazdátlanul uram- jegyzi meg Mauricius, aki a környéket ismervén, már sokszor járt erre, és most is vállalta hogy elkalauzolja parancsnokát. Az évek alatt barátság alakult ki a két férfi között, és akkor is vele tartott volna, ha erre most külön nem is kérik fel. De mivel ez most Harald kifejezett kérése volt, örömmel mondott igent a feladatra.

Beljebb kerülve az épület alsó szintjén is hasonló lepusztultság látható mindenütt. Szinte csak a falak maradtak épen, a természet mindenütt visszafoglalta jogos territóriumát. Szobáról szobára járva szótlanul mustrálgatja a Lord a kastély állapotát, fejében hosszú lajstrom gyülekezik már az elkerülhetetlen munkálatokról, és azok várható költségéről. Talán ezért van, hogy amint egyre beljebb jutnak az épületbe, úgy sokasodnak a ráncok is a homlokán. Pedig még mindig őrzik a falak a hajdani dicső múlt emlékét, és minden egyes gránit és mészkő-kockán látszik hogy tervezőik az örökkévalóságnak szentelték művüket. A kívülről szemmel alig körül határolható vár, belül hatalmas csarnokokat, tágas tereket, és közel negyven különféle helyiséget rejt. A felsőbb szintekre érve hasonlóan siralmas állapotok várják az utazókat. A falak maradéktalanul épek, azonban a berendezés szinte teljes egészében az enyészeté lett. Ami meg is maradt az állapota miatt csak tűzrevalónak jó. Végig járva azután a teljes vár területét, végezetül a bejáratnál találkoznak össze a kíséret tagjai.
-Na mit gondol róla uram? - kérdi Mauricius a lordra tekintve, és közben igyekszik pipáját életre kelteni mielőtt visszaindulnának.
-Nem is tudom így elsőre…- vakarja meg a fejét Isenaar szemében némi csalódottsággal. -Nem tűnik reménytelennek, de hogy mennyi aranyat fog felemészteni a feltámasztása, abba borzongok még belegondolni is… feleleli egykedvűen.
-De az uradalom és katonai szolgálat azért csak kitermel annyit, hogy elég legyen, no meg Harald nagyúr is ígért segítséget… -gondolkodik hangosan a segédje reménykedő pillantások közepette.
-Várjuk ki a végét, barátom, hogy mit rejt a papír… felel rá Isenaar, és még egy utolsó pillantást tesz a vár irányába, és már száll is fel a lóra, jelezvén hogy indulhatnak.
– És ez hamarosan ki is fog derülni hiszen innen egyből odamegyünk…-fejezi be mondandóját majd megugratva lovát a kis csoport élén Harald kastélya felé távoznak.

Érkezésükre összecsődül Harald kastélyának apraja-nagyja. Várták már őket, de mégis most a bolondokházáig felbolydul minden. Maga a ház ura elébük megy és öblös hangon köszönti a jövevényeket.
-Igen vártam már kegyelmeteket Isenaar uram , és remélem elégedett lesz mindennel. Aprólékosan előkészítettem a dolgokat talán előbb lássunk is neki. Persze formaság az egész – tesz a nagydarab szakállas férfi széles és joviális gesztust Isenaar felé.
Isenaar belépve mélyen meghajol Harald előtt és a többiek is követik példáját. Széles mosollyal mondja.
-Méltóságos uram, újfent lekötelez messzemenő figyelmességével, amellyel megtisztel. Teljes mértékben egyetértek a szándékával, és magam is szorgalmazom, hogy a kötelező formaságokon essünk túl, minden más egyéb ráér utána is.
Harald szemében elégedettség villan és kitárja karjait, majd öles léptekkel indul előre.
-Ebben az esetben erre tessék, kövessenek uraim! -azzal a már ismert tárgyaló terem felé veszi az irányt. Odabent Harald írnoka és szűkebb udvartartása, a kancellária követe, valamint Isenaar küldöttsége foglal helyet. A kancellária követe egy súlyos pergament vesz elő, és sorban elkéri a nemesi címhez tartozó iratokat és kiváltságokat rögzítő leveleket. Minekutána mindent rendben lévőnek talál a pergament átadja Isenaarnak.
Isenaar széthajtja a pergament és aprólékosan sorról sorra elolvassa a tartalmát. A cirkalmas szöveg ellenére könnyen kiigazodik annak jelentésén, és megdöbbenésére semmi különös, rejtett záradékot nem fedez fel, ami aggályossá tehetné a szerződést. Tisztán és világosan leírja a tartományrész határait, várható járandóságait, a szolgáltatandó éves költségek mértékét, és a hűbéri kötelmeket is. Külön kitér a katonai szolgálat kötelmeire, azoknak békeidőben és hadiállapotban történő elégtételére.
Isenaar elégedetten veszi elő aranyozott végű pennáját, hogy az írnok tintáját elkérve aláírásával ellenjegyezze a szerződés elfogadását. Pillanatig tétovázik, mozdulatát a jelenlévők csodálkozása kíséri.

-Szabadjon megkérdeznem nagyuram, ha jól értelmezem a sorokat, akkor a hadsereg igazgatása az Ön kizárólagos utasításaitól és parancsától eltekintve, békeidőben úgymint hadiállapotban teljes mértékig az én fennhatóságom alá tartozik?
-Pillanatra Haraldnak kikerekedik a szeme, de a mondat végére láthatóan megnyugszik és hatalmasat fújtatva mondja.
-Jól olvasta barátom így van. Személyemben mindenkoron, és bármikor megszabhatom a hadi feladatok végrehajtását természetesen az uralkodói ház egyetértésével. Ezektől eltérő feladatokban teljes és önálló jogkört gyakorolhat. Azonban a hadmozgásokról és törekvésekről minden esetben értesítést köteles küldeni amennyiben annak hatásköre a saját tartományán kívül terjedne.
-Köszönöm az értelmezést, lényegileg magam sem gondoltam másként - pillant vissza az írásra Isenaar és azzal a penna megelevenedik a kezében, ahogy aláírja a hűbéri szerződést rögzítő pergament, majd végül a családi címert ábrázoló viasz pecsét lenyomata is a pergamen záró sora alá kerül. Átnyújtja a pergament Haraldnak, aki csak futólag pillant rá és már tovább is adja a kancellária követének. Ekkor Isenaar szólásra emelkedik fel.
-Nagyon köszönöm kegyelmes uramnak az irányomban tanúsított bizalmát és egyszersmind eskü alatt vallom, hogy hűbéri kötelességeimnek mindenkor eleget fogok tenni. A reám bízott javakat megbecsülöm, azokat tartományunk és országunk javára fordítom, lett légyen szó tárgyi vagy személyi javakról akár. Fogadalmamat soha meg nem szegem, ha megtenném, sújtson le rám a birodalmi igazságszolgáltatás teljes szigora, és kísérjen életem végéig a nemes és közemberek megvetése.

Az utolsó mondatára minden jelenlévő megnyugszik és hamarosan a kancellária követe az okirattal távozik is. Isenaar kisétál a kastély kertjébe és kíváncsian tekint a mosolyogva érkező Mauríciusra.
-Nyergelhetjük a lovakat lassan barátom- csillan meg neki is a szemében a jókedvű elégedettség. Azonban egy öblös hang a háttérbe szinte megriasztja a nyugodtan álldogáló férfiakat.

-Hogyisne! Meg ne próbáljanak kendtek akár egy tapodtat is mozdulni, hiszen a megünneplés még csak ezután következik! Súlyos sértésnek venném, ha mint házigazda szégyenben maradnék miszerint a legújabb hűbéresemet és egyben katonai parancsnokomat nem tudtam illendően megvendégelni. Na meg aztán Viola kisasszony születésnapját is ma ünnepeljük, és a szervezett báli mulatságból szintén nem hiányozhatnak! Ragaszkodom a maradásukhoz jó uraim, szállást és minden jót biztosítok önöknek. Nem fogadok el semmilyen kifogást.

Azzal a nagydarab ember ellentmondást nem tűrő széles kézmozdulattal szaporán befelé tessékeli a már roskadásig terített ebédlőasztalokhoz a vendégeit.

[Háborús Játékok V4]
[Búcsú a fegyverektől]

Nem tudni mennyi idő telt ez azóta. Lehet az néhány nap, hét vagy akár év is. Isenaar számára a sötétséget lassan felváltja a fehér zaj, és újra formák, hangok, illatok, és érzetek tódulnak elmélyébe. Emlékeiben vagy csak álmaiban valami fehér alakok tánca rémlik, semmi egyéb. Ahogyan kinyitja a szemét két dolog tudatosul benne azonnal. Még a lélegzetvételhez is erő kell és mindene fáj, valamint bizonyosan egy ágyban fekszik valahol kötések rengetegébe bugyolálva. Ágya egy jókora szoba közepén van, mely akkora hogy, még a szoba sarkait is alig látja fektében . Igyekszik a takaró alól legalább az egyik kezét kiszabadítani, a bal karja bár szintén mozdul, de a kísérlethez pokoli fájdalom is társul. Hamarosan észreveszi, hogy nincs egyedül a szobában és megmozdultára az illető közelebb is lép.

-Hála az égnek ! – csaknem kiáltja egy ismerős férfihang – tudtam, hogy magához fog térni! Nemhiába, olyan erős a szervezete akár a medvéé! – ismeri fel végül a hang gazdáját Isenaar.
-Mauricius maga az? – kérdi tétován bár tudja hogy igen lesz a válasz.
-Természetesen jóuram. Nagyon aggódtunk magáért mind! hangzik a férfi jókedvű felelete.

Isenaar próbálja a hang felé fordítania a fejét és ez többé kevésbé sikerül is. A kötések alól csak jobb szeme látszódik ki ezzel néz hű bajtársára.
-Inkább azt mondja hogyan állunk… - kérdi bizonytalanul és sürgetőleg segédjétől.
-Remekül uram ! Akarom mondani… leszámítva a veszteségeket és Önt…Nos sikerült kiűzni az ellenséget a területről. Egészen a határig kergettük a betolakodókat. Teljes győzelmet arattunk.
-És a veszteségek? -feszül meg az ágyban az erőlködéstől Isenaar, hogy mihamarabb feleletet kapjon.
-Tehát leszámítva Önt … És hála az égnek – csupán alig negyven harcost vesztettünk a háromszázból. Meghallgattatott a fohászunk, és az ütközet után egy órával az égiek hatalmas záport küldtek, így az erdő java része is megmaradt…

Isenaar megnyugodva ernyed el az ágyban. Döngő léptek zaja veri fel a folyosót és tulajdonosa is csakhamar megérkezik a szobába. Harald termetes alakja bontakozik ki segédje mögött, bozontos arcán derűs, letörölhetetlen mosollyal.
-Így igaz, így igaz barátaim! kezd bele harsányan - és ez a remek ember Önt is megmentette nekünk a halál karmaiból – emeli fel mutató ujját a magasba, majd súlyos jobbját Mauricius vállára helyezi. - Nagyszerű ember és nagyszerű katona! –lelkendezve harsogja tovább.
-Minden tiszteletem az Öné Harald nagyúr, és való igaz hogy mindent megtettem, de a csata megnyerése Lord Isenaar érdeme. Mire mi csatlakoztunk a fősereg szétverésére, gyakorlatilag alig maradt ellenség. És valójában a Lordot sem én mentettem meg. - nézi a földet a fiatal kapitány.

-Hát hanem kicsoda? – kérdezi meghökkenve Harald tőle, és tekintete találkozik Isenaar tekintetével.
Mauricius ingatni kezdi fejét, és pár pillanatot vár a válasszal.

-Alig hihető az, amit a szemtanúk állítanak. De akik a közelben voltak, mind azt állítják, egy roppant termetű, fehér csukját viselő harcos lehelt életet belé, és mentette meg Őlordságát, és akinek szárnyai is voltak…- néz zavartan maga elé.

-Látom kedves barátom Önnek is pihenésre van még szüksége! - ocsúdik fel elsőként Harald a döbbenetből - Sebaj egy két nap, és rendbejön maga is! - azzal kikíséri a szobából Isenaar szárnysegédjét, és érződik szavaiból, cseppet sem hisz a jó katonának. Azonban kisvártatva visszatér Isenaarhoz és egy széket húz az ágya mellé.

-Köszönöm barátom derekasan helyt állt! Teljes megbecsülésem az Öné, és hálámat szeretném méltóképpen kifejezni. Nem mintha visszakoznék korábbi ajánlatomtól, amennyiben azt választja lelke rajta, de kínálnék valami sokkal értékesebbet az Ön számára.
Isenaar elcsodálkozik, és beleegyezően bólint, már amennyire ez sikerül.

-Hallgasson ide! Ez a határ menti tartomány csak nyűg nekem régóta, és igaza van magának valóságos lőporos hordó. Nem tudok eleget foglalkozni vele, hogy itt rend legyen. Maga tapasztalt ember, jártas a gazdálkodásban is. – nagy levegőt vesz. Mi lenne ha magára bíznám ennek a pár falunak a felügyeletét? A szomszédaink pedig a lábukat nem mernék ide többet betenni soha, az biztos, úgy félik az Ön nevét. Na mit mond? – kérdi türelmetlenül a nagyúr, s mindeközben dús szakállát borzolgatja.
Isenaar félre billenti a fejét és ránéz a kötés alól.

-Megbocsásson de nem is tudom…
Harald összevonja szemöldökét és még közelebb hajol a Lordhoz, hogy meggyőzően folytassa.

-Nézze csak! Itt van az elhagyott Korovi vár. Az is az öné lehet. Majd egy kicsit kipofozzuk! …ne aggódjon. És ezek a mezők mind… Gondoljon bele…a történtek után a népek milyen tisztelettel gondolnának önre…és én csak annyit kérek, hogy felügyelje ezt a tartományt, semmi többet.

-Főleg a favágók körében leszek népszerű – mondja Isenaar keserűen – miután felgyújtottam a fél erdőt és a fűrészüzemet…
-Majd kialusszák! Magát tenném meg a seregeim élére Uram. Mi kell ennél több hmmm? Esetleg még a királynőnél is közbenjárhatnék, hogy nemesi rangját és címét visszakapja…ez utóbbit már sokkal csendesebben mondja.
Látva hogy Isenaar részéről csak egy kövér sóhaj a válasz, kihúzza magát és feláll a székből.

- Jól van barátom, nem kínozom tovább. Dönteni, van ideje bőven. Most inkább pihenjen, hiszen van miért. Addig látom vendégül ameddig csak óhajtja.
Azzal feláll és amilyen vehemenciával jött, ugyanúgy távozik is. Isenaar elnyújtózik az ágyban fejében mindenféle gondolatok kavarognak. ~ Sosem volt egyszerű az élet, miért pont most lenne az? ~

Hamarosan ismerősen könnyű léptek zajára lesz figyelmes. Nagyon tétován, bizonytalanul közelítenek, és meg is állnak az ajtó előtt. Kisvártatva egy női arc és alak jelenik meg a látóterében. Nem tudja fejét eléggé lefelé fordítani hogy láthassa ki az, így Isenaar megkérdezi.

-Viola kisasszony maga az?
A kecses női alak közelebb jön és megáll az ágya végében. Ismerősen tekint rá a tengerkék kisírt szempár, igaz most csipetnyi reménnyel párosulva. Kérdésre kérdéssel felel.
-Isenaar maga ébren van? – mondja mintha maga sem hinné – azzal leteszi a keze ügyében lévő alkalmatosságot az ablak párkányára.
-Mit hozott nekem? – kérdezi válasz helyett a Lord is tőle.
-Megjavíttattam a játékszerét- mondja restellve. - Az orvos azt mondta maga felépülhet…

Azzal a nő finoman félretolva a takarót helyet foglal az ágy szélén, kezével simogatva a férfi kezét.
-Köszönöm Viola, de valóban ezért jött ide? – kérdi tőle Isenaar félrebillentve a fejét. Most már tüzetesebben meg tudja szemlélni, hogy a nő ezúttal barackvirág szín ruhában érkezett, és mogyoróbarna fürtjei csinos kis kontyban trónolnak a feje búbján.

-Bocsánatot szerettem volna kérni… kezd bele lassan … mert ostoba voltam - nézi a földet kissé, közben a kezei a férfi ujjaival játszadoznak.
-Atyám azt mondta, lehet letelepedik nálunk…- néz merengőn a férfira. - Nagyon szép vidék ez… és az öreg Korovi vár is rendbehozható, tudom… -bólogat, bizonygatva az igazát -és mivel szomszédok lennénk, néha meglátogathatna minket…vagyis…vagyis engem…- pirul bele a mondat végébe.

-A halványkék ruhája jobban tetszett nekem - enyhül meg Isenaar, és halvány mosollyal simít végig kezével a finom kelmén -sokkal jobban illik a szeme színéhez…
Ezekre a szavakra a lány szinte felélkénkül, szeméből a hirtelen támadt remény sugárzik.
-Tényleg? Átöltözhetek akár tüstént, ha úgy óhajtja - feleli kedvesen s már indulna is de Isenaar megfogja kezét.
-Nem szükséges, ebben is nagyon csinos… mondja a lánynak, de ez nem tűnik valódi bóknak, inkább csak szimpla udvariasság. A lány tekintete újra bánatossá válik és tovább fürkészi a Lord tekintetét.

-Mondja, van önnek hazája? Otthona? Van egyáltalán olyan ki hazavárja? – kérdi a nő dacos pillantással, és szép arcát kissé félre billenti.
-Igen, visszavárnak - hangzik a kurta válasz Isenaar szájából. A lány nagy levegőt vesz mielőtt nekifut a következő kérdésnek. Szinte vádlón hangzanak szavai.
-És olyan is van ki megölelje, és átkarolja és…? kérdi már-már kétségbeesetten. Tekintete a földet nézi és szép szemeiben könnyek gyülekeznek. -… mert itt éppen volna olyan… - mondja lehajtott fejjel és a férfi kezét apró kezei közé kulcsolja.
Isenaar nagyot sóhajt és megszorítja a lány kezét. Megvárja amíg a lány újból ránéz.
-Nem kedves, azt hiszem ilyen nekem nincs.

A lány elengedi egyik kezével a lord kezét, és kézfejével megtörli a szemeit. Majd újból megfogja a lord kezét a másikkal is felemeli tekintetét és csak ennyit mond.
-Akkor gondolkodjon kérem apám ajánlatán. Én várni fogom Önt.

A férfi tekintetéből kiolvassa, hogy az már nagyon fáradt, így alig érezhetően végigsimít az arcán, ahol nem takarja kötés és feláll. Még egy utolsó pillantást vet az elszenderedő Lordra, és nesztelenül elhagyja a szobáját.

[Háborús Játékok V3]
[Requiem egy végzethez]

~Elérkezett az idő~ gondolja Isenaar, miközben segédjével szótlanul kaptatnak föl a dombhátra. A lovak alaposan megküzdenek az emelkedővel mire felérnek a tetőre, ahonnan tökéletes kilátás nyílik az egész Korovi erdőre és környékére. Itt van életnagyságban mindaz, amit Isenaar csak miniatűrben látott mindeddig. Előveszi oldaltáskájából a messzelátóját, kihúzza a látcsövét és szemére tapasztva kémleli az erdő határait körös-körül.

-Nem várhatunk tovább uram. Az ellenség már mozgolódik - mondja Maurucius, tudván hogy felettese eközben is feszülten hallgatja.
-Tudom. – hangzik a szigorú válasz - Délelőtt már küldöncöt fogtunk. A faluból akart eljutni az erdőbe, hogy riadóztassa az ott állomásozókat. Sajnos semmi újat nem tudtunk meg tőle…
Isenaar leemeli a látcsövet a szeméről. Felnéz az égre, előbb a fellegeket majd a fák lombját kémleli.
-Amint megadom a jelet az íjászoknak, indulhat a tűzijáték. Maguk is figyeljenek a jelzésre nagyon. Minden az időzítésen fog múlni. Ahogy megindulnak, húzza szélesre a rohamot amennyire csak tudja, a többit már megbeszéltük. Imádkozzunk hogy az égiek kegyesek legyenek hozzánk, és ne forduljon meg a szél. Isten legyen önökkel! – búcsúzik segédjétől.
-Megértettem uram, és az Úr kísérje önöket is! - feleli katonásan Mauricius, szemeit parancsnokára szegezve, majd megfordítja lovát és nekiiramodik lefelé az úton.

Isenaar még egy darabig nézi a tájat, majd egy jókora bronz tükröt keres elő, és azzal jelez az erdő mentén megbújó íjász hadaknak. Még ilyen távolságból is látni ahogyan lángoló nyílvesszők százai lendülnek az égnek, hogy aztán az erdő szélein csapódjanak be. A paraffinos-szurkos bevonatú nyilak sokáig égve, felgyújtják az erdő száraz őszi avarját, és az ’ottfelejtett’, faggyúval kevert szénás-szekerek is hamarosan hatalmas fáklyaként lobbannak fel.

~Innen nincs visszaút. ~ gondolja Isenaar. Háromszáz katonája élete múlik most rajta, és sokan biztosan nem fognak hazatérni. Ha tévedett egyikük sem… egyre Annabell szavai járnak a fejében.
Az idő ólomlábakon jár, minden perc egy örökkévalóság -de várni kell. Majd egy órás várakozás után, felerősödik a délkeleti szél, és tombolni kezd a tűz. Idáig hallik ahogy pattog-ropog az lángoló fenyves.

Az erdő mélyéről egyre erősödő morajlás hallik, a közelebb állók hallhatnák a kétségbeesett egyre több helyről felhangzó kiáltásokat: Ég az erdő! Hatalmas robbanás rázza meg a Korovi erdő keleti szélét, ahogyan a fűrészüzembe rejtett lőporos szekér megsemmisül. Isenaar tudja, indulnia kell.
Ellenőrzi felszerelését, szorosra húzza a páncélzatát rögzítő szíjakat, felveszi sisakját és karjára rögzíti pajzsát, majd megfordulva megugrasztja paripáját, sebes vágtára sarkallva azt. A dombhát tövében lévő elágazásnál ő nem jobbra, hanem balra fordul, és pár percnyi lovaglás után már szabad szemmel is látható számára a reá várakozó sereg. Érkezésére a lovasokból álló regiment kétfelé válik, és középütt engedik őt előre. Nem áll meg, csak lassít, és jobbra balra tekintve végignéz az egységén, amely követni fogja akár mindhalálig. Az őrület határát súroló feszültség izzik a szemeikben, ahogyan rá tekintenek, a lovak is olyan idegesek, hogy többnek tajtékzik a szája. Ahogyan előre ér, a segéd kezéből kikapja a vadkant mintázó zászlót, és a földre dobja, majd felegyenesedik a lovon és kardját a magasba emeli. Pillanatok alatt megértik követői, ma nem idegen zászló alatt fognak hadat vívni.

Isenaar még egyszer hátratekint a seregre, és hatalmas gyááá! ordítással megugrasztja lovát előre. Testével egészen előre dől, és szédítő vágtában rohan előre, kardját végig magasba emelve hogy a legutolsó sorban is jól láthassák őt. Még a sisak alatt is érzi a ló forró lehelletét, a vágtában süvít a szél a feje mellett, ahogy egyre fogy az út előttük. Fohászkodik hogy mire felér az erdő menti kis bakhátra, az a látvány táruljon szeme elé amit mindig is elképzelt. Ahogy maguk mögött hagyják a bákhátat, már tisztán kivehető ahogyan az erdőt megszálló seregek rendezetlen sorokban igyekeznek elhagyni a tüzes poklot. A megrémült harci lovak a szélrózsa minden irányába menekülnek hátrahagyva lovasaikat, kétségbeesett távozás ez. Jobbra tekintve már feltűnik a messzeségben Mauricius osztaga, ahogyan hatalmas port verve, harci kürtöléssel hátba támadja az ellent. A tétova hosszú menet lassan megfordul, hogy szembe kerülhessen a hátulról támadó sereggel, és a látszólagos rend is megbomlik. Mielőtt összecsapna a két üteg, Isenaar egyenesen belevezeti oldalról a megzavarodott tömegbe a seregét, nem törődve a távozó szekerekkel. A maradék ellenséges had mind előttük van, és kettészakítva azt kezdetét veszi a pokoli tánc.

Mint a vadlibák őszi röpte nyílik szét V-alakban az Isenaar vezette sereg, és ágyúgolyóként csapódik bele a lovasokból és gyalogokból álló tömegbe. Olyan váratlan támadás az, hogy sokuknak ideje sincs kivonni fegyverét amikor valósággal legázolja őket Isenaar és csapata. Csontok roppanása, üvöltés, hörgés hallik mindenfelé. Ahogy érzi Isenaar hogy az utolsó lovasa is elérte a menetet, megfordítja a regimentet és újra támad. Ismét vágtába kezd és hol jobbról hol balról súlyt le széles ívben a kardjával. Megannyi találat, mindannyi halált hozó sebesülés. Körötte a saját seregének a rendje is bomlani látszik, mind többen veszítik el lovukat, vagy tűnnek el mellőle. Most már nem tud kellő lendületet venni, a harc helyben állandósul lassan.
Fényes csillanással tűnik fel neki egy neki szánt és eltévedt lándzsa érkezése, melyet nem tud hárítani, marmagasságban fúródik lovába egyenesen. A hátas azonnal lendületét veszti és összeroskad alatta, épp csak annyi ideje marad, hogy levesse magát róla. Szerencsésen kellő távolságban a lótól ér földet, így az nem tudja maga alá temetni. Bár lábából iszonyat fájdalom nyilall, azonnal felkapja kardját mert közeledik ez ellen ismét. Egy lovas tart felé vágtában, lándzsát markolva kezében, de időben ellép a támadás vonalából és lesúlyt kardjával a mellette elrobogó harcosra. Csak annyit lát ahogyan a vitéz tőből lemetszett lába hatalmas ordítással kísérve leesik, majd hatalmas sugárban összevérezve mindent lefordul a lóról. Szeme sarkából látja jön a következő is, a barbár kinézetű harcos szöges buzogánnyal súly le rá balról. Kísérletét hatalmas csattanással hárítja pajzsával, majd meglendíti kardját, mely egyre könnyebbé válik a kezében, és hihetetlen sebességgel metszi le annak a fejét. A messzire repülő arcra az utolsó döbbenet kifejezése fagy rá. Bár minden irányból érkeznek folyamatosan, érezhetően fogy és gyengül az ellenség, most már ki tud tekinteni a körötte dúló harcokra is. Igyekszik segíteni a bajbajutott társakon, és lassan elfogynak az ellenségek körülötte, mígnem már csak egymaga áll, s csak a távolban lát embereket. Lepillantva észreveszi ahogyan a lova vívja haláltusáját, a szügyéből kiálló hatalmas dárdával. Szegény állat próbál felkeli, de már a száján is patakzik a vér. Isenaar megmarkolja kardját és jól irányzott döféssel szíven szúrja az állatot.
Az menten összeesik és pár pillanat vonaglás után nem mozdul többé. Ekkor éri Isenaart a végzetes csapás, hátulról.

A hatalmas ütés hatására előre hanyatlik, és hátára fekve ér földet. A fegyver ereje felszakítja a hátán a páncélt, és sisakja is méterekre repül. Elhomályosult tudattal érzi, hogy védekeznie kell, de pajzsát tartó karja nem engedelmeskedik az akaratának, így csak annyit tud tenni, hogy védekezőn maga elé emeli jobbjával a kardját. Az érkező újabb csapás hárítására ez már nem elegendő, és a láncos buzogány feje hatalmas dörrenéssel becsapódik a mellvértbe, közvetlenül a szíve felett átütve azt. Ez az utolsó külső inger amit Isenaar érez. És nincs tovább.

Nem hallja többé, hogy zajlanak-e körötte a harcok, vagy van-e ott még egyáltalán valaki. Szemei előtt a nappali égen ezernyi csillag tűnik fel, és mint sötét szövet, borít be mindent a sötétség. Majd a csillagok egyre közelebb érnek hozzá, szinte már a kezével is elérhetné azokat, és a sötétség lassan kiteljesedik. Kiterülve fekszik, teste elernyed, ujjai lefonódnak kardjáról, és az lassan kiesik kezéből. Teljes nyugalom szállja meg, békésen ringatózik immáron egy lágy meleg tengeren a semmi felé. A saját vére az.

Borostás arcát lágyan cirógatja a forró szél, vértől ragacsos hajába is bele-belekap, amint tágra nyílt szembogarából lassan elillan az élet lángja.

[Háborús Játékok V2]
[Smaragd felföld Harald zászlósúr kastélya]

-Akkor mondhatjuk azt hogy a felderítés sikerrel járt ? – szegezi neki azonnal a kérdést Isenaar az érkező segédjének. A fiatal férfi betoppanva a terembe kikerekedett szemmel nézi ahogyan Harald nagyúr ünnepi tárgyalóasztala egyetlen nap leforgása alatt átalakult valami egészem mássá. A meglepetéstől hirtelenjében nem hogy válaszolni, de még köszönni is elfelejt.

-Ez mi a csuda? – csúszik ki a száján, majd ráébredve tiszteletlenségére feljebbvalójával szemben, igyekszik gyorsan pótolni a mulasztást.
-Igen uram illetve , elnézést… vagyis.. Szép napot önnek Lord Isenaar - hajol meg szolgálatkészen.
Isenaar azonban megértően leinti, és a tekintetét amely eddig az asztallapot pásztázta most a fiatal katonájára emeli.

-Hagyja csak Mauricius, inkább jöjjön közelebb! - int neki barátságosan - Ez itt egy terepasztal…tárja szét karjai -amint láthatja. Igyekeztem az eddigi ismereteink szerint legpontosabban megalkotni. És most, hogy Ön is itt van, tovább tökéletesíthetjük.
Így most már immáron mindkét férfi, egymással szemben, ugyanazon testtartásban, az asztal lapjára tenyerelve elemzi a helyzetet.
-Szabadjon megjegyeznem hogy a legfrissebb értesülések szerint, figyelembe véve a Korovi erdőbe tartó szekerek számát, feltételezhetően legfeljebb kétezer katona rejtőzhet itt. - kapcsolódik bele a gondolatmenetbe a táblára mutatva Mauricius.
-Feltéve hogy ezek mind ellátmányt szállítanak…Gyanítottam ezt, de egyrészt nem sokat változtat a tervezésen, másrészt szándékosan túloztam kissé a számokat illetően, hogy Haraldtól a szükséges támogatást megkapjuk. Így is valószínű hogy még alkudni próbál.

Mauricius halványan elmosolyodik. Már jó pár ütközetben harcolt Isenaar oldalán, és az egyre nagyobb bizalmat, és egyre komolyabb feladatokat adott neki. Szárnysegédjeként sokszor a napokig tartó tervezgetés során összezárva töltötte idejét vele, és volt alkalma kiismerni parancsnokát. Az ilyen megbeszélések mindig barátságos légkörben folytak, és Mauricius szívesen vett részt ezekben, bizonyos értelemben csodálattal tekintett felettesére. Annyiból rendhagyó ez a mostani kitelepülésük Harald birtokán, hogy a házigazda a saját kastélyába kvártélyozta be a hadvezetést. Isenaar tekintete visszatéved a már-már mesterien kivitelezett terepasztalra, amely körül mindenféle hosszúság és távolság felmérésére alkalmas eszköz hever, melyeknek többségét Ő maga készítette.

-Tehát… az erdőt nem közelíthetjük meg ennél jobban mert ezeken a pontokot…itt...itt..itt és itt biztosan állandó őrszemeik vannak. – mutat a Korovi erdő széleire - A déli résznél található fűrészüzem még jó lehet megfigyelőállásnak is akár… Mivel azonban a falvak közötti utak forgalmát is folyamatosan figyelik, nagyon körültekintőnek kell lennünk…

Egy pillanatra abbahagyja a beszédet mert könnyű léptek zaja hallatszik a folyosó felől. Isenaarban felmerül a gyanú, hogy a lépések gazdája talán minden szót hallott, ami elhangzott. De mivel azok egyre közelednek nem érzi szükségesnek, hogy bármit is tegyen. Kisvártatva ki is nyílik a tárgyalóterem nagy nehéz tölgyfaajtajának egyik szárnya, és egy talán alig húszesztendős sudár hajadon lép be rajta. Hamvas arcát mogyorószín hajkorona keretezi, hullámos fürtjei most feltűzve díszítik fiatalosan nőies arcát. Tengerkék szemeivel, fitos kis orrát felemelve, méri végig a vendégeket. Isenaar csak a szeme sarkából figyeli a nőt, párszor már látta őt futólag, és most is felismeri azonnal Harald legidősebb leányát. Előszeretettel lepte meg őket mind gyakrabban társaságával, rendre akkor amikor apja házon kívül tartózkodott.
-Szép estét Holdviola kisasszony – előzi meg Isenaart a köszöntésében Mauricius, aki a nő érkezésére jobbjával kigombolja felöltőjének legfelső gombját, hogy kissé több levegőt kapjon. Isenaar szemlátomást nem örül túlságosan a jövevénynek, de hasonlóan a társához mégis kiprésel magából egy -Szép napot kisasszony-t az illendőség okán.

A fiatal nő lassan és kimérten sétál körbe a teremben, tekintetét végig vezeti a bútorokon, faliszőnyegeken, berendezéseken, végül Isenaar előtt pár lépéssel áll meg. Amióta Harald átengedte tárgyalótermét a katonáknak, mindenféle férfi megfordult itt, és most pedig szinte egymás kezébe adták a kilincset. Jól megnézi magának a lovagot, fürkészve vizsgálja, ilyet még nemigen látott erre.

-Engem mindenki csak Violának szokott szólítani. – mondja tettetett egykedvűséggel és néz farkasszemet a szemközt támaszkodó lorddal.
-Ebben az esetben kellemes estét Viola kisasszony – tápászkodik fel az asztalról és hajol meg szertartásosan Isenaar.
Tekintete végigfut a nő kecses alakján. Pontosan ismerve a fényűző portékák értékét, nem tudja nem észrevenni , hogy a halványkék ruha amit a nő visel vélhetően többe kerül mint a falon található összes egyedi szövésű drapéria és dísztárgy a teremben. Remekbe szabottan igazodik Viola kisasszony lágy domborulataihoz, valóságos mestermű. A nő szórakozottan tesz felé pár lépést, az asztalon heverő mérőeszközök között matat, mígnem egy jó fél-rőf hosszúságú szögmértéken akad meg a keze. Kezébe véve játékosan forgatni kezdi egyik száránál fogva.
-Csak annyit tudok magáról, hogy mindig ideges az apám amikor távozik, és sok pénzről szoktak hangosan beszélni - mondja színlelt affektálással.
- Tehát maga az az ember aki ki akarja forgatni apámat a vagyonából?
Egyszeriben a nő kezében a szögmérték egyik szára súlyánál fogva lebillen, és hegyes végével csak pár ujjnyira a Lord mellkasa előtt áll meg. Isenaar mozdulatlanul vár egy pillanatig, majd a tekintetét az alkalmi szuronyról a nő tekintetébe fúrja.
-Inkább úgy fogalmaznék kérem, az az ember vagyok, aki arra vigyáz nehogy magácska hozomány nélkül legyen kénytelen férjhez menni majdan… - és óvatosan elveszi a fegyvernek sem utolsó eszközt a lány kezéből. Amaz hiába próbálja palástolni indulatait , csinos arca tele fut vérrel és dühtől kikerekedett szemmel elpirulva támad a férfinak.
- Ugyan miből gondolja, hogy férjhez fogok menni valaha! Miért is tenném ugyan?
-Az ilyen csinos kisasszonyok csak ritkán szoktak pártában maradni… - feleli Isenaar elfojtott mosollyal szája szegletében.
-És ha igen? Mi köze van hozzá, hogy elvesz-e egyáltalán valaki? – kérdi a lány most már inkább kacéran.
-Igazán semmi kérem, csak úgy vélem nem lesz könnyű dolga…
Erre a fiatal nő se szó se beszéd, földhöz vágja a mértéket és elviharzik. Amíg Isenaar az eltört szögmérték darabjait próbálja összeilleszteni segédje sóváran néz a távozó lány csábító alakja után, és nagyot sóhajt.

-Szemrevaló teremtés… és Ön …tetszik neki - mondja a parancsnokának csüggedten.
-Ugyan miből gondolja? -kérdezi Isenaar bosszúsan.
-Sokat foglalkozik magával. Látom hogy minden praktikát kitalál csak ide bejöhessen. De az apja nem szereti ha itt van.
-Hát én sem… emeli fel tekintetét a lord közben matat a tönkrement mérőeszközzel.
-Pedig lehetne egy sokkal könnyebb útja a meggazdagodás felé, mint a háborúskodás… mondja Mauricius sejtelmesen apró mosollyal.

Isenaar leül egy közeli székre félreteszi a szerkezetet és oldalvást pillant Mauriciusra.
- Miből gondolja hogy ez a két dolog nem lenne egy és ugyanaz… higgye el az ilyen nőt először meg kell szelídíteni..
-Az igaz de annak utána viszont a tenyeréből enne – mereng el a fiatal katona szomorúan.

Mauricius mondatára Isenaar is elgondolkozik. A nyitott ablakon beszűrődő zene pár percre feledteti vele hol is van most, és mit is csinál éppen. A kastély egyik részéből andalító muzsika terjed szét, vélhetően táncmulatság zajlik odafent. A zene hívó szavára gondolatban messze jár, túl mezőn, földeken. ~Pedig eléggé hasonlatos dolgok ezek mind melyek elkövetkeznek sorra.~ Mert szerelemben, háborúban mindent szabad…~

[Háborús Játékok]
[Smaragd-felföld melletti tartomány Harald zászlósúr birtoka]

*Bár Isenaart a hosszú út igencsak megviselte, most nem nyílik alkalma kipihenni azt, hanem azonnal a megbeszélt találkozó helyére siet. Meghallgatást kért a fejedelemtől, ami nem mindennapi dolog, még akkor sem, ha eleve rendkívüli történések húzódnak meg a háttérben. Ezúttal nem Harald zászlósúr kastélyában, hanem a tartomány egy félreeső szegletében, a régi taverna alatti pincerendszerben fogadja a lordot. Fényűzően berendezett ideiglenes álláshely ez, azonban a taverna, vagy az utca felől csak a lejárat előtt álló őrség árulkodik a helység különleges funkciójáról. Mivel már nem először jár itt, bejutása a főnemeshez zökkenőmentes.
Rangjának köszönhetően a kötelező formaságok elhagyásával, közvetlenül beszélhet Harald nagyúrral. Az mit sem sejtve szívélyes fogadtatásban részesíti az érkező lovagot.*

-Isten hozta Lord Isenaar minálunk! Már vártuk érkezését, a lehetőségek szerint fel is készültünk, hogy mind hadianyagban, mind emberi erőben ne szűkölködjön majd. Mikor óhajtja elkezdeni a felkészítését a seregnek?
*Isenaar tiszteletteljesen meghajol, mire Harold int a kíséretnek hogy távozhatnak.
- Méltóságos uram, köszönöm, hogy soron kívül fogadott, mentségemre szolgáljon kizárólag a körülmények változása kényszerített rá, hogy éljek az ön kegyes türelmével. Félek az Ön által szorgalmazott és sürgetett katonai beavatkozás megítélését felül kell vizsgálni. - *mondja tárgyilagosan*
*Harald szeme résnyire szűkül, és hirtelen indulatában, és értetlenségében nem is tudja mit szóljon. Végül erőt vesz magán és kiengedve a felgyülemlő gőzt szigorú hangnemben kérdi.*

-S mi oka van önkényesen felülbírálni ezt?
-Csupán az, hogy alapos okom van feltételezni, hogy a döntés hiányos információkra támaszkodva született meg. Tanulmányoztam a térképet tüzetesen, és számomra világossá vált, hogy nem egy egyszerű határmenti zavargásról van szó, hanem sokkal többről. - Isenaar lazít a tartásán.
*Erre már a nagyúr szeme is kikerekedik rendesen, és felkel az asztal mellől.*
-Mi többről lehet itt szó? Mutassa be feltevéseit ha kérhetem – *veti oda türelmezlenül*

*Isenaar kihúzza az egyik széket az asztal mellől és felöltőjét hanyagul a karfájára dobja. Hátizsákjából egy súlyos pergament helyez a széles és hosszú ebédlőasztalra, majd óvatosan széthajtogatja azt. Szélein, hogy fel ne pödrődjék, só és borsszórókkal igyekszik lesúlyozni. Harald kimérten odasétál és szeme a térképet pásztázza. Isenaar lépésről lépésre végig mutatja neki a térképen található tereptárgyakat, városokat, utakat, az egységeket pedig fűszertartókkal és fogvájókkal helyettesíti.*
-Ami árulkodó jel lehet az az – *kezd bele* – hogy bár három falut is érintett a dúlás, azonban két másik közeli falu teljesen érintetlen maradt. Vajon mi oka lehetett kikerülni a fosztogató csapatoknak ezt a két falut? A szomszédos mezők közül is párat furcsa módon megkíméltek, ezeket valamiért nem gyújtották fel. És valamiért a további terjedése is megállt a pusztításnak, holott számottevő ellenállásba nem ütköztek… * tárja szét karjait várakozólag*
-Segítsen ki Őlordsága, hogy mi következik mindebből…- *forgatja Harald zavarosan a szemeit*

-Ha jól tudom ön régóta hadilábon áll a tartományi szomszédaival nemde? Ezek a települések mind olyan szegletben vannak, ahol az ellenséges csapatok bevonása, elrejtése viszonylag könnyen megoldható, és a települések által határolt terület elcsatolható. Vélekedésem szerint, maga a települések lerohanása nem esztelen öldöklő és zsákmányszerző akció volt, hanem egy alapos és megfontolt terv első lépése. Tulajdonképpen provokáció a további beavatkozásra.

*Kis szünetet tart hogy a főúr megemészthesse a hallottakat. Csak bólogatásával jelzi, hogy érti a gondolatmenetet. Isenaar nem várja meg a kérdést, folytatja.*
-Lényegében a behatolók szemszögéből a három település a feláldozható veszteség. Lényegi szerepük nincs a térségben, de erődemonstrációnak, félrevezetésnek kiváló. A fennmaradó két település viszont már sokkal érdekesebb…ugyanis az, hogy a feltételezett csapatmozgások ilyen titokban tudtak maradni csak ezek bevonásával jöhetett létre. És itt jön az, hogy ha ez igaz, a környékbeli erdőségeket, amely ezen települések között húzódik, akadálytalanul ellephették a jól szervezett katonai csapatok, akik csak arra várnak hogy a felmentő sereg megérkezzen…
-*Harald döbbenetében leül egy közeli székre és onnan bámulja a térképet tovább.*
-Miért kímélték meg a földeket? Akkor lehetséges hogy egy kezdődő tartományi háború első lépése mindez? – kérdi feszülten.
-Megkímélték, mert a szomszédai az annexió után bízvást igényt tarthatnak ezen értékes földekre. Vélhetően a két szomszédja szövetségben áll ezügyben egymással. Azt mondom, hogy egy jól előkészített csapda ez, ami arra szolgál, hogy az ön seregének erősségeit első megmozdulásra megsemmisítse. Az odaérkező csapataink egyik oldalt a hegy felől, másik oldalt az erdő felől katlanba kerülnek, és ha még helytállnak is, utánpótlás hiányában, amely nem érkezhet a leégett falvak felől, felmorzsolhatók.
-És mire jó ez? A királynő és a Tanács ön szerint ezt tétlenül nézné?
-Ez nem jelentős terület, amely így gazdát cserél. Mint tudja a szomszédainak befolyása a Királyi Tanácsban sokat nőtt az utóbbi években, mivel jelentős haderővel támogatták a királyi udvar politikáját. A királynő egy báb. És mire eljut a híre a dolognak az udvarba, már el is oltják a füstölgő falvakat. Csak pár hűbéres szerződésen kell kijavítani a neveket…

*Harald haragjában felkapja a boroskorsót és a falhoz vágja.*
-És mégis mit tanácsol Isenaar mi tegyünk? * kérdi ingerülten házigazdája*
-Én semmiféleképpen nem vezetem a biztos halálba a katonáimat- mondja Isenaar konokul. Először is azt kell megcselekedni, ami elmaradt: fel kell deríteni a terepet rendesen. És nem kofának álcázott darabontokkal akikről bárki megmondja hogy honnan valósiak..
-Akkor ha jól értem maga visszakozik a harcból nemde? Ha nem megy maga, majd megy más!
-Engedelmével ezt kötve hiszem. A katonák rám hallgatnak tudja jól. És kit bízna meg a vezetésükkel?
Lord Edmundot? Aki annyira ostoba hogy egy birkanyájat nem képes kivezetni a karámból? Ugyan…
*Harald érzi már hogy harapófogóba került és próbálja menteni a menthetőt*
-Rendben! Akkor mit kér? Hogyan akarja csinálni, mondja!
*Isenaar kihúzza magát és felemeli a fejét, szemei körbe futnak a falon levő díszes szőnyegeken, majd egykedvűen sorolni kezdi*
-Huszonöt katonára van szükségem egyelőre, akik bárhol el tudnak vegyülni, a kiválasztásukról magam gondoskodom. Elsőként a vezetésem mellett felderítjük az ellenség állásait, majd további száz katonával kiegészítve az egységet kikényszerítjük az ellent az erdőségekből. Végül további kétszáz katona bevonásával mi is kivitelezünk egy kis meglepetést…Ugyan lehet hogy akár a fél erdőbe fog kerülni de hát… valamint és továbbá 4500 aranyba a részemre…

- 4500 arany? És még az erdő is? Mondja megbolondult? Hiszen jóllehet hogy ez több mint három falu egész éves haszna! *– ordítja Harald hisztérikusan*
-Az lehet .. de ha nem állítja meg őket akkor a pár mérfölddel messzebb lévő bányavidék is veszélybe kerülhet nem? –* mutat rá a térkép szélén lévő részre Isenaar az ujjával határozottan.*
*Harald megsemmisülten rogyik le a székre. Isenaar felkapja felöltőjét a szék karfájáról, színpadiasan meghajol és távozik.*