Smaragd felföld

Kiruccanás a Smaragd Felföldre
~Az út meglepetése~

Ugyan tisztában van vele, hogy szerelme számára is különleges ez a pillanat, de biztos benne, hogy az uraság még csak nem is sejti, hogy az ő hosszú évek óta magánytól, rettegéstől fájó szíve most valósággal kivirágzik. Mintha lelke újra kitavaszodna, még az arcocskán megjelenő pír is egészen más árnyalatban tündököl porcelán bőrén, amin boldogságtól csillogó könnyek futnak végig egyre hevesebben. Tudja, a rossz nyelvek biztosan összesúgnának a háta mögött: "oda nézzenek, a kis fruska... pénzes Lordra fájt a foga... azt ha majd utoléri a halál az urat ne csodálkozzunk... aki egy banyával áll össze a vesztébe szalad".
S ezek a gondolatok hiába akarják áttörni szerelmes szívének végvárait, hogy újból a porba taszítsák, ahol a világ szerint a helye van, azok a falak most rendíthetetlenül kitartanak, s egyre erősödnek Isenaar minden pillantásával, érintésével, lélegzetvételével. Míg ő van, addig Adlana is erős, lelke ragyog és nem a pénz csillanásától a napfényben. Ha a férfi szegény koldus lenne, utca zenész, haramia vagy maga a király, ő akkor is őszinte imádattal fogná kezét az utolsó pillanatig.

Reszkető kis kezeivel esetlenül nyitja ki a gyöngyházfény dobozkát, aminek tartalma csak tovább szélesíti édes mosolyát.

- Ezek... meseszépek! - Mintha csak nehezére esne formálni a szavakat, míg könnyeit próbálja egyre csak lenyelni. Bár csak két szót tud hirtelen kipréselni magából, abban több érzelem lakozik, mint másnak egy egész életen át tartó beszédében.

- Ugye tudod, hogy egy szál tulipán is épp ilyen boldoggá tenne? -Sandít rá pajkosan, mielőtt még felé fordítaná a doboz, megemelve bal kezét, hogy a lovag ujjaira húzhassa összetartozásuk jelképét. Remeg... egész lényében, teste minden porcikájában az izgalomtól, a boldogságtól, a vágytól, mindazon érzésektől amikről nem is tudta, hogy képes magáénak tudnia. S ezzel együtt a fejében is csend van, vérében nem zubog a sötétség, csak a harmónia, miként békére lel Lordja karjai között, aki szintén nem akarja elcsépelt szónoklatokkal elrontani ezt a pillanatot.

- Tudom, hogy menjünk bárhova is... melletted mindig haza fogok érkezni. Te vagy számomra a biztonság, mindaz, amiért érdemes ezen a világon léteznem... -Suttogja kedvese ajkaira, amiket utána édes csókban részesít újra és újra.

Kiruccanás a Smaragd Felföldre
~Az út meglepetése~

A boszorkányos titkok megtartására csupán játékosan megvonja vállát és vidám mosollyal teszi hozzá:
-Egy próbát azért megérne… még akkor is, ha nem sikerül… - vonja fel szemöldökét kihívóan és néz közelről a parázsló tekintetekbe hasonló tűzzel. Kezei finoman játszanak a nő ruhájával gondosan letapogatva annak imádott domborulatait. De a szekér rántása őt is kizökkenti ebből az édes révetegségből, ami minden alkalommal egy másik világba repíti mikor kedvesét a karjaiban tarthatja.

És utóbb a vacsora után már nem engedi a vidámságot újfent elfajulni, hiszen túlságosan fontos dolgok kavarognak a fejében szűntelen. Nem is feltétlenül az, hogy igent vagy nemet fog mondani szíve választottja a kérdésre, hanem hogy egyáltalán hogy fogadja majd az ötletét. Soha nem beszéltek erről. És hiába érzi kezdettől fogva, hogy ez az összhang kettejük között egészen rendkívüli nem tudhatja biztosan a kedvező fogadtatást.

Nagyon hosszú hát ez a pillanat amíg végül átnyújthatja a kis ékszerdobozt, ami két gyűrűt is rejt. Nem kevés kapkodásba került, hogy ez a két gyűrű most itt lehessen, de szerencsére sikerült. És pillantását mélyen a kisasszony smaragd íriszébe fúrva várja hogyan reagál majd mind erre. Amint azonban a válasz elhangzik a hirtelen rátörő megkönnyebbülés és boldogság elegyében ( amibe egy jó adag meghatódás is vegyül ) szinte beleszédül. Nem tűnik valóságosnak ez a pillanat annyira tökéletes és annyira várta. Szinte elmosódnak a valóság határai, minden ami körülöttük van: a szekér, a táj, minden a semmibe vész egy pillanatra.

Vannak dolgok, amelyekre hiába fontosak, utóbb tíz vagy húsz év múlva mégsem emlékszik vissza tisztán az ember. De vannak azok a pillanatok, amelyekről a megtörténtükkor biztosan tudható, hogy az embert a sírig kiséri. Ez a pillanat pontosan ilyen. Egy csomópont az ember életében, egy mérföldkő, egy szakasz vége és egy másik kezdete. Valami ami mostantól van, ami eddig nem volt, és végérvényesen megváltozik tőle a világ. Isenaar így érzi ezt, ebben a pillanatban mikor Adlana arcát nézi és forró csókkal pecsételi meg a pillanat szentségét, ahogyan a benne feltörő érzéseket átadja neki, és mint minden mást megosszon vele amit az életben jónak és érdemesnek tart.

-Igen így lesz édesem, pontosan így! – öleli magához szorosan a kis nőt. És szeretne még sok dolgot mondani, ami már annyiszor eszébe jutott erről, de most mégis képtelen okosságokra. Az érzelmei viharában, ez a hajó bizony elsüllyed, és csak csendben szeretgeti Adlanáját.

Ugyanakkor izgatottan várja, hogy szerelme végre kinyissa azt a kis dobozkát ami az igazi meglepetést rejti. Az összetartozásuk jelképét, azt hogy mostantól valamennyire mindig egyek lesznek. Ennek a megvallását, az elhatározását a felelősségét. Valójában alig várja már hogy a gyűrűket a szerelme ujjaira húzza. Közben a szekér lassan döcög tovább, az nem tudja hogy most szebben illene futnia.
És a katonák sem tudják akik a kíséretet adják ( különösen az az egy aki jelen sincsen) hogy a parancsnokuk most egyáltalán gondol és nem is figyel rájuk. Pedig lehet nem ártana. Ők csak teszik a dolgukat ahogyan azt megbeszélték a parancs szerint. De az az egy figyelő szempár pluszban most mégis jól jönne, de ezt még csak nem is sejtik az éjben közlekedők az erdő mélyén.

Kiruccanás a Smaragd Felföldre
~Az út meglepetése~

Isenaar biztos lehet benne, hogy egy azon kínvallatásra gondolnak, hiszen a porcelán arc pillanatokon belül rózsás árnyalatot vesz fel, minek koronája a szemtelenül csillogó macska szempár és az édes kacagás.

- Ha az elrettentés volt a célod, akkor van egy rossz hírem... a boszorkányos titkaim mindig azok maradnak, Lordom... - kuncog apró puszit nyomva Lordja orra hegyére, míg a borostás arcra simít, mi finoman siklik tovább a tarkóra, hogy hosszú körmeivel megcirógathassa kedvese vékony bőrét. S bár tény és való, hogy sok dolgot kérdezne vagy mondana még, az öreg szekér nagyot ránt rajtuk, ahogy megáll.

- Ehhez régen sem tudtam hozzászokni… -fújtat aprót, ám bosszúság helyett valami furcsán keserű nosztalgia foglal csak helyet hangjában.

Milyen más is ez most, ekképp menekülni… egy elfeledett hazából az ismeretlen otthonba, hol már sosem lesz magányos, sosem kell nélkülöznie semmit, s annak a férfinek az oldalán ébredhet minden áldott reggel, kit az égiek neki szántak. Ez a fajta boldogság, mit semmi nem tud beárnyékolni, hiába hitte azt családja halála óta, hogy neki ez nem jár, ő nem érdemli meg. Lopva pillant a férfi felé néha, míg pakolászik és minduntalan arcára mosoly kanyarodik. Lehet Isenaar épp komoly, szórakozott, ittas vagy szín józan, szerelemmel pillant az uraságra, ki gyakorlatiasan magyaráz katonáinak. Hogy ezt a kisasszony nem hallja az kérdéses, hogy szerencse-e vagy sem, de biztonságban érzi magát és ez akkor is így lenne, ha szerelme lenne egyetlen kísérője a Korovi várig.

A gondolatok valósággal száguldoznak fejében, ide oda pattognak, hogy majd belesajdul kobakja, mégis minden egy pillanat alatt tisztul ki a mélyen zengő, férfias hangra, ami úgy vonzza magához testét és lelkét, akár a mágnes. Kíváncsian fürkészi az őszinte érzelmekkel átitatott szempár ragyogását, míg rózsa ajkairól nem lehet letörölni a mosolyt.

- Nagyon komoly vagy... -hallattat halk kuncogást egy pillanatra, de utána egyből komolyan folytatja, miként helyet foglal a kényelmes ölben.

- Én is szeretlek, Isenaar! Hiába is rémít meg az út, a változás... számomra az otthon már csak ott lehet, ahol te mellettem vagy. Talán magam sem tudom megmagyarázni ezt az erős köteléket, de úgy érzem, hogy ott van köztünk az első pillanattól fogva, sors szerűen... - hangja lágy dallammal tölti meg a teret, valósággal simogatja kedvese hallójáratát, mégis a folytatás egészen ledöbbenti.

Mély levegőt vesz, hogy tüdeje szíve egyre hevesebb dübörgésével szinte kiszakad mellkasából, de ennek oka aligha a pánik. Szemei smaragdként kezdenek csillogni, ahogy a könnyek felgyűlnek benne és hiába is mondja Isenaar azt, hogy gondolja át, számára itt nincs kérdés, nincs bizonytalanság. Boldog csókja mézéseden éri a Lordot, alig akar tőle elszakadni izgalomtól reszkető testével.

- Igen! Igen, igen és még ezerszer! - nevet fel vidáman, mikor végre ajkaik elszakadnak egymástól. - Minden lépést veled közösen akarok megtenni, szívem utolsó dobbanásáig! - suttogja vallomását, cseppet sem foglalkozva vele, hogy milyenek is most a körülmények.

Kiruccanás a Smaragd Felföldre
~Egy kis pihenő~

Mialatt halad a szekér még az úton:
Adlana magyarázatára amely a mágia természetét taglalja, csak hallgat, majd a nő ujjait ajkához emeli egy csókra, miközben mondja neki.

- Valamiért mégis minduntalan kisiklanak a dolgok, ha mágiáról van szó. Ezer meg egy olyan történetet tudok mondani amikor minden jól indult és egy csapásra történt szörnyűség pusztán azért, mert az illető nem ismerte eléggé a mágiát vagy a képességeit. Ez nem szemrehányás édesem. Ezek tények. Tények melyek óva intenek a felelőtlenségtől a meggondolatlanságtól. Bármi ami új, és kezdetben végül is minden az, kockázatos. Nem vitatom, hogy rengeteg előnye lehet a varázslásnak de…. de számtalan olyan veszélyt hordoz magában ami lehet visszafordíthatatlan. - fejezi be érvelését csendesen és fürkészve pillant kedvese szemeibe. Engesztelendő, a szavait megtoldja egy csókkal az ajkaira is ha hagyja:

-Nem tőled félek, hanem téged féltelek . Úgy általában mindentől… – válik szomorkássá, merengővé a pillantása.

A csipkelődésre azonban csak megcsóválja a fejét.

-Akkor kénytelen leszek téged is előállítani édes Adlanám ahogyan azt szokás. A vár falai között nem lehet büntetlenül randalírozni. Még a vár úrnőjének sem. Saját tömlöcöt készíttetek neked, egyedi felszereléssel, és én magam foglak kivallatni a boszorkányos titkaidról... - hajol oda hozzá, és szemeinek a csillogása kétséget sem hagyhatnak miféle kínvallatásban gondolkodik a nemesember. Majd kicsit komolyabban folytatja:

- A várban sajnos, jelenleg különösen fontos a rend, és ez valamilyen szigorral is társul. Nagyon sok mindenre van lehetőség, de bármiben is gondolkozol azt kérlek mindig beszéld meg előtte velem. – kéri hosszasan fürkészve a smaragd szemeket.

De válaszolnia jó eséllyel már nincs ideje a kisasszonynak, mivel a rozoga fogat ekkor megáll. A kérdésre sem válaszol csak egy sejtelmes talányos mosoly a felelete, és már nyitja is az ajtót hogy kilépjen rajta, és kedvesét is lesegíti a lépcsőn.

A vacsora pedig valóban kellemesen és rendben lezajlik, de közben a Lord azért többször is körbejár miután elfogyasztotta már eledelét. Szokatlanul csendes és nyugodt minden, érzése szerint talán túlságosan is csendes. Hosszú évek alatt kialakult benne az a képesség, hogy a veszélyt vagy annak puszta lehetőségét előre megérezze. Egy aprócska jelzés ez csupán a gondolatai legvégén, egy felkiáltójel, ami figyelmezteti ilyenkor. Most sincs ez másként.
Mikor már Lana a pakolásnál tart ő magához hívja a katonáit, kik köré sereglenek.

- Amikor állunk legyen az bárhol, éjjel vagy nappal, mindig két katona legyen őrségben. És nagyon szeretném, hogy amikor pedig haladunk, hogy ha szintén váltásban, legalább egyikőtök leszakadna tőlünk és körbejárná időről időre a területet. Nem baj, ha csak öt katonát vagy négyet látnak, akik követhetnek minket. Mert úgy sejtem már egy idő óta nem magunkban poroszkálunk. – piszkálja meg a tüzet egy bottal közben, amin az imént az éteket megmelegítették.

- Majd megbeszéljük a jeleket hogyan tartsunk egymással eközben is a kapcsolatot. Minél közelebb járunk a Felföldhöz annál óvatosabbnak kell lennünk. – pásztázza végig katonáinak arcát, s mikor már elaludt a parázs is elégedetten nyugtázza mert látja, hogy emberei megértették a parancsot.
– Pár perc pihenő még és indulunk is tovább. Nincs vesztegetnivaló időnk.

És Adlana valóban nem téved, hogy az éjszakát nem fogja mellette tölteni a Lord, inkább a készültséget erősíti személyével, de mielőtt újra megindulna a szekér ő is beszáll mellé a fogatba. És ekkor emlékezteti kedvese, hogy lényeges mondanivalója van számára.

-Igen valóban. -gondolkodik el hosszan főleg azon miként is kezdjen ebbe bele. Megáll a szekér közepén és tekintetét Adlanára függeszti. De pár pillanat múlva belekezd.

-Talán nem pont így szerettem volna alkalmat találni erre, de az események elébe mentek mindennek, azonban azt tudnod kell, az elhatározásom már régen megszületett. Régen szerettem volna tudatni veled, hogy mennyire komolyan gondolom mindazt, ami kettőnk között történik, és ami minket összeköt milyen jelentőséggel bír számomra édesem… - lép közelebb a lányhoz, a dunyhát pedig kiveszi a kezéből hogy most csak rá figyeljen, majd lágyan átkarolja őt.

- Amióta megismertelek megváltozott az életem. Azt hiszem, amit valaha kerestem melletted találtam meg, azt a boldogságot amire mindig is vágytam. Az elmúlt idők nem teltek könnyen, de ez csak még inkább megerősített abban, mi is az ,amit igazán szeretnék. Mi is az, amit igazán fontosnak tartok. – leül közben az ágy szélére és ölébe vonja Adlanát.

- Szeretlek téged és azt kívánom bárcsak mindig mellettem lennél. Hogy minden napom veled kezdődjön, és veled érjen véget. És ezt most szeretném megpecsételni valahogy, valamivel, ami méltó mindahoz amit irántad érzek. – miközben beszél a lányhoz minden pillanatban csak a tekintetét fürkészi, a szembogarába mélyed, őszinte pillantással.
Kezét kezébe fogja, majd egy aprócska kis díszes dobozt – ékszerdobozt - halászik elő a felöltőjének belső zsebéből.

- Ez lenne hát az, amire gondoltam. – pillant le a dobozkára melyet átnyújtana neki.
- Nem várom hogy most dönts, csak arra kérlek gondolkodj rajta. Én….úgy érzem összetartozunk, úgy érzem, hogy végérvényesen hozzám tartozol, és remélem ez nem fog megváltozni sohasem. Ez lenne az első közös lépésünk ezen az úton, ha igent mondasz rá édes Adlanám. – a tekintetébe sűrűsödik minden idők egyik legősibb és talán legfontosabb kérdése mellyel férfi nőre nézhet egyáltalán.
A pillantásából kiérződik, hogy szíve szerint folytatná, de legelőször is arra kíváncsi miként fogadja ezt a szeretett nő aki jelen esetben most az ölében ülve hallgatja őt.

Kiruccanás a Smaragd Felföldre
~Úton útfélen~

Kész csoda, hogy hallja Lordja szavait, hiszen oly szorosan bújik a védelmező ölelésbe, miben szinte el is tűnik apró teste, hogy mindössze a heves szívverésre tud figyelni, mi sajátjával együtt ver visszhangot gyomrában és ez valami kellemes, otthonos nyugalommal árasztja el. Mint mikor félt a sötétben és anyja telepedett le mellé, hogy karjai közé húzva nyugtassa meg.

- Nem egészen erre gondoltam, de örömmel segítek. - kuncog a rá váró munkát illetően, s bár tréfálkozva rákérdezhetne bérére, mint máskor, azt most sem teszi meg. Alvásukat ért elképzelésre bájos kacagás szökik ki rózsa ajkai között.

- Alaposan megdolgoztatnánk a szobalányokat, az már biztos.

Szobalányok... egészen elmereng kiejtett szavain. Hiába voltak nevelőszülei módosak, hiába nevelkedett ő is személyzet mellett és várt is volna rá ilyen élet kisasszonyként, majd Ladyként, a sok év vándorlás és menekülés, az időszakos fagyoskodás, éhezés megtanította két lábbal a földön járni. Most viszont minden a feje tetejére állt...

- A baj amiben most vagyunk az ismeretlen mágiából fakad. -emeli ki külön, bár hangjában nincs rosszallás vagy éppen kioktató él. - Az irányított, jól használt mágiával csodás dolgokat lehet teremteni, helyrehozni, átformálni. És megértem, ha félsz az ismeretlentől... de attól, amit már jól kiismertem nem kell tartanod. Az olyan, mintha... tőlem félnél... -csuklik el hangja a végére. Tisztában van vele, hogy hiába apró termete, pillanatok alatt tudna végezni még egy olyan jól megtermett, harcedzett katonával is, mint Isenaar és biztos benne, hogy ennek kedvese is tudatában van. Mégis, hogyan bánthatná? Hogyan bánthatna bárkit, akit szeret, aki mellette volt minden pillanatban? A gondolatokra kicsit meg is csóválja a fejét, mintha így kiűzhetné őket kobakjából, s inkább visszabújik a lágy ölelésbe, míg a beszámolót hallgatja.

Szinte látja már szemei előtt a várat, annak ódon falait, a körül masírozó katonák tengerét, az ott lakók jószívű mosolyát, ahogy azt szerelme mesélte, és az ő arcára is hasonlatos lelkes mosoly kúszik a vár csinosítgatása hallatán.

- Nocsak, nem félsz tőle, hogy kész boszorka barlanggá teszem majd a helyet? -csipkelődik játékos szemtelenséggel, mi zöld szemeiben is megcsillan. Már már észre sem veszi, hogy az idő milyen gyorsan repül el, csupán akkor, amikor az ismeretlen tisztáson kendőjébe burkolózva pillant a lemenő Nap utolsó sugarai után a horizonton. Mély sóhaj hagyja el tüdejét, de hogy pontosan meddig kémleli a tájat azt tán maga sem tudná megmondani. Ezen békés merengéséből a halk szavak zökkentik ki, amikre gyanakvóan mosolyodik el.

- Mit forralsz a fejedben, drágám? -Nyúl hátha, hogy a borostás arcra simítson mielőtt még csatlakozna a katonákhoz a vacsorára, mi legalább olyan jó hangulatban telik el, mint előző esti étkezésük. Tán pár pillanatra el is feledi, hogy harcos férfiakkal ül egy körben, kikkel egy háború centrumába tart új életét megkezdeni. A hosszas, laktató estebéd és gyors, de annál szakszerűtlenebb takarítás és pakolás után folytatják a hosszú utat, így visszamászva a szekér rejtekébe kezdi megvetni az ágyat legalább magának, lévén ismeri annyira Isenaart, hogy tudja, nem tud majd nyugton pihenni a sötétben, míg a kietlen ösvényeken bandukolnak.

- Szerettél volna valamiről beszélni... -pillant hátra alaposan megpaskolva a kezében tartott dunyhát, amit utána a matracra dob, hogy teljes testével a férfi felé fordulhasson.

Kiruccanás a Smaragd Felföldre
~Úton útfélen~

A szekér csak lassan halad velük és egészen megfeledkezik közben a körülöttük lévő világról. Arról, hogy hová tartanak, és miként, pedig a kíséret megbízhatóan bandukol mellettük tovább, amit pedig a lovak patáinak ütemes dobogása egyértelműen jelez. Túlságosan elfoglalják a gondolatai amelyek azért támadnak, mert kedvese szavai elindítanak benne valamit. Látja a lány pillantásán az aggódást, a bizonytalanságot, és talán a félelmet is az ismeretlentől, és nagyon szeretné azokat messzire elűzni.
Csak lágyan megcirógatja arcát, szótlanul ingatja a fejét, majd egy csókot lehel az ajkára és magához szorítja őt.

- Biztosan találunk neked valami igazán testhezálló elfoglaltságot. Azon túl pedig szerintem segítségére is leszel majd a katonáknak. Ami nagyon jó. Tudod, ahol háború van ott sajnos sok a sebesülés, meg ilyenek. Szükség lesz rád ott édes boszorkám… - öleli szűntelen a szerelmét magához és miközben így magyaráz neki egy csókot hint a homlokára is.

- Ha szeretnéd a hét minden napján másik szobában alhatsz... de csak velem együtt... - simogatja meg Adlana derekát lágyan, hogy kétsége se legyen neki hogyan képzeli el az éjszakákat a Korovi várban, kettesben...

Nem siet a válasszal mely közben a szemöldöke is enyhén összeráncolódik.

-Azért nem szeretem a mágiát mert féltelek tőle. Nem tagadom. Tudom, hogy neked az életed része de látod a baj amiben most vagyunk az részint a mágiából fakad. De azt is tudom hogy nem az a megoldás ha meg kell küzdeni valamivel hogy hátat fordítunk neki... - feleli halkan a nőnek elfelhősödött tekintettel.

Érezvén hogy Adlana meglehetősen idegenkedik az új otthonától inkább csak belekezd a mesébe:

- Tudod ezt a várat akár csak a tartományt is Haraldtól, a hűbéruramtól kaptam a szolgálataimért jutalmul. És igen sokáig csak a denevérek fogócskáztak benne, néha esetleg betévedt egy-egy kivénhedt jobb sorsra érdemes farkas. Más lakója évszázadokig nem is nagyon volt. Afféle kísértetkastélyként tartották számon nem szívesen járt arra senki. Magam sem hittem volna hogy valaha lakható lesz, pedig egykoron pompás, igazi uradalmi erőd volt.
De látni fogod majd hogy a múlt mégis milyen fenséges dolgokat tudott alkotni, és talán ma már sokkal otthonosabb úgy hiszem. De el kell mondjam, hogy titkon számítok majd a segítségedre... mert van még bőven csinosítanivaló rajta. És én tudok erre a feladatra egy nagyon alkalmas ifjú hölgyet. - mosolyodik el a kis nőre tengernyi szeretettel nézve.

Közben a katonák egyike jelzi hogy Székváros határát is elhagyták már és ebédelni sem ártana valamit. Így ahogy eltűnnek a város falainak körvonalai a távolban, és valójában már lefelé ballag a nap az útján, tábort vernek az út mellet egy kis tisztáson. Ki is száll azonmód a szekérből, kisegíti kedvesét is, és emberei közé lép hogy pár szót váltson katonáival.

Hamarosan előkerülnek a tányérok és fazekak, de még mielőtt leülnének falatozni halkan a lány fülébe súgja:

- Emlékeztess rá kérlek hogy ha elindultunk ne feledkezzek meg beszélni egy nagyon fontos dologról...

Sejtelmes mosolyát nem tudja kedvese elől elrejteni és odatelepszik maga is az estebédelő katonák közé. Derűs beszélgetés zajlik közben de ő már egyre csak arra tud koncentrálni amit majd Adlanával meg kell beszélnie… hamarosan.