A piactér

Kristály-kaland

Amara kilép a fogadóból, arcát azonnal megcsípi a reggeli hideg, de a tél jeges érintése már rég nem riasztja meg. Léptei a piactér felé vezetnek, ahol a kereskedők már kipakolták portékáikat, a levegőt fűszerek, bőrolaj és friss fa illata tölti meg. Tudja, hogy egy ilyen utazásra alaposan fel kell készülnie, az Óriások-földje kegyetlen vidék, ahol a hó sosem olvad el, és a sziklaszirtek peremén vad szelek tombolnak.

Elsőként egy részletes térképre van szüksége, amely nemcsak a szárazföld, hanem a jeges vizek útvonalait is jelzi. Egy régi, tapasztalt hajós talán tud segíteni, vagy a városi könyvtár ősi tekercsei rejthetik a kulcsot. De nem elég tudni, merre halad, fel kell készülnie az időjárás és az ismeretlen veszélyek ellen is.

Meleg, prémes köpeny elengedhetetlen, lehetőleg vízálló bőrréteggel, amely megvédi a tomboló hóvihartól. Kesztyűk, csizmák, szél ellen védő sál, mind létfontosságú. A hidegben a víz is hamar megfagy, ezért szüksége lesz egy varázsereklyére vagy egy bőrrel bélelt fémkulacsra, amely melegen tartja az italát. Az élelemnek is olyannak kell lennie, amely eláll a fagyban, szárított húsok, kemény sajtok, és talán néhány mézes, fűszeres ostya, aszalt gyümölcsök az energia megtartására.

Fegyverei sem maradhatnak hátra. Bár a kardja vele van, jó lenne egy kisebb, könnyen elrejthető tőr is, az északi földek nemcsak a hidegtől veszélyesek, hanem attól is, ami a hó és jég között rejtőzik. Talán néhány mágikus gyertyát is beszerezhetne, amelyek lángja még a legvadabb viharban sem alszik ki, vagy egy iránytűt, amely a természetes mágia áramlásait követve mindig a helyes utat mutatja.

Tünde-szeme a különféle standokon fut végig, miközben fejében már formálódik a lista. Tudja, hogy az előtte álló út nem csupán egy egyszerű kaland, ez a saját erejének próbája lesz, egy lépés a múlt árnyékából a jövője felé.

Az orkönyvtáros

Mikor Meria távozott, Toghvan új feladatának tűzte ki, hogy az ork tanuljon meg olvasni. Először még a Kúriában gondolta, hogy segítséget kér, de aztán úgy döntött, hogy elég sokat tettek már érte az ottaniak, így a városban próbált szerencsét.

A piacon be is tért egy már régebben látott, de soha általa meg nem látogatott könyvesboltba. A boltot vezető, öregkora első éveiben járó férfi, Dalgan Duren meglepetten fogadta, hogy egy ork szeretne megtanulni olvasni, ám végül, megfelelő fizetség ellenében elvállalta a tanítást. Szerencsére Toghvan keveset költött az annakidején Retotól kapott ezüstből, így abból fizette az órákat.

Az elmúlt hónap ezzel telt, és bár lassan, de biztosan halad a tanulásban. Dalgannal is jobban megismerték egymást, az új év elején tanítója fel is ajánlotta, ha Toghvan segédkezik a boltban, elsődlegesen annak esetleges védelmében és végeláthatatlan takarításában, akkor fizetségként adja az órákat. Ezen nem is kellett sokat gondolkodnia az orknak.

Így lett Dalgan Duren könyvesboltjában az ork "könyvtáros", ami pár új látogatót és ezzel együtt vásárlót is hoz, hogy megtekintsék a "művelt vadat", de sajnos vannak, akik épp az ork jelenléte miatt kerülik el a helyet. Annyi biztos, hogy nem szokványos társasággal találkozhat, ki betér oda. Toghvan persze minden nap visszatér a Kúriába, amellett, hogy ott alszik, elsődlegesen azért, mert bármely nap jöhet Meria levele, melyről nem szándékszik lemaradni.

A gyilkos, a tolvaj és a boszorkány


Megfordult a fejében, hogy míg eszméletlen a lány, el kéne vágni a torkát... az istenek lássák sötét, fekete lelkét, megfordult benne... de aztán arra gondolt, ha megölné, nem bűnhődne a fiatal tolvaj igazán.
Azt akarta, hogy szenvedjen, hogy a hányinger kerülgesse, ahogy magára pillant, hogy az őrület mezsgyéjén lavírozzon. Bízott benne, hogy Evraani annyira sokkot kap a látványtól, hogy saját magában fog kárt tenni, akár az életének is véget vet.

Magából indult ki... ő nem élne csúnyán, nem lenne hajlandó...
Itt követte el a hibát.

Egyszerűen ott hagyta a házak óvó fedésében, széltől, esőtől, hótól és zsebesektől óvva, majd mint aki jól végezte dolgát tovább állt, hogy élje az életét. Az illúziót soha sem vetette le, így saját magát is ugyan olyan rettenetesen borzalmasnak látja, mint Evraani fogja.
A tükörben a legszörnyűbb dolog köszönt vissza, amit valaha látott, innen is tudta, tehetséges fiatal boszorkány. Már ha... nevezhető gaeli Myrle a Szép, boszorkánynak.

Az illúzió tökéletes lett. Jobb arca egészen vörösre, néhol feketére égett, a szép fonatok ugyan azon az oldalon kopasz foltban ritkultak ki, vörös, hámló foltként tátongva a fekete rengetegben. A nyaka is igazodik az arcához és elfeketedett füléhez. A szép mosoly vérszegény, csúnya grimaszba torzul minden egyes szívderítő pillanatnál. A sérülés pár naposnak tűnik, kifejezetten friss, és kifejezetten csúnya.

De a piactéri forgatagban a lány nem úgy fest, mint akit ez zavar. Pláne, hogy az illúziót rajta és Evraanin kívül senki nem látja, és nem is fogja, ők is csak a következő teliholdig.

Vidáman csicseregve adogatja tovább az előrekészített zacskókban szépítő kencéit a vevőinek, tekintetével néha-néha elmerengve kutatja a tömeget. Abdont keresi a szemeivel.
A férfi ma elkísérte, ám - ha nem is szívesen, de- magára hagyta, lévén elintézni valója van a városban. Myrle őszintén reméli, a tolvaj nem tér vissza üres kézzel, legalább valami reggelit zsákmányol!

A gyilkos, a tolvaj és a boszorkány

Már látszik a reggel első fénye, mikor Raani magához tér, nem is tudja merre lehet, Székvároson belül valahol. Sajgó fejjel szenvedi fel magát a fedezékből, ahova vonszolták, de éppen csak felemelte a fejét, már lángol nyaktól felfelé a dühtől. Gyorsan végignéz magán, megvan-e minden végtagja, minden érték és egyéb tárgya, amire még emlékszik, hogy nála volt, de ezekben nincs hiány. Végigtapogat arcán, haján is és azonnal megvan a hiba. Arca bal felén végig, de még a nyakán is furcsa a bőr taspintása.
~ MEGÖLÖM! Nem is, csak megperzselem kicsit. Abdonnak is milyen jól állt, a kis pikerkőc élete végéig büszkén viselheti majd... ~ A harag felülkerekedik a fejfájáson és a szer utáni szédülésen is, így hamar talpon találja magát. Eddig meg is feledkezett a nem épp etikus varázslatokkal való kísérletének mellékhatásáról, ami beütve újra előhozza belőle a remegést és mások erejének eltulajdonításának igényét.
~ Ezt már nem bírom tovább! Nincs más választásom, találnom kell valakit, valaki erőset, már nem érdekel, ha belehal. Kerítek valami bűnözőt, akit elég holtan is bevinni. ~ A pince, ahol Abdont csapdába ejtette, még pár napig az övé, olcsó volt, de hosszú időre kellett kivenni. Ha valaki fel nem túrta az egész nap nyitott helységet, a rituáléhoz szükséges jelek és a segítő felfestések még ott lehetnek a padlón. Idejét kicsit sem vesztegetve visszasiet a kúriában lévő szobájába a segítő varázslatokhoz kellő, korábban használt drágakövekért. A négy összetevőből egy megvan, már csak a hely kell, finom porrá tört rubin (mert a varázspor használatának köszönheti Abdon az életét) és az áldozat. Rubin nem probléma, oda van a piros ékkövekért, így abból „gyűjtött” magának korábban, de akármennyire is tetszetősek, az egyre fokozódó remegés és mások ereje utáni vágy szorongatása már sokkal fontosabb a piros ékkövek szépségénél. A rituálékhoz használt tekercseket is berakja a táskába, aztán nagy nehezen ráveszi magát, hogy megnézze, mivé lett a képe. Egy aprócska tükörben lesi magát, de a második pillantás után már repül is a szobában lévő szék a falnak. A szék csattanását az asztalon lévő egyik kis üvegcse robbanása követi. Az aprócska üvegdarabok szanaszét pattognak a padlón, az üvegcse tartalma is szétfröccsen. Amennyire csak tud, próbál nyugton maradni, hogy legalább saját szobáját ne égesse porrá a kúriában, de ez kicsit sem sikerül, így inkább azonnal kimegy, mielőtt rajta kívül más is lángra kap.
A konyhában még elpakol magának némi eleséget és indul is Székvárosba, hogy az enyhén szólva sem bizalomgerjesztő pincét felderítse és további használatig bezárja. A hosszú séta és a füstölt lazac hoz némi ideiglenes megnyugvást, de a lángok a szemében továbbra is szüntelenül lobognak és világítanak a kapucni alatt. A pincében első ránézésre csak patkányok jártak, így azt lezárva már megy is többet megtudni a városban épp szabadlábon garázdálkodó bűnözőkről, főleg azokról, akikért holtan is jár jutalom.

A macsköztársaság végnapjai
Állati ballada egy felvonásban

Annyiban teljesen igaza van az apró uralkodó – és egyben gazdasszonynak, hogy Willow teljes értetlenséggel fejét forgatva nézi az egész díszmenetet. Ő szépen kipreparálta volna ezeket az idegesítő szőrös, büdös és nyávogó jószágokat és lám ügyefogyott gazdája pedig kosarat fon nekik és úgy pátyolgatja őket, mintha a világ legérzékenyebb nebáncsvirágai lennének. Már régóta figyeli egyébként is Normant és látja napról napra megy el a jobbik esze. Régen egy megbízható, kalandor természetű kissé csélcsap de belevaló emberfiának tartotta, és sok időt töltöttek kettesben. Izgalmas volt minden pillanat, amit együtt éltek át. Igaz akkor is szoknyabolond volt, de ezek a rohamok csak időnként jöttek rá és nem is tartottak hosszú ideig. Jöttek és utóbb mentek a fehérnépek igaz vigasztalanul mert Norman egyhamar kiadta az útjukat, így nem forgathatták fel a jól megszokott közös kis életüket hála a magasságos tollakkal felszentelt Griffmadárnak.
De most……
Teljesen kifordult magából mióta ezt a kis barna hajú nőnemű embert meglátta. Igaz, hogy ő maga is megkedvelte a lányt és elfogadta, mint gazdája után gazdáját bár továbbra sem értette csenevész törékeny kis alakján, hókadt fakó bőrén mit eszik annyit a fickó. Hús is alig van rajta szegényen. És még egy egeret sem tud megfogni meg semmi. Norman pedig mint egy vak bányaló, aminek még szemellenzője is van de minek, megy neki a falnak és ez a kis lény.. vagy lány… meg vezeti neki egyenest.
Csupa olyan dolgot csinál, aminek se füle se farka! Vagy pont azért mert mégis csak van, és éppen az az oka. Megtébolyult az embör nem vitás. Nem kóborolnak már vidáman új utakat járva és érdekes dolgokat felfedezve, vagy sütkéreznek a réteken, esetleg hágnak a hegyeken át a magasba, hanem itt rostokolnak ezen a tenyérnyi *aszott kis területen. Csak a feladat feladat hátán, hogy a sokasodó bolondériát valaki szemmel is tartsa, míg gazdái meg szemlátomást jól elvannak egymással. Hát hol itt az igazság? Soványak a pockok, nyamvadtak az egerek és most még a macskákat sem eheti meg kedvére?! Előbb azt hitte csak tartogatja neki a főnök a ketrecben a vészterhes koplalós napokra spájzolva, de most mindet felpántlikázva viszik messzire? Hát miféle eljárás ez? Juszt is velük tart – gondolja a madár duzzogva és fel is rebben a ponyva tetejére. Majd ő jól megnézi ezt a seregletet aztán ha úgy van csak megtart magának egyet vagy kettőt…

Ezekről a hitehagyott gondolatokról persze Norman mit sem tud. Anonymus kissé bamba lótekintetével áll a fogat előtt, ellenben Norman, mint egy igazi parádés kocsis ül a bakon és pajkos már-már szemtelen tekintettel várja hogy csöpp kedvese csatlakozzon hozzájuk.

És hát az elszólás…ugye. Az bizony alap a szemtelen embernek, aki minden alkalmat megragad hogy gyengéd, vágyakkal fűtött érzületét vidámságba csomagolva és kellő pimaszsággal megfűszerezve passzolja át imádott nőjének. De felőle akár temetési lefüggönyzött kordé is lehetne az, amelyet navigál éppen, azt is hasonló derűvel tudná vezetni és még az is lehet a gyászceremóniát is vidámságba fordítaná. A mindenkori lényeg, hogy kedvese arcán éppen ezt a kicsit feddő de vidám mosolyt lássa. Esetleg egy enyhe kozmetikai arcpirossággal díszítve.

Ő is végig tekint a szakajtónyi szőrös megjuhászodott jószágokon, de azok minden dorombolás és dörgölőzés ellenére is pont olyan girhesek és bolhásak maradtak, mint amilyenek előtte voltak. Még a legelvadultabb állat és természetvédők is csak méteres hosszú bottal lennének hajlandók megbirizgálni őket. De akkor is csak ha muszáj lenne. Hiába néznek leveses tányér méretű szemekkel bárkire, aki a közelben megjelenik, ettől még nem lesznek kívánatosabbak és kelendőbbek a jószágok.
Norman kezét nyújtja a miladynek a felszálláshoz és mikor az végérvényesen helyet foglal mellette a bakon, szorosan átkarolja derekát magához húzza őt és megindítja az egy lóerős járművét.

- Parancsára én drága úrnőm ! - biccent tréfás csillogással a szemében.

Anonymus egykedvűen húzza lépésben a könnyű kis kocsit Székváros felé zötykölődve az egyenetlen úton. Vidáman néz menet közben Zaya arcára. A szokásos csintalan és kissé titokzatos kifejezés ül ki arcára.

- Lényegében semmi más feladata nincs szép hölgyem… cirógatja meg a derekát a lánynak …csak mindig egy cicussal játszadozzon a kocsi előtt amíg nem jelentkezik érte vásárló jelölt. Az úri kisasszonyok majd lecsapnak rá és remélem sok elkel majd belőlük… viszonylag gyorsan. Ahogy elviszik az egyiket én a kocsin ülve figyelek majd és már adom is a kezébe a következőt…. - közelebb hajol Zayanához és a nyakába csókol. Majd alaposabban szemügyre is veszi őt.

- Hmmm… Valami hiányzik! Hát persze! - és csettintésre gyönyörű halvány barackvirág színű fodros ruha pompázik a lányon. Még egy csinos kis kalap is dukál mellé ugyanilyen színű gerberával a tetején. Ezzel egyidőben pedig neki olyan vad alpesi kertésznadrágja támad lenni, kockás felhajtott inggel és hetyke kis erdész-zöld kalapkával a fején hogy a Tirol melletti falvacskák lakói biztosan erős féltékenységgel néznének most rá ha ezt épp látnák.

- Na hogy tetszik? - kérdi vidáman ( értelmezhető a kérdés bármire) és már lassan be is érnek a városba. A szűk kis utcákon át a reggeli forgatagban hamarosan el is érik a piacteret. Már javában pakolnak ki az árusok és a piac déli kapujának közelében végül lehorgonyoznak.

- Megérkeztünk! - jelenti ki a nyilvánvaló tényt a kocsis. - Még egy pillanat türelmet kérek!

Norm hátratekint a macskákkal dúsított ( nyávogó hasadóanyagot nyomokban tartalmazó) kosárra és a mögötte lévő takaróval rejtett holmikra. Elégedetten bólint. Leugrik a bakról és eltűnik a ponyva alatt majd egy szőrmókot kézbe vesz és előre nyújtja a bakon ücsörgő csinos segédjének. Közben a szekér körül már lézengenek a kíváncsiskodók akik főként a piacot megnézni jöttek, de a fogat felkeltette érdeklődésüket. Persze a szekér külleme is megváltozott már és az oldalán szépen hímzett hatalmas felirat hirdeti az „Előkelő jószágok és jól nevelt kedvencek” valamint a " Csak ellenőrzött pedigrés alomból" szlogent.

- Akkor a Zayana&Norman vándorcirkusz ezennel megnyitja kapuit és megkezdi a világra szóló attrakcióját… - súgja oda Zayának. Mire átvenné tőle a nyeszlett jószágot a lány addigra egy hófehér álomcicus van már a kezében, pici fekete foltokkal a mancsain és tündéri kék szemekkel. Még egy kacsintás a lókötő kocsistól az udvarhölgynek álcázott Zayana felé és egy utolsó halk mondat.

- Ügyes légy! simogatja meg a kezét és engedi el, hogy az izgalmas játék végre elkezdődjön.

A macsköztársaság végnapjai
Állati ballada egy felvonásban

Willow a valódi áldozata a történteknek.
Míg ők ketten Normmal elviccelődtek azon, hogy a madár macskákat vadásszon neki - kutyák iránt tanúsított félelme okán -, Willow nagyon is komolyan vett mindent. Szegény éjt nappallá téve dolgozott, vért izzadt, hogy Székváros összes kóbor macskáját levadássza és prezentálja a kertben, úgy dobva le őket, ahogy gólya a gyerekeket. Erre mi történt?
"Ez a két húgyagyú bolond kitalálta, hogy VISSZAVISZIK a macskákat oda, ahonnan elhozta őket. Szemetek."
Legalább is hasonló gondolatokat képzel a madár fejébe Zaya, aki bentről nézi a készülődést. Tisztes távolból és nem azért, mert szagos lenne neki a munka, ó nem! Anonymus és Kálmán. Nem vette még a bátorságot, hogy közölje Normmal, hogy a lovaktól is fél. Nincs arca hozzá, mert még attól is tart, hogy mit gondolhat róla.
- Milyen gyáva ez a lány! - hallja Daxát, mintha csak hozzá akarna járulni a fejében lejátszódó jelenethez. Pedig nincs erről szó. De valaki, aki porcelánból van - még ha már meg is van erősítve, hisz a félelmek nem mindig logikusak - félelmetes egy akkora állat, aki egy rúgásával páncélokat tud behorpasztani és egy megtermett embernél is magasabb. A kutyák erre ugyan nem képesek és nem is nagyok, de ó hányszor kergették már meg! Egészen addig, amíg...
Múltba kalandozó gondolataiból az zökkenti ki, hogy a "hintó" elő áll. Elmosolyodva hagyja abba az ablakban könyökölést és sétál ki, becsukva és zárva maga után az ajtót. A pajkosságra kuncogva teszi először derékra kezeit, parasztasszonyos, játékos dorgálásra a majdnem elszólásért, de ha akarna se tudna komoly arcot vágni mellé. Felkapaszkodik Norm mellé a bakra, de még nem ül le, a kaput úgy is be kell csukni.

- Indulhatunk, Ser Norman! - mosolyog a lovagra, aztán hátra néz az egymást mosdató és doromboló szőrgombócokra. Mintha ők is készülnének. Miután kiléptettek a kapun, leugrik, hogy becsukja maguk után. Ezután ismét felmászik a bakra, de most már le is ül Norman mellé.
- Tehát... játszok a cicusokkal és..ennyi? - kérdezi vontatottan, jó szorosan ülve a kocsis mellé, pilláit rebegtetve, remélve, hogy most azért jobban kifejti majd neki a tervet és a kivitelezést. Szeretné jól csinálni, szeretné, hogy Norm büszke legyen és szeretne jól is szórakozni. Kétségtelenül izgul egy kicsit, mert ha menekülni kell az elégedetlen vásárlók elől, akkor bizony neki is ügyesnek kell majd lennie.