Nekropolisz

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

Figyeli Serenát, látja minden apró rezdülését, minden egyes szikráját az ellenállásnak, amely még ott pislákol benne. De ő türelmes. A kígyó is kivárja, míg az áldozata kimerül, míg a vergődés csupán gyenge rángás lesz. És Serena, bármilyen büszke is, most vergődik.

A nekromanta halk, kiszámított nevetést enged meg magának. Nem az a fajta, amely hangosan visszhangzik, hanem amely úgy siklik végig az éjszakán, mint egy hideg penge a bőrön.

– Te tényleg azt hiszed, hogy a küzdelem tesz szabaddá? – A hangja édes és fullasztó, mint a méreg. – Nézz rájuk! – Int körbe az illúzióban raboskodó lelkekre, a névtelen szolgákra, akiknek a szemében semmi más nem maradt, csak a tökéletes üresség. – Ők is harcoltak, ahogyan te. Kaparták a falakat, tépték a láncokat. Azt hitték, hogy a dacuk majd megmenti őket. És lásd, mi lett belőlük. Épp olyanok, mint te lehetnél. Vagy… mint amivé már most kezdesz válni.

Serena gúnyos szavai, a kitartása apró tűszúrások csupán, de Maeghor nem siet, hogy letörje őket. A kígyó a maga idejében szorít, nem egyszerre. A kérdései, a kételyei mind egyre mélyebbre nyomják őt az illúzióba.

Ekkor megáll előtte, és az illúzióban az árnyék is megáll vele. Két valóság fut össze egyetlen pillanatra, egyetlen lélegzetvételnyi időre. A nekromanta ismét közelebb hajol, a sérült karját még mindig mozdulatlanul tartva, csak az épe nyúl ki, hogy egyetlen ujját a nő állára fektethesse, nem erőszakosan, de határozottan, mint aki bármelyik pillanatban eldönthetné a sorsát.

– Mondd, Serena… Miért kapaszkodsz ennyire görcsösen abba a gondolatba, hogy te más vagy? – A hangja lágy, éppen csak egy leheletnyivel halkabb, de annál mélyebb. – Már itt vagy. Érzed, ahogy a láncok nehezebbek lesznek, érzed, ahogy a szíved verése lassul. Csak egyetlen szó. És vége. Csak mondd ki… hogy engedelmeskedsz.

A sötétség ekkor hirtelen még szorosabbra fonódik Serena körül. A nyakán érzi a lánc hideg érintését, mintha az illúzió egyre inkább valósággá válna. Már nem csak látja, már érzi is, ahogy az izmai elernyednek. Mintha az elméje egy másik útra tévedne, egy keskeny, szédítő ösvényre, ahonnan nincs visszatérés.

Maeghor egy hajszálnyira van tőle. Nem érinti meg jobban, nem kényszeríti, csak vár.

Várja, hogy Serena elbukik-e. Vagy hogy tovább harcol, akár a saját ép elméje ellen is.

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

Fejét rázza, ahogy a hang odabenn szól.
- Nem vagyok és nem is leszek. - Dacol továbbra is. A lánc feszülésre megfeszülnek izmai.

~Nevetséges és hasztalan mi?~- Gondolatata azonnal reagálnak, de nem tehet most mást, csak megpróbálja kizárni a zavaró tényezőt, hogy átlássa, hogyan is tudna menekülni ebből a borzalmas világból, mely nem az ővé nem is érzi továbbra sem sajátjának.
- Elvetették, de milyen talajon? Ne várj aranykalászt kopár sziklán, ne várj nyíló napraforgót egy barlang mélyén. - Teszi fel a kérdést egy olyan mosoly kíséretében melyről maga sem tudja mit is rejt.

- Veszélyes játékba kezdtél mester. - Figyelmeztető cseng hangja.
A kérdés tiszta és egyenes, hát válasz is az lesz.

- Ha kimondom nem attól leszek inkább olyan, mint ott? - Mutat egy halottra.
- Ha pedig meghajtom a térdem inkább válnék örök szoborrá szégyenemben. - Egészíti ki.

Szavai hol dacosak és kitartóak, hol pedig szinte gúnyosak és kellemetlen szúrósak.
De látszik megküzd éppelméjéből áradó minden szóért, kikerülve azt a fájdalmat, ami belülről a mágia kapar. Mindegy egyes alkalommal leküzd, de ennek kegyetlen ára van és nem tudja, hogy mennyi ideig lesz képes megtartani Önmagát. Az idő az ismeretlen mindkettejük számára.

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

A látomás pereméről figyeli Serenát, az éjszínű mágia fátyolként öleli körül az illúzió világát, amelyet számára teremtett. A valóság és a képzelet határa elmosódik, de számára minden tiszta. Látja a nő zabolátlan haragját, ahogy még próbál lázadni, ahogy még ott izzik benne a vadállati dac, de ez csak az első törés a páncélján. Az idő kérdése csupán, hogy mennyi kell ahhoz, hogy a kép, amit elé vetített, elérjen a mélyére.

Ahogy a látomás kibontakozik, egy lépést tesz előre a valóság és az illúzió határán. Serena teste ott áll előtte, de a szemei már valahol máshol járnak, egy másik világban, egy másik sorsban. És ez a sors olyan, amitől undorodnia kellene, amitől éreznie kellene azt a színtiszta borzalmat, hogy mi vár rá, ha elbukik.

– Ez vagy te, Serena? – suttogja a nő felé, de hangja nem kívülről szól, hanem belülről, egyenesen a nő elméjébe. – Így akarsz élni? Egy hűséges kis kutyaként, aki letérdel, aki megalkuszik? Hát nem erről szólt egész életed? Hogy elkerüld ezt?

A látomásban az árnyék egy apró mozdulatot tesz, és a láncok halk, hátborzongató csilingeléssel húzódnak meg Serena csuklóján. A vörös szempár élettelen, a szavak, amelyeket kimond, mintha nem is az övéi lennének. "Igen, uram. Parancsára, uram."

Ajkán halvány mosoly jelenik meg, de nem az a kedves, bátorító fajta. Nem, ez a mosoly kegyetlen és kiszámított. Egyetlen lépést tesz még Serena felé, és a hangja halkabb lesz, csábítóbb, mint egy mérgezett suttogás.

– Látod már, milyen nevetséges a dacod? Milyen hasztalan az ellenállás? Egyetlen pillanat, egyetlen törés, és ott vagy, ahol soha nem akartál lenni. Egy névtelen szolgáló, egy árnyék, egy rabszolga. És tudod mi a legrosszabb? Hogy ennek a jövőnek a magját már elültették benned. A kérdés az, hogy ki fogja először learatni a termést.

A sötétség körülöttük megremeg, mintha maga az éjszaka tartaná vissza a lélegzetét. Lassan felemeli a kezét, és az illúzióban az árnyék is felemeli a sajátját, az a másik, az ismeretlen uraság, akinek most Serena szolgál. De vajon kinek szól majd a válasza? A valóságosnak vagy az illúzióbelinek?

– Mondd ki, Serena! – A nekromanta hangja mélyebb, szinte dorombolássá sötétül. – Mondd ki, hogy harcolni fogsz! Mondd ki, hogy nem vagy rabszolga. Vagy tedd, amit látok, térdelj le, és mondj engedelmességet, ahogy a láncaid súgják neked!

Figyeli őt, várva, vajon a nő mit választ. A szabadságot, amelyet meg kell harcolnia, vagy az elkerülhetetlen bukást, amely már ott lapul a vérében?

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

Ahogy körbe járja a vadászó árny úgy húzza össze szemeit is és mindezt milyen jól is tette, a sós forró szél az arcába csak. Morog, de nem szól a pernyés homok és a mezítelen lábaira is összébb húzott szemöldökkel tekint.

- Mi a franc...? - Kérdezi, ahogy megérzi a láncait. Rángatná is, de hamar rájön ebből nem lesz egyhamar menekvés.

A vér szag még nem is zavarná de az égett húsra fintor kúszik a dühtől függetlenül, mi lassan teljes vérbe fürdetné szemének maradék fehérjét is. Mikor megérkezik a repülő lény mélyet szív a nehéz levegőből, de nem tesz többet.
Minden ellenállása és dacossága a szemeiből tisztán kiolvasható mindegy, hogy azt zölden izzás vagy sötét árnyak teszik. Menekülni akar, innen, mert ő nem rabszolga. Nem tekinti magát láncra valónak. A többi oszlop lakóin csak futólag néz végig, amíg meg nem feszülenk láncai. A felé nyúló kézre tekint és bár legszívesebben bele harapna, mégse teszi meg.

- Mit akarsz ezzel bizonyítani? - Kérdezi szinte gúnyosan, sosem fogja meghazudtolni azt, ami. Egy veszélyes egyed. Ritka és csak pusztítani tud, hogy ezt mikor és hogyan teszi mindig változik, csak a vége az, hogy talpon marad, még ha az utolsó lélegzete is kínos fájdalom.

- Mit VÁRSZ TŐLEM? - Kérdezi meg mégegyszer. Mert úgy érzi nem azt kapta, amit várt.

A Rabszolgalét Látomása

A sötétség remeg, ahogy Maeghor mágiája fonódik Serena elméjére, mint egy végtelen árny, amely lassan beszivárog a tudatába. Nincs harc, nincs ellenállás – mert a kötelék túl mélyen gyökerezik már. A világ egyetlen szempillantás alatt változik meg, a valóság elhomályosodik, és helyette egy új látomás bontakozik ki.

A holdfény helyett forró, sós szél csap Serena arcába. A teste meztelen talpakkal érinti a kietlen földet, amelyen fekete pernyével keveredett homok kavarog. Körülötte fémláncok csörrennek,a saját csuklóin, bokáin, nyakán. Nem szorosak, de épp eléggé ott vannak ahhoz, hogy érezze őket. A világ körülötte perzselő forróság és mély árnyak ötvözete, valami távoli idegen föld, amit sosem ismert… mégis mintha a bőre alatt mocorogna az érzés: itt ragadt.

Körös-körül nyers kőből faragott oszlopok magasodnak, s minden egyes oszlophoz valaki van láncolva. Némelyik mozdulatlan, egykori életük emléke sem maradt meg a csontokban. Mások még lélegeznek, arcuk ismeretlen – vagy talán épp túlságosan is ismerős.

A levegő nehéz, égett hús és vér szaga kavarog benne. A távolból fémes suhogás hallatszik, mintha valami óriási szárny csapna le a forró homokra. Majd a föld megremeg, és egy mély, kíméletlen hang csendül fel.

– A rabszolga csak annyira szabad, amennyire a gazdája engedi.

És Maeghor ott áll előtte. Nem a világunk alakjában, hanem egy sötétebb, ridegebb képmásként. A szemei nem zölden izzanak, hanem mély fekete árnyakként örvénylenek a szemgödreiben. Arca csupasz, maszkja nincs rajta – mert ebben a világban nincs mit rejtegetnie.

Egyetlen mozdulattal előre nyúl, és megérinti Serena arcát. A láncok megfeszülnek.

– Most pedig mutasd meg, mit ér a szabadságod.

És a sötétség elszabadul.

A Rabszolgalét Látomása

Előzmények összefoglalva a Játéktérről:

A vér szava halk suttogásként kezdi, majd könyörtelen követeléssé mélyül. Serena érzi, ahogy az ereiben lüktet a hívás, mintha egy láthatatlan kéz markolná meg belülről, húzná, vonszolná egy elkerülhetetlen végzet felé. Hiába próbál ellenállni, a kapcsolat túl mélyen gyökerezik, túl erősen fonódott a létezésébe. Egy morgás tör fel belőle, dacos, ingerült, de nem tagadhatja tovább – mennie kell. Nem tehet mást.

Az árnyékokat követve halad, szinte eggyé válva velük, mégis minden mozdulatában ott vibrál a belső feszültség. Az éhség lassan marja belülről, a kötelék pedig csak tovább fokozza a nyugtalanságát. Amint közelebb ér, szemei izzva keresik a sötét alakot, aki ezt az egészet előidézte. A falnak dől, figyel, a Hold hideg fényében egy pillanatra úgy tűnhet, mintha az árnyékok magukba akarnák nyelni, de ő mégis ott van, élesen, határozottan. Nem tűri, hogy csupán egy engedelmes báb legyen egy nekromanta játékában – vagy talán máris az?

– Mit vársz tőlem? – szólal meg végül, hangja rekedt a visszanyelt dühétől, ingerültsége az éjszaka csöndjében is érezhetően vibrál. Fejét enyhén félrebillenti, szemei élesen fürkészik Maeghor alakját. Túl sokszor játszottak már vele – és most mégis itt van.