Nekropolisz

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

Az utolsó lánc

Maeghor figyel. Figyel minden apró rezdülést. Serena testének elernyedését, ahogy a vadászból menekülő lesz, majd a menekülőből valami más. Valami törékenyebb. Valami elveszettebb.

Látja a szemekben még pislákoló haragot, a vad ösztönt, ami még mindig ott küzd, mint egy sebzett fenevad, akit ketrecbe zártak. De már nem teljes. Már nem egész.

Mert tudja, hogy elvesztette ezt a harcot.

És Serena is tudja.

A démon ajka megremeg – nem mosoly, nem győzelem, valami mélyebb, valami kifürkészhetetlenebb. A tekintete éles, ahogy lehajol hozzá, figyelve a remegést, az ujjak görcsös kapaszkodását.

Most is csak kapaszkodik.

Először dühből.
Aztán félelemből.
Most már csak azért, mert nincs más.

Ez volt a cél.

Az érintése szinte emberi, ahogy végighúzza a hüvelykujját Serena arcán. Lesimítja a verejtéket, de az igazságot nem törölheti el.

– Te mindig is az voltál. – feleli, lassan, kimérten, olyan hangon, ami egy penge súrlódása a csonton. – Csak most már tudod is.

Aztán az ajkait az érzéketlen, félig szétnyílt száj közelébe hajtja. Nem csókolja meg. Nem ad vigaszt. Csak eléri, hogy érezze a leheletét. Egy apró, torz intimitás, ami sem gyengédség, sem fenyegetés – egyszerre mindkettő.

És akkor Serena gondolata megérinti. "Tudod, hogy nem menthetsz meg, mert már az vagyok."

Maeghor egy pillanatra lehunyja a szemét. Ezt akarta hallani.

Nem mondja ki, de a mellkasában ott vibrál valami. Egy érzés, amit gyűlöl.

Nem megmenteni akarta.
Hanem elvenni tőle azt az utolsó küzdelmet is.

És most már ez is megtörtént.

A démon ujjai puhán csúsznak Serena tarkójára, nem tartják, nem uralják – csak ott vannak, hogy emlékeztesse: most ő tartja egyben.

– Most már elengedheted. – suttogja, ahogy máskor. Serena szavait hallotta a fejében. Most ő mondja neki. Most ő hagyja ott az utolsó szilánkokat, amiket a nő még a kezében szorongat.

És ahogy a vámpír-vérfarkas remegve, megtörten, mégis belé kapaszkodva simul a testéhez, Maeghor végre felegyenesedik, és a karjába emeli. Könnyedén, természetesen, mintha ez a mozdulat mindig is a világ rendjéhez tartozott volna.

Aztán, ahogy lép egyet, halkan felnevet. Halkan. Alig hallhatóan.

És ha Serena elég tiszta fejjel lenne már, ha a mágia súlya elég lenne ahhoz, hogy az érzékei újra élesedjenek, talán észrevenné.

Maeghor hangjában ott van valami más.

Valami… idegen.

Egy rezdülés. Egy tétova árnyék.

Mintha egy másodpercre még maga sem lenne biztos benne, hogy kettejük közül ki is győzött igazán.

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

Ahogy megjelenik Maeghor villannak a szemfogai. Szemeiben továbbra is a vérvörös harag és az akarat, hogy kárt tegyen a másikban. Talán most először a bilincsek sem gátolják meg csont karmainak megjelenését már nincs az aki irányít, nincs az aki megfékezné a fenevadat. Láncait ott feszíti teljes erejéből, ahol csak teheti, miközben acsarkodik és mélyről fenyegető morgás hallatszik.

Az érintésre megfeszül az arca annyira idegen. Ajkait is erősen zárja, hogy ne harapja meg, pedig megérdemelné mégsem teszi. Fújtat, mint egy igás ló és próbálná elfordítani fejét a dac utolsó morzsáival.

A suttogásra csupán egy szem hunyás a válasz és egy nagyon mélyről jövő tudatalatti gondolat.
~Tudod, hogy nem menthetsz meg, mert már az vagyok.~

Ahogy oszlik a béklyó és tárul elé újra a realitás úgy tisztul az összes érzéke, egyedül Maeghor jelenléte az mi a rubintokat a vörös szemtengerben megmaradásra készteti. Tudtára adva a holdnak és a démonnak, hogy az ivadék ezen az estén elbukott.

Beszélni nem tud vagy nem akar, nehéz megmondani, teste remeg és izzad, mint egy függőé kitől elvették az utolsó lehetőséget is a függőség mámorához.

Az utolsó mondat mi eléri olyan erősen hasít belé, hogy abban az egy tartó karban is kisebbre zsugorodik, mégis bújik a testhez és ujjai is a másikba kapaszkodnának jobban mint eddig valaha. Olyan, mintha bele akarna bújni mégjobban, hiszen a kettősség ép úgy jelen van mindkettejükben, ezzel is mintha csak egy dolgon osztoznának, de mégis máshogyan.

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

A sötétség még lüktet, az illúzió még köré fonódik, mint egy második bőr. Serena tekintete tűzben ég, a rubinvörös lángok pedig dühöt, fájdalmat és makacs ellenállást rejtenek. Ez az a pillanat, amire várt. A vad még küzd, de már vergődik
– és nincs olyan fenevad, amelyet ne lehetne megtörni, ha elég mélyre taszítják.

A zihálás, a vérkönnyek, a remegés... minden egy apró rés az erősödő falon. Ő már látja a törést. Nem egyetlen nagy roppanás, hanem finom repedések formájában, amelyek lassan beomlasztják az ellenállást. Ez az a pont, ahol az igazi uralom kezdődik.

És ekkor Maeghor változik.

A gonoszság, a kegyetlenség nem tűnik el, csak alakot ölt. Már nem az ítélkező isten, már nem a kínzó démon. Most az egyetlen menedék a viharban.

Miközben Serena üvölt, dacol és rázza a láncait, Maeghor újra közel lép hozzá. Érintése immár nem fenyegető, hanem megváltónak tűnhet. Ujjai könnyedén, szinte gyengéden érintik meg a nő vérrel csíkozott arcát, végighaladnak az állán. Az érintés puha… és borzalmasan idegen.

– Most már tudod, Serena.– a hangja alig több, mint egy suttogás. Mintha a szél hozná, mintha maga az éjszaka beszélne hozzá. Ujjai az állán időznek, mintha egy törött szobrot vizsgálna.

–Most már tudod, mitől akarlak megmenteni.

A látomás lassan oszladozni kezd. A láncok elenyésznek. Az égett hús szaga tovatűnik, az éjszakai égbolt visszatér. De a sötétség… az nem múlik el. Mert most már ott van Serenában is.

És ha Serena összezuhan, ha remegve próbálja összeszedni magát, ha zihálva kapaszkodik valamibe, ami valóságos…

Maeghor az, aki megfogja.

Az ép bal karja fonódik a dereka köré, mintha védelmezné. Mintha az egyetlen, aki most megmentheti őt, az az a démon lenne, aki eddig kínozta.

A füléhez hajol, hangja alig hallható, selyemként simítja a gondolatait, mint egy méreg, amely már a vérében kering.

–De én nem hagylak, hogy így végezd.

A szorítása nem erős, nem fogolyhoz méltó – hanem olyasvalakié, aki már tudja, hogy nem kell erőszak ahhoz, hogy a másik hozzá tartozzon.

–Én itt vagyok neked.

És az a mondat, annak súlya… az talán még jobban megsebzi Serenát, mint bármelyik lánc.

Mert ha egy szörnyeteg mondja ezt... vajon mit jelent az igazság?

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

Minden egyes szó mely csak lekicsinylő, megalázó módon éri egyre jobban szítja az örvénylő felét. Az a fele ki biztonságba vonult ezúttal hátrál el valahova, ahova talán sose hitte, hogy van még hova elbújni. Az a parányi kis morzsa, mely még a valósághoz köti

- Miért kell ez? Csak egy engedelmes szolga szava kell? - Hallani az elme mélyéről még utoljára.

Mikor pedig a kutya hasonlat elhangzik a Maeghor teremtette mágia mostanra szemeiben is izzó rubint fénnyel tárul fel a vörös fehérjével kísérve. Az az egy csepp vér csíkként szántotta végig arcát ezúttal már állán csimpaszkodik, mint aki még nem tudja maradjon vagy ugorjon pont olyan, mint a gazdája. Orra allatti vér csíkok is tanujelét adják, hogy erősen megviseli. Morog és ugat, de helyette mégis hallgat, megfigyel. Rubint tekintete a képmására siklik. Undorral és lekicsinylően. Egyértelmű, nem akar ilyen lenni és itt ragadni sem.

- Nem figyelsz rám, nem hallottál, mert akkor is az önzőségedben dagonyáztál… - Hangja halk és rekedt a tomboló érzelmi viharoktól.

“Parancsára, uram”, ahogy elhangzik a saját hangján. Talán sosem érzett fájdalommal hasít belé, melyre fel is üvölt minden vadságával és erejével.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeemmmmmmmm… - Zihálva, sűrűbben veszi a terhes levegőt. Keserű fájdalom érzése, melyet nem felejt el soha. Ismét a legyőzöttség undorát és vele járó tehetetlen dühöt hívja életre. Ezúttal egy olyan erő ellen, melyet maga engedett be. Mérget, mit nem tud kiőlni, amire talán sosem lesz gyógyír, mert az éhség mindig ott lesz erre a métejre és sosem fog szabadulni tőle.

- Sosem szabadulok meg tőled, sem a testem sem elmém. Jer elő, mert csak kisded bujkál a következmények elől. - Emeli fel rubintjait, hogy keresse a férfi valós alakját, mert a szagát érzi az illúzión is túl, halványan, de ott van és a szaga útját követi a tekintete.

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

Figyeli a látványt. Serena teste megadja magát, a bőre fakul, a szíve leáll, de őt nem téveszti meg ennyire könnyen. Ez nem a törés. Nem az igazi. Ez csupán egy trükk, egy kifinomult, ösztönből fakadó védekezés. Egy utolsó menedék, ahová a nő elmenekül előle.

A nekromanta nem siet. Élvezi a folyamatot, ahogyan a nő küzd, ahogyan még mindig, mindenáron ragaszkodik önmagához. De Maeghor nem hagyja, hogy egy ilyen olcsó módszerrel kerülje el a sorsát. A csendben hallja az elméjén átfutó szavakat, mintha egy távoli harang kongana valahol a tudata mélyén.

„Elvakulsz az önhittség mocsarában és ezt sosem fogod beismerni.”

A szeme megvillan. Nem dühös, nem, ez nem a harag villanása. Ez a felismerésé. Serena még mindig néz. Még mindig ítélkezik. Még mindig van benne valami, ami kívülről figyel, ami látni akarja, hogy meddig képes elmenni ő is.

A démon lassan körbejárja a fakó testet. A látomásban az árnyék is mozdul vele együtt.

– Hát így menekülsz? – A hangja lágy, mézes, de mérgező. – A harcot sosem adod fel, igaz? De milyen ostoba módon próbálod...

Lassan letérdel a nő elé, tekintete a kihunyó szemekbe fúródik.

– Azt hiszed, hogy a halál megszabadít tőlem? – suttogja, miközben az egyik ujjával végigsimít Serena elszürkülő arcán. – Ó, Serena… – sóhajt fel szinte szánakozva. – Amit most teszel, az nem dicsőséges ellenállás. Ez nem harc. Ez csupán egy csúf, önként vállalt sír, amibe belefekszel, mint egy kutya, aki nem bírta tovább. Ennyi lennél? Egy halott, akinek még a halála sem hősies, hanem... – elmosolyodik – nevetségesen haszontalan?

A félvér hagyja, hogy a szavak beivódjanak Serena tudatába.

De még mindig nem engedi el.

A látomás újra mozdulni kezd. Az elszürkült test nem pihen tovább. A láncok ránganak. Egy pillanat alatt megrántják Serenát, letépik a földről, és odarántják a többi rabszolga közé. A holtakhoz. Az árnyhoz, aki már nem is névtelen.

Most már látja az arcát.

A sajátját.

Egy Serena áll vele szemben - fakó, kihunyt szemekkel, mozdulatlan szájjal. Egyetlen szava sincs már, nincs dac, nincs akarat. Csak egyetlen mozdulat.

Letérdel.

Maeghor ekkor hajol Serena füléhez, a hangja szinte már kedves, már-már gyengéd.

– Ugye nem akarod ezt látni? Ugye nem akarod, hogy ez legyél? Mert ha nem mondasz semmit, akkor így fogsz maradni. Örökre.

És ekkor az illúzió világában a rabszolga-Serena felnéz.

A szemei tükörként verik vissza az eredeti Serena képét.

– Parancsára, uram.

A saját hangján szól. De nem ő az, aki mondja.

Maeghor hagyja, hogy a látvány égjen, hogy marja, hogy gyötörje.

Hogy válaszra kényszerítse.

A Rabszolgalét Látomása +18 Erős idegzetűeknek

A küzdelme nem fizikai, egyáltalá nem csak a fejében kavargó gondolatok és kötelékek mágikus sokasága az amivel küzd. Még ha ökölben is van keze nem azt jelzi, hogy szabadulni akar a láncoktól, legalábbis nem fizikailag. Csak köpne egy hatalmasat a pernyés homokra megvetéssel a nevetésre és a szavakra.

- Hallgassss…Elég… - Kiált az árnyra.

Már nincs ereje látni. Az elme háború nem körülötte zajlik csukott szemeiből talán egy furcsa jelenség vetülhet elő egy könnycsepp mely vérből van és az orra mellett lassan duzzad. Mely a valóságban szokatlan. Orrából is a pernyés homokot festi lassanként egy-egy csepp.

A nő elhallgat makacs mód nem válaszol úgy, ahogy várják. Elméje egyetlen kis rése, mely örök titkokat rejtő egy pont, amibe eltud rejtőzni, amikor arra szükség van. A fizikai hatások, melyeket éreztetnek vele most tűként hasítja idegeit, de a vérkönny és vérző orr alatt egy gúnyos ragadozó vicsor jelenik meg.
Tudtára adva a másiknak, hogy ezzel csak egyet ér el éhesebb lesz még éhesebb.

Elmélye egyetlen mentséget adó részébe pedig elzárkótik. Ezzel lassan szűnik meg minden fizikai reakciója, a lassuló szíve is leáll, a karjai is elernyednek. Egy lesz az oszlopok halottainak még a bőre is fakulni kezd, mintha csak ennyi lett volna a létezése. A tudatos elzárkózással nyer egy kis időt az örvénylő káosznak, ami az elméjében tombol. Mintha csak egy meghasadt elme nézé egy ablakon keresztül a másik felének viharát.
Onnan most először hangzik el egy mondat, melyet talán ezúttal Maeghor is hallhat odabenn elméjében a nő egy nyugodt és talán idegen hangján.

- Elvakulsz az önhittség mocsarában és ezt sosem fogod beismerni. - Hogy igazából kinek szól nehéz lenne megmondani, mert Serena is képes elvakultan küzdeni, feleslegesen s valóban sosem fogja elismerni, hogy szándékosan feszegeti határait, hogy ha kell a másik félről megtudja, amit csak lehet.