Lebegő világ

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 11. rész ]
~A Vadaskert irodája~

Kiválóan olvas a lány minden apró mozdulatában, az érzelmeiben. Tudja, hogy ha most jól megfigyeli, később sokkal egyszerűbb lesz manipulálni. De erről szoborszerű vonásai mit sem sejtetnek, csupán a szürke tekintet tanúskodik némi derűről. Olyan számára a Lady, mint egy nyitott könyv, amiből remekül ismerve a nemeskisasszonyokat könnyűszerrel olvasott. Felvonja szemöldökét, a felé nyúló törött kezecskére, már korántsem olyan derűs. Finoman nyúl ő is ki sajátjával, de ahelyett, hogy megcsókolná, egy határozott mozdulattal fogja meg a gyűrűt és húzza le jogos helyéről. Az sem érdekli, ha fájdalmat okoz ezzel.

- Lady Lithias! - Hümmög egyet, forgatva hosszú ujjai között az ékszert. - Ezen a helyen senkit nem fog érdekelni a rangod vagy a véred… Vagyis de… a vendégeket bizonyára vonzani fogod. Nem mindennapi az ilyen finom nemes úri hölgy.

Vigyorodik el végül gonoszan, majd hátat fordít és az asztalához megy. Annak fiókjába rejti el a házasságot megpecsételő karikát, amit utána gondosan be is zár. Végül italt tölt két pohárba, amiből az egyiket lovagiasan viszi a lánynak.

- Nem. A legkevésbé sem félek senki haragjától! Te viszont jobban teszed, ha az enyémtől tartasz. Nem szeretnél haragosnak látni! - Sóhajt fel mély gondterheltséget mímelve. - Itt mások a játékszabályok hercegnő! Én vagyok a főnök, ti pedig a beosztottak, és azt teszed, amit én mondok, vagy csúnyán megjárod.

Végig simít a lány pofiján, majd még egyszer éhesen méri végig.
- Ha Coropea visszatér meggyógyítja a kezed! - Teszi hozzá felsőbbrendűséggel hangjában és tekintetében. Belekortyol a borostyánszínű töményébe, amely kellemesen égeti torkát. És nagyon reméli, hogy a kisasszony okosabb annál, minthogy tovább dacoljon vele. Nem akarta bemutatni dühös, megtorló énjét, amellyé a múlt sötét árnyai formálták a fiatal örökös lelkét.

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 10. rész ]
~A Vadaskert irodája~

Ha költözik is szívébe kevéske lágy melegség, mit a remény halovány tüze okozna, az még fellobbanása előtt alszik ki, hideg parázzsá alakulva a gúnyos nevetés hallatán. Életében először se bája, se vagyona, se neve nem ér semmit... egy olcsón beárazott senkivé lesz, és éppen csak meghallva árát szíve még kisebbre facsarodik össze: A piacon 5 ezüstért gebe igás lovat vesznek, fénytelen fakó ékszereket, nem pedig sok generációs nemes család egy szem leány gyermekét.

Megannyi érzelem emészti, minek sokasága arcára is kiül, míg szomorú könnyei piros pozsgás pofiját égetik, ahogy végig csurognak rajta, hogy lecseppenve az eltépett anyagba szívódhassanak, de már nem kiabál, hiába lenne képes addig üvölteni, míg hangja engedi, nem ellenkezik, hiába harcolna az utolsó leheletéig, csak gondolataiba süpped, agya eszeveszetten jár minden pillanatban, miként is menekülhetne meg úgy, hogy valóban sértetlenül épségben maradhasson és míg ezen az állati ösztönök vezérelte matróz mellett nem kellett gondolkodnia, a ridegszívű Ruith mellett jobbik eszét kénytelen elővenni.

Ahogy a férfi elhessegeti kezét az anyag a földön landol, de ez nem állítja meg semmiben. Kettejük közé kapja kezét, hogy gyűrűs ujját egyenesen az uraság arcába tolhassa mintegy jelzés értékkel nem csak a mozdulatban és arckifejezésében, de a gyűrű látványában is.

- Lady Lithias... és egy emberé vagyok, az pedig a férjem. - Jelenti ki hasonló határozottsággal, másik kezével elhessegetve Ruith kezét puha bőréről, míg távolabb lép, s derékig érő sűrű haját mellkasa elé húzza, hogy az takarhassa apró domborulatait.

- És ha nem leszek az? Nem fél a családom haragjától? Vagy az én haragomtól? - Vonja fel szemöldökét kecsesen, hangja kimérten cseng, mégis még mindig angyali és reszketeg.

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 9. rész ]
~A Vadaskert irodája~

A férfi szürke szemeivel majd’ felfalja a Lady törékeny testét. Tetszik neki, amit lát, a remegő félelem, a szemekben felcsillanó élni akarás. Oly’ rég látott már így kiszolgáltatva nemeskisasszonyt. Tartása egyenes, határozott, és talán ez teszi annyira félelmet keltővé. Ahogy a reszkető fiatal nő közelebb lép és könyörögni kezd, halvány derű csillan fel a világos szemekben. Még talán egy apró, gúnyos nevetés is kiszökik az ajkain, és válaszolna is, de a matróz megakadályozza ebben. Elemeli szemeit a kisasszonyról, vészjósló pillantásával már a vérző orrú férfit tűnteti ki. Lassan, közönyösen pillant vissza aztán a Ladyre, majd át Coropea felé. Kisebbet biccent irányába és közelebb lépve súg a nő fülébe.

- Kell nekem! Kísérd ki a férfit és adj neki 5 ezüstöt! És visszafelé hozz neki valami normális ruhát! - A nő halkan sóhajt fel, majd a férfihez lép.
- Jöjjön! Odaadom a fizetségét! - Mond csak ennyit, majd távozik a matrózzal, anélkül, hogy a fiatalember bármi mást mondana irányába. Ruith kettesben marad a lánnyal, és mintha tartása lazulna. Az arckifejezése még mindig kemény, akár a kő, megingathatatlan.

- Szóval… már az enyém vagy! - Sóhajt elégedetten, manipulatív mosolyával ajándékozva meg a nőt, akihez újfent közel lép, és egy hirtelen rántással fosztja meg a takaró ruhadarabtól. Még elégedettebben szemléli újdonsült tulajdonát. Ujjai finoman indulnak meg a lány nyakától a két melle között, elhessegetve az esetlegesen tarkaró karokat. - Az a matróz nem bánt veled szépen igaz?! Mondd csak, hogy hívnak, Drágám?

Hangja most sokkal lágyabb, de szó sincs arról, hogy szíve is megolvadt volna. Manipulatív és számító. Közben a simogató ujjak visszatalálnak a puha nyak felé, megsimítva a pofit is, és eltűrve onnan egy kósza hajtincset.

- Nem kell félned! Itt nem fog senki bántani, amennyiben jó kislány leszel… - Most nem is hazudik. Hiszen általában mindig gondot fordít arra, hogy a lányai ne érje bántódás, de ha kellett, ő maga tett rendet köztük, olykor bizony elég kemény, fájdalmas módszerekkel.

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 8. rész ]
~A Vadaskert irodája~

Nem érte még olyasfajta szégyen, hogy idegen nemes férfi ily éhséggel, efféle sötét szándékkal méregesse, pláne nem meztelen testét és ez dühítette, akárcsak tehetetlensége. Hiszen jól tudja, hogy ha a rideg kékvérű felé üt, akkor ő húzza a rövidebbet, márpedig azon gondolkodása, hogy inkább a halál, erősen megváltozott. Élni akar, bármi áron és hazakerülni... talán sose vágyott még így csalfa férje karjai közé, mint most és bizony ha létezik a világon erős motiváció, akkor az a bosszúvágy, ami egészen furcsa elegyet tud alkotni az életben maradási ösztönökkel.

Amint Ruith ráparancsol elsőre még nem teljesíti a követelést, ám a felmordulásra összerezzent testét mozgásra bírja és óvatos lassúsággal közelíti meg az uraságot, továbbra is tartva maga előtt kettészelt ruhájának anyagát.

- Kérem... - Suttogja és most testéhez hasonlóan hangjából is árad a törékenység, a bájos kellem, hiába reszket. - Van... van pénzem! Azt szeretne? Hajókat esetleg? Mondja meg mi az ára a szabadságomnak és én gond nélkül fizetem azt ki!

Közelíti meg újabb oldalról menekülésének megoldását, gyémántos kék szemeiben újfent reménnyel csillogva, ámde a vezérszó, a fizetség mint olyan a törött orrú figyelmét is felkelti.

- Ácsi egy mákszemnyi pillanatra! A fizetség engemet illet meg! Má megbocsásson a naccságos úr, hogy itten követelődzök... de a pénz mindig azé, aki az árut hozza. Aztat meg ne tessék már elhiteteni vele, hogy nem venné hasznát.

Kéri ki magának kétségbeesettül szenvedő hangon, mi még a Ladyétől is különb, férfitól igen megvetendő cselekedet, miközben ismét sapkáját gyűrögetve egyik kezével, másikkal pedig orrát törölgetve hajlong a magasságos úr előtt.

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 7. rész ]
~A Vadaskert irodája~

Remény nem várhat az ifjú kisasszonyra, bármennyire is vágyakozik utána. Ruith szürke tekintete határozott, ellentmondást nem tűrő. Csak még inkább elkomorodik, amint a leány ellenáll. Látszik rajta, hogy nem szereti az ellentmondást, és ehhez a legkevésbé sincs hozzászokva. A Vadaskert épületében az ő szava szent és sérthetetlen, amit minden itt dolgozó köteles betartani.
- Jól hallottad! - Hangja élesen hasítja végig a levegőt. Érződik, hogy egyre csak fogy az a kevéske türelem is belőle, amit a matróz valószínűleg megsejthet, mivel cselekszik is. Az úrfi úgy méri végig a hirtelen meztelenné vált testet, mint egy éhes vadász, ki legújabb zsákmányát látja maga előtt. Arca szoborszerűen érzelemmentes, egyedül halk, elégedett hümmögése tölti be a teret, de a matrózt ért ütésre egyik sötét szemöldöke a magasba szalad. Ő nem osztja Coropea elismert hangját és nevetését, leginkább egy bosszús sóhaj szökik ki ajkain. - Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet Cora!

Hangjába végtelen megvetés és gúny tükröződik, de a szirén nő tudhatja, hogy ez cseppet sem neki szól, sokkal inkább a helyzetnek. Egy lépéssel közelebb lép, míg a matróz vérző orrát fogdossa.

- Gyere ide! - Parancsol ismét mennydörgő mély hangján, amihez felsőbbrendűséget árasztó egész lénye adja a keretet. A mellette álló szirén nő már korántsem olyan vidám, látja főnökén, hogy nem megdicsérni fogja a teremtést. Ruith meg is érzi a gyenge, lágy kezet a hátán, mintegy figyelmeztetést, de ezzel Cora aligha ér el bármit. - Azt mondtam, hogy gyere ide elém!
Mordul hangosabban, még inkább idegesen. Keze maga mellett ökölbe szorul, régen volt már, hogy valaki ennyire próbára tette volna a türelmét.

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 6. rész ]
~A Vadaskert irodája~

Ha Sophia nem lett volna tökéletesen jártas abban, hogy felismerje a nemesi vér minden velejáróját, akkor is meg tudta volna mondani, hogy Ruith nem éppen egy sehonnai koszos alak, ki pusztán szerencséből pöffeszkedhet most egy ilyen impozáns hely trónján. Süt az úrról a kifinomultság, drága anyagból készült ruháinak szinte még az illata is más, s tekintete határázott, nemes. Ez pedig sok reményt táplál a kisasszonyban, hiszi hogy ha valaki, akkor egy rangja béli helyesen fog cselekedni: hazajuttatja őt, elrablóját pedig megbüntetteti. Ahogy azt az illem, a lovagiasság, a törvény diktálja.

De Ruith szavai hallatán a döbbenetet kétségbeesés és csalódottság szörnyű keveréke váltja fel, mitől minden dacos mondanivalója torkán akad. Minden amitől egészen eddig félt hirtelen valósággá válik szemei előtt és úgy érzi, itt már nincs módja a szabadulásnak, csakis akkor ha valóban életét veszti. Semmivé lett, olyasfajta használati tárggyá, amit férfiak kényükre kedvükre dobálhatnak, akár egy csinos kis rongybabát.

Ám itt még nem érhet véget döbbenetének okainak tetemes gyülekezője, érkezik is a sürgető parancs az uraság szájából.

- Hogy mit parancsol? - Kerekednek el szemei, arány enyhe pánik szerű sokk fut végig, mintha csak rosszul hallotta volna. - Már elnézést, de erősen vonakodom eleget tenni ennek a kérésnek! - Rázza meg fejét hitetlenkedve, még mindig kicsit azt a pillanatot várva, hogy valaki elneveti magát és bevallják neki, hogy ez mind mind csak egy rossz vicc, de a másodpercek múlásával ahogy ez nem következik be úgy érzi egyre súlyosabbnak a levegőt, mit tüdejébe akarna juttatni.

Mintha csak fojtogatná a fűző és mintha csak a matróz ezt neszelné meg, holott erről szó sincsen, előkapja halbelező zsebkését és gyakorlottan megforgatva azt ujjai között lép zsákmányához, hogy egyetlen határozott mozdulattal elvághassa a fűző szalagját, ezzel megszabadítva Sophiát lenge ruhájától. És bár a kishölgy utána kap, csak egy igazán vékony muszlin réteget tud bájai elé fogni, hogy eltakarhassa vele magát. A következő pillanatban pedig libben is az anyag, ugyanis a vékony test pördül egyet, hogy öklével köszönhesse meg a tengerész jócselekedetét, amiért a férfi biztosan macis pecsétet kapna, ő viszont virgácsot a Mikulástól, amiért bepiszkította a részeges alak vérével öklét, aki fájdalmasan nyög fel, míg a teret Cora halk kuncogása és elismerése tölti meg:

- Van benne spiritusz...