A kúria és a környéke

Holdfény poszáta

Neve újra és újra ékesen csilingel a farkas füleiben, mint egy mágikus dal, mely megigézi azt ki hallja. Akárcsak a hegedű lágy dallama, olyan gyengéd mint egy cirógatás, szeretetteljes mint egy ölelés.
A férfi mindig is túl egyszerű volt, talán ez az egyik dolog mely olyan vonzó is benne. Az erdei élet tanította meg rá; ha valami kell, vedd el. Ha éhezel rá, szerezd meg és élvezd ki minden egyes falatját. Neki ilyen volt Lorcas; egy mézédes gyümölcs, a legfinomabb falat melyet csak az arra méltók szakajthattak le a fa leggyönyörűbb ágáról.
Magának akarta, mégsem nyúlhatott fel érte. Valami újra és újra megakadályozta benne; a köztük lévő szakadék. Ugyanis volt ott egy, láthatatlanul. Legalábbis Lorcas számára volt az, Liam tisztán látta.
Szavak formáltak omladozó hidakat közöttük, melyeken ő túl gyáva volt átlépni. Volt közttük minden; Zayana, Lili, Férfi, Család, Arisztokrata, Örökéletű, Vámpír, Farkas, Ellentét.. Mindent felsoroltak mely a farkas elméjében a félelem tornádójaként tombolt.
Le is sütötte a szemeit, mikor a vámpír magához invitálta. Lábai mégis maguktól mozdultak, mire észbe kapott már ott ült mellette törökülésben, tenyereivel a háta mögött támaszkodva. Tekintete elidőzött a gyönyörűen hímzett és varrot ruhákon, a tűz felett forgó mennyei sültön és a vékony ujjakon melyek a boros palack irányába nyújtózkodtak.
Úriember módjára hajolt előre, kezei közé véve egy kupát töltött a palackból majd azt simította bele a férfi tenyerébe. Csak utána volt hajlandó a szemébe nézni, hogy hallhassa azt a magányos lelkét cirógató kedves szavakat.

- Hogyne jöttem volna, miután olyan csúnyán bántam veled. -motyogja halkan maga elé.- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek amiért faképnél hagytalak.. de te is tartozol nekem egyel.. Amiért erőltetted azt, amire többszörösen megkértelek hogy ne tedd. Ha nem lettél volna olyan mohó, most nem ülnék itt. -Az, hogy hol ülne.. na arra már nem tér ki.

Talán a szobájában édes kettesben, vagy a gyönyörű tó békés partján kéz a kézben.. Vagy Lorcas a saját szobájában, Liam pedig valahol az erdőben, ki tudja ki bánta volna meg az éjszakát jobban.
Tekintete végigszalad a lágy vonásokon, a dús ajkakon, egészen le a karjain végül azonban a hegedűn állapodik meg.

- A zenéd megnyugtat. Talán ez is mágia volna? -s ekkor jön a derült égből a villámcsapás, melyen ezidáig nem is igazán gondolkodott. Hisz Lorcas csak akkor szólhat hozzá, ha a szemébe néz. S legyen akármilyen jó is egy vámpír látása, nincs az a szem, mely ilyen távolságokat beláthatna.
- Hogy hívtál ide? Miért hallottam a hangodat, Lorcas? Hiszen nem láttalak..

Holdfény poszáta

~ Gyere hozzám! ~

Egykori mestere szerint nem kell többet mondani ennél, ha nem akar többet mondani annál, ami igazán a belsőjében forrong. Néma léte alatt megtanulta, hogyan fogalmazza meg nagyon röviden azt, amire vágyik, hiszen a pillantások összekapcsolódása néha kellemetlenül kurta is lehet és már valaki el is szakította tőle a tekintetének otthonosságát, ahol szólhat, visszhangozhat benne ékes szavakkal és pazar gondolatokkal úgy forgatva meg a mondanivalóját, mintha volna nyelve, amit pergethetne.

~ Gyere hozzám! ~

Más a helyzet persze azokkal, akiknek már vérét vette, ezért útja van a tudatukhoz, kiszolgátatottak előtte, édesen leterített helyek, amikkel visszaélhetne, de ritkán tesz ilyesmit. Bár talán az, hogy illetlenül betör a lykan fejébe pont egy ilyen visszaélés, de visszaemlékezve az előző alkalmaikra, mi más választása maradt? Távol kell vinni az emberfarkast mindentől, ami megzavarhatja, különben megint szégyelleni fogja őt, azt pedig nem állhatja.

~ Gyere hozzám! ~

Édes elégedettséggel mosolyog hallva a csaholást, de nem hagyja abba a zenélést akkor sem, amikor kövek csikorogva jelzik, hogy valaki nagyon erőteljesen felfelé tör a meredélyen, hogy elérjen hozzá. Nem fél, hiszen nincs ebben semmi illetéktelenség, ő várta a férfit, aki végül felbukkan a hideg keretben olyan jól öltözötten, mintha nem is farkasbundában mászott volna hegyet.

~ Liam ~

Megváltozik a szó, ahogy az utolsó futamok a visszhangjukkal táncolva kiszöknek a férfi két oldalán az éjszakában és magukra hagyják őket. Óvó mozdulattal a mellette fekvő tokba teszi a hegedűt, de nem csukja rá, feltérdelve nyújtja a kezét Liam felé, hogy meginvitálja a pokrócára és ahogy leül végre elégedetten végig is futtatja a pillantását az öltözékén. Ugyanakkor időt hagy arra, hogy amaz is megnézze magának a tél színeihez igazodó ezüst-kék gyöngyökkel kivarrt térdig érő zekéjében és hímzett nadrágjában, ami kifejezetten megfeszül hosszú combján.

~ Legutóbb azt a benyomást keltetted bennem, hogy zavarnak a zárt falak magad körül, az emberi társaság lehetősége ~ a szeme vidám hunyorgással figyeli, kinyújtózik a bor felé, hogy buggyos ingujjait is megmutass a csipkekézelővel. ~ Miért jöttél el, ha kérdés számodra, miért hívtalak? ~

Holdfény poszáta

~Gyere hozzám.. ~

Kísértetiesen ismétlődik a mondat újra és újra a lykan fejében. Olyannyira, hogy lassacskán már az őrület és józanész határait súrolgatja. Napok, éjszakák teltek el álmatlanul, s hiába kereste, kutatta a szőke hercegét annak nyoma veszett a kúria folyosóiról. Pedig ismeri a hangot, tudja hogy az övé, csak azt nem miféle tréfát űznek vele minduntalan. Hiszen tényleg nem véli ezt másnak mint egy rossz csíny, hisz hogy hallgatná azt az édesded suttogást, mely újra és újra jóleső libabőrt futtat a lykan bundája alá. Nem látta Lorcast, nem érezte édes, bódító illatát, csak egy dolgot tehetett hát, engedni a kísértésnek. Hagyni, hogy a duruzsolás olyan messzi helyre csalja, ahonnan talán még ő sem talál vissza.

~Gyere hozzám.. ~

Menne ő, ha tudná pontosan hol is keresse, hisz hiába a csábító hívogatás koordináció nélkül. Mancsai mégis úgy viszik előre, mintha legalább azok tudnák hogy hol keressék a fiút. Pofájában egy batyu lóg a ruháival, hisz mezítelen nem jelenhet meg előtte, mit gondolna róla, miféle farkas ő? Azt is csodálja, hogy egyáltalán gondol még rá azok után, ahogy faképnél hagyta. Ám hogy ne hagyta volna, mikor egyszerre öntötte őt el az ijedtség, az izgalom és a felfedezés, hogy egy férfi érintése is lehet oly mézes mázas, mint egy nőé. Furdalja oldalát a kíváncsiság, ajkait égetik az elfedett csókok, bőre bizsereg ahol érintették.
Feljő a hold, ezüst sugarai bevilágítják a félig befagyott vízesés jeges csapjait, melyről úgy verődik vissza a fény, mintha csak gyémántból faragták volna ki. Halk, lágy dallam üti meg a farkas füleit, izgatott csaholással toporog az aprócska hegy alján. Felmenjen? Ne menjen? Hisz hívták, de vajon van neki ott keresnivalója? Ha éhes, nem kellett volna neki ajándékoz hoznia? Egy nyúl, az is megtenné, hisz kinek kéne az ő vére ezek után. Ám az egyre csak ismétlődő kérlelés elhessegeti a gomolygó, sötét gondolat felhőket és szaporán szedve mancsait ugrál fel a csúszós, meredek sziklaperemen. Olykor megcsúszik, akkor karmai lyukat vájnak a gyönyörű kőtömbökbe. Némelyik megadja magát a súlya alatt és leomlik, de mintha csak tudná hogy a férfinek dolga van odafent újabb és újabb utat mutat az aprócska barlang bejáratáig.
Mire felér, már teljes emberi valójában, felölöltözve bújik elő a jégcsapok takarásából, mely úgy rejti el őket mint egy selyem fátyol.
- Lorcas.. -súgja halkan, mikor megpillantja a pokrócon kuporgó vámpírt. A lámpás fénye csintalan táncot jár az arcán, gyönyörűbbnek tűnik mint valaha. Rögvest a fejéhez is kap, miket gondol hát? Nem maradt benne egy csepp racionalitás sem? Szemöldökét összeráncolva lép beljebb, megállva a férfi előtt. Alaposan körbe pillant, látja a bort, a sültet.. Ezernyi kérdés sorakozik feltételre.- Mit szeretnél? Miért hívtál ide?
Ahogy elnézi viszont, sejti a választ. Egy vacsorára, talán maradt megbeszélnivalójuk, ami igaz is. Erőt véve magán leül vele szembe, tekintetét pedig az övébe fúrja. Csillog benne a kíváncsisággal kevert értetlenség, apró vágyakozás és talán a kalandvágy is.

Holdfény poszáta

~Gyere hozzám! ~

Talán az első éjszaka még lágy lesz a suttogó hang a lykan tudatában, de aztán egyre követelőbbé, kérlelőbbé válik a hajnalhasadásig tartó édes, éneklő kísértés, amivel a vámpír puha suttogása a gondolatai közé tekeredne, anélkül, hogy őt magát látni lehetne. Eltűnt szőkesége a kúria folyosóiról, már nem lebzsel a fürdőben és vadássza az egereket a padláson, az erdő fái sem hajolnak fölé óvón.

~ Gyere hozzám! ~

Hegedűszavát csak a legsűrűbb csalitosban kaphatja el az érzékeny fül az alkony utáni legsötétebb órában, mielőtt a Hold kibontaná ezüstszirmait a fekete égen, hogy a havat felragyogtatva az egyik domboldal sziklás emelkedőjéhez mutasson utat. A patak forrása alatt magas zuhatag félig fagyott vízfüggönye mögül szól a hegedű vidáman, mintha nem is a téli világ venné körül, de éppenséggel tavasz volna madárdallal.

~ Gyere hozzám! ~

Emberlábbal nemigen járható meredek kaptató vezet be a sziklapárkány alá, ahol Lorcas lámpást gyújtott, pokrócot terített, bort támasztott fedeles kosárba és persze füstölt disznó egész combját, mert nagyétkű vendéget vár az éjszakai piknikre.

Az ékszeres ládikó titka

Kyrien sebei a marcangolás ellenére sem túl súlyosak. A harapás nem ért létfontosságú szervet, és jelentősebb erek sem sérültek. A medvét csak visszariasztani tudja a kardjával, és sokkal inkább meglepetésében hőköl és táncol vissza, mint sem a támadás erejétől. Viszont van ideje így felállni és felkészülten várnia következő támadást.
A hatalmas medve két hátsó lábára állva ordítva veselkedik neki az újabb ütközetnek. Látszik rajta, a sérülés még további dühöt okozott számára. Vére lassan csordogál, ebből már következtethet Kyrien, valamilyen nyaki eret találhatott el. A medve hatalmas mancsaival próbál lesújtani a vérfarkas vállára.

Az ékszeres ládikó titka

Sajnálatos módon ahogy a elérik a kaput azt zárva találják, ráadásul a figyelmetlenség véget a ló egy lyukba lépve megbotlik, ledobva magáról Kyrient aki egy hatalmasat bukfencezik. Mikor épphogy magához tér, a lónak hűlt helye és a medve csattogó állkapcsával kell farkas szemet néznie, ami sajnálatos módon az oldalába mar. A medve neki lát jobbra balra rángatni, hirtelen nem is tudja mit tegyen a hirtelen sokk miatt. Eszébe jut hogy van nála fegyver, ráadásul nem is egy, így hátrányul egyik rövid kardjáért és megpróbálja nyakon szúrni vele mackó komát.