A kúria és a környéke

[Banyamese]

* Előre haladva a sötét átjáróban úgy érzi menten cserben hagyják apró virgácsai. Valahogy mégis átvészeli a több mint kimerítő utat. Saját maga legnagyobb meglepetésére. Próbálja kapkodni a levegőt, zilál talán menten el is ájul. Nem sokon múlik legalábbis. Mikor picit magához tér, ekkor van ideje jobban is szemügyrevenni a környéket. Az ismeretlen világot ahová a banya vezette. Bizonyára ez lehet a titkos rejteke, mindentòl távol. Jelenléte azonban már nem marad sokáig titok. Zajt csap lábaival menetelve így felkelti a banya figyelmét. Fene gondolta volna hogy ilyen korára is füle mindent neszt meghall. Az már meg sem lepi, hogy tudja is merre keresgélje üldözőjét, aki picinyre zsugorodott.

- A legegyszerűbb az volna ha visszaváltoztatnál. Mielőtt megbánod és kettéhasítalak.

Hadonászik maga előtt fenyegetően még kardjáért is kapna reflexszerűen, mikor tudatosul benne hogy nem csak fegyverét még ruháját is kinőtte.

- A görcs sem pályázott arra a fránya almára. Honnan tudhattam volna?

Menekülni próbálna a taposó láb elől, de ereje már elhagyta és mozdulni is alig bír. Kezeit védekezően emeli maga elé. Még az is átfut rajta hogy így éri el a vég rengeteg viszontagsága után. Picin, szinte észrevehetetlenül. Talán ruháit meglelik majd, de az is lehet senkinek nem fog hiányozni olykor kiállhatatlan természete. Pedig gyökeresen sikerült megváltozni azóta.

[ Banyamese ]

*Ódon építmény az erdő szegélyén több titkot rejteget, mit valaha élő tudhatná azt. A kialakuló átjáró sötét lukat tár fel a semmibe vezetve mintha maga lenne a sötétség, az egy hit szerinti üres semmi. A banya kezében a fények ingadoznak, mint ócska ladik a tengeren, hol jobban, hol kevésbé s így tesznek meg hosszú fertályi idő utat, mígnem kékes fények jelennek meg az alagút végén.
Athelard lábai hamar fáradnak, nehezen küzdhetnek meg a magasló görbehátú nő tempójával, de mire elérik, az alagút végét egy igencsak különös látványban részesülhet. Kéklő égbolt melyen sötéten világlik a holdhoz hasonló égitest. Mégis különb nála, sötétje alatt megcsillannak a fák levelei s a föld lábaik alatt. Elcsúszik a sötét fény a kacifántosan növő bokortengeren mi egy kis viskót ölel körbe.
Athelard mezítelen lábai alatt megroppan az avar így a banya hátra rántja tekintetét a föld irányába és alaposan körbe néz és nem is a semmiért. *

-Hát megvagy te kis féreg – Kurjant fel rekedtesen nevetve - Most mihez kezdjek veled? –

*Érkezik a nagyszerű kérdés és lámpását jobban a galád felé emeli ízületes ujjaival *

- Először megeszed az almám felét, aztán nem vállalod fel magad és végső soron követsz is engem Cö…Cö…Cö – *A vénség szemeiben veszedelem csillog *
-Mondj, hát egy indokot ne tapossalak el izibe !- * Lábát felemeli banya ösztökélve kicsiny gaztevőjét *

[ Banyamese ]

Ilyen méretekkel megáldva lejutni azon az átkozott lépcsőfokon, minden egyes fok, egy igazi kihívás, így jó időbe telik csak míg lejut rajta. Próbál sietni, hiszen nem akarja szem elől téveszteni az átkozott banyát.
Az egyetlent, aki talán visszaadhatja normál méretét. Mégsem mehet bele felelőtlenül minden alkudozásba, mert annak csak meginná a levét. Mégis egy ismeretlen banyáról van szó, aki semmi jót nem akarhat tőle. Nem ez az első alkalom,
hogy útja az alagsorba vezeti mégsem volt még ennyire rémisztő és sötét még egyszer sem. Bizonyosan a jelenlegi mérete teszi. Minden olyan nagy és hátborzongató. Mintha az elméje játszana vele pedig ez a valóság.
El sem hiszi, hogy ez történt. Ez nem maradhat így tovább. Nem lehet piciny tovább egész életében. Mihez kezdene így? Egy titokzatos ajtó nyílik meg a banyának. Eszméletlen futásba kezd utána, mielőtt az átjáró bezárulna
mögötte és örökre elvesztené az átkának hordozóját. Már most kimerült, mintha mérföldeket ment volna, talán ment is, de nem adhatja fel. Csak úgy viszik előre apró lábai.

[ Banyamese ] - A falánkság ára -

A vénasszony lefele lépked a poros és dohos pince felé magában motyogva. Reszketegen verődik vissza az ormótlan falakról minden érdes szava - amit falánk szélhámosnak szánna, ha hallaná – nem is sejtve bizonyosan az még jelen van , nem is olyan messziről követve őt.

A folyosó sötétjét lámpása lángja világítja meg éppen hogy, ám eltakarva a mennyezet korhadónak látszó deszkázatát és pókhálóit, amiket úgy fest ezer éve szövöget nyolclábú teremtője nem fedi fel. Egyre mélyebbre jutva vízcsepegés hangja kisérti meg a csendet hiszen idővel a banya káromkodása elcsitul teljesen csak a nyomorult dohos szag marad meg és a csoszogás halovány illuziója.

Odalent a lépcsők legalján fáklyák narancsos fénye izzik fel jöttére és a falak kövezete mozgásba lendül egy boltíves átjárót nyitva meg az őszes hajú alaknak.