A kúria és a környéke

[Halát az elnyomókra – Végveszélyben]

Fentről a magasból szemléli kis közösségük áldásos munkáját, miközben éppen azon gondolkodik, hogy lemászik és nekilát az ellensúly megrongálásának is. Látja ahogy a gnóm békés és joviális nyugalommal zsebében kotorászva nézelődik, és az sem kerüli el a figyelmét ahogy Aurora egyre másra odalép az ébredező parasztokhoz, és mint valami irgalmas nővér, az altató segítségével további szendergésre bírja őket, akik azután mint záporban a kerti szék csuklanak össze rendre.

Azonban ahogy megindulna lefelé, határtalan rossz érzése támad, a hátán is futkosni kezd a hideg, mert mintha ezer szempár szegeződne rá. Először elhessegeti a gondoltot, 'mert hiszen most láthatatlanok' de ettől a közérzete csak nem változik meg. Szétnézve alant, azt érzi, hogy még a biztosan szundikáló emberek is szemrehányóan és dühösen szemlélnék. Azután lassan megállapodik a tekintete egy alakon aki valóban őket nézi, és mintha mindannyiukat egyszerre látná. Igen most már biztos benne, Ő a kellemetlen érzet forrása, és egy pillanattal később pedig már meg is szólal a szerzet.

Éppen mutatni akarná a többieknek, hogy csinálni kellene valamit ezzel az alakkal is, amikor az átváltozása megkezdődik. Valahol az emlékezetében ismerős volt a férfi, és most már pontosan tudja hogy hol látta, és a mozaikdarabkák összeállnak a fejében. Az a baljós előérzet ami elfogta indulás előtt, amikoris lerakta kardját a szobájában, azonnal eszébe ötlik. Szinte soha, semmikor nem vált meg kardjától, és megannyi nehéz küzdelemben, és helyzetben csak e kivételes fegyver által kerülhette el a biztos pusztulást. Az angyalok kovácsának mestermívű munkájának, amihez foghatót azóta sem tudott készíteni halandó bizony most is itt lenne a helye a kezében. És bár nem tudja biztosan miféle szerzet bontakozik ki a néhai ellenszenves férfi alakjából, de abban biztos hogy nem evilági teremtmény.

Gondolatai szélsebesen cikáznak koponyájában látva és hallva az elhangzottakat. Pontosan tudja, hogy a fegyverei nélkül nincs esélyük megállítani ezt a kreatúrát. A kis csapatára pillantva még abban sem biztos hogy a fegyver adta különleges védelem és a sötét erőkre szabaduló ősi angyalok haragja sikerre viheti az életükért folytatott küzdelmet.

Mert lássuk be: A gnóm színes különc ruhákba öltözött alakja: ügyes, de eleddíg semmi olyan varázslatot nem látott tőle amivel közvetlenül is ártani lehetne efféle lényeknek. Legfeljebb segítségére lehet megtámogatni őt a közelharcban, feltéve hogy mágiája egyáltalán hat erre a micsodára. Mert nem lehet kétséges, hogy egyedüli célpont csakis Adabar lehet. Ő irányítja a parasztokat, minden különleges képességük csak Ő általa lehet, és csak addig rendelkeznek ezekkel amíg mesterük létezik. Ha vele végeznek akkor ez a rémálom is véget ér.

És ahogy a nőre tekint és látja annak előbb döbbent, majd kétségbeesett arckifejezését, saját véleménye erősödik meg benne, hogy az ex-orgyilkos cicus sem lehet méltó ellenfele ennek a szörnynek. Segítheti közös akciójukat, de mint a teátrumban a bérletesek, csak inkább a hátsó sorokból élvezze inkább az előadást.

Mire Adabar elnyeri végső formáját, és szenvedélyes, de meglehetősen felesleges monológjával is végez, Isenaar is végére jut a gondolatai útvesztőjének. Nem különösebben hatják meg a szavak, legfeljebb annyi jut eszébe. ~Hát már megint! ~ Újra farkasszemet kell nézni a halállal, és mostanában ezt már annyira megszokta hogy nem is illetődik meg különösebben tőle. Sokkal inkább mérges, mert szerette volna a kis szabotázs akcióját rendben letudni .~

Persze még számtalan kérdés motoszkál a fejében, de ezek megválaszolása, vagy konkrét feltevése akkor is ráér ha túlélték ezt a vidám pirkadatot egyáltalán.

Számára egyetlen megoldás kínálkozik a túlélésre, és arra hogy társainak, sőt szerelmének életét megmentse, ha a fegyvereit megkaparinthatja. Mégpedig azonnal. Reméli Oswalt be tud dobni valami extra cselt ennek érdekében, és bízik benne hogy ha csak időlegesen is de fel tudja tartani a lény és seregeinek támadását. Úgy érzi minden megoldás jó lehet amivel össze tudja zavarni az ellenséget, vagy legalább valahogy időt tud nekik nyerni. A teleportot biztosító kis pálcika is ott van a keze ügyében, de fél mire visszaérne felfegyverkezve, már a barátai roston sülnének valahol az alvilágban ízletes mártásokba forgatva. A nő kerekded hátsója különös ínyencségnek tűnik még ebben a pillanatban is számára. Feszülten figyeli Oswalt tekintetét és ha találkozik a sajátjával elkiáltja magát.

-Azonnal szükségem van a fegyvereimre! Tud segíteni?

És azzal a folyékony füstöt tartalmazó kis fiolát, mint valami gránátalmát a magasból jó messzire hajítja, és ha szerencséje is van valahol az ellenségek közelében törik szét a földön, és terjed szét szinte azonnal a mindent beborító szürke köd…

Majd rohamtempóban mászni kezd lefelé, az utolsó pár méterről pedig inkább leugrik a földre.

[Halál az elnyomókra]

Valóban új neki a láthatatlanság: eleddig csak macska formában volt észrevétlen, de az a legkevésbé sem ugyanaz, mint teljesen láthatatlanul járni-kelni odakint...egy pillanatra elgondolkozik, vajon miért nem illuzinosta gnómokat alkalmazott a Testvériség, noha erre a kérdésre talán túl egyszerű is a válasz...

Ő maga a helyén van, Oswalt jelzésére pedig egy apró biccentéssel felel, és megközelíti az egyik alvó parasztot, hogy gyorsan és hatékonyan öntse a rongyra a fiola tartalmát, majd hátulról a férfi szája és orra elé nyomja - ugyanígy tesz még jó pár másikkal, majd annyira halkan és észrevétlen, ahogy csak tud, visszahelyezkedik a figyelő pozicióba, noha a tervük sikerességében úgy érzi, vajmi kevés szerepe lesz.

Összetalálkozik elszánt tekintete a férfiéval - s mintha csodálná azért, amit tesz odafönt. Bátorító mosolyt küld felé, majd visszatér az alvók és éberek fürkészéséhez, tekintete azonban ijedten esik arrafelé újra, amikor a lord megcsúszik, s áldja az eszéért, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy kikösse azt a nyavalyás szerszámot....Már épp elkönyvelné magában, hogy ha minden jól megy, az este sikerrel zárul...ennél nagyobbat nem is tévedhetne azonban.

Hiába láthatatlan, egyszerre mintha minden, eddig alvó tekintet megéberedne, s rájuk szegeződne ~De hát...ez nem lehet ~ - gyomra keserű bukfencet vet, ahogy a baljós előérzete kígyóként siklik zsigereiben, hogy végül belefészkelje magát - az előlépő alak láttán szíve akkorát dobban, hogy csoda, ha a többiek nem hallják meg a közelben.

~ Mi a...~ - meglepődött tekintete az alakra siklik, az átváltozás pedig valósággal letaglózza, s egyszeriben mintha valami jéghideget és folyékonyat öntenének végig rajta, ahogy a démoni lény alakot ölt a szemük előtt. Egyszeriben minden értelmet nyer, s igazolást is: a törpét valóban csak bábnak használták ebben a játékban, s a valódi bábos épp itt áll most előttük, készen elpusztítani azt, amit ők foggal-körömmel védenének. Vajon készült erre bármelyikük is? Vagy itt fognak mind meghalni mind egy szálig? Tekintete kétségbeesetten keresi a többiekét, s egy pillanatra azt kívánja, bár mellette volna a férfi, nem annyira távol, mint most odafent az ostromgépen....

Hetekkel ezelőtt, Notdraek megérkezett székvárosba, a rossz híreivel. Előtte tett egy kis kitérőt a kúria felé, de hamar kiderült, hogy ott sem vágynak rá, így a kötelességtudata tovább vezérelte. Székvárosba érve viszont meglátta benne a fantáziát egy fiatal férfi, akit "Adabar"-nak neveztek. Valójában egy démon volt, aki a kúriából eltűnt mágia vonzott.
Eleinte hagyta, hogy Notdraek magától szítsa a feszültséget, de amikor elég követője lett, beállt közéjük, hogy átvegye az irányítást felettük. Ekkor már a kúria lakói is érdeklődtek a jövevény iránt. Reményekdve, hogy akár rövid úton meg is szabadulhat tőlük, elhívatta őket a székvárosi szónoklatra, de sajnos ott nem sikerült azonnal vérbe fojtani a lakókat, de ez nem bátortalanította el. Elcsalta a mestert az erdőbe, ahol megölte, és a sírján nyílt fekete virág ( ami nem az ő műve) pedig még a kezére is játszott, mert ezzel székvárosba még több bolondot és káoszt hozhatott.
Ez után már csak arra volt szüksége, hogy véglegesen a kúria lakói ellen fordíthatsa az egyszeri népet, és a gyűlöletükön keresztül átvehesse az irányítást az elméjük fölött. Közben a mester sírjánál még többüket őrjített megy, ahogy ideje engedte.
Amikor már elég embere volt, kivezényelte őket a "felszabadulás" nevében a kúria elé, hogy azt megostromolhassa. Persze számított némi ellenállásra, de ugyan mit tehetne néhány halandó egy démon ellen?
Ami nem világos még talán, hogy mit akarhat a démon annyira a kúriától, és ki volt valójában a szerencsétlen mester?

A kalandorok fejében ekkor lassan elkezd összeállni, hogy mi is történt velük az elmúlt időkben. Adabar ott volt a szónoklatnál Székvárosban, és kicsavarta a szót a Notdraek mester kezéből. Ő volt az, aki akkor szítani kezdte őket a kúria lakói ellen. Utána Ő volt az, aki fenn járt a kúriánál, és megbánásra szólította fel őket, mint valami bolond. De ő volt az is, aki a parasztokat a fekete virághoz vitte, ahol a legtöbben az eszüket vesztették, és a székvárosban hintették el a káosz magvait.
És végül, ő volt az, aki megszervezte most a kúria ostromát is. És mindezt végig a kalandorok orra alatt, szinte a szemük láttára. Látszólag mindenki, még talán Notdraek is csak egy báb volt az ő játékában, és úgy tűnik igencsak nyerésre is áll.

Ahogy Isenaar megcsúszik, és a kötélnél fogva lengedezni kezd a hajnali szellőben, a kalandorok arra lesznek figyelmesek, hogy csendes munkásságuk mégis valamiféle figyelmet kapott. Mindnyájuk úgy érzi, mintha egy szavalóversenyen állnának, és minden szem rájuk szegeződne. Adabar sétál feléjük a hajnali nap első sugarainál.
Lám, lám, egyesek nem tudják kivárni a sorsukat, nem igaz? Mondja, szinte magának, gunyorosan. Inkább elébe szaladnak, mint a hősök, aminek képzelik magukat. Ennek tetejében pedig még van képük ilyen gyermeteg illúziókkal sértegetni az ellenfeleik Ezt már valódi, fortyogó dühvel mondja
Hát tudjátok meg, hogy gyermeteg játékaitoknak a mai nappal VÉGE Kiált fel, de ez nem egyszerű ember kiáltása már, hanem egy hatalmas lény haragját tükrözi.
Adabar ugyanis leveti földi formáját, ami talán sosem volt más mint illúzió, és felveszi démoni alakját. Fekete szarvai hosszan nyúlnak ki vöröslő bőréből, lábai immár patákban végződnek lábfejek helyett, ujjai mintha a sas karmai lennének, fogai hegyesek mint valami ragadozóé.
Látjátok, minek próbáltok ellenállni? Adjátok fel a küzdelmet, és jutalmatok gyors és fájdalmas halál lesz. Máskülönben elnyelhetem a lelketeket is, mint ahogy a kúriáét fogom, és akkor az örök kín és szenvedés dicsőséges birodálmába szolgálhattok majd engem amíg a lelketek utolsó darabját is fel nem faltam, és az elmétek.
Ezzel hangosan felnevet, miközben néhány őr köré gyűlik, láthatóan nem zavartatva gazdájuk új formájától.

[Halál az elnyomókra]


Csak az ajtó mozdul, ha egy gyanútlan bámészkodó figyelné a kúriát. Láthatóan a párocska zavarban van az új állapotukkal, de ez érthető. Láthatatlanul borul minden, amit az ember megszokott. A medálok miatt látják magukat és egymást, meg persze Oswaltot. Ettől még a láthatatlanság őket nem zavarja, viszont a környezetük így könnyen elárulhatja őket, ha nem figyelnek. Ő maga évtizedek alatt tudja , hogy lépjen, hogy mozduljon, és hogy viselkedjen ebben a természetellenes állapotban. Auróra és a lovag figyelme a környezetre koncentrál, ő pedig a mágia rezzenéseit figyeli. Ha semmi akadályba nem ütköznek, hamar elérnek a hajítógépig. Isenaar ügyesen kezd bele a munkájába, azt meg kell hagyni. A szerszámok bájolása segítségével a munkazajból semmi sem hallatszik.

A gnóm ott mozdulatlanul állva figyel és hagyja a többieket dolgozni. Egyik keze viszont a zsebében levő furcsa gömbszerű valamin pihen. Biztos ami biztos. Ahogy Isenaar megcsúszik, szabad keze ökölbe szorul. Nem varázsolhat most, és minden felkészülés ellenére, ha megszólalnak, azt meghallhatják. Szerencsére a lovag vissza tud mászni, ő pedig fenn tudja tartani a mágikus energiák figyelését és vár tovább.

Auróra a gnómra vár. Először a közeledésünkre vár reakciót, ha semmi akadály, másodiknak Isenaar munkájára és annak a hatására figyel, ha az nem riasztja az őröket, akkor Auróra is megkapja a jelet.