A kúria és a környéke

A csempész barlang tisztogatása

Gerdor elsőként megy ki a sötét udvarra a felhős kora éjszakába. Felül a szekérre és megvárja, míg a másik kettő is kiér. Közben szorongatja a hivatalos iratot, ami lehetővé teszi a várt eredményt tekintve enyhén szólva is fél-legális akciót. Amint kiér a másik két bajtárs, már mondja is, hogy az úticél Székváros, ott majd ő megkeresi azt a Roger parancsnokot, bárki is legyen az. Mivel nagy és amúgy sem nagyon hagyja, hogy félbeszakítsák vagy feltartóztassák, hamar el fogja tudni intézni a hivatalos dolgokat, az után nincs más hátra, csak a jó kis balhé és a szajré. Marcust az úton oldalba böki, majd arra kéri, ha valaki mégis akadékoskodna, hogy ki is ő, mondja, hogy alapos családfa kutatást végzett és úgy talált Gerdorra, az ük-ük-ük unokatestvérére. Mondja, hogy érdekes történet, 15 emberöltővel el előtt az ősének az öccse északon gyereket csinált egy óriásnak és az ő leszármazottja a fél-óriás. Ez úgyis akkora baromság, hogy senki nem fog majd utána kérdezősködni.

Nyomozás a Bábmester után

Arcát a kezéhez bújtatja, mikor a fátyolént védelmező hajzuhatagot a füle mögé tűri. Szemét egy pillanatra lehunyja, hogy a puha érintést csendben ízlelgethesse egy darabig. Amikor újra felpillant rá, egy darabig kerüli a tekintetét. Nem szokta meg, hogy bárkinek is ilyen közelről mutogassa legféltettebb kincsét. Azt a kincset, melyben mind halandó, mint örökéletű az univerzum színeiben és forgatagában gyönyörködhet, S aki ezt egyszer megpillantja sosem feledi majd. Úgy ég bele a retinába mint a legcsodálatosabb álom, melyből senki nem kíván újra felébredni.
- Mind követünk el hibákat. Nekem is volt olyan tettem, amit már réges régen megbántam, mégis kénytelen vagyok együtt élni vele. - ujjai közé veszi a gyűrűt, S alaposan megnézegeti. Igen, biztos sokat ér a fekete piacon.. //:D// Mosolyogva vissza nyújtja neki.
- Csodás lehet a valódi szabadság érzését megízlelni, S hatalmas önkontrollról tesz tanúbizonyságot az, hogy minden alkalom után képes visszatérni a börtönébe. Nekem nem menne. Te keszitetted? - utal a gyűrűre, ha már a ékszerész családból származik. - Te is tudsz ilyeneket készíteni?
Fejét eldönti, hogy selymes bőréhez jobban hozzáférhessen. Az érintés pillanatában a szíve egy nagyot dobbant, majd folytatja a normális ritmusát.
- A történetünk hasonló, de nekem jóval könnyebb dolgom volt. Ahonnan én jövök, az észak legszéle, ahol csak néhány város van, viszont rengeteg szörnyeteg és démon. A családom volt a terület védelmezője, így az összes Fayeth kiskorától kezdve harcra képzett, és erős mágiára tanított. Soha nem hagyhattuk el a kastélyt, csak addig amíg valamit, vagy valakit le nem vadásztunk. Csak én látni akartam a világot és úgy döntöttem hogy felhagyok a felesleges öldökléssel, magam mögött hagyva az egész cirkuszt amit a családom csinál. Sokáig kerestek, ám amikor már nem csak ők, hanem az északi őrség is rámszállt, inkább letagadták hogy élek valahol hogy ne hozzak szégyent a nevükre. A sors fintora, igaz?
Neveti el magát, ahogy megcsóválja a fejét.

Nyomozás a Báb mester után

Anyag finom surlódásának hangja, nesztelen léptek zajára pillant ismét oda. Magába issza a földöntúli látványt, ahogy a hold fényével körbe ölelve, ezüst kontúrral mint egy kecses, túlvilági tisztaságú lény közelít felé, épp az ajkai nem nyílnak el a látványra. Akkor rebben meg a szeme, mintha hirtelen térne észhez, amikor az ölébe ül. Csak egy pillanatra néz a kézre, aztán mélybarna szemeit felemeli a nőre, fürkészni kezdi a szemét, kezeivel átkarolja a nőt, ujjai óvatosan fedezik fel gerincének vonalát. Az újabb történetet figyelmesen hallgatja végig, a vigyorgásra és a furcsán ragaszkodó mozdulatra, amivel összeérinti a homlokukat maga is elmosolyodik, de aztán kicsit visszakomolyodva emeli fel kezét, hogy (ha engedi) óvatos mozdulattal tűrje a haját a füle mögé, hogy a másik szemét is láthassa.
- Miért hagytad ott a családod? - kérdi, de aztán megkapja a maga kérdését.
- Nem tudom, van-e fóbiám, nem feküdtem azóta szarkofágba. Egyébként nem könnyítettem meg a dolgukat. A családom rendkívül elzárkózó. Ékszerészek vagyunk, üzletemberek, de nem utazók. A hegyekben a kultusz körében voltunk biztonságban. Ott éltünk jól. De én nem akartam egy sok holdas ketrecben élni. Szabadságot akartam, de nem adtak. Úgy hogy... szabaddá tettem magam otthon. - mondja, és úgy pillant el, mintha talán kicsit bánná a dolgot. Bár nem tudja, mit bán. Hogy megtette, vagy a következményeit.
- Öltem. - emeli fel tekintetét a nőre, a szemébe mondva az igazságot
- Sokat. Válogatás nélkül. Lehetett nő, férfi, aggastyán, vagy gyermek. Kedvemre vettem azok vérét, akik istenként tekintettek rám. Hullott a nyáj, gyengült a birtok, a belénk vetett hit. Végül úgy zártak be, mint egy állatot, amelynek előadtam magamat. - mondja iróniával a hangjában. Amikor a kezéért nyúl és megemeli, elengedve őt nyúl oda és veszi le magáról a gyűrűt, oda nyújtja neki, hogy megnézhesse.
- Draeganok vagyunk. A bennünk bujkáló lény ránézésre hasonlít a sárkányokra. Arról neveztek el minket régen, és azért ez a címerünk. Féktelen, mohó, veszélyes lény. Már régóta nem volt szükség arra, hogy érte nyúljak, és előre engedjem. Kicsit olyan, mint egy másik tudatállapot. Mintha nem csak részeg lennél, de hallucinálnál. Erős minden érzékem, de úgy egészen máshogy érzékelni a világot. Még méterek távolságából is nem hallom, hanem látom a vér pulzálását, nem kell hozzá közelebb érnem. - simít végig ujjaival a kecses nyakán oldalt, de látni szemein, hogy az éhség most nincs a gondolatai között.
- A legszabadabb, legfelemelőbb érzés abban a bőrben lenni. Nincsenek korlátok. Nincsenek társadalmi elvárások, nincs nyomás, nincs felelősség, nincs.. semmi. Csak a létezés öröme. Az állapot pozitívuma egyben a legnagyobb hátránya. Nincsenek igazi gondolatok. Egy félig ösztönlénnyé változom, amely úgy boldog, ahogy van, ezt pedig egy húsbörtönnek tekinti. - teszi kezét a saját mellkasára.

Nyomozás a Bábmester után

Lecsússzanva az ablakpárkányról indul el Marcus felé. Léptei eleganciát és felsőbbrensűséget sugallnak, ám mégsem merevek. Minden egyes lépése olyan lágy mint a hajnali szellő, mintha csak felhőkön lépkedne. Amikor mellé ér, lábait átveti a derekán és óvatosan az ölébe csúszik. Tenyerével felsimít a borostás arcon, szemeiben megcsillan a sajnálat és együttérzés.
- Tizennégy voltam, amikor megléptem a családomtól. Néhány év alatt keresett bűnöző lettem északon, holott a család halottnak titulált. Onnan keletre menekültem, mivel akkora vérdíj van a fejemben hogy a kúria tíz éves költségét fedezni lehetne belőle, így most itt vagyok nyugaton.. Ha szerencsém van, még megérem, hogy délre is elmeneküljek. Majd küldök hollót néha. - vigyorog rá, ahogy a homlokát az övének dönti.
- Szóval ha jól értem.. az helyett hogy neveltek volna beraktak egy nyamvadt koporsóba háromszáz évre? Mondd, nincs klausztrofóbiád? Ha velem tették volna, én biztos kitekerem az egész családom nyakát. Háromszáz év, az rohadt sok idő. Mikor szabadultál ki? Gondolom... A lény amely benned él sokat segített hogy túl éld az azt követő éveket. Hát ezért mondtad, hogy fiatalon sok badarságot csináltál .
Megragadja a kezét, S mostmár ő is jobban szemügyre veszi a pecsét gyűrűt.
- Mesélj még erről. - bök a családi címerre.

Nyomozás a Báb mester után

Elmosolyodik, ahogy a vacsorát emlegeti.
- Látod, ezért vagy te gyémánt. Akkor is az én belemet akarod tömni, ha nem kell. - neveti el magát halkan.
- Ha kell, egy hónapig is kibírom vér nélkül, hogy ne legyek vad. Attól függ, mennyit iszok abból az egyből, amit a karmaim közé kapok. - néz oda ismét. Igazából már túl vannak azon a szinten, amikor bármit is érdemes lenne titkolnia.
- Ha sokáig nem iszok sem történik semmi, legalább is nem halok meg, vagy száradok ki. Évszázadokat vészeltem át evés nélkül, az egyetlen hátránya, hogy... nos, van egy olyan oldalam, amely nem viseli jól az éhezést, és egy idő után akkor is átveszi felettem az irányítást, ha nem akarom. Vagy ha nagyon megsérülök, akkor is megjelenik. Mint egy utolsó mentsvár. A baj csak az, hogy rettentő nehéz abból az állapotból visszaverekedni magamat. Túlságosan szabad... túlságosan kötetlen érzés. - meséli. Mikor Seda kijelenti, hogy fejvadász, még hozzá a beépülős fajta, meglepetten néz rá, de nem azért, mert nem tartaná elég jónak hozzá.
- Ilyen egyedi küllemmel hogy nem ismer még ország-világ? - méri végig tüzetesen, kezdve a folyékony gyémánt hajánál, egészen a lábujjai végéig. A Csipkerózsikázásra ismét halkan elneveti magát.
- Nem. Csipkerózsika jobban járt nálam. Mennyit meséltem eddig a családomról? - kérdezi, mintha elfelejtette volna, hogy semennyit, közben pedig az ujján lévő pecsétgyűrűt kezdi figyelni.
- Mondjuk úgy, nem szerették, hogy lázadok. Háromszáz éven át egy olyan kőkoporsóba voltam bezárva, ahol a karomat nem tudtam behajlítani, hogy legalább az első néhány év után véget vethessek a saját kínjaimnak. - mormogja a gyűrűt nézve, aztán mint akit taszít, leengedi a kezeit.

Nyomozás a Bábmester után

Hümmögve mereng el, majd hirtelen felé fordul és az ablakpárkányra huppan. Egyik lábát felhúzva átkarolja azt, S úgy iszogat tovább.
- Mondjuk.. nem is lenne muszáj itt vacsoráznod. Rengeteg a kocsma és a kupleráj is. - megvakarja az állát - Úgy legalább össze tudod kötni a kellemest a hasznossal, S innen sem penderítenek ki minket.
Bár aztán az is olyan mindegy volna, van Székvárosnak annyi fogadója, hogy az is csoda hogy fent tudnak maradni egymástól. A telihold fénye gyönyörűen bevilágítja a szobát, hogy lopva végigmérje a férfit. Eddig hiába nézte őt, mégis olyan mintha sosem látta volna. A férfias markáns vonásokat a hold szűrt fénye kiemeli, ahogy a felcsúszott póló alól kikandikáló hasznot is. A hűvös szellő olykor meglibbenti az ezüst hajszálakat, melyek rakoncátlanul fonják körbe az arcát.
- Fejvadász vagyok. Ha nem iszok, vagy kockázok és kártyázok, embereket ölök. Hol örömlány vagyok, hol matróz, mikor mi a megbízás. - megvonja a vállát - Hogy érted, hogy kimaradt háromszáz év? Csak nem eljátszottad Csipkerózsika történetét?