A kúria és a környéke

Elveszett ereklyék


Ujjai a férfi vállán pihennek, hüvelykjével finoman belemasszíroz a csontok közötti izmokba, miközben lassan közelebb hajol a füléhez. Mozdulatai talán incselkedőnek hatnak, de azok akik a tenger szülöttjeit túl jól ismerik tudhatják, a közvetlenség, a másik aurájába való bepofátlankodás sosem állt távol tőlük, hanem inkább egyik legnagyobb védjegyükké vált, főleg ha eleget öntöttek már fel a garatra.
Az oroszlán bojtos farka tartja meg az aranyló nedűt, lötyköli a poharat, miközben a halvány vigyorra húzódott ajkak a vízszerűen mozgó tincsek közelébe érnek, de nem érnek hozzá. Bűzlik az italtól, a nőktől, különféle parfümök keverékétől amit még az alkohol vagy a tenger szaga is alig-alig tud elnyomni.

-Bárcsak maskara lenne, bárcsak végre levehetném magamról, de nem az. -súgja a hollófekete fürtök közé.- A kalóz átok, ami idáig üldözött. Végig szeltem a tengereket, elveszett szigeteket, elfeledett tornyokat, szellemjárta kikötőket, hogy újabb és újabb ereklyéket halmozzak fel, több szerencsétlenséget hozzak a magam és legénységem fejére csak azért, hogy ettől a rettenetes "maskarától", és a lelkemet a kalózkirállyal összekötő pecséttől megszabaduljak.

Megmozgatja kezét, melyen megcsörren egy régi, ütött-kopott arany karkötő. Azon halvány, régi anwari nyelven íródott szöveggel ami mára már kivehetlenné vált, ám mégsem az az, ami igazán Smith kapitányhoz köti, hanem a felkarján megpihenő tetoválás.
Ahogy Araty fordul a székkel, úgy hajol el tőle újra, karmos ujjait elvéve vállairól simít bele az azokat éppen érintő hajvégekbe.

-Házigazda? -nevet fel hangosan.- Én csak egy betolakodó vagyok, aki néha napján felbukkan hogy kutakodjon akkor, amikor már mindenki legmélyebb álmát alussza a kúriában. De te.. Otthonosan mozogsz itt. -szemöldöke kíváncsian megemelkedik, a farkinca vissza nyújtja a poharat a kezébe, majd megtekeredik mellette, mintha csak karjait fonná össze türelmetlenül, ugyanúgy ahogy gazdájra.

-Talán tudsz valamit? Csicseregtek a kúria madarai? -csapja le a hirtelen kiürített poharat a bárpultra, pontosan a fiú mellé olyan erővel, hogy az üveg azonnal végig reped az ujjai között.

Holdárnyék örökség

Már kora reggel kint van az istállóban. Napok teltek el azóta, hogy Liammel találkozott a kúria konyhájában, de az érzései, a kérdések, amelyek azóta benne motoszkálnak, nem hagyják nyugodni.

A kora reggeli fény sápadt sugarai alig világítják be az istálló belsejét, a párás levegőben a lovak lélegzete fehér felhőként gomolyog. Nyugodt mozdulatokkal tisztítja meg hátasát, de valami furcsa vibrálás mégis ott ül minden izmában. Az állatok is érzik ezt: néhány ló nyugtalanul kaparja patájával a földet, mások időnként idegesen felhorkantanak, mintha valami láthatatlan fenyegetés közeledne.

Egy pillanatra megáll, s ösztönei élesen jelezni kezdenek. Megmagyarázhatatlan nyomás ül meg a mellkasán, ahogy farkasvérű érzékei kiélesednek. Az ajtón túlról hirtelen zaj töri meg a reggeli csendet, valaki, vagy valami, közeledik az istálló irányába.

Tekintete az ajtóra szegeződik, teste megfeszül, felkészülve a váratlan látogató érkezésére.

Elveszett ereklyék.

-Milyen kár. - Felelte halovány csüggedtséggel, de ez sem szegte kedvét, nem volt szükséges a viszont szimpátia, anélkül is értékelte az érdekes társaságokat.
És tudta, hogy előbb utóbb a vándorok fülébe úgy is eljut a neve munkássága után, még ha csak más is nyitja a száját ehhez.

Talán csak a habitusa és a természetes tengeri bűz..
-Mit is mondhatnék, a kisugárzás a tengereké, mint minden azon lovagló vitorla bontónak, elhiheted nekem ha azt mondom megismerem már mindet, mint a rossz pénzt.

Emelte poharát a férfi felé barátian, mintha csak az összes hullám lovasról ugyanaz volna a véleménye, még ha nem is volt így és még csak szimpatizánsai sem különösebben voltak. De ó a legjobb bizniszek mindig a sötétlő tengerről érkeztek, és a megmagyarázhatatlan históriák amik oly nagyon szórakoztatták Äräty képzelőerejét.

A rumos üveg elemelkedése a pulttól nem vártan meglepi és onnantól azt a különös végtagot kezdi el szemlélni amivel újonnan ivásra hívták.
-Nahát, hát mégsem maskara?! Arról értesültem, hogy egyre nagyobb terük van a polgári életben, na de ember s kitsune románcát még csak elképzelni sem-!

Mondatát hamar be is fejezte levakarhatatlan elképedésével ellenben, sértést ugyan formálni nem tervezett s nem is akart, így gyorsan csak ennyit hozzátett:
-Hidd el ha mondom, léted egy legendával ért fel ifjabb koromban!

Természetesen elfogadta az italt, így még egy kört maguk mögött tudhattak az éjszakai fények között, s a beltéri fényszórások játékában.
Mindeközben csodálattal konstantálta, hogy újdonsült vándor ismeretsége úgy hajtotta fel egymás után az üvegeket mintha csak évtizedes sivatagi útjai végre egy óázist is szültek volna a láthatárra.
Ahogy az alkohol tömítette gyomruk szegleteit, úgy vált egyre álom szerűbbé a kúria. Kémiai hatások nem károsították elméjét, az már nem tartozott egzisztenciájához mint képesség, de az üres tér az este hangulatával valami igen ismerős emlékét ébresztgette régi álmából amit ha már szeretett volna sem tudott volna tisztán feleleveníteni. Biztosan egy ifjú emléke, egy görbe estével amit az alkohol már azt követő napon kimoshatott a memóriájából mint egy tanúskodó folt, egy rúzsnyom valakinek az elkallódott ingjéből.

Mire feleszmélt volna már ez az üveg sem húzta tovább mint sem korábbi testvére. Visszatért hát elcsodálkozása tárgyához, a borzhoz ki bár a holtakhoz is csatlakozhatott volna alkohol tartalmával, de mint egy hűséges katona fogadalmához ő továbbra sem adta fel a harcát a természet törvényeivel szemben.
-Minden elismerésem! - Taglalta gondolatai végszüleményét ahogy a szemközti pohár ide-oda való ingázásra figyelt.

-Kalóz élet Ey' ? -Vigyorintott csalafintán, biztos megint csak a különös humora, részeges kalózok és a "szórakozás elöli menekülésük". Talán mégis akad ami nem változik. -És ugyan mi fajta halál az mi egy kúria csendjébe üldözi a gyanútlant egy italra?

Ahogy elkacarászta a borz a mesét, ő csak némán kéklő szájára tapasztotta egyik mutatóujját, mintha igazán csak most tért volna be beszéd társa azon a terhes ólom kapun. A vállán vándorló kéz is megtapasztalhatta Äräty feneketlen mélységét amiből sosem apad ki az a víz mely felruházza sajátos megjelenését.

Ő csak fejét fordította a napsütötte kéz irányába, fülelve az elhangzottakra, mert a történet most ugyan jobban lekötötte és egyébként sem értett a felé irányuló közvetlenség okának felismeréséhez. Ahogy azt is nehezen szokta felismerni ha már nincs az emberek ínyére kéklő társasága.
-Elátkozott volna? Mikor én magam pont épp szívélyes házigazdának találtam!

Mint a zene füleinek, az ereklye utáni kíváncsisága fordította meg tengelyestül székét, mint egy virgonc gyerek akit a szomszéd fia játékra hív.
Tekintete legalábbis erről árulkodott, testtartása változatlanul a betanult eleganciát hivatott közvetíteni akármiről is volt szó.
De amint rákérdezett volna miféle kincsről is szól az a szóbeszéd, felcsillant egy játékos gondolat a tincs hullámok között és ehelyett sokat sejtetően csak lábat cserélt, mandzsettát igazított egy olyan mosollyal mint aki pontosan tudja melyik ereklyéről és a kúria melyik szegletéről is van pontosan szó.

-Nos, ugyan ki tudja mit rejtegethet egy régi rom régi falai.. poros hamvaival, hm?

Hazatérés otthonról

Mióta kimosta a tenger a számára sikeres menekülés után a palotából, Lyan hónapokig bújkált Scorpiával együtt. Először a Rorschachtól kapott barlangban húzták meg magukat, majd újra a Kúriában, végül még azt is megkockáztatta Lyan, hogy munkát vállalt a városhoz közel favágóként.

Így titokban élve, szabadságuktól megfosztva nem volt egy kellemes időszak, de mégis ott voltak legalább egymásnak. Vártak a csodára, mely végül valóban el is jött. A férfit, aki elől bújkáltak, Sir Cercul Geallova Tretoiont elérte a végzete, és végre újra kiélvezhették üldözöttei a szabadságot.

Egy hosszú, kellemes estével ünnepeltek, azonban, mint másnap reggel kiderült, mindkettejüknek más terveik voltak a jövőt illetően. Lyan, mint első közös estéjük után, most is egyedül ébredt, egy Scorpia által hagyott levéllel maga mellett a nő helyett. Ha nem érte volna váratlanul a dolog, az abban megfogalmazott kedves szavaknak nagyobb jelentőséget tulajdonított volna, így azonban újdonsült örömét azonnal átvette a mély szomorúság.

Először sietve elhagyta a Kúriát, hátha csak álmodik, vagy valaki át akarja verni, majd az erdőt járta egy napon keresztül, hátha megtalálja Scorpiát, vagy a nyomát, majd végül el is tévedt. A keresés közben harag is gyúlt lelkében, mely végül még a szomorúságnál is erősebbé vált. A vegyes kellemetlen érzelmek bizony rávették, hogy az erdő azon részét, amiben épp tartózkodott, elpusztítsa. Igyekezett a lehető leghangosabban az összes általa ismert szitokszóval illetni az isteneket, hiszen találnia kellett valakit, akit okolhat a történtekért. Közben eddig visszatartott bő könnyeit is kiengedte. Talán gyerekként sírt utoljára, és most se érezte érettebbnek magát, ahogy mágikus tudásával kiborogatta a fákat gyökerestül, egymásnak vágva őket, egy nagy környi pusztítást hagyva maga után.

Amint kimerült, elterült a földön, halkan nézve az eget, végre elgondolkodva a tettein. Az általa oly nagyra tartott logikának most épp ő mondott ellent. Végül csak fel tudott tápászkodni, hogy ne fagyjon meg a semmi közepén, és ahogy elindult keresni valamilyen támpontot, kénytelen volt realizálni, hogy kedvese nem fog visszatérni, és a levél valóban tőle származik. Érti, hogy nem személyesen akart elbúcsúzni Scorpia a távozása előtt, lehet nem ment volna neki úgy, de ez Lyan fájdalmán nem sokat segített.

Még egy napnyi bolyongás után visszajutott a Kúriába, ahol szerencséjére senkivel nem találkozott épp akkor. Felmelegedett, evett, ivott, fürdött, majd lefeküdt aludni. Nem tudja mennyit aludt, de lehet egy egész napot is kihagyott álmaiba temetkezve. Ébredés után már jobban össze tudta szedni gondolatait. Most, hogy szabad, neki is elsőnek a családját kellene meglátogatnia, hogy meg tudja mutatni nekik, mégis életben van, és persze, hogy el tudja magyarázni, mi is történt vele.

Eltervezte hát utazását, majd a favágóktól elköszönt egy kocsmázós este kíséretében, hol bizony egy kis verekedésbe is bele keveredtek pár matrózzal, aminek lehet épp ő volt az oka, dehát az ittas állapot nem segített abban, hogy el tudja fedni érzelmeit. Fájó rúgás- és ütésnyomokkal, de nem komoly sebekkel ébredt másnap, és üres gyomorral, mert a később túl soknak bizonyult kiadott ital minden mást is vitt magával.

Végül, amint készen állt rá, elhagyta hát a Kúriát, az otthonát, hogy haza menjen. Búcsúzni senkitől nem volt kedve, bár nem is nagyon volt kitől. Egyetlen levelet hagyott hátra annak, kit a hely úrnőjének érez, hátha mégis valaki keresné. Hosszú lesz az út, és nem tudni mikor fog visszatérni a fővárosba.

A kiképzés

Mindegy Motyogja maga elé, amikor Caly ki akarja húzni belőle a mondat második felét. A lány kis beszédére aztán kihúzza magát, a fintor eltűnik arcáról.
Erős vagyok és harcolni akarok! Ismétli Caly után először kimérten. ERŐS vagyok és HARCOLNI akarok! Ismétli meg határozottabban, arca megkeményedik, megnyomja a szavakat. ERŐS VAGYOK ÉS HARCOLNI AKAROK! A végén már kiabál, bár nem a lány arcába, hanem a domb felé fordul. Ennek hatására két dolog is változik, az egyik az, hogy erejét nem tartalékolva indul neki, és habár visszaérve teljesen ki van fulladva, egyetlen panasz sem hagyja el a száját. Figyel Caly szavaira, és ahogy mondja, úgy bólogat, és próbálja rögtön követni is a tanácsokat. A vödrök új súlyát próbálgatja kicsit, majd szó nélkül biccentve újra megindul, megint nem kímélve magát. A lány azt láthatja, hogy a technikája egy fokkal javult, de tempója lassult. Haja rátapad fejére az izzadságtól, és ahogy visszafelé jön lefelé a dombon, ahol már Caly láthatja, egyik lába összecsuklik, és térdre esik. A vödrök a földön csattannak, de szerencsére nem borulnak ki, csak egy-két kő esik ki belőlük. Erőlteti magát, és pár másodperc múlva már talpon van, csak hogy pár lépés után a másik lába mondja fel a szolgálatot. Ezúttal az egyik vödör megborul, de sikerül megakadályoznia, hogy teljesen eldőljön, így csak a kövek felét veszíti el. Újra azonnal tápászkodni kezd, és tovább indul, de észreveszi, hogy a lány és a cél helyett már csak homályos foltokat lát. Nem kell hozzá több, mint pár méter, hogy kacsázó léptekkel meginogjon és teljesen eldőljön, kezéből kiesnek a vödrök. Eszméleténél marad, de láthatólag nem teljesen van tudatánál.

A kiképzés

Caly nem türelmetlen, hagyja, hogy a fiú nyugodtan egyen, addig ő, mint nyuszi, ül a fűben, nem sietteti a másikat. Viszont amint amaz az utolsó falatot is lenyeli, nem rest kiadni neki az útját. Mármint felfelé, a félig teli vödrök súlya alatt.
Bár a kiejtett szavakra meglepődik, kíváncsian várja a mondat végén, azt a fiú elharapja, épp úgy, mint imént a perec utolsó darabját.
- Ha mondani akarsz valamit, akkor mondjad érthetően! Ha nem, akkor nyomás felfelé! - Tapsol kettőt szigorúan.
- Mi az, hogy sajnos? Miért nyavajogsz úgy, mint egy nyámnyila? Te itt most nem nyámnyila vagy, hanem harcolni vágyó, erős félelf! Mondd utánam! Erős vagyok és harcolni akarok!! - Addig nem engedi útjára, míg ezt nem ejtette ki vele legalább háromszor.
Várja, várja, míg visszajön. Addig egyik kését pörgeti ujjai közt, majd mikor ezt is megunja, a füvet kezdi tépkedni maga mellett. Azonban megpillantja a fiú közeledő alakját, ugyan azt kívánja; bár ne tette volna! Amikor visszaér elé, felpattan, ciccegve körbejárja.
- Borzasztó a futó technikád. - Kezdi. - A térdeidnek ruganyosnak kell lenniük, a kezeidet tartsd közelebb a testedhez, még akkor is, amikor valami van bennük, most épp vödör. Kicsit dőlj előre, így a súlypontod előre helyezed, könnyebben fogsz tudni gyorsabban futni. - Adja ki az instrukciókat, majd a kőhalmokhoz megy és ő maga teszi tele a vödröket, míg a fiú tartja őket.
- Jó, most ezzel csináld meg ugyanezt a kört! Gyerünk, lássam! - Ha a fiú szó nélkül, vagy legalább kevesebb nyavajgással elindul, akkor Caly visszatelepedik ugyanoda a fűbe és magában számolni kezd.