Királyi udvar

Egy kivételes vacsora - 5. rész
Helyszín: Az Elbior Estelle az uradalmi negyed szomszédságában

Az előtte ülő csinos kis nő pimaszságára csak egy elnéző mosoly és apró fejcsóválás a válasz. Ő tudja nagyon is jól hogy a tündökletes szempár huncut csillogása és a nagy szája mögött, férfiak vonatkozásában viszonylag kevés gyakorlati tapsztalat, ellenben a vágyódás biztos csírája húzódik meg. És ez nagyon is jól van így. A nők ösztönösen tudják és érzik azt legtöbbször, hogy meddig kell feszíteni azt a bizonyos húrt, hogy a férfiakat az ujjaik köré csavarják és az őrületbe kergessék. Vagy mégsem mindig?

Nem derül ez most ki, hiszen az alkalom nem kedvező a pimaszság felgöngyölítésére sem az édes elégtételre. És annak a kérdésnek feltevésére sem, ami azonnal felvetül a férfiban, de bölcsen inkább hallgat. Eljön az idő és pillanat majd erre is.

A lány elismerő szavaira megsimogatja annak kézfejét, és csibészes kis mosoly jelenik meg arcán.

- Őszinte leszek mint ahogy mindíg az voltam Adlana. Fiatalkoromban a nőügyeimmel éppen elég gondot, és időnek előtt lévő ősz hajszálakat okoztam szüleimnek. Atyám hűvösebb vérmérsékletű révén néha óva intett, de legtöbbször csak eltűrte ezen kalandok kellemetlen vonzatait. Amikor tudott még ki is mentett a pácból... és falazott nekem. Anyám viszont... - kortyol a borba vidáman.

- Anyám minden alkalommal mikor egy nemes kisasszonnyal hírbe hoztak, vagy tettenértek, vagy hasonló nem túl dicső tettek megestek... szóval minden alkalommal a templomba akart kergetni engem, bűnbánatra és vezekelni. És fohászkodott az égiekhez hogy találjak végre egy rendes feleségnek való menyecskét. Lehetőleg szelídet, engedelmest, és nemesi származásút. Apám adta volna alább is, csak legyen vége a botrányaimnak végre.. - kortyol újabbat a borból elégedetten.

- Egyszóval az ilyen elvárások igencsak messze voltak a realitástól amit én szolgáltattam a szüleimnek. Hogy felőled mégis mit gondolnának... ha élnének még, nos, inkább rád bízom ezek után - hallgat el végül.
- Azt hiszem leginkább azt várnák hogy végre megállapodjak. - bólint kissé hogy szavait alátámassza kellőképpen.

Majd csodálkozva néz Adlanára:
-Nem feltétlenül így értettem. Számomra ismeretlen az effajta erőszak, a családban sem volt rá példa. Én inkább arra gondoltam hogy hiába pedigrés valaki és rendelkezik szép hozománnyal, hatalmas birtokkal, ha olyan kusza, veszélyes az élete és nyughatatlan mint én akkor nem feltétlenül elsőrangú férj-jelölt.

Majd kissé hátradőlve hallgatja szíve hölgyét ahogyan szüleiről mesél. Figyel rá erősen, nem csak azért mert kíváncsi mindarra amit mond, hanem azért is mert ahogyan meséli az is gyönyörködteti egyben.

- Akkor neked is szerencsés gyermekkorod volt úgy gondolom. Bááár.. ez számodra közel sincs olyan messze mint nekem. - biccent és újabb szemtelen kis mosoly tűnik fel arcán.

- És igazából tudom nem illendő ilyet kérdezni, de nagyon érdekelne vajon mégis mennyi idős lehetsz valójában Adlana ? - játszadozik ujjaival a lány keze fején, majd a poharát ajkához emeli de tekintetét nem veszi le a Adlanáról.

- És a szüleid véleménye is igazán érdekelne. Szívesen megismertem volna őket... - néz mélyen a lány szemébe mintha a választ onnan is kiolvashatná.

[Szellem - Gnomisztikus kalandok - After]

Átható tekintete megáll a gnóm, eltöpreng a kiszámíthatóságának természetén, de végül nem szól. Hiszen a legtöbb számítás az emberi természet érzelmi részéből fakad, és bár őt gyakran vádolják egyszerűséggel, mégis összevetve egy emberrel szemben valóban kiszámítható. - Kíváncsi lennék ez a nehezen kiszámíthatóság szórakoztatott-e téged, vagy utáltad - vénségére már ez is érdekli, és szórakozottan bólint. Fizikai tényként tapasztalja, hogy a gnóm sem olyan befolyásolható, mint az emberi lények.

Ezt mondjuk nem bánja, túlcsordult az emberi lények érzelmeivel ezen időkre, különös felfedezni magában a szívesen maradás érzésének halovány, gyorsan kifakuló lenyomatát.

- Miért véded a kúria lakóit, ha nem valami elfajzott tisztesség-elgondolás miatt? -kérdezi letelepedve. Az ujjai talán izgágák, de ő maga egyáltalán nem az, ősz szempilláit leengedve csak egy résen keresztül lesi a gnómot, így védve meg túlérzékeny szemeit a mágia meleg fényeitől, a kis csúfság gyors kézmozdulatait látva előrehajolva koncentrál, mert a kíváncsiságot nem pusztították ki belőle a mesterei, főleg, hogy valamiképpen kötődik ehhez a varázslathoz, bár csak fintorogva tűri a fejében a fájdalmat, ami lassan ellepi az érzékeit.

Mások bizalomnak nevezhetnék, hogy nem pattan fel és nem tiltakozik, amiért Oswalt nem figyelmeztette, de ez csak a fenyegem megszokása. Nincs varázslat fájdalom nélkül. Nincs eredmény kínlódás nélkül. A két óra próbája a türelmén nem kezdi ki annak falait. Felhúzva az egyik térdét az állát ráfektetve szunyókál, de amikor Oswalt megszólal, teljesen éber ciánkék szemek néznek rá.

- Hogyan aktiválom? Rá kell tennem az érző lényre ahhoz, hogy feltöltse magát, megteszi magától, vagy elég a közelben lennem a kiszemelthez? -a szája szárazzá válik az izgatottságtól, egy új fegyver, amilyen nem volt még a kezében mindig is megérdemli a félelf figyelmét, feltérdel a rúnakör peremén, elvéve az ékkövet megnézni a formáját, rákulcsolva az ujjait kiterjedését, súlyát latolgatja, belenéz a zárványaiba.

- Mi történik a személlyel? Üressé válik? Hogyan védi a tudatom? -a hüvelykujja végigsimít a kövön. Ráfér arra a tudatra a védelem, nem kérdés, bólint, az asztrális csapást el tudja képzelni, beleborzong az érzelmi ágyú kifejezésben. Két rossz dolog házasítása egyetlen szókapcsolatban kifejezetten borzongató képet erősít fel, a sebhelyes szájzuga assztimetrikus mosollyal jelzi, hogy ezt a részt nagyon is érti. Ott vannak a tőrei a vérontásra, de egy érzelmi hullám, egy félelemhullám hatását meglovagolva olyan előnyhöz juthat, ami biztosan célba juttatja a csapást.

- Belőlem éhen halna, csúfság -a hangsúlya most kedvessé teszi ezt a szót, mintha nem is jelentene semmi mást, mint a gnómot.- De ez a város mindig gyászol vagy szerelmes, nem tűnik nehezebbnek gondoskodni a szükségletéről, mint a sajátjaimról... de mi történik, ha nem etetem? -nem mintha szándékában állna, de van valami Oswalt szavaiban, ami arra készteti, hogy ezt a fontosnak vélt kérdést is feltegye.

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]

- Azért figyeltelek, mert te nem vagy olyan kiszámítható, mint a többiek. –
Motyogja pakolás közben.
- Minden lény mást tart gyönyörűnek, undorítónak, vonzónak… Az érzéseink változnak és változóak. Ami ma gyönyörű, évek múltán, vagy egy fejbe kólintás után már lehet, hogy nem lesz az. Ezért nem igazán érsz célt nálam a játékoddal. Én jobbára nem hagyatkozok az érzelmeimre. Számítások, logika és észérvek vezetik céljaim többségét. –

Nem szokott magáról beszélni. Sokan persze ezt szomorú dolognak látják, gyengeségnek érzik, de Oswaltot nem igazán érdeklik mások. Századik éve felett már máshogy figyeli a körülötte nyüzsgő tömegeket. Az emberek gondolatait meg tudja érteni, de fordítva ez már nem igaz. A félelfnek talán csak játék az érzelmek húrjainak pengetése, de a gnómnak mára inkább a munkájával járó unalmas rutin.

- Mi mind valaminek, valakinek a játékai vagyunk. A hatalom, ami talán feljebb emel a metaforikus ranglétrán. A tisztességet pedig ne keverjük ide, jobb, ha egyikőnk se keveredik a tisztességről szóló beszélgetés közelébe se…-

Megkapta a választ, amire várt. Amikor vendége abbahagyja a varázslathoz szükséges holmik piszkálását és leül, belekezd. A barlang mágikus fényei eltompulnak, a varázsbot pedig a kezébe lebeg. Jobbja melegfehér színnel derengő rúnákat kezd írni a levegőbe olyan gyorsasággal, amit a kalamoni gyilkost is meglepi. A meglepetéseknek azonban nincs vége még. Kraszna tudatára egyre növekvő nyomás telepszik. Mint amikor hegymászás közben a magasban bedugul a füle. Látása homályabb, a hangok torzabbak, bőrén a szőrszálak égnek állnak. Az érzések azonban hamarosan elmúlnak. A hatalom, amit a gnóm mozgat, az ékkőben koncentrálódik, de a varázslat még nincs kész. Formát, célt kell beleplántálni, ha nem jól alakítja ki ezeket, könnyen instabillá válhat az ilyen holmi.

Krasznának úgy két órát kell várnia mire a gnóm művét a kezében tarthatja. Oswalt pedig magyarázni kezd.

- Érintés útján működik. Az áldozat, vagy áldozatokból ki tudod szipolyozni az érzelmeket, de ez függ az érzelmektől. Egy szerelmes férfi, egy gyászoló anya érzelmei erősebbek. A szipolyozás időbe telik. Nem gyors művelet. Az ékkő nagyjából egy személy érzelmeit tudja kiszipolyozni teljesen és tárolni is képes. Persze játszhatsz több személlyel is, ha nem akarsz feltűnő lenni. Amikor jóllakott a medál, azt meg fogod érezni. Amíg jól van lakatva, addig védi a tudatodat és ha akarod az elraktározott érzelmeket fegyverként is használhatod. Koncentrálva egy személyre egy asztrális csapást tudsz mérni, de ha nem koncentrálod, akkor magad körül tíz méteres körben egy asztrális csapással tudsz előnyhöz jutni. Ezekkel a támadásokkal nem fogsz megsebezni senkit se. Ez amolyan érzelmi ágyú. A támadóid depressziót, melankóliát, félelmet, vagy éppen ellenkezőleg vágyat, gyönyört, katarzist élhetnek át. Ha meglévő érzelmet erősítesz tovább ezzel, olyan végeredményt érhetsz el, amit el se tudsz képzelni. Harc közben is hasznát veheted, de ez nem csak egy fegyver. - A leírás végén elhallgat Oswalt. – Ahogy te, úgy ez az eszköz is egy parazita. Mindig éhes és etetned kell. Ha jóllakatod, se marad úgy sokáig. Persze a saját érzelmeiddel is táplálhatod, ha volnának ugye… -

[Szellem - Gnomisztikus kalandok - After]

Ciánkék szemei összehunyorítanak, ahogy a gnóm dicséri, végigsimogatja szóval, mint egy rosszaságon kapott, de amúgy jó kutyát, mintha azzal akarná megakadályozni, hogy egy alkalmasabb pillanatban belekapjon a kezébe, vagy máshol harapjon belé. Nem érinti szíven a lebukás, elbiccenti a fejét és helyeslése jeléül aprót, lassan bólint.

Nem ezeknek a játékoknak a nagymestere, de nem tagadja meg a saját kártékony természetét. Nem tagadhatja meg, hogy mást nem tud érzékelni, a finom árnyalatokat a kevésbé súlyos gyilkosságok között, a jóérzés apró vigasztait, a bűntudat elfogadásának gesztusát. A világában nincs nagylelkűség, nincs megbocsátás, nincsenek felszabadult pillanatok, nem értelmezhetőek, de a fájdalom, a kétely, a keserv annál inkább pont, ahogy azt Oswalt felsorolja.

Megnyalja sebhelyes, száraz száját, mintha ott keresné a megfelelő szavakat.

- Undorral figyeltél... de azért csak figyeltél -horkant fel csendesen, féloldalas mosoly marad a száján.- Idővel megszeretnéd, mert ahogy ölök az gyönyörű - csendesen mondja, az önérzete felvillan, ahogy a gnóm róla beszél hirtelen látszik, látja magát a szavaitól, tükröt állít, és nem csak a feladat lesz benne, a vágyakozása a sötétség után, a vérszomj monoton dobogása benne, hanem ott lesz ő is.

- Ha egyedül vagyok nem élvezhetem ki annyira, nincs aki figyeljen helyettem. De nem volt... unalmas - átható tekintete a gnóm arcát fürkészi, hogy lássa, hogyan reagál a gondolatra, hogy valami olyasmit figyelt, ami szórakoztatta és lekötötte a Fúriát, és csak a belénevelt kötelességtudat, hogy a fókusza a feladaton legyen és ne az ölés mámorának kiélvezésén akadályozta meg abban, hogy ennél több jelét lássa a vérgőzös eufóriának. Kutatja a pillantása, hogy összeborzad-e ettől, mert bár legukott, még mindig a játékot játssza.

A fejét fordítja utána, ha a sérült kis fickó mászkálni akar.- Kétség kívül odalent volt a legjobb. Az a dolog... -elharapja a szót, mert nem igazán tudja hogyan méltassa a borzalmasságát, ami megkarcolta, ami nyomott hagyott az öntudatának fehérségében, a gnóm mondja jól, neki megvannak a szavai és ezért egy kicsit tiszteli, és egy kicsit nehezményezi, hogy az elutasításra használja őket.

- Nem kellene provokálnod arra, hogy próbáljam visszaszerzeni ezt a reményt azzal, hogy valami módot keresek arra, hogy visszatérj hozzá -az önpusztítás volna, ami nem megengedett a számára, mégis van benne valami viszketően kívánatos, amitől fel kell sóhajtania, miközben a figyelem elterelődik róla. Feltápászkodva követi a mágust, egy kóbor macska kíváncsiságával oson utána nem azért csendesen, mert szükséges volna, de mert így szokása.

- Nem vagyok a komád, hazugságok mestere -mormogja, de oda sem figyelve, mert a holmikat bámulja, némelyiken az ujját is végighúzza, ha nem cicceg rá a gnóm, a formák és vésetek ingert jelentenek az ujjbegyén, a látása és szaglása mellett bővítik a benyomásait, és az üresség, amit a csúfság emleget azt kívánja, hogy töltse fel ezekkel.

- Mi ferdíthetünk, mert élünk, ők meg már halottak, nem beszélnek arról neked, hogy védelmezésre esküdtek fel, valódi ellenség ellen, nem pedig azért meghalni, hogy új játékod legyen, nem álltak kurvának. De a nézőpontod ahogy változik, úgy kerülsz egyre távolabb attól, amit tisztességesnek hívnak. Tetszik - viszonozza a nehezen értelmezhető bókokat, mert ami neki tetszik, talán arra mondják azt, hogy rossz?

- Parazitaként a magam örömére... ez azt jeleti, hogy táplál engem? -kíváncsian villannak ciánkék szemei a csúfságra, lekuporodik a rúnakörön kívül, a mágikus bot árnyékában egészen pontosan, onnan lesi, hogy mit csinál. Esze ágában sincs visszautasítani a kétes ajándékot, még ha ez azzal is jár, hogy a gnóm a saját mágiáját keresve a nyomára akadhat, ha nála van a nyaklánc.- Nem akarok érzéseket erősíteni, így sem tudok velük lépést tartani... és parazita vagyok.

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]

Széles mosollyal dől Oswalt kicsit előrébb. A gnóm sunyin élvezi a kalamoni játékát. Fondorlatos kis félelf a maga módján, csakhogy most gnómjára akadt. Felül és végigméri a gyilkost. Nincs szüksége mágiára a további kutakodáshoz.
- Jól játszod ezt. Feltűnt már ez előtt is, de most először próbálod ezt a trükköt velem. Ez maradt már csak neked talán? Ebből tudsz csak egy pár csepp örömöt kifacsarni? Így már azt hiszem világos lett még néhány dolog. Szadista parazitaként szívod mások kínját, gyötrelmét és keservét, így juthatsz csak pár cseppnyi örömhöz? Nem mondom, hogy meglep, hiszen láttalak, ahogy gyilkoltál a palotában. Most először figyeltelek a szemeiden át, és igen, undorral figyeltem, ahogy végzed a dolgod. Bár e feladat nem hozott számodra örömet, mert kényszerből végezted a dolgod… Vagy… Netán azért mert számodra csak testmozgás volt és a halott belsőd nem tudott még étvágyat se összehozni a kötelező rutinmunkára. -

Feltápászkodik. Lassan, peckesen Kraszna körül járkálva kezd monológjába, miközben gondolkodva szakállát simogatva beszél.

- Segítettelek. Előnyöket, kiskapukat adtam. Unalmassá és semmilyenné tettem a vadászatodat. Viszont odabenn más volt a helyzet. Az átverés nem volt túl meglepő, de a benn lakozó ismeretlen olyat mutathatott, amit sose láthattál. A benned ébredt torz reménysugár viszont elapadt, amikor ismét csalódnod kellett, hogy nekem csak egy újabb mütyür kellett, és nem pedig az ott benn. Mikor rájöttél, hogy elvesztettél egy olyan valamit, amit képes belőled kiváltani valami fajta érzelmet, ismét csak az üresség maradt a számodra…-

Felcsillan a tekintete. Faképnél hagyja a vendégét és halkan sziszegve a fájdalomtól elbattyog az egyik asztalhoz. Motyogva sorolja magának, amikre szüksége van és végre Kraszna kobakjában felmerülhet a kíváncsi kérdés, most meg mit talált ki ez a vakarcs…

- Nézd komám. – Nagy halom holmival tér vissza, amiket a rúnakör körül kezd pakolászni. – Egy Illuzionistával van dolgod. Nevezhetsz, képmutatónak és mondhatod, hogy hazudok magamnak. Ezek nekem a reggeli rutinok. Gnóm vagyok az emberek között sok évtizede és már a cifrábbnál cifrább sértegetések is unalmasak. Azt mondod a szerzeményem megszerzésének örömét a kiontott katonák életével fűszerezem? Néhányat megmentettem és néhányat halálra ítéltem? Tudom, mire játszol és igazad van részben. Te is ferdítesz, mint amikor én azt állítom, megmentettem néhány katonát. A katona, a harcos, a testőr, a fejvadász, a lovag harcol, küzd, és egyszer legyőzik. Elvágott torok, hősi halál, mindegy. A palotaőrök katonaként ezt a véget kapták tőlünk. Aki kardot ragad, ritkán teszi azt le tisztán. A lebegő világban ezt úgy mondják, aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, ha megbasszák. –

Arrébb hessegeti a rúnakörnél tébláboló kalamonit, hogy miután szétpakolt, munkához lásson. Fájdalomtól nyögdécselve ül le a felfestett körbe, majd leakassza a nyakából a Krasznát irányító rubinmedált.

- Talán adhatok egy hitvány kis ajándékot mégis csak. Parazitaként magad örömére fordítanád mások keserűségét, vagy inkább hatni óhajtasz, hogy mások bánatát, búját, baját felerősítve élvezhesd a nyomorúságukat? A rubin a véreddel már hozzád van kötve, de ahelyett, hogy csak úgy megszüntetném a varázst, átalakítom neked gusztusod szerint. -

[Szellem - Gnomisztikus kalandok - After]

Kedveli az ilyen viselkedést, mert bármit is állítson Oswalt a különbözőségeikről, embertelenségében még mindig több a hasonlóságuk, mint másféle emberekkel. A hatalom tette talán hideggé és zárttá a gnómot, de mégis látta már nyitottnak és dühösnek néhány árva sorsa miatt, elkeseredettnek a leprások tetemei felett mágiát nem sajnálva arra, hogy megadja az égő végtisztességet az elhaltaknak...

Nem ismeri, de tud róla dolgokat, amik elegek ahhoz, hogy a figyelmébe emeljék a kis csúfságot, bár úgy tűnik, nem igazán akarja ezt a ciánkék figyelmet a magának tudni.

- Képmutatás, ha azzal áltatod magad, hogy élvezni a szerzeményed nem ugyanaz, mint örülni az elvett életeknek, hiszen az egyikből egyenesen következik a másik - a hangja rekedt, kissé előrehajol, a sarkán ülésből felemelkedik, megtámaszkodik a karosszék karfáink a gnóm körül, mert így felemelkedve jobban érzi, hogy valahol az erőnléte ott maradt a tér egy számára teljesen ismeretlen szegletét elfoglaló rúnakamrában az aquirral.

- Te azt hazudod, hogy megmentetted őket, én úgy mondom, halálra ítéltél másokat, mert mohó vagy, de ez rendben van nekem -féloldalas mosolyra húzva sebhelyes száját egyáltalán nem fest jól, eltorzítja a vonásainak amúgy is megkérdőjelezhető harmióniáját. A szemében felizzik valami halvány kétely, mert ezek a szavak kellenének, hogy jellemezzék, de nem elég éles, nem elég éber, nem tart szünetet, mégsincs elég feladata, és megpuhult a széleken, kellemetlenül.

- Úgy tűnik nekem, másfajta segítségem nem kell. Küldj akkor az erdőbe. A tó közelébe, ahol a sziklás partja van. És ha legközelebb nem fér bele, hogy fizess azért, hogy embereket öljek a kedvedért, akkor egyszerűen kérj meg. Megfelelő fizettség nekem, ha láthatom, hogyan egyensúlyozol ezen az erkölcsi pengeélen -és főleg, hogy bukik el egy nap.