A kikötőnegyed

Démonvérű és Vérbestia

A mondat első fele egészen Sedasan kezdődik, de amikor oda jut, hogy kihagyni az alkoholt, akkor megáll, és úgy méregeti a másikat, mintha azt akarná eldönteni, hogy beteg-e. Még a kezét is hozzá érinti a homlokához, hogy megnézze, nem fűti-e a testét láz.
- Egy pillanatra úgy értettem, mintha épp felajánlottad volna, hogy kihagyjuk az alkohol adagot reggel. - mondja viccelődve. Egyébként is csak a nő miatt isznak, tekintve, hogy ő nem tudja ezeket megemészteni, és semmilyen hatással nincsenek rá.
- Miattad vagyunk itt. Ha nem iszunk, legalább eszel. Azt a könyvtárban nem lehet, különben agyonvernek minket egy vaskos lexikonnal. - somolyog.
- Sebed hogy van? - kérdezi aztán a hasa felé pillantva, majd tovább indulva, de ügyelve arra, hogy ne hagyja le a nőt.

Démonvérű és Vérbestia

Seda csak csavargatta az egyik hajtincsét úgy lányos zavarában, amíg azok ketten majd szétszedték egymást odabent. Különben sem érti mit parádézott annyira a fogadós, amikor a lányaiból végül mégsem lett vacsora, hiszen ő volt terítéken.
A lágy szellő meglibbenti a haját, ahogy kicsit sántikálva ugyan de sétál mögötte. Mélyet szív a kikötő friss és kicsit halszagú illatából ahogy figyeli az egyik elhajózó monstrumot.
- Úgy tudom itt is van egy kocsma, de ha kihagynád a reggeli alkohol bombát, akár a könyvtárba is mehetünk.

Démonvérű és Vérbestia

A rekkenő hőségben a tengerről érkező friss fuvallatok segítették lépteit. Reggel igen goromba módon kérték tőlük vissza a szobakulcsot, és amikor az enyhe megjegyzést tett arra, amiért a mellette álló nő az ő lányait ajánlgatta fel enni és egyébként se lehetett aludni, lendületesen beszólt a fogadósnak, hogy "ha irigykedsz, akkor nagyon szívesen felcsaplak a pultra, hogy úgy visongj akárcsak a disznó, ami vagy", ezzel pedig úgy felhúzta az egyébként is paprikás hangulatú fogadóst, hogy majdnem kisebb verekedés tört ki. Némi izgalom után, a melegre, és ivászatra való tekintettel a kikötőbe tartottak, reggeli - és alkohol - reményében.

A talizmán nyomában- Oswalt kalandja


Az érme egyszerűnek és unalmasnak látszott. Csakis Isenaar miatt nem szabadult meg tőle azonnal. A tény, hogy mágikus, nem töltötte el túlzott izgalommal elsőre. Ha unatkozott, ezzel játszott. Dobálgatta, pörgette, még egy egyszerű, ám de látványos kis bűvésztrükköt is kitalált vele, mire észrevette a változást. Egy kellemes tavernabéli este során pár fáradt és idegen (azaz semmit sem sejtő) kalandozókkal kártyázva, éppen mikor egy jól sikerült blöffje miatt mindenki betolja az összes tétet, észreveszi az érmén a kalapos figura kacsintását. Az ismerős jelet látva elhúzza a száját és felveszi az érmét.
- Hé! Mindent vagy semmit! –
A szavakra csend telepszik a fogadóra, viszont a gnóm nem erre figyel. Forgatja az érmét és észreveszi a feliratot. „ Keressen engem, a bajban.” Mormolja halkan és zsebre teszi az apró vackot. Erre az egyik kalandozó feláll, és fenyegető hangon megismétli.
- Azt mondtam hogy mindent vagy semmit! –
Majd a keze lassan kardja markolata felé közeledik. Ekkor egy kéz érinti meg Oswalt vállát. Jean arca nyugodt, de szemeiben kíváncsiság csillog.
- Oh! Elnézést… Elméláztam picit. –
Jean egyik szemöldöke megrebben, ahogy a töpszli gnóm leteszi a kártyákat.
– Akkor mindent… -
Feleli és elkezdi a nyereményt magához húzni.
- Köszönöm a játékot uraim, de most mennem kell. –
A három másik összenéz, majd utána gyanakvóan Oswaltot figyelik.
- Csaltál! –
Sziszegi az álló kalandozó és rámarkol a kardja markolatára.
- Ugyan már uraim. Ez csak önöknek újdonság.–
Mondja a gnóm, miközben a nyereményt elkezdi a táskájába pakolni.
– Nincs most időm a verekedős részéhez, de lássák, hogy nem vagyok szívtelen, adok egy apró vigaszdíjat. –
Azzal a táskából egy díszes kis ládikát rak az asztalra. Ekkor a fogadóban páran felállnak és elindulnak kifelé, majd a néhány hezitáló maradék is ugyan így tesz. Jean ekkor sóhajt egyet, majd a konyha felé indul, maga mögött becsukva az ajtót. A kalandozók erre zavarodottan néznek össze.
- Mi ez? – Kérdik szint egyszerre.
- Ajándék. – Feleli Oswalt. – Nincs időm most erre a herce-hurcára. A kikötőbe kell mennem a Mogulhoz. –
Azzal befejezi a pakolást és elindul kifelé a szinte üres fogadóból. A három kalandozó zavartan pislog egymásra és a gnómra. Talán az első saroknál járhat, mire a fogadóból halovány zöldes füst ezd szivárogni, majd hamarosan a három kalandozó tántorog ki krahácsolva, és végül eszméletlenül terülnek el az utca poros földjén. A fogadóból idejében távozók kis csapata erre felröhög és gyakorlottan felnyalábolja őket, majd elindulnak egy másik irányba.

A ház ajtaja előtt áll nemsokára a táskájával a kezében. Baljával koppant egyet, vár egy kicsit, majd még hármat, megint vár, majd még egyet. A régi jelszóval tudatja, egy cimbora érkezett. Tán még emlékszik…

[A talizmán nyomában- Oswalt kalandja]

Előzmény: Ahogy Holdviola aposztrofálta a közös megbeszélésen „csak ennyi maradt a Lord után”. Ez pedig egy sokat látott lovaglóostor rejtett funkciókkal melyet alaposan kielemeztek már, egy térkép valamely alaprajzról, amit Helio vitt el és az eredete után kutat, valamint egy szerencsetalizmán melyet Oswalt vett magához hogy megvizsgálja és azonosítsa.

Ahogy egyedül marad Oswalt barátunk a Vörös Kakas-beli szállásán és újra előkerül a kis érme, furcsa változásokat láthat rajta. Eddig mindkét oldalán ugyanaz a hóbortos kalapos figura volt látható, aki egy négylevelű lóherét tart kezében. Egyszerű bóvli vásári tallérnak tetszik első látásra.

Ahogy azonban a kezében forgatja az érmét, lassan csillogni kezd és az ábrák megváltoznak az érme két oldalán.
Az egyik oldalon a kalapos figura már sejtelmesen kacsint, és mire megfordítja a másik oldalon a lóhere helyett egy ismert szimbólumot ábrázoló kártyát tart kezében.
Ezt már Oswalt többször is látta, a városszerte ismert mágus a nagy Mogul pecsétje és kézjegye. Ismét visszafordítva az kalapos figura alatt már egy írás is feltűnik:
„Keressen engem a bajban”

Fellapozza hát Oswalt a mágikus lexikonját hogy megbizonyosodjon feltevéséről. Ez nem szerencsét hozó amulett, dehogy! Hanem afféle nyomjelző szerencsétlenség esetére. Ha valakit megkörnyékez a közvetlen baj, végső veszedelem, az érme ahhoz vándorol aki tud majd segítséget hozni. Olyan mint valami mágikus mentőöv. Különleges tulajdonsága továbbá, hogy semmilyen mágikus dologgal nem lehet megtörni ezt a képességét, ez a mágia nem fordítható vissza, nem másítható meg. Az érme mindig csakis ’annak mutatja meg magát’ aki a segítséget hozhatja. Csak egyszer aktiválható, tehát érdemes visszajuttatni a gazdájához.

[A tébolyodott lélek]

A démonvadász megjegyzésére csak bólint, s a fogoly felé biccent. Odalép, majd int a férfinak, hogy segítsen neki lefogni, s amíg az veszteg tartja a tébolyodottat, sietve kapja ki a kicsiny fiola dugóját, s megragadva a férfi fejét, a szájába öntené az italt. A biztonság kedvéért kivár még néhány másodpercet, de az italnak immár hatnia kell....neki pedig megtalálnia a megfelelő kérdéseket ahhoz, hogy a titkok nyitjait leleplezhessék, és haladjanak a sakktáblán ebben az őrült játékban. Egy pár pillanatig habozik még, ahogy végiggondolja, miket motyogott eddig a férfi, s mi az amit kérdezne...majd nekirugaszkodik.

Zane, jól figyeljen ide rám...három kérdést fogok feltenni Önnek.

Az első: miben érzi magát hibásnak, mit tett? A második: Van-e valaki, aki esetleg megbízta Önt, hogy vigye el a bűnbak szerepét, vagy szítson békétlenséget a falubeliek között? A harmadik: Mi történt a családjával, és ki a felelős érte?

Egyelőre ennyi....ha szerencséjük van, annyit megtudhatnak, ki az a "vén szipirtyó", vagy van-e bármi köze a történtekhez, felbérelte-e valaki ezt a szerencsétlent...legalábbis őszintén reméli, hogy ezek legtöbbjére kapnak majd választ. Türelmetlenül toporog az üres fiolával a kezében immár.