A kikötőnegyed

Menekülés

- Kapjuk el, egyedül van! - de hiába tűnik könnyű prédának és szorították be maguk közé, a mozgékonysága révén ez még közel sem lefutott ügy, nem átallja hosszú köpenyét is a megtévesztés eszközeként használni a támadói ellen, de még nem sikerült fölénybe kerülnie, amikor a vér az arcába fröccsen, a szemei megrebbennek, félrefordul. Rossz vége is lehetett volna ennek a figyelemelterelésnek, de a férfi társai pont olyan megzavarodottak, mint amilyen kibillent lett hirtelen ő.

- A rohadt kurva! - bugyorékoló kiáltás a haldoló szájából, akinek hű fegyvertársa előreveti magát, hogy elkapja a lányt, magára hagyva az utolsó harcossal a félelfet, aki most az előnyt egyáltalán nem rest kihasználni, villámgyors támadásokkal kényszeríti a ládákhoz, rövid tőreivel blokkolva minden egyes kardcsapását, lépésről lépésre egyre kisebb mozgásteret adva neki, amíg egy halálos döféssel a torkába nem fúrja a pengéjét és hagyja leomlani, ahogy mögötte is a fejét fogva botladozni kezd a nagydarab, akivel a boszorkány bánt el csúnyán.

Felé lendül, hogy a tarkójába döfve megszüntesse a fájdalmat örökre, a kivérző férfivel nem törődik, azt a lány amúgy is teljesen elintézte.

- Mit csináltál vele? - bök rá az állával, anélkül hogy közelebb menne a veszélyes nőstényhez.

Menekülés

Nincs már energiája, se ideje tovább tiltakozni és küzdeni az igazáért, hisz a titokzatos idegen férfi megjelenése a támadóiba fojtja a szót. A kék szemek szinte pillanatokig megbabonázzák, alig vesz tudomást a csuklyatakart arc többi részéról. A megmentője már újra harcol, a fiatal nő pedig nem hagyhatja, hogy az erőfölényben lévő zsoldosok végezzenek egy újabbb alakkal, aki a megmentésére adta a fejét. Éppen ezért nem menekül, csak hátrál, így remekül látja, hogy a támadói talán nyerésre állnak. Zakatol a szíve, a fülében hallja a szívveréseit, de végül hagyja, hogy a gyász és a harag eluralkodjon rajta. A szemei ekkor ismét lilán ragyognak fel, de a teste szinte önkéntelenül is kiadja a parancsolt az erejének, amelynek következtében az egyik dulakodó férfi felüvölt fájdalmában. Leena kitűnő pontossággal találja meg az egyik csaknak halálos kimenetelű sérülését, és a seb kipattan vérrel áztatva el szinte mindenkit, aki a közelben tartózkodik.

- Na megállj csak boszorkány! - Kiállt rá a másik nagydarab férfi, és meglódul felé, de Leena ekkor égtelen fejfájással "jutalmazza" eme tettet. Bár a fekete átokkal borított keze sajog, mégis tűrhető ez a fájdalom, hisz a férfiak minden bizonnyal szörnyűségeket tettek volna vele.

Menekülés

- Hazudsz! - Egyértelmű, hiszen nőből van, de a vádaknak egy tőrmozdulat adja meg a kegyelemdöfést, ahogy a férfinek is.

Ciánkék szemek figyelik azokat a barnákat, hidegek és túlvilágiak, de nincs a ragyogásukban olyan mágikus szikrázás, mint Leena lilaságában volt az imént. Hegyes, keskeny arca meghatározhatatlan korú, a haja ősz, de a csuklya alól éppen csak kilátszik. Csak a kezei véresek, mindkettőnek egy-egy hosszú, sötét tőrt fog, célozva a menekülés irányára a dokkok felé mutat, mielőtt ellépne a lány mellől, hogy a magukhoz térő támadók kedvét elvegye a harctól. Rövid tőreivel ügyesen blokkolja és hárítja a támadásokat, de mivel a három férfi körülveszi, ezért valamelyik mindig túl közel van hozzá, segítség nélkül nagyon sokáig tarthat, amíg helyzeti előnyre tesz szert ahhoz, hogy elég közel kerüljön valamelyikhez, hogy megsebesítse.

Ha a lány elfutott könnyebbek a kitörési esélyei, mert az egyikük biztos üldözőbe veszi.

Menekülés

Zavarják a szavak. Persze, hogy zavarják. Hiszen Sam szabad akaratából szabadította őt ki, nem tett semmit ellene! De már meg sem próbál tovább magyarázkodni, hiszen úgy sem hinnének neki. Csak a néma könnyek árulkodnak fájdalmáról. Nem könyörög tovább, hiszen nincs haszna.

Azonban megadástól elernyedt izmai újra megfeszülnek, az idegen, nem csak számára láthatatlan alak jelenléte miatt. Hallja a hangokból, hogy mire készülnek támadói.
- Nem... Nem babonáztam meg senkit! Nem is vagyok képes rá! - És valóban nem hazudik.
Bár ellenáll, de a férfi sokkal erősebb, így könnyűszerrel tolja maga előtt védtelen zsákmányát. Megrezzen, amint hallja a fogvatartója utolsó hörgését. De a szemfedője végre leesik róla. Zakatoló szívvel mered megmentőjére, habár nem biztos benne, hogy valóban megmentőjére akadt. Nem zavarja az őt beterítő vér. Sötétbarna szemeivel csak a furcsa idegent kémleli. A maradék 3 férfi döbbenten pillant rá, és feldühödve újabb társuk halála miatt, támadnak nekik, így Leenának nincs esélye kérdéseket feltenni.

Menekülés

- Hát persze, hogy nem, csak úgy magától hátat fordított nekünk és elmenekült veled? Nem áldozta volna fel az életét a boszorkányságod nélkül! - a düh szidalma egészen a lányra zúdul, ez bármilyen érzelmes lelket meghatna, de Kraszna nem emiatt van itt. A történet nem különösebben érdekli, még a lány sem igazán, de a kezére fröccsenő meleg vér annál inkább.

Nem válaszol a feszült kérdésnek, a léptei nem hangosak a kövön, sőt, mintha sose lett volna ott, de a lyuk a társuk torkán elárulja a jelenlétét. Felocsúdva az első döbbenetből kissé szétszórodnak, csak egy marad ott, hogy talpra rángatva fogságba ejtse a lányt, szorosan tarva a fejét a sállal, hogy megbénítsa a mágiáját, dühösen súg a fülébe.
- Egy másik flótás, akit megbabonáztál, boszorkány? Meghal, ne félj, meghal érted ez is. Kapjátok el fiúk, egyedül van! - ő közben hátrálni kezd a zsákmánnyal.

Amazoknak több sem kell, egymást szemmel tartva kerítik közre azt a ládahalmot, ami mögött a támadót sejtik, de nem tudhatják, hogy a félelf már odafent van újra, mint egy óvatos macska, kuporogva figyeli a cserkészésüket, aztán a nőt tartó férfire bámul. Kivárja, amíg foglyával szinte alá vonul, hogy a ládáknak vetve a hátát kósza biztonságban érezze magát és csak aztán huppan le, éppen mellé. Ugyanolyan gyorsan meghal, mint a társa, csak a vére most a lányra fröccsen, a sál pedig lehullik a szemeiről, aki egy sápadt, fehér hajú, a félhomályban szinte izzó szemű alakot láthat maga mellett porszürke, az éjszakába olvadó öltözékben.

Menekülés

A szíve a torkában dobog hallva a beszélgetést. Szóval ismerték Samet, de Leena abban biztos volt, hogy nem ők ölték meg. Hát persze hogy ismerték! Jól emlékszik az egyikükre, aki mögötte áll. Ők is zsoldosok voltak Sam egykori egységében, mikor a fiú rátalált és az életét kockáztatva kiszabadította a hosszú éveken át tartó fogságából.

- Elég! Engedjetek el! - Próbál szabadulni, de képtelen, hiába rúgdal, hiába próbál harapni. - Nem ez nem igaz! Én nem babonáztam meg!


Egy apró könnycsepp gördul ki a szemeiből. Tudja, ha nem veti be az erejét mi vár rá, de amint a szemeit elfedik erre esélye sincs. Látnia kell az ellenségét ahhoz, hogy be tudja vetni erejét. A kendő bűzétől kishíján elhányja magát. Miután megfosztják egyik fő érzékszervétől a hallására igyekszik összpontostani, bár még mindig rugkapál. Ugyanakkor mit is ér ő egyedül öt megtermett férfivel szemben?! Azonban megmerevedik, mikor hallja, hogy a vér fröccenését, majd a lábát tartó férfi elernyed és elengedve őt puffan a földön. Hallja, ahogy a maradék négy férfi kivonja kardját.

- Ki van ott? - Kiálltja a mögötte szobrozó enyhe ijedséggel hangjában.