A kikötőnegyed

A balul elsült szökés

× Királyi Palota ×
Caly remegő kézzel kanyarintja le az utolsó betűket a pergamenre, hogy aztán a tintát és a lúdtollat is a helyére tegye. Meg sem várja, míg megszárad az éjfekete festék a papíron, összehajtja azt. Meghúzza vállán batyuját, majd felkapja a levelet és az ajtóhoz siet. Zakatoló szívvel néz végig még utoljára a hatalmas palotebéli lakosztályon, a baldachinos ágyon, a csendéleteket ábrázoló képeken a falon, a drága kasmírszőnyegen, a méretes, díszes gardóbszekrényen. Apró sóhajjal csukja be az ajtót maga után és kettesével szelve a lépcsőfokokat szalad le a cselédlépcsőn. Végigmegy az alsó folyosókon, míg újabb keskeny csigalépcsőn keresztül fel nem jut egy átellenes toronyba. Az anyja ajtaja előtt álló őrnek adja puritán levelét, melyen se pecsét nincsen, se tisztességes borítékban nincs helyezve. Csak egy darab pergamen a macskakaparás írásával rajta, összehajtva. Bár a lány számára annál többet jelent… leírta benne, hogy sosem lesz belőle Tanácsos, mert a mai nappal messzi földekre utazik és sosem tér majd vissza. Végülis mindig is ezt akarta, megszabadulni ettől a súlyos tehertől és kalandozni az ismert világban. A Palota istállójában könnyes búcsút vesz a hófehér méntől, Eilaetől, majd gyalogszerrel indul a Kikötő felé.

× Kikötő ×
Ramionnal azt beszélték meg, hogy a dokknál találkoznak, amikor a Hold delelőjén jár…így Caly természetesen korábban megérkezett a megbeszélt helyre. Le is huppan a kikötő egyik fa cölöpének dőlve, felhúzza lábait maga elé törökülésbe és izgatott mosollyal figyeli a kavargó emberrengeteg színes kavalkádját. Figyeli a rakodó munkásokat, a kereskedőket, kalózokat, akik az éjnek e késői órájában is tesznek-vesznek. Mindig is vonzotta a nyílt tenger, a kéklő víz és az ismeretlen szigetek. Mindig is ezt akarta, elhajózni, új földeket feldezni, közben irtani a gonoszt a világban és segíteni az embereket. Most pedig álma végre valóra válik, még pedig Ramion és Esmond lesznek társai útja során! Ahogyan egyre közeledik a megbeszélt időpont, úgy kalapácsol szíve egyre hangosabban és erőteljesebben mellkasában. Már azt sem tudja, izgatottságában mihez kezdjen, jár a lába ültében, mocorog, alig bír egyhelyben maradni. Szemei ide-oda cikáznak az emberek között, nyakát nyújtogatva próbálja kiszúrni az éjfekete tincseket, ám sehol sem leli a fiút, akire vár. Az emberek száma is jóval megcsappan, amikor a városi templom tornya éjfélre kondul.
Talán csak késik. Biztosan megállt megint venni valami felesleges és haszontalan dolgot, mint a virágok vagy az ékszerek...
A harang újra felcsendül, eltelt egy fél óra…majd egy egész óra a megbeszélt idő óta.
Talán csak felartják, el kell köszönnie a barátaitól a városban. Igen, Ramionnak rengeteg barátja lehet, amilyen kedves és figyelmes ember…biztosan ezért késik.
Újabb harangszó jelzi az újabb óra elteltét. Caly összehúzza magán mellénykéjét, így az éjjel derekán hideg, sós szél támad fel a tenger felől. A lány megpróbálja összehúzni magát olyan apróra, amennyire csak tudja, de azért jégkék szemeivel még mindig keresi az imáron kiürült kikötő utcáin Ramion alakját.
Talán csak meg akarja lepni…egy kedves gesztust tervez, vagy csínytevést, mintha nem is jönne el…aztán meg fog jelenni. Meg fog jelenni.
De Ramion a harmadik óra elteltével sem tűnik fel. A lány nyel egyet, kényelmetlenül mocorog ültében. A hideget már megszokta, a csontjáig hatoló, kegyetlen érzés azonban nem hagyja nyugodni. A kétely. De még mindig reménykedik a fiú felbukkanásában. Hiszen megígérte. Megígérte, hogy együtt elhajóznak majd messzi földekre és sosem térnek majd vissza. Megígérte neki, hogy szerez egy bárkát, amivel itthagyhatják Anwariont, csak ők ketten, no meg Esmond! Azt mondta, együtt élnek majd, távoli szigeteket fedeznek fel. Azt mondta, ezt mind közösen viszik majd véghez.
De akkor mégis miért van az, hogy Caly most egyedül maradt a Kikötő csendjében? Hol van Ramion? Hol vannak az ígéretek?

A balul elsült szökés
×Valahol a Székváros egy előkelő házánál×

Ramion kora este érkezik az anyja és a nevelőapja házához. Az az egy hét a futó ügyeinek elrendezésével telt, hogy aztán az éj leple alatt el tudjon szökni Calainys társaságában. A hajót is elintézte, ami olyan messze viszi őket, amennyire csak lehet. Ennél többet pedig remélni sem mer. A hatalmas ház ilyentájt már csendes, a vacsorát már elfogyasztották, apja vélhetőleg az irodájába zárkózva dolgozik, anyját pedig véleménye szerint a könyvtárban találja. Esmond halkan lihegve követi gazdáját az említett helység felé. A fiú csak el akar búcsúzni a nőtől, aki életet adott neki, mégha az utóbbi sok- sok évben nem is túl jó anya. Lágyan kopogtat az ajtón, a válasz pedig érkezik is. Belép, a kutya követi, de a bent ülő nőtől idegenkedik, le is fekszik a fal mellett. Az egyik fotelban ül a fiú anyja. Hosszú, dús haját egy vastag fonatba rendezte, az ébenfekete tincsek közé viszont már ősz hajszálak vegyülnek. Tartása egyenes, sötétzöld szemei, barnás bőrű, csaknem hibátlan arcának ékei, érzelemmentesen találják meg a fia vonásait. Ramion nagyon jól tudja, hogy nem ilyen egy anya tekintete.

- Ramion! Mi járatban itt? Az apád a dolgozószobában van! - Bársonyos hangszínébe nem vegyül kedvesség, a fiatalembert borzongtatja is rendesen.
- Nem hozzá jöttem, anyám! - Óvatosan lépked közelebb. - Veled akarok beszélni!
Az asszony meglepődöttséget mutat, le is teszi a könyvet, amit a kezében tart.
- Hallgatlak! - Az a hűvös felsőbbrendűség zavarja ugyan a fiút, de nyugalmat erőltet magára.
- Elbúcsúzni jöttem! Elmegyek… és nem jövök többé ennek a városnak a közelébe sem! – Ramion hangja meglehetősen érzelemmentes, pár lépést tesz is a nő felé. Az anya tekintete megvillan, az ajkaira gúnyos mosoly húzódik. – Nem hagy nyugodni egy gondolat… Te boldog vagy itt? Vele? Boldoggá tesz?

A kérdések komolyak, de a nő arcán a mosoly ugyanúgy megmarad.
- Azóta nem vagyok boldog, hogy Rosie meghalt… Erről pedig egyedül te tehetsz! Nem pedig ő! - A nő szavai a jégnél is hidegebbek. Ramion rögtön meg is bánja, hogy el akart búcsúzni anyjától. A jóképű vonások eltorzulnak, az ajkain hatalmas sóhaj szalad ki.
- Ez nem így van! - Rázza meg fejét, a fekete fürtjei pedig óceánkék szemei elé hullanak. - Hiba volt idejönnöm!
Hangja lemondó, a mögötte megszólaló mély szavakra viszont megmerevednek az izmai.
- Valóban hiba volt! Mert nem mész innen sehová! - Nevelőapja kemény, rideg hangja szólal meg mögötte. - Ostoba kölyök! Képes lennél itthagyni mindent, amit felépítettem?!
Alig tudja felfogni a szavakat, mert a férfi már a szemközti falnak is szorítja. Izmosabb és sokkalta erősebb, mint a fiú.

Menekülés

Akkorát horkant, mintha valami állat lenne az eltévedés hallatán, a sziszegése és szótlansága a bocsánatkérés hallatán is arra vall, hogy olyan kevéssé szocializált, amennyire az csak lehetséges. Kétségkívül elég jó megfigyelő, még ha az igazság, amit a lány elé állított fájdalmas is, semmit sem szól, hogy tompítsa a szavak élét.

Hűvös ujjai olyan biztonsággal vezetik át Leenát a bozóton, hogy biztosra veheti, kísérője tökéletesen lát ebben a sötétben. A szorításra erősebben fogja, hogy ne vesszen el, ha hűen követi nem hagyja, hogy megbotoljon, lépésről lépésre viszi ki a lovához, bár az érzelmes találkozást a bokrok melletti sötétből figyeli, teljesen mozdulatlanul.

- Megmentettelek -ismétli utána hitetlenkedve, megingatja a fejét. Egy másik éjszakán talán megöli. Talán nem csak megöli.

- Ha nem teszem, ugyanabba a csapdába esel és a lovadat reggel eladják az első kupecnek. Pazarlás lett volna -közelebb lép lassan, az ujjait az állat nyakához érinti óvatosan, megmelengetve azokat a szőrén. - Ha megtűr a hátasod a hátán mögötted, akkor oda tudlak vezetni. Bár csak követni kell a déli utat, szinte eltéveszteni sem lehet, de éppenséggel van arra dolgom, köszönetképpen elvihetsz -szinte elzsibbad a nyelve a sok szó végére, de ha a lány enged, hamarosan már mögötte ül a nyeregben, a combjai az övéhez igazodnak, a mellkasa a hátához simul, bár a derekát nem öleli át, nem fél, hogy lebillenne, csupa izom testének közelsége hűvösebb, mint amire Leena számíthatna.

Menekülés

- Magam sem tudom. Eltévedtem. - Elszégyellve magát hajtja le a fejét, de kitartóan követi az idegent.
Ő maga is megijed, amint a férfi bosszús sziszegésbe kezd. Azonnal visszahúzza a kezét, pedig direkt átoktalan ujjaival nyúlt.

- Bocsánat! - Suttogja halkan. Kraszna szavaira nagyot dobban a szíve, de nem a szó jó értelmében. Ezek után össze is szorul. Hisz ez mind igaz rá. Azonban nem engedheti, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta. Most nem… Közben, ahogy haladnak a lány hátán borsózik a hideg. - Megfelelő lesz az a Kúria úgy érzem.

Csak ennyit felel azt is halkan, elhaló hangon. Végül elfogadja a félelf kezét. Ez az apró gesztus annyira megnyugtató számára, enyhén rá is szorít, főként amikor az a bizonyos nedvesség éri. Hosszú percek után a bozót ritkul, ő pedig egyre inkább könnyebbül meg. Őszinte, szinte gyermeki lelkesedés kúszik az arcára, amint meglátja a legelésző lovát.
- Amethyst! - Megszaporázva a lábait indul meg felé, a ló pedig érdeklődően kapja fel a fejét. Leena egy puszit nyom a világos fejére, az állat pedig nagyot szusszan. Végül barna szempárját a férfire vezeti. - Köszönöm! Azt is, hogy megmentettél, és azt is, hogy segítettél megtalálni.

Tényleg hálás és bár korábban már megbeszélték ezt, mégis fontosnak tartja kifejezni ezt legalább szavakban.
- És most? Merre van az a Kúria? - Érkezik az újabb kérdés.

Menekülés

- Akkor tényleg nem tudom, hogy kerülhettél a kikötői csürhe közelébe - fel nem foghatná amúgy sem, hogy valaki a naplementében gyönyörködik, de legalább nem is tud róla.

Mint egy bosszús macska úgy sziszeg a megragadásra, elütve a kezét szembefordul vele, tartva a képességétől lesunyt fejjel vizsgálja a szemeit, hogy felvették-e azt a túlvilági, lila színt és csak akkor lazul el, amikor nem látja.

- Van ide nem messze egy kúria. Ott húzza meg magát az, akinek nincs pénze vagy gyomra a város fogadóihoz és inkább a maga dolgával törődne. Akiket nem vár senki, akiknek az élete vagy halála nem érdekel senkit. Neked való hely a szavaid alapján - vannak a világon olyanok, akik természetüknél fogva tapintatosak, de ő sose tartozott ezek közé.

- Innen érzem a lovad szagát, anélkül kicsit messze lenne. Gyere - nyújtja felé hideg kezét, hogy fogja csak meg, úgy vezeti át a sötéten, lassan, a simogató ágak és dühös macskanyávogás közepette, meg a hajléktalanok károkodásai között, akiket felzavarnak szendergésükből, és hogy mi volt az a nedvesség a lány lábán? Jobb nem tudni. Elég messze vezeti ahhoz, hogy végül a bozótos fogytán a tengerről visszacsillanó holdfény adjon elég világosságot ahhoz, hogy meglássák a magaspart füvét legelő megnyugodott hátast.

Menekülés

Az ellopott erszényt az egyetlen picike táskájába rejti. Léptei szaporák, ahogy követi az idegent, habár van benne némi félsz. A kérdésre csak halványan megfeszülnek az izmai, de nagyszerűen érti, hogy az idegen mire is gondol.

- Nem. Nem hajóztam és nincs olyan, akihez jöttem! – Hidegen, érzelemmentesen ejti ki a szavakat, de közben tovább követi a férfit, mégha gyomra meg is remeg, amint a bozótos felé haladnak. A sötétség nem éppen barátja, habár leginkább attól fél, hogy elveszíti megmentőjét, így akaratlanul is kap Kraszna karja után bal kezével. Nem is gondol bele, hogy a másik mit fog erre reagálni.
- Kúriát? Miféle kúriát? - Kérdez vissza, bársonyos hangja kíváncsi. - Hová megyünk most, és miért éppen erre?

Újabb kérdések záporoznak Kraszna felé a sötétben, amely egyre csak félelmetesebb számára. A pulzusa szaporább lesz, a hideg borzongás beteríti. Kishíján el is botlik valamiben. Kirázza a hideg, amikor valami nedves siklik a lábán végig, de nem kiállt fel, és belegondolni sem akar, hogy mi lapulhat itt.