A kikötőnegyed

*A tenger nyugodt volt az éjszakán, talán túl nyugodt is. A napfény utolsó elhaló sugarainál, a víz még lassan, lomhán csapódott neki a dokkoknak és a mólóknak, de mire a nappali fényt leváltotta az éjszakai a víz szinte megállt, mint amikor a szív megáll, hogy többet ne pumpáljon vér és na adjon életet. 
Egy bejegyzett hajó volt ma estére, három erszény arany fejében. Az első erszény azért, hogy ne kérdezzék a nevét, a második erszényt azért, hogy ne kérdezzek a rakományát, a harmadik erszényt pedig azért, hogy ne kérdezzék kihez tartozik. Fritz von Teufel, szolgálata utolsó hetven évében megtanulta, hogy az embert butává varázsolja az arany, ezért valószínűleg így sem lesz most másképp. 

Az úriember mintapéldányát tükrözve álldogált, két hátsó lábbán a kijelölt mólón, mellényben, kalapjában és hogy még jobb úritanuki benyomását keltse, még a kardját, ami emberi szemmel nézve inkább lenne apróbb tőr, hordta az oldalán. A kezében pedig két borítékot szorongatott lepecsételve, az egyikk pecsét vörös volt, a másik pedig arany a kettőben a közös pedig, hogy a viaszba egy homokóra jelvényét nyomták.

Az nem lepte meg, hogy alig jelentkeztek az utazásra sőt! Igazából az is meglepte, hogy valaki jelentkezett. Az aprói szemei láttára, a város eléggé megtisztult bizonyos értelemben, de a tisztaság inkább egyhangúságot tükrözött, ezért is volt nehéz bárkit találni a megfelelő feladatra.

Felnézett a holdra, amelyből leolvasta, hogy még legalább egy óra kell a hajónak, hogy kikössön az pedig, hogy a felbérelt illetők mikor érkeznek, nem tudta megmondani. Egy biztos nagy árat fizetett azért, hogy ez a hajó ma kikössön, de egy tanukinak mindennél fontosabb egy dolog. Hogy mi lenne az a dolog, ha megkérdeznék? Ez roppant egyszerű. Államérdek.*

Az éles szél suhogása kíséri Thassala Maris hajójának lassú, fenyegető haladását a város kikötője felé. A hajótesten visszatükröződő napfény aranyos csíkokat rajzol a tenger hullámain, miközben Thassala a hajó csúcsán állva parancsokat ad a legénységnek. A város már messziről látszik, falai régi és kopott, de a kikötő tele van élettel és tevékenységgel.
Thassala szemei végigpásztázták a kikötőt, és egy pillanatra elgondolkodott. Jobbnak látta, ha a hajó nem köt ki közvetlenül a parton. Ehelyett úgy dönt, hogy a tenger közepén horgonyoznak le, néhány száz méterrel a parttól távolabb. Ez a döntés nemcsak azért fontos, hogy üzenetet küldjenek, miszerint a tenger egésze az övék, hanem azért is, hogy taktikailag előnybe kerüljenek, és ne váljanak könnyű célponttá a parton lévő ellenfelek számára.
Ahogy a hajó közeledik a kikötőhöz, Thassala úgy érezi, hogy az idő elérkezett arra, hogy bebizonyítsa a környező kalózbandáknak, hogy ez a tenger a kalózok birodalma. A városban és környékén már régóta gyökeret vert a bűnözés és a kalózkodás, de most itt az ideje, hogy az ő hatalmuk alá hajtsák ezt a területet.
Thassala Maris nem csak azért érkezett a városba, hogy hatalmat gyakoroljon a tenger felett, hanem azért is, hogy új tagokat toborozzon a kalózbandába. A hajón élő kalózok között Thassala a legfiatalabb mindössze 24 évesen, és most büszkén áll a hajó csúcsán, kész arra, hogy újabb kalózokat hívjon maga mellé, hogy erősítse meg a bandáját és újabb hódításokba vágjon. A legtöbb fréfinak a legénységben nem adatott meg, hogy felesége, családja lehessen, és látta rajtuk, hogy már igazán szeretnének elkezdeni egy tiszta életet, ezért is döntött úgy, hogy felajánlja a szabad életet nekik, és újakat toboroz helyükre.
-Úgy van fiúk, otthon édes otthon..
Néz a városra, szíve mélyén reméli hogy az itt töltött ideje nyugalomban fog telni, hiszen mióta a hajón él nem volt egy hétnél hoszabb nyugalma.
-Készítsétek a csónakokat, két csapattal kihajózunk, hozzatok az aranyból is, szerzünk élelmet.
Hangja határozott mint mindig,kiállásán sem látszik a félelemnek egy apró jele sem, egyedül a hajó körül ugrándozó delfinek érzik rajta a bizonytalanságot, ami őket is megrémiszti, hiszen sosem volt még bizonytalan, lehet hogy őt is vonzza a szabad élet gondolata? Nem tudja mi ez az érzés pontosan amit elnyom magában, de biztos benne, hogy ez valami újnak a kezdete.

A balul elsült szökés
× Kikötő ×

A lányt még Esmond látványa sem hatja meg ezúttal, bár igen nehezére esik nem megölelgetni a szívének oly kedves ebet, mégis a keserűség, harag és az árulás érzése győzedelmeskedik gondolatai és tettei felett. Talán már meg is bánta, amiket Ramion fejéhez vágott, de jelenleg nem tud másra gondolni csak az elárvultságra, ami hirtelen rátelepszik. Könnyezve pillant az előtte álló szemeibe, arca egészen kipirult a zihálástól, a dühtől…
- Megbízni benned? Hogyan lennék képes megbízni benned? Hát amióta csak ismerlek, bordélyokba jársz! Amikor először aludtam veled is bordélyokba jártál, miután először csókoltál meg, még azután sem hagytad abba! – Felzokog, egy gyors mozdulattal megtörli orrát egyik kezével, de a szemkontaktust nem töri meg.
- Igen, igen nehezen hiszem el neked, hogy te akartál volna velem közös jövőt és életet kettesben, Ramion! De ha te lennél a helyemben sem gondolnád másképpen! – Végül elfordul, megigazítja a batyuját vállán, a következő szavakat halkabban mondja, egészen csak motyogva. Könnyei nem szűnnek meg, folyton folyvást csak hullanak a cseppek, lecsorognak állán, míg végül ruháján vagy a földön lelnek örök nyugalomra.
- Gyenge vagy, hogy nem álltál ki korábban a nevelőapád ellen…- - Tudja, tudja nagyon jól, hogy ezzel oda szúrt, ahol a legjobban fáj, de hiszi, hogy ez kettejük történetének a vége.
…és még most is őt használod, hogy a hazugságoddal leplezd azt, hol jártál és miért nem jöttél el. Nem hiszek neked. Hogy is hinnék? Talán megint az egyik örömlányt látogattad meg és nem is verekedni voltál. De mindegy is. Most már mindegy… -Még ma visszamegy a Palotába és elfogadja Adenin házassági ajánlatát. Igen, az lesz a legjobb, ha így tesz majd, hiszen így megszabadul a kérőktől, kalamoni nemesi család fiához fog hozzámenni, nem kellenek buta érzelmek. Azok csak elrontanak mindent.
- Igazad van, bolond vagyok…bolond vagyok, mert…mert… -Reszketegen sóhajt fel, mondatát már sosem fejezi be. Remegő ajkakkal mered lefelé a szemei előtt a könnyektől homályba borult macskakövekre, újra felzokogva törli meg szemeit alkarjának egészével, a batyura markol, ökölbe szorítja kezeit és meg sem várja, míg Ramion mondana valamit, továbbáll. Ha a fiú nem akadályozza meg benne, akkor bizony meg sem áll a Királyi Palotáig. Hangosan zokog egész úton, keres valami kapaszkodót, valami fogódzkodót, ami támaszul tud neki szolgálni, mert jelenleg úgy érzi; mindent elveszített.

A balul elsült szökés
×Valahol a Székváros egy előkelő házánál×

Az éjszaka csak úgy elvánszorgott Ramion feje felett. Valamikor elaludhatott, de bizonyosan csak a hajnali órákban. Reggel arra ébred, hogy anyja halk léptei visszhangoznak a sötét pince koszos fapadóján. A nyitott ajtón fény szűrődik be, bántja a fiú csukott szemeit. Aprókat pislogva nyitja ki őket, anyja magas alakja fölé tornyosul.
– Gyerünk! Talpra! Menj, szedd össze magad. Az apád délután vár egy megbeszélésre! És ne merj elkésni! – A nő szavai ridegek, mellőznek minden kedvességet vagy törődést. A fiú szíve valósággal beleremeg.
– Bárcsak jó anya lettél volna! Akkor nem hagynád ezt… sose hagytad volna! – Keserűség érződik a hangjában, de kénytelen engedelmeskedni, feltornázza magát a földről, majd további szó nélkül hagyja el mind a helységet, mind a házat.
Legszívesebben első útja azonnal a kikötőbe vezetné, de inkább a lakásba megy, ahol hagyja Marynek, hogy kicsit rendbe hozza. Esmonddal indul végül neki az úticéljának, ahol szinte azonnal kiszúrja a szőke hajzuhatagot.

×Kikötő×

A fiú szíve szinte belesajdul a lány látványába. Meg akar szólalni, meg akarja mondani neki az igazat, de a dühös szavak ezt nem hagyják neki. Szóhoz sem jut, Caly csalódottsága és dühe érthető, de mégis szinte felér egy hatalmas pofonnal Ramion számára. A lába mellett Esmond halkan nyüszögve akarna az elfhez szaladni, de a gazdája erősen fogja.
– Én… Caly! Hadd magyarázzam meg! – Kéri szinte könyörögve, de a szidalmazó szavak végül őt is dühbe gurítják. Annak ellenére is, hogy legbelül meghasad a szíve a lányért, aki életében először valóban szeret. A vádak súlyosak, egyszerre dühítik, mégis pokolian fájnak. Tudja nagyon jól, hogy most meg kéne nyugtatnia, támasznak kéne lennie, mégis erre eben az állapotban képtelen.
– Te tényleg ezt gondolod rólam?! Tényleg azt hiszed, hogy csak áltattalak? Hogy végig hazudtam? – Bár költői kérdések, hiszen az iménti sírós, hüppögős monológ pontosan erre utalt. Felemeli a hangját, bár nagyon is érzi, nem helyes. – Bolond vagy, ha ezeket komolyan gondolod! Mert tudd meg, hogy nem verekedni voltam! Otthon voltam… El akartam búcsúzni az anyámtól, de a nevelő apám nem hagyta, hogy elmenjek! De tudod mit?! Bárcsak inkább verekedni mentem volna… Mert képtelen vagy megbízni bennem! Így akartál volna közös jövőt? Életet kettesben?

Zihál, arca szoborszerűen érzelemmentes. Szavait ugyan nem gondolja komolyan, de már képtelen visszaszívni. Elcseszte. Már akkor, hogy este hazament… Most pedig még inkább.

A balul elsült szökés
× Kikötő ×

Valamikor a hajnali órák egyikében szenderült el, álomtalan álomba merült pontosan azon a helyen, ahol Ramiont várta egész éjjel. Apróra összehúzta magát, fogai össze-összekoccantak, vacogva, könnyáztatta arccal nyomta el az álom.
A reggel hamarabb érkezett, mint az gondolta volna, az éjjel teljesen átfagyott, nehezen tudta mozgatni ujjait, amiket egész éjjel az ölében tartott, szinte szorongatva a batyuját, miképpen ha megjelenne a fiú, azonnal indulásra készen tudjon lenni. Ám Ramion nem jelent meg. Pontosan megjelent, azonban jó fél nappal a megbeszélt idő után, valamikor a déli órákban. Caly nem hagyta el a helyét, összegubózva várakozott a kikötőben, míg a fekete hajú fiú aggódó arcával nem találta szembe magát.
Egy ideig csak némán hallgat, nem tud megszólalni, csendesen sír, könnyek szántják porcelán arcát. Ezután felkel, ha a fiú közelebb lép, hát kissé eltaszítja magától, annak mellkasára bökve, ha megpróbálja megérinteni, hát elüti kezét. Batyuját átdobva vállán mered fel az égkék szemekbe.
- Hol voltál…? Ramion. Hol voltál? -Szipog. – Én itt voltam! Itt vártam rád, ezen a helyen, egész éjjel, én..-elcsuklik hangja, kénytelen egyik kézfejével megdörzsölni könnybe lábadt szemeit.
-…miért nem jöttél el…? -Motyogja immáron, szíve mélyén érzi; talán most a legcsalódottabb egész eddigi életében. Ezután észreveszi a fiú egyik sebhelyét arcán, s azonnal összerakni gondolja a képet.
- Te…-Elszörnyülve lép hátra tőle, megvetéssel méri őt végig. -...megint oda mentél! Te verekedni mentél, Ramion. El..el sem hiszem. -Mostmár nagyon is dühös, a kezdeti keserűség és szomorúság csalódott dühbe fordul. - Hogy tehetted?! – Emeli meg hangját, kezeit ökölbe szorítja teste mellett. - Miért volt fontosabb neked az Aréna? Én itt voltam! Egész éjjel itt voltam, még előbb is érkeztem! – Nem érzi igazságosnak a helyzetet, teljesen átfagyott, átverve érzi magát, megvezetve és bolondnak nézve.
- Minden csak hazugság volt, igaz?! A hajó, a jobb élet, a..a közös jövő! – Mérgesen mered fel rá, szavaival nem kímél, bár nem is áll szándékában. – Miért tetted ezt velem, Ramion? -Szipogja. – Az első csókom a tiéd volt…az életemet is neked adtam volna! Levelet írtam anyámnak, szembe szálltam az akaratával, csak, hogy veled lehessek. De átvertél. Hazudtál! -Idegesen saját hajába túr. – Olyan naiv voltam..elhittem neked, elhittem neked mindent, amit mondtál és ígértél, mert olyan szépen mondtad. Annyira hihető volt, én..-Szipog. -..én mindent elhittem neked! De ezt tudod te, igaz? Ehhez értesz! Hogy a hozzám hasonló naiv lányokat hogyan tudod az ujjad köré csavarni, hogy aztán mindenféle ígérettel láncold őket magadhoz. - Elfordul, kénytelen, hiszen a könnyek patakokban kezdenek folyni jégkék szemeiből. – Hány lánynak mondhattad még ugyanezt? Hány lánnyal tehetted meg már ezt? De miért Ramion? Te ezt élvezed? Élvezed, hogy míg én itt vártam rád, mint valami…bolond…te inkább az alvilági barátaiddal mentél szórakozni vagy isten se tudja mit csináltok abban az Arénéban! -Remegő ajkakkal mered fel a fiú szemeibe. – Mondd, Ramion. Mondd, hogy nem igaz! Ígérj meg minden újra, mondd, hogy szeretsz, mondd, hogy sajnálod! De ne várd, hogy ezúttal naivan el is higgyem azok után, hogy képes voltál ezt megtenni velem. – Minden félét a fiúhoz vág dühében, talán nem is gondolkodik, csa kimondja, ami először eszéve jut. Szinte csak levegőt venni vagy szipogni áll meg a beszédben, nem is hagyja szóhoz jutni a Ramiont, csak akkor, amikor dühödt szóáradata végéhez ér.

A balul elsült szökés
×Valahol a Székváros egy előkelő házánál×

Ramion hiába igyekszik szabadulni, képtelen rá. A férfi az alkarját szorítja a hátához, ami miatt mozdulni sem tud. Nagyon jól tudja, mekkora hiba volt idejönni, és minden elveszett már számára.
- Eressz el! - Sziszegi fogai között. Nevelőapja hiába középkorú, testes és erős ember. Világos hajába már őszes tincsek vegyülnek, mélybarna szemei mindig komoran tekintenek környezetére.
- Nem! Nem fogsz megszökni a felelősség elől! - A férfi hangja vészjósló. ahogyan a fülében cseng. - Egy nő van a dologban igaz? Azt beszélik, hogy sokszor láttak együtt a Tanácsos lányával! Vele akartok megszökni igaz? Megszegve ezzel minden társadalmi normát?!

- Mintha te annyira betartottad volna a szabályokat, amikor elvettél egy szajhát! - A válla felett hátratekint anyjára, aki lendületesen áll fel a székből, olyannyira, hogy az egymásra pakolt könyvek felborulnak a kisasztalon. Pár lépéssel elfogyasztja el a távolságot, fia elé áll, akit nevelőapja idő közben megfordít. A nő hosszasan mered az óceánszín szemekbe, majd egy szaggatott sóhaj után egy pofon csattan a jóképű arcon.
- Még mindig az anyád vagyok! Nem beszélhetsz rólam így! Mindent megadtam neked! És ez a hála?! - A fiú ezekre a szavakra felhorkant.
- Mindent?! És hol voltál akkor, amikor annyiszor megvert?! Végignézted! - Felemeli a hangját, mire a reakció a nevelőapja részéről egy jól irányzott gyomros. Anyja erre valóban nem tud mit mondani, inkább nagy hévvel sarkon fordul, elhagyja a könyvtárszobát. Amint becsukódik mögötte az ajtó, a férfi erősen kitessékeli a fiút meg sem állva a ház pincéjéig.

Ramion számára összefolyik az idő, a percek talán órákká válnak. Fogalma sincs, mennyi idő telt el, míg végül nevelőapja otthagyja a szobában és rázárja az ajtót. Gazdagodott pár új heggel és lila folttal. Mindene sajog, a tompa fájdalomtól elveszti a józan gondolatait is. De, ami élénken él benne, az Calainys arca, vonásai, szemei. Az agya viccet űz belőle és folyamatosan azokat a szomorú és csalódott jégkék szemeket vetíti elé. Végül sajgó testét mozgásra bírja, felül, hátát a falnak veti, liheg. A sötétben pedig a könnyei lefolynak jóképű arcán. Cserben hagyta a lányt, aki életében először annyira megdobogtatta szívét. Ez a fájdalom, amit ez az érzés okoz, talán minden fizikai megpróbáltatásnál rosszabb számára.