A kikötőnegyed

Kristály-kaland
Kikötőnegyed


Az indulás napján Nimirim szinte elsőként érkezik a fedélzetre, hogy a már jól ismert hajón helyet találjon, ami nem lesz könnyű, mert eddig vendégként vol jelen most pedig egy kalandra indul képességeinek kezdetleges tudásával. A hajó kapitánya és a matrózokban bőven van bizodalma a korábbi útjai alatt egyszer sem kellett csalódnia. Aggódalmai, azért csak akadnak és ennek hangot is ad Lean Kapitánynak. Kopogtat is kabin ajtaján.

- Bújj be.- Hallatszik a válasz Lean Kapitánytól, ki fel is néz a belépőre.

- Elnézést, remélem még jókor.- Tekint a kapitányra kérdőn, ki csupán egy kedves mosoly mellett egy mozdulattal kínálha hellyel.

- Mondja Nimrim Kisasszony mi történt és hogy hogy itt látom viszont?- Tekintete egyenesen a nőstényt figyeli, kinek ettől szinte fel is áll a szőr a hátán.

- Tandorában több dolog is történt és nem maradt következmény nélkül.- Vezeti fel az eseményeket, melyet megoszt annyira, amennyire feltétlen szüksége.

- Értem Kisasszony, akkor ez az út Önnek is tartogathat meglepégeseket, ahogy nekünk is.- állapítja meg végül.

- Minden bizonnyal Kapitány.- Szusszan a nőstény.

- Mennyi időt vehet igénybe a hajóút és lesznek-e partra szállásaink?- Veti fel végül a kérdéseit, melyre érdeklődve várja a válaszokat.

Viszont a kapitányt a válasz adásban megszakítja Eduardo, ki egy főhajtással kér elnézést Nimrimtől, amiért kopogás után egyből benyitott, nem számítva rá, hogy van más is.

- Katpitány itt vannak.- Jelenti, ahogy kérték tőle, hogy megérkezni látszik a két katona is.

- Köszönöm Eduardo, máris megyek.- Azzal az első tiszt távozik is.

- Nimrim Kisasszony kérem erre később visszatérünk, viszont ha nem tud éjszaka aludni nyugodtan jöjjön fel a hírdra és megbeszéljük a kérdéseit.- Mosolya már majdnem olyan, mint akit kennyére lehetne kenni, de valójában erről szó sincs.

- Értem Kapitány.- Pukedlit ejt és távozik a kabinból, ahogy a Kapitány is feláll és elindul kifelé.

Eduardo mellett áll meg míg Nimrim Manyó mellé érkezik a hajó konyhájára.

Fedélzet

Ahogy a hajóra lép Amara a két katonával a figyelem és fegyelem egy része feléjük terelődik, amit a kapitány nem csak lát és hall, de egy levegő véttellel meg is érez.

- Daelana Kisasszony. - Köszönti a kijáró tisztelettel a lányt a katonákon pedig tekitnetét tartva azon gondokodik, vajon sikerül-e beilleszkedniük.

- Uraim. Edward Lean vagyok a Karcos Manó kapitánya. Érezzék magukat otthon és útjuk során bátran fedezzék fel a hajó minden lehetőségét.- Hajt feje mind a kettejüknek és Üdvözli Őket, majd kezet is nyújt feléjük bemutatkozáskor.

- Ő pedig itt Eduardo Savinelli az első tiszt. Ha valamilyen oknál fogva gondjuk akad, amíg én nem vagyok elérhető tőle kérdezhetnek bátran, ahogy Franyótól is, aki a fedélzet meseter.- Mutatja be a mellette álló első tisztet és a közelükben tartozkodó Franyót.

Matrózok fele kik a rájuk bízott feladatuk egy részét elvégezték már az újonnan érkezőket figyelik a többiek pedig a maguk feladatát végzik továbbra is.

- Daelana Kisasszony, ne aggódjon. Akik elégbátrak már itt vannak.- Add egy megerősítének szánt gondolatot Amarának a Kapitány és aztán el is fordúl, hogy az árbócokon és mindenhol máshol is jól hallhassák a hangját.

- KIKÖTÉSRE KÉSZÜLJ!- Adja ki a parancsot.

Két Franyó forma szinte a korlátról úgy ugranak le, mintha csak hátra akarnák hagyni a hajót, de mindez egy ügyes kis színjáték csupán, mert a két akrobatikus alkat azok akik a közeleket oldják le a mólónkon és a pallót is úgy igazítják, hogy azt a fedélzeten másik két matróz feltudja húzni. Ezútán csak a végső parancsra várnak.

Konyha:

Nimrim, ahogy leér a konyhába Manyót keresi és amint elő kerül kocós feje némi kuncogás kiséri.

- Maga mindig ennyire csapzott?- Kérdezi kedélyesen a férfit, majd leül a hosszú asztalhoz, amelynek a végében ott a kapitány széke és két oldalán a padok.

- Segíthetek valamiben?... Óh, nem. Most ez csak véletlen.- Kérdez, a konyha szolgálatos, majd gyorsan rendbe is igazítja a haját, amennyire a sós víz miatt erre lehetőség akad.

- Pont ezt szerettem volna én is kérdezni. Ha igen csak szóljon és máris rámancsolok a feladtra.- Csap az asztalra finoman, mintegy jelzésként, hogy adjon neki is valami feladatot.

Amit Manyó nagyon szívesen ki is használ és bár Nimrim bunda illata nem könnyíti meg a dolgát mégis ad neki némi gyömbért és burgonyát pucolásra. Ám ez addig is tart, mert a gyömbérre a nőstény tösszögő rohamban tör ki és felmenekül a fedélzetre.

- Kisasszony… Jól..va….- Néz utána Manyó szomorúan, de nincs ideje sokáig utána gondolni, érkezik a termetes vörös katona a hordóval.

- Örvendek Manyó vagyok.- mutatkozik be és hagyja a matróz megmutassa a hordó helyét.

Fedélzet

A skanderre bizony neki is felhorgad a kiváncsisága és fellépve a fedélzetre betolakszik a többiek közé.

- Hééé engedjetek már oda, hogy én is had lássam… HAJRÁÁÁÁÁÁÁ VIGOR!!!- Ordít bele társai fülébe.

Amint a többiek végeztek az előkészülettel addigra a Kapitány a hídon áll Eduadoval. Nimrim a hajó orrában frissíti az érzékeit, hogy mielőbb átmossa a gyömbér okozta kellemetlenséget.
A hídról a kapitány körbenéz megvárja a skander végét, majd Franyó felé is biccentéssel jelez, aki egy Füttyentéssel hívja fel a matrózok figyelmét, és ez alól egy matróz sem kivétel, hiába a kedélyes beszélgetés, azonnal figyel mind és tudják itt az idő így mindenki azonnal a helyére mászik, indul. A két katona hírtelen válik magányosság, de megismerik a hajón a vetényszavakat, jeleket és a kötelességtudatot is opontosan leolvashatják a matrózok teteiből. Nem különbbek náluk, csak mások.

- INDULÁS!- Hangzik a parancs.

Ezzel a mólón lévő két alak a köteleket eloldja és az utolsó köteleken másznak vissza a hajóra, hogy aztán a korláton átmászva ismét a fedélzeten kezdjenek neki a kötelek rutinos feltekerésének.

A vitorlákat egy kézjelre vonják fel, melyet Franyótól várnak, aki a híd közelébe ugrik fel és amint elé a kapitány biccent adja is a jelet, a vitorlák még nem feszülnek meg az széljárás nem a kikötésnek kedvez, de ez nem jelenet gondot ennek a hajónak.

Amint kellően etávolodott a hajó a kapitány egy szót mormol hallkan, és a vitorlák a maguk modján fokozoatosan feszül meg és kezd el átvágni a tajtékokon. Addig marad a kormánynál, amíg a biztonságos nyílt vízre nem érnek.

- Franyó innen a tiéd a kormány napnyugtakor találkozunk.- Adja át a kormányt a Kapitány miután a nyilt vizen a viztorlák már a természetes széljárásnak megfelelően feszülnek és az irányt is beállította.

- Igen is Uram.- Húzza ki magát, majd Eduardo mellé állva át is veszi a kormányt.

A Karcos Manó megkezdte útják az Északi-tenger még nyugodt vizén a mindneki által már jól ismert úticélig. Az Óriások-Földéjre.

Kristály kaland

Eközben Ronvay egészen más módon veszi birtokba a terepet. Ő nem a nyers erőt teszi próbára, hanem a hajó működését, állapotát figyeli. Gyors léptekkel halad végig a fedélzeten, szeme élesen pásztázza az árbocokat, a vitorlákat, a kötélzetet. Nem a félelem vezérli, hanem a tudat, hogy ha vészhelyzet adódik – mert adódni fog –, akkor ismernie kell a menekülési útvonalakat, a legjobb védelmi pontokat, és a hajó gyenge pontjait is.

Ujjai végigsimítanak egy vaskos kötélen, majd a csomókat vizsgálja. A matrózok gyors és ügyes munkát végeztek, de van egy-két hely, ahol látja, hogy egy erősebb szél problémát okozhat. Nem tesz megjegyzést, csupán fejben elraktározza. A tenger nem kegyelmez azoknak, akik nem ismerik az eszközeiket.

Ekkor egy mély hang szólal meg mellette. Franyó, a hajó kormányosa figyeli őt összefont karokkal, egyik szemöldökét kérdőn felvonva.
– Csak nem hajós akarsz lenni, katona?
Ronvay felé fordul, és elvigyorodik.
– Tudni akarom, hogy működik a hely, ahol az elkövetkező időszakot töltöm. Egy hajó legénység nélkül csak fadarab a vízen. – végigpillant a fedélzeten. – De egy hajó, amelyet ismernek és uralnak, lehet erőd, otthon vagy akár fegyver is.
Franyó meglepett, majd lassan bólint.
– Jó meglátás. A legtöbben csak sodródnak a fedélzeten, de te figyelsz.
Ronvay vállat von.
– Nem szeretek sodródni. Jobb, ha én tartom kézben a dolgokat.
Franyó elismerően hümment, majd közelebb lép és az egyik csomóra bök.
– Akkor ha ennyire érdekel, figyelj, mert a viharban nem mindegy, mi tart meg és mi enged el.
A két férfi röviden bólint egymás felé. Ronvay egyértelműen helyet talált magának a hajón, nem az erőfitogtatásban, hanem az értelemben és az előrelátásban. Ahogy figyeli a legénységet, észreveszi, hogy az indulás közeleg.

A Karcos Manó a tengeren erőt, gyorsaságot és alkalmazkodóképességet követel majd meg, és Ronvay pontosan ebben látja meg a saját lehetőségét. Mert a legjobb harcos nem az, aki csak a fegyverét forgatja jól, hanem az, aki előre látja, hogyan kerülheti el a felesleges küzdelmet.

Kristály kaland

A Karcos Manó szívós, vén tengeri farkas, amely már sok vihart túlélt, és most újabb útra készül. A hajótestét az időjárás kikezdte, a festés itt-ott lekopott, a faoszlopok és a korlátok régi viharok emlékeit viselik. A fedélzeten a matrózok utolsó simításokat végeznek, a kötelek halkan csikordulnak a merevítő rudakon, míg a vitorlák feszítetlenül lógnak, várva, hogy ismét a szelek kegyébe kerüljenek. A hajó nevét méltón viseli: az árbocán díszelgő fa táblára mélyen belemart betűk hirdetik: "Karcos Manó", mintha maga is egy sebhelyes veterán volna, aki már megtanulta, hogy minden hullám csupán egy újabb kihívás a tengeren.
A kikötőben az égre boruló szürke felhők alatt két páncélos alak jelenik meg. Sergio Bonelli és Ronvay Burst érkezése nem marad észrevétlen , a matrózok egy pillanatra elcsendesednek, amint a két vitéz határozott léptekkel halad végig a mólón. Amara ott várja őket, a Karcos Manó árnyékában, a tenger sós lehelete körülötte kavarog. A férfiak katonás fegyelmezettséggel hajolnak meg előtte, a rangidős Sergio beszél, hangja komoly és tiszteletteljes.
Amara a szemeikbe néz, ahogy hallgatja őket. Nem csak a szavaikat érzékeli, hanem a mögöttük meghúzódó lojalitást, a Lord Isenaar által adott parancs súlyát. Szívében hálával gondol a nemesúrra, nem felejtette el ígéretét, és valódi harcosokat küldött mellé, nem csupán díszkíséretet. Ezt a szívességet nem felejti el. Amint visszatérnek, első útja a Lordhoz vezet majd, hogy személyesen fejezze ki köszönetét.
– Üdvözöllek benneteket, Sergio Bonelli és Ronvay Burst. – Amara hangja tisztán és határozottan csendül, mint a törékeny jég, amely mégis szilárd, ha a hideg elég erőssé teszi. – A Lord ígérete teljesült, s ti mostantól az én védelmemre esküdtetek fel. Tudnotok kell, hogy az út, amelyre vállalkoztatok, nem csupán a viharokkal, hanem az ismeretlennel is szembeállít bennünket. De ha az elhatározásotok rendíthetetlen, akkor úgy hiszem, jó embereket küldött mellém.
Egy pillanatra a távolba tekint, a part menti hullámok zúgásába vesző gondolataival. Az északra vezető út veszélyeket rejt, s a két férfi nem csak saját sorsát, hanem az övét is a tenger kezébe helyezte.
– Megfogadom, hogy tisztességesen bánok veletek. Ha hűséget esküdtök, azt viszonozni fogom. – Tekintete szinte jégszilánkokként villan meg, majd a hajó felé int. – Most pedig szálljunk fedélzetre. Az indulás küszöbén állunk.
Ahogy a hajóra lépnek, a fedélzet recsegve fogadja őket. A matrózok rájuk pillantanak, némelyikük bólint, mások csak magukban mérlegelik az új érkezőket. Lean kapitány és Eduardo már ott várják őket, a kapitány arca kifürkészhetetlen.
– Bárcsak volnának még, akik csatlakoznának, de tudomásom szerint senki más nem jön. – jegyzi meg Amara, miközben a félelf férfi felé fordul. – Remélem, az időjárás nem tartogat számunkra kellemetlen meglepetéseket.

A Karcos Manó lassan ébredezik az indulásra. A hajótest finoman ring a hullámokon, a vitorlák meg-megrándulnak a gyenge szélben. Az indulás pillanata egyre közelebb kerül. Hamarosan az ismeretlen vizekre eveznek, az Óriások földje felé.

A Karcos Manó fedélzetén a csend csak látszólagos. A matrózok még elvégeznek néhány utolsó simítást, a kötélcsomók feszesen feszülnek, a hordók biztos helyükre kerülnek a raktérben. A hajó, bár megviselt és időjárás tépázta, mégis méltóságteljes a maga módján, olyan, mint egy öreg harcos, aki nem a pompájával, hanem az átélt viharok emlékével érdemelte ki a tiszteletet.
A hajóorr előre mutat, mintha maga is tudná, hogy az út, amelyre indul, több lesz egyszerű utazásnál. Az Északi-tenger rideg hullámai hívogatják, s túl azon a vizeken, valahol az Óriások földjén, egy elfeledett múlt várja, hogy ismét életre keljen.
A Jégpalota árnya
Amara jégkék szemei a messzeséget kémlelik, de gondolatai a jövőbe és a múltba egyszerre révednek. A Jégpalota. A hely, amelyet a legendák emlegetnek, s amelynek neve ismeretlenül is ismerősen cseng a lelkében. A kereskedő szavai még mindig visszhangoznak benne: egy rejtett erő, egy kristály, amelynek hatalmára nem csak a vén ember, de ő maga is vágyik. Nem pusztán azért, hogy teljesítse az alkut, hanem mert érez valamit… egy hívást, amelyet nem tud figyelmen kívül hagyni.
Tudja, hogy az Óriások földje nem csupán egy idegen vidék számára. Az elf ősök, akik egykor ott éltek, talán az ő vérei is voltak. A Jégpalota nem csupán egy elhagyatott erőd, hanem egy örökség, egy emlék, amelybe a múlt fagyos lehelete égett bele. De mit talál majd ott? Romokat? Rejtélyeket? Vagy valamit, ami nem akarja, hogy megbolygassák?
A gondolat egy pillanatra megborzongatja, de a szívében fellobbanó tűz nem engedi el a célját. A kristály kell neki. Ha valóban ott van, ha valóban hatalmat rejt, akkor meg fogja találni. És ha a palota múltja az ő múltjával fonódik össze, akkor talán több válaszra is lelhet, mint amennyit keresett.
A szél lágyan megborzolja rövid, sötét haját. A fedélzet nyikorog, a víz csobog a hajótest mellett. A Karcos Manó lassan életre kel, s a távolban, az ég peremén egy halovány, hűvös derengés mintha előre jelezné a rájuk váró úti célt. A fagy birodalma hívja őt.
Még nem tudja, mit talál ott, de egyvalami biztos: Amara Daelana nem hátrál meg.

A Karcos Manó fedélzetén az indulás előtti percek szokatlan feszültséget hordoznak magukban. A hajó készen áll, a matrózok befejezték a munkát, a kötelek már csak arra várnak, hogy eloldják őket. Az ég felhőkkel borított, de nem fenyegető módon , inkább csak egyfajta óvatos figyelmeztetésként, hogy a tenger sosem teljesen kiszámítható.
A fedélzeten Eduardo Savinelli, az első tiszt csendesen figyeli Amaráék érkezését. Tekintete nyílt, de van benne egyfajta mérlegelő óvatosság , nem bízik vakon az ismeretlen utakban, különösen nem akkor, ha az úticél olyan homályos, mint az Óriások földjén rejtőző Jégpalota. Ahogy a hercegnő elhalad mellette, megköszörüli a torkát, és határozott léptekkel mellé szegődik.
– Daelana kisasszony, ha szabad egy kérdést… vagy talán kettőt. – A férfi hangja nem kihívó, de mégis egyértelműen a felelőssége diktálja, hogy feltegye a kérdéseit. – Mit tudunk pontosan erről a Jégpalotáról? Valóban létezik, vagy csupán egy vén kereskedő meséje? És mennyi időt kell a tengeren töltenünk, mire elérjük?
Amara rápillant, jégkék szemei egy röpke pillanatra Eduardo vonásait tanulmányozzák. Az első tiszt arca nyugodt, de a kérdés mögött valódi kíváncsiság és aggodalom rejtőzik.
– A Jégpalota nem legenda. – feleli Amara higgadtan, a szél lágyan fújja sötét haját a füle mögé. – Egy öreg kereskedőtől szereztem róla tudomást. Azt mondta, a palota mélyén rejtőzik egy kristály, amely erővel bír, és amelyre nemcsak neki, de nekem is szükségem van.
Eduardo bólint, hallgatja, de nem szakítja félbe.
– Azt is mondta, hogy az Óriások földjén áll. Az a hely pedig… – Amara egy röpke pillanatra elmereng, mielőtt folytatná. – …talán több számomra, mint egy ismeretlen vidék. Egyes történetek szerint őseim egy része is ott élhetett, s ha ez igaz, akkor a palotát is az én népem építette. A kristály talán nem csak egy értékes mágikus tárgy, hanem egy darabka abból az örökségből, amit még magam sem ismerek teljesen.
Eduardo egy rövid, töprengő sóhajjal néz a távolba.
– És az út? Hány napig tart?
Amara halványan elmosolyodik, de a mosoly hideg, nem gúnyos, inkább csak egy pillanatnyi önirónia.
– Nem vagyok hajós ember, Eduardo. Ezt a kérdést nem én fogom megválaszolni. – mondja egyszerűen, majd a kapitány felé pillant. – De gondolom, Lean kapitány jobban ismeri az északi vizeket, mint én.
Eduardo egy aprót biccent, elfogadva a választ, bár nem tűnik teljesen elégedettnek. Nem a válasz hiányával van baja, hanem azzal a tudattal, hogy olyan helyre tartanak, ahol az ismeretlen a legnagyobb veszély. Egy helyre, amelyről csak egy vén kereskedő mesélt, egy palotához, amely talán elfeledett és sötét titkokat rejt. De nem tesz fel több kérdést.

Amíg Amara és Eduardo az út részleteiről beszélnek, Sergio és Ronvay nem tétlenkednek. A két katona először csak csendben figyeli a matrózokat, az idegen környezetet, és próbálják kiismerni, hol is van a helyük a Karcos Manó fedélzetén.
Sergio, a nagyobb termetű, bozontos vörös hajú veterán, már az első percekben kiszúr egy testesebb matrózt, aki láthatóan az egyik legerősebb ember a hajón. A tengerész épp egy méretes hordót próbál elhelyezni a raktérbe, de küzd vele. Sergio félmosollyal lép mellé, és megragadja a hordót.
– Na, hadd segítsek, komám! – dörren a hangja, és egy könnyed mozdulattal felemeli a hordót, mintha nem is lenne nagyobb súlya egy tollpihénél.
A matróz döbbenten figyeli, ahogy a katona lazán a helyére pakolja a rakományt.
– Hé, ezzel a csapatban a hajónk félig hadihajó lesz! – nevet fel az egyik matróz.
Sergio csak elvigyorodik, majd lazán megropogtatja az ujjait.
– Remélem, lesz ennél komolyabb próba is. Egy kis szkanderozás, talán?
A matrózok felélénkülnek, és egy hordót gyorsan kiürítenek, hogy megfelelő támasztékként szolgáljon. Sergio már le is csap rá, várva az első kihívót. A Karcos Manó matrózai nem ijednek meg könnyen, így azonnal akad egy kihívó, egy erős karú, hosszú hajú tengerész, aki bizakodva ül le vele szemben. A matrózok körbeállják őket, és a tengeri szélben hamarosan egy hangos “Három… kettő… egy… RAAJTA!” kiáltás hangzik el.

Kristály kaland

A Lord szavát tartó ember lévén amint azt teendői engedték, intézkedett arról hogy Amarának tett ígéretét betartsa. Ő maga a katonák kiválasztását a feladatra első emberére bízta, aki sokkalta jobban ismerte a bandériumot nála annak személyi állományát tagjait viselt dolgaikat és helyzetüket. Bosfort pontosan tudta ki lehet alkalmas erre a feladatra, kik azok akiknek a hiányát akár hónapokig nélkülözni tudja és akiket nem vár haza nap mint nap család, feleség és gyermekek hada. Ez utóbbi is fontos szempont volt, nagyon is. Végül egy szűk csoportból, önkéntes alapon került ki az a két katona akik vállalták ezt a nem mindennapi kalandot.
A Lord egész éves járandóságukat adta nekik távollétük alatt, a napidíjukon kívül, az ellátásukra külön pénzt és még pár apró figyelmességet is. A célja nyilván az volt ezzel hogy a katonái mégis térjenek majd vissza a kötelékbe, érezzék azt hogy fontos feladatot teljesítenek, és érezzék a megbecsültségüket is. Hogy a távolban is jó kedvvel és megnyugodva szolgálhassák a tartományt és elégedettek legyenek döntésükkel. Így már nem volt nehéz önként jelentkezőket toborozni.

A két katona lóháton érkezik a kikőtőbe de hátasaiktól hamar megválnak. Azokat majd a társuk visszaviszi előbb a Vörös Kakasba majd utóbb a Smaragd Felföldre a Hegyláb tartományba ahonnan eredetileg érkeztek. Ráérősen kapják fel méretes hátizsákjaikat és indulnak el a kikötő felé a hajókat kémlelve.
Mindkettő katona már ránézésre is igazi harcra termett vitéz. És nem csak azért mert teljes vértezetben és fegyverzetben sétálnak végig a mólókon. Termetre is jócskán az átlagember fölé magasodnak bár az egyik nagyobb darab - ő Sergio - a másik vékonyabb és alacsonyabb - ő pedig Ronvay. A mackósabb baktat elöl, ő lehet a rangidős kettejük között nyomában alig egy lépéssel pedig Ronvay - de mindenki szerint csak Ron - tart vele igyekezve lépést. Még így is elég katonásak hogy könnyű sétával érkeznek a Karcos Manóhoz.

Ahogy odaérnek Sergio leveszi a sisakját, láthatóan alig várta hogy megszabaduljon tőle és biccen társának. Most már az arca is látható: rövid hullámos vörös haj, vaskos vörös szemöldök, és hosszú bozontos szakáll jellemzi leginkább az ő fizimiskáját.
- Ez az. - mondja társának.
Követi példáját Ronvay is és ő is megválik fejfedőjétől. Neki pedig félhosszú barna haja, kifejezetten sármos arcéle van, mindenféle arcszőrzet nélkül és emellé pajkos élénk, igazás eszes tekintet dukál, leány-szíveket bomlasztó metssző kék íriszekkel.

Közlebb sétálnak a hajóhoz de még a száraz- és anyaföldön megállnak Amara előtt.
Sergio a társára pillant aki felsorakozik mellé és a vállukon heverő hatalmas számszeríjat és egyéb úti holmit a földre téve mélyen meghajolnak a kis termetű nő előtt.

-Minden bizonnyal Amara Daelana kisaszonyhoz van szerencsénk. - néz rá a mackós fickó.

- Én, Sergio Bonelli és társam Ronvay Burst, Lord Isenaar parancsának eleget téve szolgálattételre jelentkezünk! - és legott katonásan csapják össze sarkukat mind a ketten de úgy hogy csilingeljenek a sarkantyúk a lovaglócsizmáikon.

- A főméltóságos úr úgy rendelkezett, hogy az ön személyes védelméről gondoskodjuk az utazása alatt. Ezt az egyetlen parancsot követjük, illetve továbbiakban várjuk öntől az utasításokat. Amennyiben a parancsnak nem mond ellent úgy mindenben készségesen állunk a szolgálatára! - ezt már Ronvay teszi hozzá első hallásra igen keményen, de a tekintete mégis inkább barátságosságot, kíváncsiságot és bizalmat sugall. Talán egy kicsit zokon vette hogy nem mutatkozhatott be személyesen a nőnek, de ennek egyáltalán nem adja tanújelét.

Szemlátomást mindketten várják a direktívákat és aszerint is fognak cselekedni ahogyan Amara hercegnő kívánja.

Kristály-kaland
Kikötőnegyed

Miután a Karcos Manót elhagyta Amarával és végül tőle is elköszönt első útja a Kúria könyvtárába vezet, hogy útána olvassson a helynek és vele együtt egy listát írjon azokról a dolgokról, amit be kell még szereznie. Sokat gondolkodva azon, jól teszi-e, hogy belevág úgy, hogy még nem ismeri a saját korlátait, és erejét.
A jegyeztek és térképek készítésével eltöltött ideje nagyban leköti figyelmét, így nincs ideje azon töprengeni, hogy “mi lenne, ha…”.

Másnap a városban kezd és sokat barangol és faggatózik, míg végül sikerrel jár és az indulásra elkészül minden, ami egyedi és beszerezte, mit lehetett. Ahogy ígérte Amaranak a Kakasban találkoznak, ahova egy kisebb zsákkal érkezik, hogy az itteni szobájába pakolja le mindazt, amit az útra szán. És szerencséjére össze is fut Lean Kapitánnyal és Amaraval így meg tudja maga is, hogy megtermett két katona is velük tart a hajó úton.


Mindeközben:
Lean Kapitány miután a két nő elhagyta a hajót dolga végeztével csatlakozott a legénységhez az első tisztjét tájékoztatja, az úticélról, aki kikerekedett szemekkel tekint a kapitányra, hiába a pár éve tartó ismeretség sosem tudja eldönteni mikor viccel és mikor mondja komolyan.
A következő nap tiszteletét teszi a Vörös Kakasban, ahol hamar meglátja a keresett személyt és oda lép hozzá a megfelelő tiszteletadás mellett köszönti.

- Daelana Kisasszony. - Üdvözli, majd leül mellé, hogy az induláshoz szükséges további információkat megpróbálja megtudni.

- Engedje meg, hogy faggassam a tudása szerint mennyien indulnak útnak? - Kérdezi a szokott határozottságával.

Közben csatlakozó Nimrimet felállva köszönti és Amara engedelmével hellyel kínálja a nőstényt, akinek illat és szemeinek megváltozása még most is kérdéseket vetnek fel benne, de egyenlőre nem faggatja és el is rejti azokat. Amarara tekint, hiszen tőle vár válaszokat és menetet.

- Két harcedzett katona egy hajón nem újdonság, de a Manó fedélzetén most először fognak utazni és mivel Önnek ajánlották fel így Ön is felel értük. - Kimért meglepettséggel veszi tudomásul és adja a tudtára Amaranak feltételét.

További beszélgetéseket folytatnak és egy ebédet is elfogyasztanak, végül Lean Kapitány egy utolsó kéréssel búcsúzik a Hölgyektől.

- Még egy utolsó kérésem lenne, hogy ha további csatlakozóról lesz tudomásuk, úgy kérem jelezzék a hajón, mert Manyó nem szereti és meg vallom magam sem a váratlan vendégeket. - Teszi meg utolsó kérését a Hölgyek felé, mielőtt tisztelettel elköszön és hagyja el a vendéglőt.


Karcos Manó fedélzetén

Lean Kapitány útja egyenesen a hajóra vezet, ahol amint felér hangját hallani.

- Franyó, Manyó Eduardo a kabinomba. - A három név gazdája hamar előkerül és egyszerre lépnek a kapitányi kabinba.

- Mindhárman jelen Uram. - Hallatszik Eduardo, aki az első tiszt és aki már sejti miért is lettek behívatva.

- Rendben. - Emeli fel fejét és néz végig a kis csapaton.

Franyó a ruganyos maga szokásával az ajtó melletti falnak veti hátát és szinte már tudja előre egy újabb kalandban vesznek részt. Manyó feszülten ül a széken könyökét a térdére téve és fordul Franyó felé, mintha onnan akarná megtudni miért is vannak most itt, bár sejti Franyó arcáról leolvasva. Mély sóhaj szakad fel belőle, mert ez megint többlett ellátmányt igényel és kitudja milyen flancos kajákat kell kitalálnia hozzá, hogy az utasaik ne szenvedjenek hiányt az út alatt. Eduardo az egyetlen kinek a Karcos fedélzetén első kalandos útja lesz és várja a további utasításokat.

- Holnap este kikötünk. Viszont addigra Manyó kérlek előreláthatólag az alap ellátmányt egészítsd ki plusz hat fővel, mert két Nimrim Kisasszony és egy Elf hölgyet fogunk útjukban segíteni és két harcedzett katona is kísérni fogja útjukat. - Megáll, hogy hagyja leülepedni a hallottakat.

- Uram elnézést, de azt mondta, hat fővel mégis csak négyet mondott. - Emelkedik fel ültében a hallottakra megdöbbenten Manyó és értetlenül kérdez, gondolatai odág jutnak, hogy a katonáknak biztos dupla adagot számolt a kapitány.

Franyó csak halvány mosolyt enged és tudja az éjszakákat végre átalussza és nappal a kormánynál tekereghet és még talán nem csak a búskomor férfi képeket kell néznie az úton.
Eduardo igyekszik meglepettségét palástólni és már nyitná szólásra a száját, majd inkább becsukja, miután rájön jobb ha nem kérdezi meg, miért enged hajóra nőket.

- Manyó nyugodj meg. Mivel eddig négy főről tudok, és mivel bármikor bővülhet a csapat így inkább többet mondok, de tudod mi legyen inkább nyolc főnyi az a hat és akkor biztos lesz. - Mondja Manyónak a Kapitány, aki erre olyan szinten elsápad, mint mikor tengeri beteg rájön, hogy a tenger közepén egyedül lebeg a vizen.

- Ahogy akarja Kapitány. - Emeli meg végül kezeit Manyó és dől hátra megadóan dörzsölve képére, miközben már azon szenved fejben, hogy fogja kivitelezni ezt egy nap alatt.

- Van még kérdéstek? - Kérdezi Eduardo Franyót és Manyót, akik megingatva a fejüket el is hagyják a kapitányi kabint. Majd Leanre tekint.

- Ez Őrültség. - Teszi le véleményét Lean felé, aki miután egyedül maradt első tisztjével hátradől a székén és figyeli annak reakcióit.

- Miért lenne az Eduardo? - Kérdezi idegesítő nyugalmával.

- Az Óriások Földjén a hajó alig lesz nagyobb egy fogpiszkálónál és még ez se biztos. Miért kell nőt engedni és miért kell egy… egyáltalán ilyenekre vállalkozni? Hiszen haza indultunk volna innen… - Próbál mondani valami értelmeset, de veszett fejsze.

Kapitány a pergament mely a Salvadori pecsét ékesít átadja az első tisztnek elolvasásra.

- Tudom, hogy többetek már haza vágyik, de utasítást kaptam, hogy Nimrim kisasszony rendelkezésére álljunk, ha azt kéri. Jelen esetben elvinni és visszahozni őket. Ha baj lenne akkor mentésükről gondoskodni. - A vége mintegy paranacsként hangzik el a kapitány hangjából, melyet az első tiszt a levéllel együtt tudomásul vesz.

- Holnap este akkor indulunk. - Mondja az elsőtiszt vissza szolgáltatva a tekercset.

- Készítesd elő a kabinokat és Manyót is nyugtassátok meg, mert a végén elájuk az idegeségtől. - Köszön el Lean az Eduardotól és tér vissza az útvonal tervezéshez.

Manyó még aznap elkezdte beszerezni az alapanyogat 50-50 százalékban növényi és hús kedvelős ételnek való alapanyagot. Van amit ugyan nem tudott azonnal megszerezni, de addig nem nyugszik míg mindent be nem szerez.

Az utazáshoz minden kész lesz a hajón, már csak a kalandra indulokat várják Karcos Manó fedélzetén:
Eddig: Amara és két katona, Nimirim akikről a kapitánynak tudomása van a többiek, pedig leleményes és furfangos módokon is csatlakozhatnak az út során.

Kristály-kaland

A kikötő nyüzsgése egy pillanatra sem csillapodik. A hullámok csapódása, a hajók recsegése és a tengerészek durva kiáltásai mind-mind egybeolvadnak a hely nyers, sós illatával. Amara határozott léptekkel halad végig a macskaköves rakparton, figyelme minden egyes horgonyzott hajóra és a legénységükre összpontosul. Bár már több kapitányt megszólított, egyik sem vállalta az utazást az Északi-tengeren át, az Óriások földjére. A legtöbben kinevették, néhányan udvariasan elutasították, mások pedig egyszerűen sarkon fordultak és otthagyták.
A türelme fogy. A nap lassan lejjebb kúszik az égen, és úgy tűnik, a hajósoknak még kevesebb kedvük van vállalni az általa kínált kihívást. Karba font kézzel áll meg egy faoszlop mellett, és mélyen beszívja a sós tengeri levegőt, próbálva lenyelni növekvő ingerültségét. Az emberek itt nem ismerik a fagy valódi erejét, nem tudják, milyen veszélyekkel néz szembe, és talán nem is akarják tudni.
Ekkor ismerős illat üti meg az orrát. Egy ismerős közeledik felé a tömegben, és Amara megfeszül, amikor felismeri Nimrim alakját.
Nimrim nem látszik meglepettnek, mintha számított volna a találkozásra. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy a kitsune lány maga is egy hajót keres, és úgy tűnik, már tud is egy megfelelő lehetőségről. Egy kis, megviselt hajó, a Karcos Manó horgonyoz a kikötő egyik félreeső részén, és kapitánya – állítása szerint – nem riad vissza a nehéz utaktól. Amara méregeti a hajót a távolból. Nem tűnik a legmegbízhatóbbnak, de az eddig látottaknál egyértelműen több reményt ad.
Nimrim határozott, ámde kecses léptekkel vezeti őt a fedélzetre, ahol Lean kapitány várja őket. A férfi ráncos, de éber tekintetű, és bár láthatóan fáradt, egyből végigméri Amarát, s tisztelettudóan, a neki kijáró megbecsüléssel köszönti, s kínálja hellyel őket.
Nimrim kézhez vesz egy levelet a kapitány kezéből, Lady Delion pecsétje díszeleg a borítékon – egy olyan hatalomé, amelynek szava még egy kapitány döntéseit is képes felülírni.
„Úgy tűnik, szerencséd van” – mondja Nimrim egy halvány mosollyal, miközben a kapitányhoz lép, és visszanyújtja neki a levelet.
Ezek után a beszélgetés rövid és lényegre törő. Amara elmondja az úticélt, Lean pedig nem kérdez sokat – nem mintha érdektelen lenne, inkább olyan ember -félelf- benyomását kelti, aki hozzászokott a furcsa és veszélyes utakhoz. Egyetlen feltételt szab: ha jön, akkor mindenben követi a hajó szabályait, és nem hoz rájuk balszerencsét.
Amara elfogadja az ajánlatot. Nincs vesztegetni való ideje, és ha ez az egyetlen hajó, amely hajlandó elvinni, akkor él a lehetőséggel.
Lean kapitány nagyon kedvesen s kissé fáradtan közli az indulás este várható. Amara elfogadja, hiszen a kapitány az, aki tudja, mikor kell indulni. Amarának sikerül Nimrimet maga mellé állítania mint szövetségest és útitársat.
Miután elbúcsúznak, Lean kapitány visszatér az asztalán heverő iratokhoz, és folytatja a munkát. Nimrim és Amara pedig elhagyják a hajót, és útjaik pár napra még biztosan különválnak az indulásig.