Városi Őrség kaszárnya

Szemet szemért

A reggelt a Kaszárnya épületében kezdi. Fekete egyberuhában, decens, fekete köpenyben sétál be, a fegyvereit jól elrejtve, hiszen ő tisztességes, szabálykövető polgára ennek a városnak, aminek védelmére az Őrség szegődött.

- A neve? - a bejáratnál strázsáló őr tekintete az unottból egészen érdeklődővé válik, ahogy a nő közelít.

- Aurora D'Lange, egy feljelentés miatt jöttem, tiltott mágia használata. - feleli nyugodtan, várakozóan. - Glock hadnagyot keresem, vagy Desmont kapitányt, ha nincs bent. Az ügy sürgős és nem tűr halasztást.

A hangja ugyan nem parancsoló, de az őr tekintetébe mélyedő tekintete és a tiltott mágia szó hallatán azonnal beeresztik. Odabent egy tiszt fogadja, aki várakozásra inti, amíg egy másik fejvesztve indul meg a Kaszárnya labirintusában, hogy előkerítse valamelyiküket. Kíváncsi tekintetek vetülnek felé, néhányan látni vélték már itt - talán a gyengélkedőn tavaly, amikor a hadnagy élet-halál között lebegve behozta, talán a cellákban, ahová szintén tavaly került, nem sokkal a mágiaellenes törvények megszületése előtt, vagy talán akkor, amikor a főtéren megkapta a korbácsütéseket büntetéséül a főbíróval kötött alkuja mellé. Mélázásából a tiszt hangja zökkenti ki, aki jelzi, hogy a kapitány várja az irodájában. Aprót biccent, hagyva, hogy odavezessék.

Kopog, a szabad jelzés után pedig belép. Az asztal mögött ülő nő feláll, ő pedig odalép, hogy bemutatkozzon. A kapitány erős kiállású, alabástrom bőrű, fekete hajú nő, erős kézfogással, és "semmi nonszensz" attitűddel, olyannak tűnik, akinek a figyelmét semmi sem kerüli el. Még sohasem látta Elkin kapitányát, de mindennek eljön egyszer a maga ideje.

- D'Lange kisasszony, miben segíthetek? Azt állította, hogy az ügy fontos és nem tűr halasztást, felteszem, ha hozzám jött, valóban így van. - Ellaria Aurorát fürkészi, de a fejvadász nyugodtnak tűnik a mindig vizslató barna tekintet alatt.

- Valóban. Van egy boszorkány, aki hitelt érdemlően az, a neve Adlana Eyvind. Nem a város lakója, de a Vörös Kakasban gyakorta megfordult. A kúria melletti erdőben él egy szekéren, és tudomásom van róla, hogy tiltott mágiát használ, hasonlót ahhoz, ami miatt tavaly a mágiaellenes törvények megszülettek a főbíró utasítására. Nem ura a mágiájának, az emlékezetvesztésem után elzárta egy pecséttel az emlékeimet, ami miatt majdnem meghaltam, mert a mágiája annyira erős volt, hogy belőlem vett el napról napra. Azt mondta, hogy ha ő töri fel, mindketten bele fogunk halni, de feltámaszt majd - ezt egy fekete könyvvel akarta elérni, ami minden bizonnyal tiltott tanokat tartalmaz - a keze már fekete attól, ami abban a könyvben van. Nem egyeztem bele, és kerestem más segítséget, de miután megtettem, berontott hozzám fenyegetőzve, hogy szenvedni fogok. Elzárta az elmém, az egyik szerettem zokogását illuzionáélva a fejembe, valamint amikor Glock hadnagy a segítségemre sietett, őt is megfenyegette. Ő a tanúm rá, hogy ez a nő veszélyes, és úgy gondolom, hogy az a métely, ami benne van, ha tovább erősödik, az egész átkozott város veszélybe kerül. Azt gondoltam, a Mágustornyot érdekelné az ügy, ha egy különösen erős, tiltott mágiát használó boszorkány megfékezéséről volna szó. Nem szeretnék belehalni, hogy valaha segített nekem, és azt sem szeretném, ha más belehalna - ő volt a bábája Glock hadnagy ex-feleségének többek között, gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy milyen veszélyes lehet egy sötét boszorkány egy születendő gyerek mellett. Ó, és még valami - egy gróf pártfogásában áll, egy bizonyos Lord Isenaaréban, számoljanak vele, hogy ő majd megpróbálja kimenteni, és úgy tenni, mint aki semmiről sem tudott.

Desmont kapitány figyelmesen hallgat, amíg Aurora szavait egy tiszt papírra veti. A nőt fürkészi - az arca semleges maszk, de ahogy az végzett a mondandójával, biccent. Még alaposan kikérdezi pár dologról, mielőtt megígéri, hogy beszél a Hadnaggyal és a Mágustorony elé nem tárja az ügyet. Nemsokkal ezután a kapitány kikíséri az irodából, ő pedig távozik, vissza a kúria felé.

A kalamoninak igaza volt: a fenyegetésekről gondoskodni kell.

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 13. rész ]
~A Kaszárnya egyik irodája~

A Leena vallomását követő éjszaka a mértéktelen ivásra adta fejét, minek célját lelkesen el is akarta érni, mi több, egyre csak tolta kifelé a határokat: csak még egy feles, csak még egy kupa bor, mindenből csak még egy, mígnem hajnalban a Kakas egyik szobájában nem kelt fel, hiányzó zoknikkal, mi talán nem is lenne annyira furcsa, ha csizmája nem lett volna rajta. Egy falat nem sok annyi nem ment le a torkán, cserébe kinézete igencsak hajazott egy több napos alaposan megtépázott hulláéra, ki fojtás útján látta meg a fényt miután megkínozták. Ilyen remek hangulattal vetette bele magát és a munkába és bizony, azóta a kúria közelébe sem szagolt, éjszakáit is inkább a Kaszárnyában töltötte a megkérdőjelezhető minőségű koszt és búbánat társaságában.

Gondolatai egyre csak felesége és a szíve alatt cseperedő gyermek körül forognak, s képtelen kiverni fejéből annak a tényét, hogy milyen ultimátumot szabott ki a nő fejére még annak tudatában is, hogy a csöppség nem az ő ágyékának gyümölcse. Ebben az állapotban még Dé sem szívesen szól hozzá attól tartva, hogy a tiszt ördögűzőhöz fordul hirtelen haragjában, ha csak egyetlen rossz vicc vagy lesajnáló megjegyzés is elhagyja száját. Hiszen van éppen elég romlott gondolat a zsoldos fejében, amikkel nem tud napirendre térni. Vajon ha előbb érkezik az övé is lehetne a gyermek? Vajon ha soha nem tér vissza egy napon Leena viszonzott szerelemre lelhetett volna Elkin mellett? Vajon… túl sok kérdés… túl sok zsibongó gondolat… túl sok félelem és aggály.

Nagy sóhajt eresztve ki ajkain könyököl vissza, akár egy öreges kocsmatöltelék az íróasztalára, hol az akta halmok között mint a szent Grál tündököl a Lady ügye a bizonyítékokkal, a vallomásokkal egyetemben. Némán forgatja szabad kezében a kapott gyűrűt, újra és újra elolvasva a vésetet benne, miközben üveges tekintettel bámul bele a vak világba. Még azt sem veszi észre, amikor a kis írnok leányzó fülig vörösödve, reszketve visz neki oda egy adag kávét azzal a naív elképzeléssel, hogy az uraság, ki titkon igencsak tetszik neki, csupán fáradt és egy jó erős fekete majd segít azon, hogy visszanyerhesse égkék szemei csillogását. Egy pillanatra áll meg, de egy ügyetlen “Én… ez… kávé neked”-en kívül más nem hagyja el a száját, az is oly halkan, hogy aki jól fülel se hallhatta volna meg.

Így aztán Sam figyelmét sem kelti fel, csupán akkor, amikor könyökével meglöki a csészét, szerencséjére nem annyira erősen, hogy az egész kiboruljon, viszont a fekete folyadék lecsurog a csésze oldalán, egyenesen az egyik bizonyítékra.

-Oh a szentségit! -morran fel idegesen, gyorsan felkapva a papírról az említett bűnöst, s egy ronggyal igyekszik felitatni a károkat, ám a kávé legalább olyan makacs folt, mint a vörösbor, eltüntethetetlen nyomot hagy maga után minden felületen, így az írott szövegen is. Gondterhelten sóhajt fel, s megemeli a lapot, miközben szemei előtt bevillannak kirúgásának fájdalmas képei amiért kárt tett egy rendkívül fontos dologban. Szinte már hallja a kapitány számonkérő, ingerült szavait a fülében visszhangzani, mikor a gyertya pislákoló fénye érdekes dolgot mutat meg neki.

Talán csak paranoia vagy éppen a másnap okozta furcsa látás az oka, de mintha hunyorgó szemei előtt a kávéfolt nyoma értelmes szóvá alakítaná a Sophia levelén pihenő betűket.*

-“Vagyok…” -olvassa az alját, mire arca sápadni kezd. Tekintete a vonal mentén indul fölfelé, egy grafittal húzva halovány vonalat, így kiemelve a gyöngy betűk oszlopát, s mikor azt föntről végigolvassa kishíján elájul. Ledöbbenve zuhan vissza a székbe, ellenőrzi újra, de a mondat egyre csak ott lebeg a szeme előtt a sorok első betűit összeolvasva:

“A Vadaskertben vagyok!”

-A szentekre, ez a kis hölgy egy zseni! -tér vissza a szín holttá vált arcára, hirtelen a leszerelés gondolata is már oly messzinek tűnik, mintha soha nem is lett volna, mi több, mosolyában remény játszik, mi lassan egész testét átjáró melegséggé alakul: sikerült neki. Megtalálta a nőt, kinek hónapok óta nem bukkantak nyomára.

_Ez fasza, de… most mi lesz? Odamasírozol, lemészárolunk mindenkit és elhozzuk a csajt?_ -kérdezi Dé a megszokott unott, gunyoros stílusában, mi ráébreszti a katonát, hogy az örömmel még várnia kell.
~Nem… nem kelthetünk feltűnést… kell egy terv… és egy szövetséges… mint a régi szép időkben~