Kalandorok naplója

Szellem - Kakukkfióka végjáték - I.
(figyelmeztetések: 18+, vérontás, nem grafikus)

Noha Fayeth a lelkére kötötte, soha nem ígérte meg, hogy nem fog túl sokat szívni a túl erős dohányból.

Forróság uralkodott a bőrműves műhellyel szemközti tímár nem használt padlásterén. A macskák és galambok is elkerülik a nyári nap hevének kitett tető alatti poros zugot, ahova a kalamoni befészkelte magát és egy szögre tükröt akasztott, ami az ablakon át egyenesen a bőrműves-lovász üzletének ablakaira tekint anélkül, hogy neki őszen és ciánkéken látszania kellene a padlás ablakszemében. Ahogy felnéz a cigaretta füstön keresztül látja is ahogy nyílik az ajtó és a férfi szőkén elbiceg a Kakas felé, hogy a vacsorát ott költse el egymagában. Vagy társaságban. Most nem tudja, nem oson utána, hogy meggyőződjön róla, a tagjai ólomsúllyal nehezednek a padlóra. Mellette tálakban gömbhalak mérgező húsából szelt csíkokból kipiszkált szálkák és a kékgyűrűs polip szépiája árulkodik az ő vacsorájáról, ami ellen a szervezete mereven küzd, de ezúttal nem hányja ki a mérgeket. A szemeit lehunyva hanyatt biccenti a fejét, izzadt haja szétterül a padlón majd a füsttel kitöltve a gyomrának üresen maradt szögleteit és a tüdejét arra készteti magát, hogy feküdjön, amíg egymás után megbénulnak az izmai és a cigaretta parazsa a nyakába esik, égő emlékeztetőt adva arról, hogy ha nem vigyáz magára gyújtja a tetőt. Mielőtt ez megtörténne a nyelvén eloltja a sokadik csikket és már érzi is a tenger ízét a szájában miközben a bal füle mögött a vésett rúna égni kezd, az izzó fájdalom pedig egy álomba nyomja, …

… ahol egy pár evezőt markolva keményen a víznek feszül. Kalamon partjainál a tenger nem kék, hanem szürke, meredek sziklákról nyalja le a port újra és újra végtelen szorgalommal és ez a sziklaszín átüt a vízen, fehéren ül meg rajta a tajték és megköveteli minden izmától, hogy az evezőknek feszülve tartsa az irányt.
- Az irányításodra van szükségem - mondja az acélhabos víznek.
- Természetesen, különben nem volnánk itt - a kapitányának hangja mögötte szól a csónak orrából, mély, de ahogy beszél olyan selymes, amilyet a kalamoni nyelv durva hangzói nem engednek meg a számára. Gyakorlattal azonban ezeket a hangzókat pont úgy a kezéhez szoktatta, mint azokat a vadállatokat, akiket a Fúria képzett, nevelt és adott aztán a csapatába.
- Hallucináció ez, vagy összekapcsolódtunk?
- Számít, Szellem? Kérdésed van, és én a legjobb tudásom szerint fogok válaszolni rá akár a te tudásodból táplálkozva, amihez józanul nem férsz hozzá, akár valami bűvös módon.
Röviden hallgat, az evezők csobbannak a vízben, a padlás fülledt forróságát kezdi elfelejteni, a ringatás kilöki a gondolatai közül a partok szilárd magabiztosságát és beszélni kezd a hajóról, aminek árbócát törte, ami egy öbölben ringatózik, amit matrózok és munkások javítanak, és köztük járnak a célpontjai.
- Le kell fejezned őket, ahogyan arra már rájöttél, de nem hagyhatod figyelmen kívül azt, hogy nem egyedül járnak.
- Nem jutok észrevétlenül a közelükbe.
- Nem is feltétlenül kell.
- Nem ölhetek meg mindenkit, mert kifáradok, mire eljutok hozzájuk.
- Igen, de ez sem feltétlenül szükséges.
- Mire gondolsz? - Megfeszül a válla, hogy hátranézzen, de aztán végül a víz hátára szegezve a pillantását tovább evez és a tenger háborgásának feszítve az evezőt úrrá lesz a hangja ingerültségén, a várakozásteljes feszültségen.
- Ha éberek az őreik, akkor nem kerülheted el, hogy észrevegyenek. De te határozod meg, hogy minek lássanak. Nem kell egy sötétben osonó, harcra készülő orgyilkost látniuk. Néha a szellemek nem láthatóak, hanem kísérteties követei a rémületnek.
- A rémületnek… hogy csináljam?
- Kísértsd őket. Emberek, akiknek pihenésre van szükségük. Tedd ezt lehetetlenné a számukra, járj körbe közöttük, csapj le. Mutasd meg magad, te vagy a rémület maga, mert nem hezitálsz, nem kérdezel, nem ejtesz foglyokat, nem akarsz pénzt. Nem kell megölnöd őket, elég ha lehetetlenné teszed számukra a pihenést, ha megmérgezed a vizeiket, rájuk szakítod a sátraik köteleit, tönkreteszed a szerszámaikat és ha felkel a nap eltűnsz közöttük egy jó álruhában.
- Vissza fognak vonulni a hajó belsejébe, kivonták a partra, hogy könnyebb legyen belefaragni az árbocot.
- A hajók törékeny szerkezetek, Szellem, amiket az emberi akarat és makacsság tart egyben a természet erőivel szemben. Kövesd őket a hajóra, építs magadnak utakat rajta amíg közöttük dolgozol. A fedélzeteken deszkák vannak, amiket könnyű felfeszíteni, mert már kikezdte őket az idő, de még túl költséges a kicserélésük, felismered őket arról, hogy bár kopottak, megül rajtuk a moszat és mocsok, elkerülik a léptek, amik fényesre járják a többi deszkát. Ezeken a félreeső sarkokon kinyithatod a hajótestet és amikor üldözni kezdenek új járhatsz rajtuk keresztül, mint egy patkány.
- És aztán?
- Fellázadnak. A célpontjaid megpróbálják őket munkára bírni, de nem tudják garantálni a biztonságukat, mert nincs is ellenség, amit megfoghatnának.
- Gyorsnak kell lennem.
- És mindig pontosnak. Az előkészület után nem véthetsz hibát. Ők sem alszanak, de te sem teheted. Látnod kell amikor hallucinálni kezdenek és kihasználni minden pillanatát a kimerültségüknek, csak így hihetik, hogy a hely, a hajó, az ottlétük átkozott. Amikor menekülni kezdenek a célpontjaid egyedül maradnak és ha ők is menekülni kezdenek, már könnyen levadászod őket. Választhatnak, hogy az elnéptelenedett öbölben vagy a városi rejtekhelyek felé halnak meg.
Egy ideig hallgatagon lapátolta a vizet lassan, erőteljes csapásokkal, amíg a kapitány újra megszólalt.
- Igen, ez közel sem egy emberes munka. Ahhoz, hogy elvégezd túl kell erőltetned magad a jelenlegi erőnléteden. Alkalmazkodtál, lassabb, figyelmetlenebb, nehezebb és öregebb vagy, de nem felejtetted el, hogyan kell olyan erőfeszítéseket tenni, amik messze meghaladják a képességeid. Erre tenyésztettek. Vagy megoldod, vagy elengeded, ha nem éri meg az erőfeszítést, és akkor számolsz a következményeivel ennek a döntésnek.

Az éjfélt huhogó bagoly karmainak koppanása a tetőn ébreszti fel a forró cserepek alatt. A rothadó halhúsra legyek gyűltek össze és a fájdalmas bénultság a testéből a deszkázatba csorgott már mind, mire felül már sejti a tervének körvonalait. A tükör helyett a saját szemeivel bámul a bőrműves ablak sötétjére, aminek párkányán a halászmacska őrzi a lovász álmát.

***

Fayeth kencéiből vastag agyagpor-fedés került a szeme körüli jellegzetes sebhelyekre, amitől az arca merevvé és kifejezéstelenné vált, de legalább a tekintete is kevésbé tűnt élesnek. Fehér haját feketére olajozta és kontyba kötötte, a fegyvereinek jó részét a nőnél hagyta, hogy ne tűnjön rosszabbnak a matrózoknál, akik a rossz árbocú hajót javítgatták abban a félreeső öbölben vele együtt. Három napig élt közöttük, ácsolt és mosott, vitorlát varrt és szorgalommal feszítette fel a deszkákat, amiken keresztül aztán eltűnhet majd az üldözők elől. Megismerte a hajó minden zegét és zugát, a kabinjait, fülkéit, szűkös folyosóit, köteleit és korlátait, árbócait és vitorláit, a befogadó öböl és partszakasz köveit, árnyékait, a víz mélyén. A hajó félig a partba mélyített vájúban feküdt, csak az alját érte a víz, hogy fel ne boruljon egész szálfákkal támasztották ki, hogy az oldalára tapadt kagylókat is lecsiszolják onnan szorgalmas kezek. A tatja mögött mély volt a víz.

Mire az álcafesték lepattogott róla elosont, hogy aztán az első éjszakán zsákjában néhány elkábított farkassal térjen vissza, akiket a raktér mélyén helyezett el. Fehér port szórt a tábortüzekben, megmérgezte a vizeshordókat. Vaddisznókat hajtott ki az erdőből, nappal megzavart, megkergetett parasztokat üldözött az öbölig, akiket a titkos hajó munkásai kénytelenek voltak megölni, nehogy elfecsegjék a hollétüket, és aztán a holtakkal körbejárta a tábort. Letépett kezüket a levesben hagyta, kikanalazott szemüket egy párnán, véres kéznyomokat hagyva maga mögött.

Éjjel fehéren osont végig a táboron, üldözte az őröket és amikor azok üldözték őt az erdőbe csalta őket, hogy lábukat törjék, majd visszatért. Módszeres zaklatásának hála megritkultak a sorok, felbolydultak a lelkek és bár szerzett sebeket, el nem kaphatták, nem engedte a fejében hordott távoli, suttogó hang, félig emlék, félig bizonyosság.

Sötét öltözékét fehér köpenyre cserélte, és amikor a hajóra hátráltak követte őket, ki-be járva a patkányutakon, átpréselve magát a deszkák között lehorzsolta a bőrét, de az alváshiánytól opálossá fakuló tudatát legalább éberen tartotta a könnyű, égő fájdalom. A farkasok a hajó gyomrában üvöltöttek és ő az árbóckosárból válaszolt nekik, mint egy szellem, hagyva, hogy könnyű felleghajtóját vitorlák helyett dagassza a szél.

- A matrózok menekülnek, de ők elrejtőznek közöttük - panaszkodásnak hangzikt az evezők nehéz csapásai között a halk szó.
- A végsőkig várni fognak.
- Nem fáradnak?
- De igen. Viszont ők Kakukkfiókák, a túlélésük akkor biztosított, ha a náluknál gyengébbeket kilökik a fészekből és odalökik eléd.
A sziklaalakzatoktól rojtos tengerpart felett rószaszínes ívet húzott a pirkadat, a kapitány hangja a tudatában elhalványul és az evezőn az ujjai ellazulnak.
- A Kakukkfiókák a Fúriafészkekben csak addig élnek, amíg a gyengék mind el nem hullottak. Elcsalják, ellopják, elragadják őket mielőtt megkapnák a nyomkövető érmét. Olyan ambíciózus klánok, amik úgy hiszik a mérgekkel együtt a titkainkat is magukkal viszik, használják a képességeiket. De tévednek. Ők nem olyanok, mint mi, mert nem fegyelmezik és nem motiválják őket megfelelően. Amikor megtámadtad őket nem arra gondoltak, hogyan tudnak legyőzni téged, hanem arra, hogyan tudják túlélni, és így a reményüket abba helyezik, hogy elvesznek a tömegben, egyszercsak hibázol és akkor föléd kerekednek. Szolgálatot teszel a Fúriának azzal, ha ezeket megölöd, csak a hitelüket rontják.
Hallgat.
- Egyszer téged is elvittek.
- Nem emlékszem rá.
- Nyolc éves voltál, és visszatértél.

Közjáték: Sally18+
(seb-fetisizáló tartalom, grafikus leírás (kábé))

- Milyen nagy szavak valakitől, aki ágyba rántja kirurgusát és a vágyai ellen orvosságot kér - morajlik a válasza szinte azonnal, a holdfény felizzítja a látüvegek mögött olajzöld tekintetének mérgező, fertőzött ködmocsarát, amiben a józan ész ugyan jelen van, de nagyon diszkréten a sarokba húzódva nézi az eseményeket, amikhez neki semmi köze.
- Tudja, be kellene vennie a gyógyszereit, amiket kap - a teste dermedten állt amíg a zöld szemek bámulták, a szája sarka félreérthetetlen mosolyra görbül, miközben a lovász a feje alá igazított párnával kényelembe helyezi magát a körülményekhez képest.- Nem véletlenül kapja. Egészen biztosan itt akar lenni és díszpáholyból figyelni ezt az előadást, hm? - kenetteljes, kaján szavaihoz lusta toldalékot fűz a mozdulataival, mert most nem a csonkot mozgatja, hanem a csípőjét dörzsöli hozzá lassú, kimért, ráérős mozdulatokkal.
Hosszú árnyékot vet az ágyra, esetleg nagy teste meglepően ügyesen, kifinomultan mozog, bár a csonkot az ujjai között erőteljesen tartja, megmerevedő tagjának gyöngyöző vége ahogy puhán görgeti magát a varrat duzzadt húsdombjain és a közöttük mélyült varratárkokon siklik óhatatlanul bevonja az előnedvek sós, mély szagú nyálkájával, hogy aztán kénytelen legyen megcsúszó ujjakkal jobban alányúlni. Nem ejti el egyetlen egyszer sem, és a fájdalom, amit a sérültség ödémáitól fájón feszülő forró húsnak feszített elragadtatástól kemény farkával okoz elenyésző, mert soha nem válik durvává, nem követel többet, mint a sebzett hús feszes melegét, a varratok éles karcolását, amik nyomot hagynak túlérzékeny bőrén, de ahogy a vörös makkján fehér vonalakkal rajzol gyorsan elillanó sebeket, úgy rándul meg a szája is, lazulnak el kortalan vonásai és hullámoztatja meg a mellkasát és gerincét a fékezhetetlen, mindent elsöprő izgalom.
Csak néhány örökkévalóságnak érzett perc, amíg az alhasát és combjait végigsimogatja, amíg szemrevaló, nagy bájdorongját megmutatja, amíg a csonk minden centijét eláztatja, hogy aztán amikor már nem tudja visszatartani az élvezet áradását előtte ügyesen egy kendőbe fogja és oda rándítja magát, hogy ne kelljen áthúzni a férfi alatt az egész ágyat.
Ziháló légvételekkel görnyed össze, meleg lehelete beborítja a szőkét amíg összeszedi magát az engedelmes, tétlen, undortól görcsös test felett, de addig sem engedi el, mert gondosan lemossa és megszárítja a csonkot, mielőtt bekötözi megint, kielégült testét csak azután rejti el, hátrahagyva minden orvosi eljárás konvencionális megszokását, dúdolva tovább a dalt, amit senki sem dicsért meg.
- Tudja, ha alszik maga sem marad tétlen. Akkor a teste élvezi ezt, és sose hagyom… megszomorodni - de most a kötést a helyére igazítja és az ablakot kitárja, magára hagyva a letisztogatott lovászt az élménnyel.

Közjáték - a kirurgus

Nem evett, nem ivott és nem is aludt.
A gyógyszerek, melyeket a nővérek olyan szorgosan kevertek be egytől egyig az ablakon kiöntve az utca mocskában landoltak. Fájt már jobban is, ezzel nyugtatta magát amikor második napja sem vette be a fájdalomcsillapítókat, az altatókat, amik édes port hullajtanak dús szempilláira.
Néma csendben várta az éjszakát, a kalamoni tőrt a matrac alá rejtve. Nem akart hinni, nem akart a kirurgusban csalódni. Épp hogy elfogadta magában, hogy jó ember, hogy tisztességes, és ő a rossz azokért a dolgokért amiket ráerőltetett.
Szívinfarktusa volt, mert az volt, fel kellett vágni mert muszáj volt, mert megmentette az életét, mert nem volt más választás csak hogy egy hatalmas boncnoki sebet varrjanak a mellkasára hogy ezt is magával cipelje újabb teherként.
Csendben várt. Olyan csendben, hogy a saját lélegzetvételét, a szívverését is hallotta, oly mozdulatlan mint Hófehérke, aki csak a herceg csókjára vár.
Megtanulta, hogyan legyen a légzése, a szívverése egyenletes, tökéletes álcája volt legmélyebb álmának, talán még a kalamonit is átverte volna vele.
Szemhéja meg sem rebbent, mikor kinyílt az ajtó, szíve nem kopogott gyorsabban mikor fölé mászott a kirurgus.
Olyan volt ott mint a tökéletes halott, legmélyebb álmát alvó beteg. Arca meg sem rezzent, szeme sem rebbent a szemhéjak alatt, csak annyit amennyit az álomképek adnak.
Szép halott lenne még így is, megnyomorítva, megalázva és meggyalázva.
A szavak, a dallamos vers sorai visszhangzanak a szobában, de talán nem is ott hanem a fülében, az édes duruzsoló hang mely megannyi kérdést feszeget de ő nem válaszolhat rá. Pedig megtenné, kérdezne, de még nem teheti. Nem mozdulhat, még akkor sem mikor ajkait és orrát lefogják, mikor torkát csókolják, vagy nyelvét és fogait simítják.
Értetlenség, ez írná le legjobban amit érez, a furcsa szag mely körbe lengi, ujjának végein ott ült még az öreg, dohos könyv izé ami a nyelvére tapadt. Kellemetlen és keserű.
A még nedves kötés hanyagul landul a pucér hasfalon, bőre alatt végig fut a hideg ahogy a csonk a hosszú ujjak szorításába süpped.
Kelletlenül engedelmeskedik neki a test, a lovász megszégyenült, haragtól tomboló lelke azonban mélyen pihen még. Megígérte, nem ölheti meg. Nincs veszélyben. Nem kell félnie tőle, mert az csak a heget akarja, csak az érdekli. A fertőtlenítő hideg, a vér pedig még langyos ami kibuggyan a lábvégről a nyomkodás erejének megadva magát.
Simítsa ha akarja, nézze, élvezze a látványt.. ám a csonk valami mást is megérez. Olyat, amit senki sem akar, amihez még az ő mostmár sokat látott gyomra is kevés.
A forró bőr, a hímtag nedves érintése az, amire állkapcsa már megfeszülne a sötétben, mire ujjait ökölbe rántaná, de addig nem moccan, míg a bűvös mondat el nem hangzik.
Ekkor a feje megemelkedik, zöld szemei összeszűkülnek a fogyó hold fényében.
Tekintetében a megvetés és szánalom ül, a haragot elnyomja a kirurgus kéjjel átitatott arca, ahogy csonkjának dörzsöli magát. Kispárnáját felhúzva támasztja a feje és a fal közé, hogy ne kelljen tartania.
-Kezelésre szorul, Morrow.. maga súlyosan beteg..
De nem szól többet, kérdezzen az bármit. Lábát nem veszi el, mert mit érne vele, ha meg nem ölheti így nem szabadul alóla.
Tegyen az bármit a csonkkal, a lovász némán nézi végig, de gondolatai már messze járnak, az ispotályon túl, a kúriában, hogy hogy fog másnap reggel innen elmenekülni. Messzire.. és soha többet vissza nem jönni.

Közjáték - Sally 18+!
(seb-fetisizáló tartalom, grafikus leírás (kábé))

- Fáradtnak látszik, kirurgus úr, menjen, pihenjen le - a nővér fehér árnyéka elsuhant mellőle, mint a másik gyógyító dolgos körvonala, a jajszavú betegek, kopár, dísztelen falak, a vérre szórt mész nyers, poros szaga, amivel teleszívva a tüdejét távolodik az Ispotálytól.
Nem síkban moccan el, de testben, lélekben és szellemben, ahogy mélyre ereszkedik a szűk lépcsőházban és a testmelegek kipárolgásától fülledt kórtérből egy hidegebb, tisztább világba jut.
Ez nem segít rajtad.
Kár volna azzal áltatni magát, hogy lehagyja a hangot miközben átvág a lemosott asztalok között. Némelyiken lepedővel takart test pihen az örök nyugalom dermedtségében, halott lábujjak túlnőtt körmein húzza végig a kezét és fehér talpakat csikland meg szórakozott nevetést hallatva, aminek visszhangja olyanná teszi a bonctermet, mintha nem volna teljesen egyedül.
Nem vagyok teljesen egyedül.
Tovább!
A holtak termén túl újabb lépcsők, a mélybe, a kőbe, a város alá bevésve, hatalmas, természet kivájta és kőből rakott csatornaalagúton megy át, a bűz szinte elviselhetetlen, ahogy a város szennyét a folyó elmossa, ide engedi a hentes a vért, az Udvar a jóféle zsíros étkektől fostos urak minden szennyét, a könnyeket lehozzák a kimosott és udvarra szárítani kitett keszkenők lusta csepergései pitypangok és fűszálak gyökerén át, a földön keresztül lecsorgatja a város alatti barlangokba, ahol megreked a szag és a közeli tenger sós feloldozása felé siet minden patkány.
Te is tudod, hogy innen lentről csak felfelé vezet az út. Megérdemeljük a szórakozást.
A siralmas áramlásra szegezett tekintettel végighalad egy kőpárkányon lassú, csosszantó, vontatott léptekkel, a rejtett laboratórium vaskos ajtaja kizárja a víz szakadatlan zúgását és a hullámok sikoltozását és elmerülhet egy vastag könyvben amit megtiltottak neki, hogy olvasson a sötétben és gyertyafényben, a titokban és álmosító, földmélyi zajban, ahova a felszín hangjai nem érnek el de az üregeken átvisszhangzó tengerzúgás szakadatlan moraja álmosító ringatózást zenél neki.
Nem elég.
Nem mindig elég, van, hogy a háta mögött gyújtott lámpás fényében hosszúra nyúlik az árnyéka, a borzasságát két kézzel hátrasimítja és tisztára főzött, puha, rugalmas macskaín-szalaggal hátraköti a haját, hogy alóla egy undorodó pillantást vessen méltatlan, szűkös búvóhelyére, ahol az egymáshoz varrt patkányokból élesztett kiskedvence szakadatlan agóniájával arra emlékezteti, hogy milyen kevés is maradt hajdanvolt erejéből.
Sally nem állhatja ezt a koszos helyet, a kőpárkányon úgy megy végig, mint aki mindig azon járt, friss lépteiből kiveszik a megfáradtság lassúsága és az esti fényekbe zárkózott Ispotály nyöszörgői között már mint egy árny halad át. Ilyenkor meg nem szólítják, meg nem állítják, a céltudatosság fehér köpenye felett fakó szárnyakat bontott és az emeletig meg sem áll, hogy a éjszakai nővérek óvó, aggodalmas tekintetétől kísérve az elkülönítőbe lépjen be.
- Hát itt vagyunk, Moreau, csak maga, én, meg az édes álom - a csendben dúdol, ahogy a lép megkerüli az ágyat, a saját csuklóján ellenőrzi az alvó férfi lélegzetvételét és az övén a szívverését ahogy egyenletesen, erőteljesen domborítja vérbő vénáját, nekifeszítve a szívverését az ujjbegyeinek.
- Gondolom szívesen meglátogatna ma is odalent, hogy egy műtéttel gazdagítsuk mindkettőnk szerteágazó tapasztalatait az életről, de azt a hírt kaptam, hogy alig evett, úgyhogy maradjon csak ágyban! - a hangja vidám, bársonyos dallamossággal csapong felette, mint galambfelhőben forgolódó vidám gerleburrogás, nem egészen odaillőn, de önnön kellemétől eltelten.- Valami elrontotta az étvágyát? Ne töprengjen túl sokat, nincs min, nincs miért, a kérdéseit tegye fel nekem és mindenre megfelelő választ kap - hűvös hüvelykujja megmelegszik a homlokán, ahogy néhány bágyadt, szőke tincset félrelökve elsimítja a gondterheltség ráncait, hogy a sápadt bőr a domborult homlokcsonton újra gondtalan simuljon.
- Vagy talán a rossz társaság? Hogy lehet így élni, hm? Felelőtlenül, kötetlenül, szabályokat el nem ismerve, illemet be nem tartva, sértetten és állatmód? Miért nem illeszkedik, miért nem enged, miért ilyen szép, ha ilyen nyomorult? - az ujjai egymással párhuzamosan mozognak a halánték gödreitől lefelé, az állkapocs és a fül között megtámasztva felemeli a fejét és eligazítja a párna tökéletes közepén, hogy úgy billenjen kissé hátra, amiként a legmutatósabban emelkedik fel a nyak íve kiboltosítva az ádámcsutka porcát. Annak tetejére csókot illeszt.
- Nem, ne is feleljen, kitalálom magam, a titkai ott vannak a testében, mindent elmondhat nekem anélkül, hogy a száját nyitná - de ő kinyitja neki, ujjbegyei az ernyedt ajkak közé hatolva a fogak résén benyomva lélegzetnyi helyet nyitnak a szájban, de csak a lélegzete ég a nyelvére ahogy fölé hajol. - Ha nem tudnám, hogy mennyire kedveli a szivart is hallanám a tüdejének rekedt kilélegzésén, hogy a füst megmarta azt, nagy kárt azonban nem okozott. A vállai szépen emelkednek ahogy teleszívja a tüdejét, tegye meg nekem - meztelen keze beteríti a száját és orrát, elfogja a lélegzetét hosszú másodpercekig, nem eléggé ahhoz, hogy felébressze az altatót mámorából, ahhoz viszont eléggé, hogy utána a szervezet önkéntelenül teleszívja magát éltető lélegzettel, kifeszítve a mellkasát, amiről lehajtja a takarót.
- Rendben vannak a varratai? Biztos vagyok benne, hogy én jó munkát végeztem, de ön is? Most nincs időnk erre - figyelmezteti magát hangosan, ahogy elidőzik a keze a gyolcsok csomóin és rögzítőin. A matrac benyomódik két oldalt, ahogy a jócskán magas doktor feltérdel az ágyra és a lovász jobb combját a két lába közé rendezi. Magasan ül, nem ereszkedik rá, de olyan közel, hogy fel kell emelni a duzzadt, levágott bal lábat az ágyékára támasztva a csonkvéget dúdolva nekilát a kötés lebontásának.
-”Te is fiú, tanulj, csodálj! Leány, mulass! Tiéd a bál!” - táncos mozdulatokkal lépteti az ujjait végig a térdén, lelapítva inkább a kötést, mintsem letekerve, csak hogy felszabadítsa a sebet.
”- Kinek bál, kinek ispotály. - Élvezz te is, s ne únd roué: ma még, ma még a gyönyöré, holnapra vár más szeparé,”- a kötést Vincent hasára teríti és a térde alá nyúlva tartja azt a kis, húsba zárt csontdarabot, ami valaha egy egyenes, erős lábszár kezdete volt, de már nem más, mint egy forró játékszer a hosszú ujjak között. A tenyerébe zárja a sebet, kissé fáj a nyomás, amivel átdörgöli a varratokat és tele szájjal sóhajt egy hatalmasat érezve a karcolásukat.
- ...”hol majd fehér kőburkolat alatt…”- tiszta köpenyszárnyai fehéren szétlebbennek, alatta a bőr sápadtságán a kirurgus hasfalán piros karcolásnyomokat hagynak a zsinegek, ahogy a köldökétől lefelé magához nyomja a csonk sebét, vért és fertőtlenítő folyadékot maszatolva magára gyönyörködő nyögéssel. Bal kézzel kioldja laza nadrágkötőit, hogy az ölének őszült vonalán folytatva a simít tovább a feszes, duzzad hússal, hogy másféle örömtől, kéjtől feszes merev taghoz érjen és belerándul abba, ahogy érzékeny farok-fején végigkarcol a vértől merev varrózsineg kiálló szála.
- “nesz nélkül bomlik a hullád.” * Tudom, hogy nem alszol.

*vers: Babits Mihály: Régi szálloda

A Kötelék Megszakadása

S:
Hosszú idő telt, mióta utoljára a szobában járt.
Belépve mit sem tud a Maeghor tervéről sem arról, hogy neki ez a kapcsolat mennyire beitta magát a bőre alá és izmaiba, de a teher az árnyak takarása már belépve is érezhető, mégis mint egy naív kislány áll vele szembe hiszen hozzá és miatta jött.

M:
A kúria csendjében a holdvilág fénye kúszik be a nyitott ablakon.
Maeghor mozdulatlanul áll, szinte eggyé válik az árnyakkal. A szobát fojtogató súlyosság tölti meg – nem a félelem, hanem valami sokkal mélyebb. A veszteség előérzete.

Serena ott van előtte.
Lélegzete egyenletlen, vörös szemei lángolnak, még most is dacot, életet, vágyat tükröznek.
De a kötelék, amit a vér, a mágia, a sötét közös akarat font közéjük... az többé nem maradhat.

Maeghor lassan, kimérten emeli fel a kezét.
Ujjai között fekete füst kavarog, mint valami elevenen élő szentségtörés.
A varázs, amely nem megöl – hanem elvesz. Kitép.

– Emlékezz rám. – suttogja, hangjában egyszerre van ott minden gőg, minden büszkeség... és minden elfojtott gyöngédség, amit sosem mondhatott ki.

Serena talán lépne. Talán harapna. Talán kérne.De a mágia gyorsabb.

S:
A légkör az árnyakkal együttélés, meg is redőzik orra, ugrásra is készen, de a mozdulat bőszíti. Hát még az a két szó. Túl hirtelen és túl kellemetlenűl hatol elmélyébe és hiúsítja meg mozdulatát.

M:
A kötelék sisteregve szakad szét – mintha láthatatlan láncok pattannának el, egyenként, mindegyiknél fájdalmas reccsenéssel.
Serena mellkasa összerándul, vérkönny csordul a szeméből.

Maeghor ajkai közé is keserű íz szökik, de nem törli le. A büntetés az övé is.

Egyetlen szívverésnyi pillanat.
És már idegenek.
Már nem érzik egymás lélegzetét a bőrük alatt, nem dobban közösen a szívük egy árnyalattal sem.

S:
Vér könnyek szántásokat rajzolnak arcára és szeméből innető sokkal több harag gyullad.
Kérdezne de már nem teszi nincs, miért. A fájdalom mi végig szánt mellkasán talán sosem for be és nem lesz elfelejtve és elég, hogy válaszul kezelje kérdéseire. Teljen akár hány század még az életében, ha megéli még egyáltalán.

M:
Maeghor a szobában marad, elnémulva.
Serena...
Talán még visszanéz. Talán nem.
De amit láthatna, az egy pillanatra ott ég a férfi tekintetében:
nem gyűlölet. Nem diadal. Csak egy fájó, végtelen üresség.

Az Árnyékok között veszett el.

Maeghor az ablakmélyedésben áll, az éj üres horizontját fürkészve, ahová Serena alakja már régen beleolvadt. Nem indul utána.
A szívében – ha volt még ilyen – csak egy üres, szűnni nem akaró rezzenés marad.
„Nem vagy démon… és nem vagy ember sem…” – visszhangzik benne Serena suttogása, mintha egy elátkozott ima lenne.
Egyetlen árnyvillanás az éjben, s Maeghor elhagyja Anwariont, hangtalanul, nyomtalanul – mint akinek sosem lett volna helye ebben a világban.

És vele együtt tűnik el az utolsó illúzió is, hogy valaha mássá válhatott volna.

S:
Már nem néz vissza. A férfi a saját tettének következményével él tovább és a biztos tudattal, hogy pontosan tudja mit szabadított Anwarionra ezzel az egy tettével, mely nem nézett semmit, csak démoni Önmagát. A nő elvesztette az utolsó lehetőséget is, arra hogy tartozzon valakihez, aki képes megfékezni. Alakja most is éppen úgy halad, mint máskor mégis feszült. Vérszomjasabb és dühösebb, mint valaha volt az elmúlt évszázadban. Már nincs más szeretője csak a … .

Zöld út

Miután Meria távozott, már nem sok oka volt maradni neki sem, de még ígéretét betartva továbbra is tanult írni, olvasni. Időközben Dalgan Durennel, a könyvesbolt tulajdonosával is összebarátkozott, így, mikor a férfi úgy döntött, hogy eladja a boltot, és útrakel inkább rokonaihoz Mezőfalvába, Toghvan nem habozott igent mondani a felkérésre, hogy kísérje el.

Összecsomagolta holmiját, még egy levelet otthagyott Meria volt szobájában, amit már ő maga írt meg, majd öreg barátjával együtt elindultak a hosszú útra. Így tavasszal sok más utazót is láttak, úgy tűnik, ezt az időszakot választják többen is, hogy útra keljenek, a hideg tél elmúltával, de még a meleg nyár megérkezte előtt.

Körülbelül egy évet töltött a városban és a Kúriában, ami nem mondható hosszú időnek, de itt gyógyították meg, és sok más élményt és ismerettséget is szerzett, jót és rosszat egyaránt. Mindenképp hasznos tapasztalatokkal gazdagodott, és nem kizárt, hogy még visszatér, de így, hogy célját teljesítette, már csak az maradt, hogy újat találjon magának, ameddig a sors nem szólítja őt is a családja mellé a túlvilágon.