Kalandorok naplója

Annue újjászületése –
A kis lény a lombikban.

* Welsla a szokásos dolgait végezte a cselédszállás mellett lévő egykori kovácsműhelyben, amit ő az idők során fokozatosan alkímiai laboratóriummá alakított ki. Mint minden alkimista, így ő is bőszen végezte a különféle kísérleteit. Az egyik napon ment be a kúriába miután végzett a szokásos dolgaival, hogy találkozott Vyndriennel. A zyon-i férfi gyászolt, sajnos kedvesét Annuét a fiatal félelf hölgyet nem tudta megmenteni, a lány életét vesztette. A lány hosszú ideig volt egy elrabolva egy szekta által, a kínzásokat és a különféle testi és lelki megpróbáltatásokat nem élte túl. Vyndrien napokig gyászolt. Noha Welsla személyesen nem ismerte Annuét, nagyon is együtt érzett a zyonival. Hiszen ő maga is elvesztette az összes szerettét, a Mélysötétben vívott háborúban. Szeretett volna segíteni Vyndrienen, persze a kedvesét nem képes visszahozni a halálból. Vagy talán mégis? Bizonyos szemszögből firtatva a dolgot, részben lehetséges ez.
Egy nappal később ismét találkozott a halemberrel, a kúria fürdőjében. Ott a medencében ülve beszélgetni kezdtek. Vyndrien továbbra is bosszút szeretett volna állni azon a gonosz szektán. Ekkor vázolta fel alkimistánk az ő ötletét. Ez pedig nem más volt, mint egy homunculus létrehozása Annue testrészeiből a bölcsek köve segítségével.
Ehhez szükség volt, a holttestből származó vérre, nyálra, hajra, körömre és húsra. Szerencsére a holttest közvetlenül a halál beállta után lett eltemetve, ugyanakkor a temetés előtt Vyndrien jégmágia segítségével egy vékony jégréteggel vonta be a testet, így az valamennyire tartósítva lett, nem vált mindjárt az enyészetté. Ezt követően a halember titkos búvóhelyén lett felállítva a laboratórium.
Ezen a helyen Welsla felállított egy igen méretes lombikot, benne vízzel. A lombik alatt egy alkimista szimbólum, egy transzmutációs kör volt felvésve. Ezt követően elkezdődött maga transzmutálás, alkimistánk kezében erősen izzott és szikrázott a bölcsek köve, a lombikban lévő testrész darabok vadul mozogni kezdtek örvényszerűen a vízben, majd pár perc elteltével összeállt. Azonban szükség volt még egy élő valaki friss vérére is, Vyndrientől kölcsönözve némi vért, beleöntötte Welsla a lombikba. Újabb transzmutáció következett, ekkor magát a bölcsek kövét is a lombikba helyezte, így a kis embrió testétbe bekerült a kő. Mikor ez is befejeződött Welsla így szólt:
- Kell pár hét, mire kifejlődik. Valószínűleg hiányozni fog valamelyik testrésze, vagy testrészei. Azokat művégtagokkal kell majd pótolni. - *magyarázta Vynnek.

Pár héttel később
*A homunculus három hét alatt kifejlődött. Miközben folyamatosan nőtt, a lombikból egy még nagyobb üvegtartályba kellett helyezni az alanyt. Egyszer csak az alany szeme kinyílt. Elkezdett mozogni, ezt Welsla és Vyndrien az üvegtartály előtt nézték.*
- Az új Nue ”megszületett”. Ideje leengedni a vizet. - *ekkor Welsla megnyitotta a csapot, és a tartályból kijött a víz. Nue a homunculus pedig mélyeket lélegezve, dideregve kimászott belőle. Teljesen pőrén ott állt a lány, és nézett mindenfelé. Az arcának formája és vonásai teljesen ugyanolyan volt, mint az egykori Annuenak. Mivel Annue félelf volt, így a homunculusnak is kissé hosszabbak és hegyesebbek lettek a fülei. Azonban a haja hosszabb lett és fekete színű, a szemei sárgák lettek, a bőre fehérebb, valamint tíz centivel magasabb is lett. A testalkata is kissé vékonyabbra, karcsúbbra sikeredett. Sajnos a tökéletes kifejlődés nem sikerült, ugyanis hiányzott a jobb karja könyöktől lefelé. De ezzel a gnóm és a zyoni is számolt. A bal lapockáján egy fekete uroborosz tetoválás volt látható. A jobb felkarján egy kék színű kristály formájú tetoválás, míg a bal felkarján egy vörös láng formájú tetoválás található. Egy pokrócot terítettek rá, hogy még se álljon csak úgy ott ruha nélkül.*
- Vyn, szerezz neki ruhát valahonnan. - *mondta neki Welsla. Másnap a ruha meg is lett. Welsla pedig neki állt a művégtag kovácsolásának. Amíg a gnóm a protézis késztésével foglalkozott, az idő alatt Vyndrien foglalkozott Nueval. A homunculusok értelmes lények, és rettentő gyorsan tanulnak, de ettől függetlenül van mit bepótolnia Nue-nak. A homunculus fejében az Welsa, Vyndrien és Annue emlékei kavarogtak. Welsláé azért, mert ő az alkotó, aki a transzmutációt végezte, Vyndriené azért mert az alkotáskor az ő vére is belekerült, Annue emlékei pedig azért, mert az ő testéből lett létrehozva. Ennek ellenére a homunculus személyisége az más, mint azé akiből létre lett hozva. Ugyan külsőleg nagyobbrészt Annuera hasonlít, azonban még sem Annue. Miközben Vyndrien tanítgatta Nuét, az acélból készült művégtag is elkészült, benne a beépített fegyverrel. Innentől kezdve már nincs más hátra, mint kiképezni a lányt, hogy hasznos társa legyen Vyndriennek.*

A mérleg nyelve

Ez nem sokkal azután történt, hogy Tacoronte és Oswalt a rejtélyes mágus leültek egyik este beszélgetni a Vörös Kakasban. A baráti eszmecsere végeztével mindketten mentek a maguk megszokott dolga után, azonban ami ott elhangzott az csak nem hagyta nyugodni a fejvadászt.

Nem csak azért, mert szívességet-szívességért alapon ő akkor nem tudott segíteni mágus cimborájának, hanem azért is mert ez az ügy amiről a gnóm beszélt már egy ideje foglalkoztatta.

Nem volt szokása olyan ügyekbe belebonyolódni, amelyhez végül is semmi köze nincs, de most úgy érezte kivételt kell tennie. Ezért amikor legközelebb összefutott a gnómmal, ezúttal ez fényes nappal történt nem messze a fogadótól, felcsillant a szeme és köszönésével megállította őt.

- Kellemes délutánt mesterem! - üdvözölte őt tőle megszokott egykedvűséggel. Ez nem a gnóm személyének szólt, csak inkább afféle foglalkozási ártalom volt, amit a mestersége hozott magával a hosszú évek alatt.

- Sokat gondolkoztam azon a kérdésen amit a minap feltett nekem Oswalt. És bár előre jeleztem, és most is ehhez tartom magam, hogy tőlem morális dolgokban állásfoglalást várni legalább olyan felesleges és alaptalan mint jövőre vonatkozó tanácsokat kérni elítéltként a hóhértól, vagy a kurtizánoktól önmegtartóztatási tippeket várni.
De azért mégis csak szolgálhatok valamivel, mert ahogy már számtalanszor mondtam: a jó fejvadász ott segít ahol tud! mosolyodott el végül Taco.

Igaz hogy ez a segítség rendszerint fájdalmas, és többnyire végzetes szokott lenni , de ez most nem tartozott a tárgyhoz szorosan, csak a teljesség igénye miatt azért nem árt tudni.

- Kérem kövessen! kérte a férfitól udvariasan végül.

És mivel a szabadúszó mágusnak egyébként sem volt aznap délutánra semmi elvetemült tennivalója, vidáman a fejvadászhoz csapódott, talányos vigyorral az arcán, ami viszont az ő szakmájának volt az elmaradhatatlan cégére. Néha még álmában is ilyen arckifejezésen kaphatta volna magát, ha erre képes lett volna, mármint hogy megnézze ezt a grimaszt a saját arcán. Persze még az is lehet hogy ezt is meg tudná tenni mesterünk ha igazán akarná és mi arról sem tudnánk semmi bizonyosat...

- Csak pár saroknyira van a főtér, oda igyekszünk. De addig amíg odaérünk akár még beszélgethetnénk is.
Mint férfi a férfival… jegyezte meg a vadász és fürkészve tekintett le a kis növésű mágusra hogy érti e a tréfát, de mivel annak ábrázata mit sem változott, inkább folytatta tovább - - vagy inkább mint fejvadász a mágus mesterrel..- mondta elöl haladva Taco és közben az apró figura által is kényelmesen követhető tempóra váltott a sétában.
A sűrű délutáni tömeg csak úgy hömpölygött főleg velük szembe és jobbra is balra is minduntalan ki kellett térniük az emberek elől, hogy egymás mellett tudjanak haladni - ők ketten.

- Ennek a nőnek az esetével, mert nevezzük őt így legalább kettőnk között, már találkoztam korábban. És ahogy rátapintottam még a minap a dolog lényegére az az, hogy mi volt az indítéka és módszere annak a bizonyos szerencsétlenségnek. Nos, ez fontos körülmény, véleményem szerint.

Kényelmesen baktatott tovább a két ember akik ránézésre egyáltalán nem hasonlítottak egymásra semmiben. De pont ez a legérdekesebb az életben hogy az számít olykor a legfontosabbnak vagy inkább a legjelentősebbnek amit a szem nem láthat.

Ez a szerencsétlen nő, nem volt mindig ilyen, ez biztos. szögezte le a vadász határozottan.
- Amikor én érintkezésbe kerültem vele, pontosan éreztem rajta, hogy valami eredendően rendellenes dolog történt vele. Valami olyan, aminek az okáról nem tehet, sőt az igazi elszenvedője első sorban ő maga. Erről ha marad még időnk beszélhetünk bővebben, de inkább rövidre fognám mert mindjárt ott vagyunk... tekintett előrefelé a tömegbe.
- Szóval az egy testbe zárt széttépett lélek teljes diszharmóniáját éreztem rajta, amikor megfogta a kezemet. És ezt valaki elkövette rajta, ebben is biztos vagyok mesterem.
Csekély lökdösődés árán fordultak be az egyik szűkebb utcába amely már egyenesen a főtér felé vezetett. A tömeg annak is köszönhető volt hogy valamiféle látványosságot megbámulni gyűlt össze a tömeg. Nekik kettejüknek is erőfeszítésbe került előre furakodni hogy láthassák mi is zajlik ott valójában.

- Na ezért jöttünk ide Oswalt uram. Ez lesz a példázata annak amit mondani akarok, éppen itt maga előtt.

Oswalt egy kalodába zárt férfit, egy igencsak elhanyagolt külsejű nincstelent pillantott meg a szégyenpadon. Már két napja ki volt ide állítva és két őr vigyázta. Egyfelől hogy a nép ne tudjon kárt tenni benne, de inkább azért hogy nehogy kiszabaduljon, vagy kiszabadítsák. Tacoronte kérdés nélkül folytatta beszédét.

- Lopáson kapták a piacon. Egy kosárra való almát akart meglovasítni de az őrök elfogták. Az árusok meg is akarták lincselni, de a rögtönítélő bíra kegyelmet adott neki. Csupán három nap kínpad, és azon túl az a büntetése hogy levágják a kezét. Milyen szerencse hogy a középkorban vagyunk és nem valami sötétebb időket élünk… lökte félre a két hadonászó embert maga mellett és hogy nyomatékosítsa nemtetszését, rájuk is mordult majd eléjük állt elzárva a kilátást a rab felé.
- Igaz hogy lopott az ember. De kínjában tette hogy ne haljon éhen. Még a múlt hónapban volt mit ennie, és volt munkája is. De a céh ahol a kenyerét kereste kirúgta őt. A királyi kamara nem ad elég pénzt… mondták és megváltak tőle. A királyi kamara spórolt pár ezüstöt és ennek az lett a következménye hogy egy ember a kínpadon végzi, és maholnap levágják a kezét. Előnyös dolog ez ugye? A királyi kamara kevesebb pénzt spórolt, mint amennyibe az a kosár alma került amit majdnem ellopott ez a szerencsétlen. Ki a hibás akkor a lopásért? Kit ítéljünk el?

Kicsit odébb somfordált Taco és egy magasabb szegélykőre feltéve lábát térdén megtámaszkodva rágyújtott egy szivarra. Nézte ahogy a csőcselék gúnyolja és mindenféle szeméttel dobálja a szerencsétlen bűnöst.
- Tudja jó uram, legtöbbször a kezet küntetik meg mert azt lehet tetten érni, nem pedig azt az akaratot amely rákényszerítette a lopásra a bűnös végtagot. Pedig ha nincs kényszer, akkor lopás sincsen. nagyot szippantott szivarjából.

Ilyen annak a szerencsétlen nőnek is az esete véleményem szerint. Igaz hogy ő követte el a szörnyűséget de valójában ő csak az eszköze lett valami másnak ami erőszakot tett rajta is. Azért tette amit tett mert valaki olyanná formálta hogy nem tudta nem megtenni. Kérdezze meg őt, és csodálkoznék ha mást mondana. Pont olyan áldozat mint ez a flótás itt Ön előtt.

Keserű arckifejezéssel bökött Taco a rab felé szivarjával és intett Oswaltnak hogy indulhatnak visszafelé. Ahogy pár sarokra eltávolodtak lelassította a lépteit és közelebb hajolt hozzá.
- Még ma éjszaka kinyitom annak a kalodának az ajtaját és futni hagyom azt a nyomorultat. De előtte a sarki kocsmában mocskosul megverem az őröket akik most ott álltak mellette. Hogy miért? Mert az egyik rendszeresen veri a feleségét, tudom hisz minden héten monoklival megy vásárolni a piacra. A másik pedig lopja a városi őrség kasszáját és a lóversenyen veri el azt. Csak azért nem lesz ügy belőle mert az őrparancsnok lányának udvarol. Hmm? Szerintem megérdemlik mindhárman majd amit kapnak…

Ballagtak tovább egykedvűen és Taco csak fél szemmel nézte hogy a cimborája vajon egyetért-e vele majd vagy sem. Úgysem árulja el az arckifejezése, ebben biztos volt. Már egészen eltávolodtak a főtértől amikor újra megszólította.

- Nem vagyok ám afféle önkéntes igazságosztó ne gondolja Oswalt jótét lélek meg végképp nem. Csak néha megengedem magamnak azt a luxust, ha eleget láttam a szennyből hogy én is lehessek egyszer a mérleg nyelve.
Ha rám hallgat, maga aki sokkal különb nálam a szívére fog hallgatni és nem kizárólag a logikájára ez egyszer. Nekem is új ez a felfogás, viszont azóta sokkal jobban alszom amióta ezt a luxust alkalmazom. És az minden pénzt megér hiába kevesebb így a bevétel.

Látva a mágus hitetlen tekintetét igyekezett még hozzátenni:

- Nekem is új és szokatlan ez az egész. De...
De van valaki aki felnyitotta a szemem és erre megtanított. Egyébként nem is oly rég óta már maga is ismeri őt…

Azzal elköszönt a mágus cimborájától és öles léptekkel nekivágott a maradék útnak a Vörös Kakas fogadó felé. A verőfényes napsütésben ismét csak szembe hömpölyögtek az emberek mint valami színes és ezerarcú folyam. Néhol kitűnt egy-egy arc ebből a folyamból akire ránézett.
Csinos kacér női tekintetek keresték pillantását, csábos sejtelmes mosolyok, kihívó apró kacajok és a fodrozódó rövidke szoknyák mind a figyelmére áhítoztak. Ha akarta ha nem, ezt tapasztalt szeme mind észrevette. Nem kellett ehhez fejvadásznak lennie csupán férfinak.
Egyiket-másikat megnézte magának de szívét semelyik nem tudta megdobbantani. Annak a kulcsa alig pár saroknyira talán éppen a frissen kimosott és megszárított ruhákat tornyozta fel halomba hogy aztán apró lépteivel felvigye a padlásra mind.

Mul'doz, a lidérc kutatása

(Hetekkel ezelőtt.)
Sok kutatás és kérdezgetés után végre nyomon volt. A múzeum, amelyben egy letűnt kor dolgait állították ki, számára is nyitva volt. Vörös haját aranyszőkére, mézszín szemeit levélzöldre cserélte. A magasságából is visszavett, alakja pedig karcsú, törékeny nőét vette fel. Fekete lovaglóruhában kereste fel a helyet, ahonnan egy újabb nyomot remélt.
Belépve egyetlen személy ült egy pultnál. Köztudott fanatikus, és kissé őrült. Mániája volt minden könyv, amely elvarázsolt tárgyakkal foglalkozott, és maguk a tárgyak is szinte őrült erővel vonzották. Ámbár ő maga varázstalan révén csak álmodott arról, hogy valaha is ilyenre teszi a mancsát, a hír mégis úgy járta, hogy sikerrel járt...
- Üdvözlöm Faereolias varázsmúzeumában! Jöjjön, kérdezzen, tanuljon! - pattant is fel a középkorú, kopaszodó, cérnavékony alak. Kopottas mágusköpenyet koppintó ruhája csak úgy suhant mögötte, ahogy lelkesen megközelítette a nőt.
- Nem vágyom különösebb tanulásra, ám a kíváncsiság erre vezetett. Úgy tudom, hogy a kezére jutott egy fontos, tehetős ereklye, Mul'doz könyve. - járta úgy körbe Anaphiel a helyet, fintorogva, ahogy csak egy nemesasszony tenné. Még válogatósan oda is hajolt egy emberi bőrből készült nyúl fej alakú maszk fölé, de aztán érdeklődést vesztve fordult el onnan a könyvek felé. Faereolias pedig el is hitte a színjátékot.
- Fogadjunk, hogy meg akarja venni! Gyűjtőnek tűnik. - csettintett ravasz mosollyal, de aztán kitárta a karjait. - A könyv nem eladó. Egyébként sincs kiállítva, jó helyen van!
- Hát az nagyon kár, de egyébként sem vagyok sima gyűjtő. Tudja, egyfajta rajongója vagyok a sötét mágiának...és a vele járó hatalomnak. - váltott taktikát, s ezúttal már kacérkodó mosollyal nézett a férfire. - De ezt ön is érti, igaz..?
- D..de még mennyire, hogy értem! - igazgatta meg magán az egyébként borzalmas köpenyt a férfi és még azt a néhány szál haját is hátra simította. Közelebb lépett a nőhöz és izgatottan fürkészni kezdte. - Szertartások, titkos hatalmak, egy közösség, amibe jó tartozni. Ilyesmit keres igazából, nem csak a könyvet, igaz? - a kérdésre Anaphiel a férfire kapta a szemeit, és elmosolyodott. Itt a végén többet kap majd, mint gondolta!
- De igen, pontosan ilyesmit keresek... Azt hittem, hogy a könyv elég lesz hozzá, de úgy tűnik, ön sokkal tapasztaltabb ebben.
- Van egy szűk közösségünk. Ott kézbe kaphatná a könyvet is! Találkozhatna az írójával is... nagyszerű alak! - lelkesedett a férfi, és közelebb hajolt, mintha attól félt volna, hogy valaki hallgatózik a szúrágta falakban. - Jöjjön ide naplemente után, mikor már az utolsó fénypászma is eltűnt a napból! Épp bővülni akar a csoportunk, örömmel fogják fogadni. Egyedül jöjjön, és gyalog, fegyver nélkül! - adta meg a találkához az információt a szektás. Anaphiel izgatottan bólintott.
- Így lesz! Este találkozunk. - mondta, és mosolyogva lépett ki az ajtón, ám amint, hogy kitette a küszöbön a lábát, ez a mosoly leolvadt arcáról. Ez túl könnyű volt... Valami készül.

Este a sötétben közelítette meg az épületet. A férfi már várta egy fáklya fényében, láthatóan izgatott volt. Talán jutalmat várt, amiért beszervezett egy új tagot, legalább is az aurája semmi olyasmiről nem árulkodott, amely a szokásosnál is nagyobb gyanakvásba taszította volna az angyalt. Sétálva indultak, és a dombos erdőség felé tartva közel fél órán át sétáltak, míg egy barlangszájba épített ajtóhoz nem értek.
- Mul'doz Bzuak'shecaq. - mondta ki a szavakat Faereolias, mire az ajtóban lévő zár kattant. Kinyílva egy másik férfi állt az ajtóban, aki végig mérte mindkettőt, majd átengedte őket. A barlang egy régi várromhoz vezetett. Az út alatt a mániákusnak be nem állt a szája. Mesélt a lidércről, a szektáról, és gyakorlatilag mindenről, amit Anaphiel már jó régóta tudott, vagy jobban tudta, mint a másik. Éppen ezért szinte légyzümmögésnek élte meg, ahogy hozzá beszéltek, de ez nem tartotta vissza attól, hogy folyamatosan beszéljen, sőt, mintha motiválta volna, hogy valaki végre meghallgatja. A romos várban a felső, korhadt tetőrészre sétálnak, ahol fáklyákkal megvilágított kör várja már az utolsó csatlakozókat. A kör egy oltártól indul és oda is fut be, azon tál, tőr, és különböző növényi füstölők, melyek szaga már most émelyítő, pedig csak egyet gyújtottak meg. A körben egy tucat szektás áll már, és vár... hamarosan pedig meg is jelenik az egyik torony ajtajából Ő. Anaphiel felismeri a tizenésves leányt, és érzi is az őt körülvevő aurát. Mul'doz még mindig benne van. A szektások egyből térdre omlanak, és ezt pár pillanatot követően Anaphiel is megteszi.
- A mai napon köszönetet szeretnénk mondani Faereoliasnak, amiért ajándékot hozott nekünk. - szólalt meg negédes hangján a gyermek, mire a felszólított majdnem felsikkantott örömében. Izgett, mozgott, és amikor Mul'doz és szolgája felé nyújtotta a kezét, felállt, és már lépett is oda. A gyermek hátat fordított neki a keze a tőrre siklott, majd mire a fanatikus egyet pislogott, a leány már mozdult is. A pengén megcsillant a fény, útja egyívű, tiszta. - Áldozatodat sose feledjük majd. - szólt a leány, míg ruhájába törölte a vért, és az összeeső férfit figyelte, akinek elvágott torkából ömleni kezdett a vér. A térdelésben arrébb kúsztak a hívők, így a fuldokló, és vérző alak akadály nélkül hullott a kör közepére... csak ekkor tűnt fel Anaphielnek, hogy a padlóba véstek valamit. Eddig takarták a lábak és a tömeg, de most, hogy a vér alakzatokba terül szét, már tudja. Felpattant a helyéről, de későn: a vér aktiválta az angyalcsapdát, és a következő pillanatban már úgy érezte, mintha láthatatlan erő tartaná sakkban a testét.
- Amilyen figyelmetlen vagy, annyira elkeseredett is. Nem gondoltam volna, hogy a saját szektám gyűlésébe is hajlandó vagy csatlakozni, csak hogy a közelembe érj. Csak nem hitted, hogy itt majd elkapsz? Vagy így? Legalább néhány évet emberként kéne élned, hogy pár körbe kérdezéssel ne derüljön ki, hogy a semmiből jöttél. - sóhajtozott csalódottan a leány, és lassan közelebb sétált, míg a tömeg ketté vált előtte. - De ne aggódj, az új tagok mindig kapnak valamit. Te is kapsz egy ajándékot. - mosolygott fel rá a leány, de Anaphielt kirázta a hideg, ahogy a szemeibe tekintett. Ködösséget várt. Üveges tekintetet. Bármit, ami jelezné, hogy nem önszántából teszi, amit, de erre utaló jelet egyáltalán nem kapott. - No mi az? Megnémultál? Se' gond, ez majd meghozza a hangodat! - a köpeny alól egy fekete tőr került elő. Felismerte az átkos pengét, de hiába minden akaratereje, a karja éppen csak megremegett, pedig minden erejével próbálkozik a szabadulással. Szemeit lehunyta, álla megfeszült, de nem adta meg az örömöt a másiknak, hogy más jelet adjon fájdalmára, amikor a ruhát és bőrét átvágva a fekete penge elmélyedt a jobb oldalon a testében, mélyen a rekeszizma alá. Aztán egy roppanás, és a lidérc már csak a markolatot engedte le a teste mellé. - Micsoda makacsság! De nem baj. Hallgass csak. Fogsz majd még üvölteni ettől később, és érezni fogom. - mosolygott rá jókedvűen a lány, és megsimogatta az angyal arcát. - Találkozunk még! - adott csókot az arcára, azzal hátat fordított, és elsuttogta a mágikus lényt ébresztő szavakat. Érezte, ahogy a hideg acél megváltozik a testében. Érezte, hogy átalakul, hogy sötét erő tölti meg. Egy mély marás, és a leech már rá is akaszkodott testére. A féreg lábaival húsába kapaszkodott és nem engedte el: viszont minden energiát, amelyet elszívott, már át is adta idézőjének és mesterének, Mul'doznak. A lidérc élvezve az újdonsült, hatalmasabb energiát elégedetten mosolygott hátra, mielőtt még távozott volna a szektával.
A rúna viszont még több órán keresztül is ott tartotta Anaphielt, akinek egyetlen társasága a hullán kívül immár a testében növekvő parazita volt.

A víz elem hívása

A minap York sűrűbben használta víz kardjának képességét, mint kellett volna ezért elvesztette szinte minden erejét, nem csak fizikai de mágikus erejét is. Nem várt már rá semmi csak az álom, annyi emléke van hogy Gerda cipeli őt, onnantól már minden homályos neki, az álom hamar elfogja, és reggelig fel sem ébredt.

Az első álomban
Egy ideig jól érezte magát az álmában, mint feketeszarvas formájában járta kelte az erdő, jól érezte magát, eredeti énjéhez híven járt kelt az legelt és forrásvízből ivott mint egy igazi szabad szarvas, míg nem vadászok követni nem kezdték ezt szép és ritka állatot, minden áron el akarták őt kapni, azonban az állat tudta hogy követik őt, így játékosan hagyta hogy közelebb jöjjenek. Mikor már a vadászok azt hitték hogy el tudják kapni őt, a talaj alattuk megmozdult és egy földalatti üregben találták magukat, nagy volt a jajveszékelés, elvégre nem tudták hogy mibe estek. Azonban a szarvas a lyuk pereméhez sétált és gúnyosan megbámulta őket, ki is neveti őket, amiért ilyen naivan azt hitték hogy könnyű dolguk lesz, vissza is sétál a patakhoz ahonnan szomját oltotta azonban egy másik vadász kijátszotta őt. Egy hatalmas kék kígyó emelkedik ki a tó vizéből amely a szarvas fölé emelkedik, jelezve dominanciáját, a szarvas halálra rémülve megdermedve figyeli a kígyót, reszket a félelemtől, nem érti, ő az erdő királya, nem szabadna félnie semmitől és mégis, meg se bír mozdulni, tudni akarja hogy ki ez, még szólni se mer, mire észbe kap, már túl késő, a kígyó lecsapott és a szarvas emlékei eltűntek innen.
-Mi volt ez? Olyan hirtelen jött, és olyan... félelmetes volt.- gondolja ezt a sötétségben, de mire észbe kap máris egy másik álomban találja magát.

A második álomban
Egy mezőn találja magát, elegáns ruhában, kedvese mellett akivel békésen teázgatnak a nő által mutatott kellemes kis búvóhelyen és élvezik a természet adta kellemes muzsikát amik a körülöttük madarak nyújtanak nekik. -Kérsz még teát?- Kérdi a nőtől de ő kedvesen vissza utasítja azt. De a férfi erre csak elmosolyodik és nyúl máris a kis kosárkába egy üvegért. -Vagy netalántán az általad hozott borból akarsz inni?- Szórakozottan kérdi a nőt, és arra a nő elmosolyodik és bólogat. A nő máris nyújt két kupát kettejüknek, majd a férfi tölt mindkettőbe némi bort, majd elveszi a saját kupáját és emeli kupáját. -Kettőnkre és a szeretetünkre, hogy sokáig tartson- Mondja mosolyogva, majd élvezik ezt a ritka békés pillanatot, démon sehol, banditák és vadállatok sincsenek, ezt az alkalmat semmi nem tudja elrontani, bár szokatlannak találja hogy a lány egy szót sem szól. Valamit meg lát megcsillanni a távolban. -Mi az ott? Meg nézem, addig nyugodtan pihent itt- A nő kicsit aggódva néz Yorkra azonban ő nem vesz ebből észre semmit, oda is ér a mezőre és talál ott egy kis fekete dobozkát, csodálkozik hogy mi lehet benne, azonban újra meghalja a sziszegést. Kis pánik fogja el keresni kezdi hogy hol lehet, közben a háttérben a nő nem érti hogy mitől pánikól a York. Azonban mire a férfi észbe kap meglátja hogy egy hasonlóan kék kígyó jelent meg nem messze a lánytól. York jelezni akar a lánynak hogy menjen el onnan de York úgy jelez szinte mintha integetne, ezt a nő kicsit félre érti és mosolyogva vissza integet neki, azonban a kígyó rákészül és egy mozdulattal magával rántja a nőt. York szeméből csak úgy potyognak a könnyek, azonban a szomorúság hamar átmegy haragba, elő veszi két kardját és neki rontana a kígyónak, azonban egyik pillanatról a másikba megint sötétség lesz, bőszen keresni kezdi a kígyót, de se híre sem hamva a lénynek.
Elvakultan haragosan keresni kezdi a kígyót, tudja hogy ki van nála, ezért bármit meg tesz hogy megtalálja.

A harmadik álom
Egy csata kellős közepén harcol egy lángoló település közepén, kígyó tetoválásos harcosok ellen, ennek egyre inkább csak örülni tud. -Gyertek csak, nem félek tőletek!- Egy kisebb tömeg rohan felé, kiáltva a halálát kívánva, York felkészülten felveszi a harci pózt, és egyesével vágja le őket, mikor már kezdi azt hinni hogy elfogytak, még több harcos jelenik meg. -Gyertek csak! Még csak most melegítettem be!- És egy suhintással tucatjával potyognak a fejek, véres csata ez, és már majdnem elérte célját, nem kellett sokat harcolnia ahhoz hogy eljusson a kígyóhoz. Kinyújtja egyik kardját és a kígyó felé mutat, az állat égtelen haragra gerjed és neki ront a férfinak, ádáz harc veszi kezdetét, a kígyó jól oda üt az elvakult ellenfelének, és már már úgy tűnik hogy a kígyó áll nyerésre, mégis egy gyors suhintással levágja a kígyó fejét a helyéről. Lassan de kezd lenyugodni York, azonban egy számára váratlan dolgot tapasztal, a kígyó feje helyére hirtelen kettő fej nő ki, mintha egy kiméra lenne. York kénytelen folytatni a harcot, sokszor vágja le a fejét, azonban ahányszor levágja a fejét annyiszor kettő fej nő vissza a kígyóra, kezd kételkedni a harcvégeredményén, ekkor jön el a megvilágosodás.-Ez egy álom... tee nem is vagy itt.- a kígyó egyik feje bólogat, azonban a többi még vicsorít rá. -Talán... talán ez ellen te sem tudsz küzdeni.- mondja elmélkedve a tervét hogy beválik-e vagy sem. Majd több tétovázást nem tűrve le ül törökülésbe, majd meditálni kezd. A kígyó nem érti ezt, így él a lehetőséggel és mindegyik fejével megtámadja, azonban akkora fókusz van a fejében hogy a kígyók el sem tudják érni Yorkot, mintha pajzs lenne körülötte azok vissza tartják, és egyik pillanatról a másikra a kígyó feje át alakul egy ököllé, amily csöpög mintha vízből lenne, hirtelen ismét sötétség lesz urrá a helyen

A feladat
York előtt egy Víz elementál ül, amely karba tett kézzel ül előtte, majd ha körbe néz maga körül akkor látja a többi elemet amit már meghódított. -Mit akartok tőlem?- Kérdi az elemeket szinte már parancsoló hangon. -Itt az idő- Mondja az egyik elementál, a 4 hangja hű az elemükhöz azaz mikor beszélnek az adott elem is halható mikor beszélnek. -Találd meg az egyik helyet az álomból, és ott meg tálhatod a hiányzó testvérünket.- Most mindegyik megszólalt egyszerre. A levegő csak úgy szikrázik körülöttük. -Ne késlekedj közeledik a nap, mikor mind a négyen egyek leszünk- York alig érti, de nem kérdőjelezi meg az elemek gondolkodás menetét így bólint nekik és így szól. -Nem hozok nektek csalódást!- Mondja ezt már nem az álomba. hirtelen fel is éred, picit kapkod a levegőért, fájlalja minden izmát a megerőltetés miatt, majd mikor látja hogy nincs a közösteremben senki vissza fekszik aludni és szinte rettegve gondol bele hogy mi várhat ár.

Egy pár cipellő

Előző éjszaka nehezen jött álom a szemére, minduntalan Keila törékeny és meggyötört alakját látta maga előtt ha akarta ha nem. Nem tudott szabadulni a gondolattól tudta a nő szenvedéseire gyógyírt kell találnia.  Sok borzalmat átélt és okozott már de a nő sorsa elemi erővel hatott rá.

Korán reggel indult el Székvárosba a piacra ahol remélte megtalálja amit keres. Számára nem volt ez veszélytelen kiruccanás, a kofák és jámbor arcú vásárjárók közül úgy tűnt ki mint az egy szem holló a galambok között.
Már megjelenésekor magán érezte a bejáratnál ácsorgó városi őrség tekintetét de egy szekér jótékony  takarásában haladva el tudta érni hogy szem elől tévesszék.
Sorról sorra járva mustrálta végig a portékákat de vagy a színe, vagy a mintája vagy a mérete nem felelt meg a felkínált lábbelinek. Végül arra jutott még a méretben sem lehet biztos hiába képzelte maga elé Keila aprócska lábát.

Viszont észrevette hogy a vásártér közepén mértben hasonló forma lányok játszottak. Ránézésre kiválasztott egy leányt közülük az egyik legkoszosabbat és megszólította.

- Hé te ott, kislány, hogy hívnak?- intette oda magához.
- Angelika...parancsára a méltóságos úrnak! - hangzott a válasz amit odaért hozzá a siheder.
-Na akkor kapsz tőlem egy nagy tál almát és egy szép darab törökmézet ha segítesz!
- És miben állna a segítség? nézett rá sandán Angelika.
- Semmi olyan amiért büntetést kapnál szüleidtől, ne félj. Csak segíts nekem egy cipellőt kiválasztani.

A leány szeme felcsillant és vidáman szökellt a furcsa fazon után. Mit bánta ő hogy nem értette a dolgot, de lesz mit hazavinnie és a törökméz gondolatára pedig össszefutott a nyál a szájában. Utoljára kisgyermekként kóstolt olyat.

- Viszont legelőször alaposan lábat kell mosnod- utasította komoran a lányt a feladatra aki kelletlenül de végre is hajtotta azt.

Viszonylag hamar meg is került a cipellő. Sűrű vászonból szőve hogy tartós legyen, talpa marhabőrből hogy bírja a gyaloglást és körben pedig színes virágminták hímezve rá hogy tetszék a tulajdonosának.
A cipész alaposan megkérte az árát a csinos darabnak.

Taco nem is alkudott, örült hogy ilyen gyorsan fellelte a keresett lábbelit. Angelika megkapta az almát és a törökmézet, és még kisírt magának egy kakasos nyalókát is. Taco fejét vakarva de teljesítette a leány kérését de kicsit bosszankodott.

~Lám itt kezdődik valahol. Pár év és a brilliáns sem lesz elég fényes neki..~

Nem tudott azonban gondolatai végére járni mert az őr aki az imént kifigyelte váratlanul elébe állt.

- Na mutassa az úr miféle kétes portékákkal seftel itt. Nyugodtan kipakolhatja az illegális árut ne legyen szégyellős ...
Próbált meg erélyesen fellépni a nála majd egy fejjel magasabb férfival szemben a potya fogás reményében.

Taco csak széttarta köpenyét és felemelte karjait oldalvást. Ezáltal a buzgó őr azonnal betekintést nyerhetett a fegyverarzenálba mely Taco-n függött mint valami élő karácsonyfán az ezüst díszek. Jobb kezében még ott szorongatta a kis cipellőket.

-Motozzon meg, ha van hozzá bátorsága... mordult rá olyan tekintettel amely már semmi jót nem ígért.

Az őr lesápadt ahogy tekintete végigvándorolt a különleges kidolgozású fegyvereken  végül megállapodott a kis takaros pár cipőn.

-És azokkal mi a terve... nézett meghunyászkodó tektettel és reszketeg hangon a férfira, fejével biccentve a cipők felé.
-Legyen az is mindegy. De mivel ajándékba lesz nem szeretném összevérezni...úgyhogy tűnjön el a szemem elől...

Az őr még gondolkodott volna pár pillanatot hogy most miként legyen tovább  de a porba dobott két ezüst gyorsan meggyőzte arról hogy végül is jó alkut kötött.

Felszedte az alamizsnát és mire visszanézett a furcsa fickónak már csak a hűlt helyét találta.

Mester és tanítvány – a felkészülés ideje

Mostanra már hozzászokott a folyamatos edzésekhez és egy két pihenőnap után rendszerint már hiányolta azt. Amióta Tieng mester a szárnyai alá vette alaposan megváltozott, úgy testileg, mint szellemileg vagy lelkileg akár. Nőies formáit megőrizte, sőt azt lehet mondani, hogy a kemény gyakorlatok és a rendszeres mozgás nem ártott neki hanem még izmosabbá és még formásabbá vált. De ez valójában csak a felszín: az igazi eredmény az volt, hogy nem csak az erejét, hanem az állóképességét is sikerült jelentősen növelnie.

Lélekben pedig ugyancsak átalakult mióta először lépte át a gyakorlóterem küszöbét. Megszokta a fájdalmat, most már sokkal könnyebben el is tudta viselni azt, és akaratereje megacélosodott. Tudott immáron fókuszálni egy adott feladatra legyen az támadás vagy védekezés, és a pontosság mellé fegyelmezettség is társult – ami pedig nem volt korábban erőssége.

Minden alkalommal kíváncsian nyitott ajtót, vajon a mestere miféle meglepetést tartogat a számára, és való igaz, sokszor volt ez kellemetlen – ha az erőnlét fokozása érdekében véget nem érő gyakorlatokat kellett végeznie – de néha meglepte új dolgokkal Tieng. Az új fegyverek mindig várakozással töltötték el, és egy kis kétkedés és nagy adag izgalom társult is ezekhez az alkalmakhoz.

A kétkezes bot használatát már nagyon jól kiismerte és elsajátította, afféle bázis tudásként, jóbarátként tekintett erre a fegyverre. Amikor megkapta az első ajándékát a mestertől, sok időt fordított annak megismerésére, kitapasztalására. A férfival való gyakorlásokon kívül is, önszorgalomból rengeteget edzett vele csak a maga szórakoztatására is. Olyan biztos tudásra tett szert ebben a fegyvernemben ami beleivódott a mozdulataiba, reflexeibe.

A chakramok használata már egészen más készséget igényelt tőle. Először idegenkedett a fegyvertől, hiszen annyira más, mint a már jól megismert kétkezes harci bot. De hamar rájött ( főleg a sikertelen főzési kísérletei által ) hogy célba dobásban mennyire jó. Az említett főzés végtermékeit ugyanis előszeretettel dobálta ki mérgében az ablakon és azok rendre kisállatok, kisemlősök, madarak, csigák és nagyobb bogarak vesztét okozták. Ugyanis még ha nem is figyelt rá akkor is könnyedén eltalálta akár a legkisebb célpontot is.

~Eléggé furcsa…~gondolta ~Ez is csak azóta van amióta azt a kis vihar tetoválást megkaptam~

A chakramok mint dobófegyverek váltak be neki főként, miután Oswalt mester mágikus képességgel felruházta azokat, és így bumeráng módjára visszatérnek a gazdájukhoz. Közelharci fegyverként a tanítás ellenére nem szívesen használta eddig ezt a fegyvert. Persze tudta előbb utóbb sor kerülhet rá hogy alkalmaznia kell így is.

A lándzsa nem jelentett igazán újdonságot neki, hiszen a bottal való „vívást” tanulta korábban, a különbség csak annyi volt, hogy ezzel lehetett akár szúrni is. Pár gyakorló mozdulat után magabiztosan tudta kezelni ezt a fegyvert is. Mivel a kétkezes harci botjának rejtett képessége volt az is hogy lándzsává tud alakulni, így ezt a fegyvert nem sokat használta.

A legutolsó alkalommal azonban a mestere olyan fegyvert hozott neki amilyet nem is látott még korábban. Illetve látott hasonlót, főleg a mezőn dolgozó jobbágyok kezében, és el nem tudta volna képzelni hogy fegyverként is lehet alkalmazni a mezei sarlót. Emlékezett rá, hogy kislány korában a napszámosok közt játszva egyszer elkért egy ilyen szerszámot és addig lóbálta, amíg elvágta vele a térdét és csúnyán vérzett is ez a seb akkor. Még talán most is meg van a forradás utáni heg, egy vékony kis világos csík pár centivel a térdkalácsa felett.

Szóval igen furcsállta a fegyvert több okból is. Nehezen esett a kezére hiszen eddig kétkezes fegyvereket használt ez pedig két egykezes fegyver volt. A két kezével különböző mozgásokat kellett végeznie és azokat összhangba hoznia. És ez nem ment könnyen. Sokszor centimétereken múlt, hogy a haját, az ujját vagy más egyéb testrészét le vagy el ne vágja ezekkel. Főleg, amikor mestere a két fegyvert összekötötte egy lánccal. Eleinte úgy tűnt neki, hogy vagy az egyik vagy mindkettő eszköz önálló életet él és az életére törnek.

Másrészt mostanra elég sokat verekedett puszta kézzel, az ökölharc már nem jelentett újdonságot neki. De az, hogy olyan fegyvert forgat, amellyel egyetlen jól irányzott csapással akár lefejezheti az ellenségét kissé megriasztotta. Nem ölt embert még ezelőtt, és úgy érezte nincs is felkészülve rá még. Számtalanszor okozott sérülést másoknak, általában ilyenkor a haragtól vezérelten nem érdekelte a végkifejlet, de ezek nem voltak halált okozó sérülések soha.

Most tudatosult benne, hogy a rá váró feladat során szinte biztos, hogy előbb vagy utóbb valakinek a végzetét fogja okozni. Nem szeretett ezen gondolkozni, de akaratlanul is előjöttek ezek a gondolatok.

~ Vajon miféle ember lesz? Megérdemli majd ? Vagy csak a véletlen szerencsétlenség miatt lesz az áldozatom? ~

jöttek az önkéntelen kérdések sorra. Gondolta, hogy majd mesterét egyszer megkérdezi erről de kissé restellte, hogy ilyen dolgok foglalkoztatják.

Ezek ellenére kitartóan végezte a mestere által megszabott gyakorlatokat, és ha nem is vált kedvencévé ez a fegyver, becsületesen megtanult bánni vele. Ő maga úgy szerette a legjobban használni, ha a két sarlót két kezébe fogta és így támadhatott, vagy védekezhetett vele. Ugyanis rájött, hogy védekezésre is tökéletesen beválik ez az eszköz. Nagyon jól lehetett vele támadásokat blokkolni, és amit Tieng részletesen meg is mutatott neki, akár le is tudta vele fegyverezni a támadóját.

Ezek ellenére hiába állította mestere azt, hogy immáron biztos a fegyveres képzettsége és az erőnléte is kifogástalan, nem érezte azt, hogy felkészült volna a feladatra. Égett a vágytól, hogy nekiinduljon és végre tegyen is valamit a lord kiszabadításáért, de az előtte álló feladat ismeretlensége sokszor kételyekkel töltötte el. Különösen amióta Aurorával és Zayanával folytatott beszélgetésen felszínre került az is, hogy a hírhedt Bábok Mesterével is előbb vagy utóbb szemtől szemben kell majd megküzdeniük. Már láttak a rémből eleget, de úgy érezte hogy ez valójában még csak a kezdet és akkor mutatja meg magát a démon ereje ha szoruk a nyaka körül a hurok.

Rettegett a gondolattól hogy mikor fog ez bekövetkezni.