Kalandorok naplója

Az öreg juhász szerencséje

* Róka alakban rohant végig az erdőn, egyedül patakoknál állt meg hogy szomját oltsa. Megannyi gondolat cikázott a fejében, de valahogy mégis magával ragadta az erdő nesze, mintha más hangot nem is hallana. Akár kalitkából szabadult madár, kinek a szabadság egy karnyújtás lenne csupán. Pedig szabad volt, már semmi sem kötötte béklyóba a kezeit. Mégis miért tiltakozott olyannyira vágyai ellen? Már teljesítette a feladatát, úgy élhet ahogy akar. Azt szerethet akit, és amit akar. Hirtelen torpant meg, egy éles hang vágta át a levegőt és vele együtt a gondolatait is. Óvakodva indult a hang irányába, ami lassan kellemes dallammá szelídült. A fák közül kilépve egy öreg szakállas juhászt pillantott meg, faragott furulyáján kellemes és szép dallamot játszott. A dallam csak akkor maradt abba mikor az öreg meglátta a rókát, és szomorúan megrázta a fejét.* -Menj innen róka! Rád semmi szükségem!- *Az öreg hangja fáradt volt, és alig bírt felállni, de volt benne valami hívogató.* -Nesze! Csak ne vidd el egyiket se!- *Két szelet zsíroskenyeret dobott elé, és amíg az ételt meg nem érezte az alakváltó nem is tudta hogy éhes. Az öregnek nem volt kutyája, a bárányok össze vissza szétszóródtak a mezőn, lassan ette meg a zsíroskenyereket ha már neki adták majd megközelítette a vénembert.* -Hiába jársz itt! Nincs több két... - *Azonban a torkán ragadt a szó ahogy a róka fekete bundát öltött és a következő percben egy arany pettyes korcs kutya állt előtte, arany szemeivel őt nézve. De amilyen gyorsan megjelent olyan gyorsan a nyáj felé is iramodott, és addig vissza sem tért az öreghez amíg a nyáj egy báránya is kóválygott a mezőn.* -A kutyafáját neki... az istenek meghalottak engem. Igaz e, áldásos kis dög?- *Kissé félénken nyúlt a kutya után aki engedte hogy megsimogassa a fejét, és megnyalta az öreg férfi kezét. Az öreg juhász barna szemeibe melegség költözött.* -Milyen különös teremtmény vagy te? -* Ugyan választ nem kap a kérdésére, ezértb óvatosan a fűbe telepszik és a furulyát előszedve kezd új dalba. A kutya pedig teljes nyugalommal telepedett mellé, végre úgy érezve hogy nem kell gondolnia semmire.

Hajfestés

Kora reggel ér vissza a kúriába, ahol leszerelve Éjfélt vissza vezeti az istállóba. Sietnie kellett, mert a hajfestő főzet mérgei lassan kezdték el felemészteni a tiszta gondolstoks. Szédüléssel kezdődött, hidegrázással folytatódott, de mire a műhelyhez ér a "szép városi inget" kénytelen kigombolni, mert a láz már vizesre áztatta azt. Láncokat és lakatokat gyűjt amíg észnél van és képes arra hogy különbséget tegyen a hallucináció rémképei és a valóság között. Villódzó tekintetek az erdő szélén, vérfoltok a közelében, alakok suhannak a látószögek szélén ami szépen lassan fogja megőrjíteni. Léptei darabosak, lassúak, alig vonszolja el magát a konyháig ahol néhány kancsó vizet megragadva,de azoknak is a felét kilötyögtetve botladozik fel az emeletre.
Sápadt, holtfehér bőre alól a kék megdagadt erek vastagon átfeslenek, szemei véreresek, alattuk fekete foltok jelennek meg. A méreg kevés ahhoz hogy nagyobb kárt tegyen a szervezetében, de elég hogy hosszú órákra, ha nem egy napra kiüsse őt.
A kancsókat az ágy melletti éjjeliszekrényre teszi, majd a tükörhöz lépve belepillant - de bár ne tette volna.
A kivájt szemei sötét gödréből kígyók és bogarak tekerednek kifelé, végig suhanva az arcán tűnnek el a fülek mögött. Ahogy száját kinyitja, koromfekete vért bokákol fel a tükörre. Már nem tud különbséget tenni a valóság és a méreg hatásai között, túl élesen és élénken játszik vele a képzelete, talán ezért is mártja az öklét a tükör mélyére. Az éles hang és gyenge fájdalom, ahogy a borzalmas képe darabokra hullik vissza rángatja a sokkal barátságosabb valóságba.
Fegyvereit az asztalra pakolja messze az ágytól, míg a láncokat annak lábához erősíti. A protézist félre hajítva izzadtságtól megázva kotorja le a selyemtakarót, hogy az ágyrácsra erősítsen még két láncot amik majd a tomboló, ijedt testét és ködös elméjét a helyén tartják - mert ismeri magát és a halluciánicók milyenségét.
Csak annyi mozgásteret enged a láncoknak hogy az ágyból fel ne kelhessen, felülni is csak félig tudjon, a kancsó vizeket pedig elérje.
Kattannak a lakatok a láncszemek között: Egy a bokáját fogja az ágyhoz, egy a derekának nem enged messzi mozgást. A harmadik a bal csuklójára kerül hogy ne ügyeskedje ki magát belőle, míg a negyedik fojtóláncként tekeredik a nyaka köré, hogy az előtt eszméletét vesztse mielőtt a kulcs közelébe jutna, amit lehajít az ágyról.
Csak fél óra - ennyi kell, hogy a szobát, az áhyát és testét ellepjék a megcsonkított alakok, vérző holttestek melyek az ő keze által hulltak el. Van amelyik kardot szorongat, de ott ácsorog mellette a két megszállt fejvadász is - de a legborzasztóbb közöttük Julia. Az oszladozó tetem az ágy alól mászik ki, máló ujjaival szorít a lovász nyakára elzárva a levegő útját, de az csak a fojtó lánc munkássága a valóságban, ahogy menekülni próbál, míg a rövid fulladozás el nem veszi az eszméletét és csak a késő esti órákban nyeri vissza.
A gombák és mérgező növények egyvelege nem játékszer, de a szükség gyakran törvényt bont, ami fájdalmas tanulópénz volt.

*Sok mindennel meglehet etetni egy tanukit. Nem a tömjénnel, a mirhával, az arannyal hanem azzal, hogy nem kell csinálni semmit. Én Tuskó Hopkins a IX. bizalmas csoport tagja, hittem DE! Nem olvastam még is aláírtam, hogy ez egy idili út lesz. Mióta megszűnik az éj és van világosság, a von Teufelek követik a fehér jelenést és isszák a szavát, még mi Tuskók csak korigálunk. A nagyapám azt mondta, "fiam ha egy Tuskó oldalt fordul a nagyvilágnak, megmenti azt" de ezúttal a nagyvlág a fehér jelenés volt az. Az apró ember nem kérdezettt, nem félt csak ott állt mint akinek lennie kell. Egy átlagos tanuki megijed ilyenkor de egy magamfajta csak kérdez még ha kell a tekintetével is. Kérdeztem és kérdésemre választ kaptam. Bár ne kaptam volna. A Teufelek önként és dalolva mennek a Fehér jelenés testvérének a kapujába. De én nem voltam Teufel, én Tuskó Hopkins vagyok, az én klánom akkor is az ékszerekért felelt, mikor még Emhyr csak a drágaköveket kedvelte, de én akkor is felelni fogok az ékszerekért, mikor már nincs az a fény ami rájuk vetül. Hogy miért? Egyszerű. Mi tanukik akkor is a Fehér Jelenést szolgáljuk, mikor a világ rég elfeledte, de mi magunk se tudjuk, hogy létezett e egyáltalán.*

A fogda - Megbélyegzés II.

Hiába való minden ima, minden elmorzsolt izzadtságcsepp ahogy a szűk cellaajtón betüremkedő városőrök egyesével próbálják kirángatni onnét a fiút, mert az éles tőr remekül szedi az áldozatait, a lovász pedig meg nem halhat, addig nem amíg vissza nem kerülnek a papírok és a tervek a főtanácsos kezei közé. Négy katona életébe került, néggyel több gyilkosság amit a nyakába varrhatnak, néggyel több indok a guillotine általi kivégzésre, néggyel kevesebb esély a szabadulásra.

A pincesorok legmélyén, ahol már nincsenek ablakok, nincs friss levegő csak patkányok, ürülék és vér szaga, ott kötözték meg a bőrművest akit olyan veszélytelennek ítéltek meg. Nyakán egy hosszabb láncú bilincs, ami véres, hólyagos foltokat hagyott már az érintetlen bőrén, ahogy bestia módjára próbált szabadulni belőlük. Csuklói megdagadtak, belilultak alattuk, a sebek vékony csíkokban eresztik a vért akár csak a nyaka, végigfut testének árkain, itatva a szomjas földet, holott a helyén érezni a test melegét, ahol nemrégiben még valaki feküdt. Bokái maga mögé láncolva szorosan a falhoz, térdre kényszerítve a fél lábút, akinek a csonkja már sajog, feszíti a protézist.
A nadrág kivételével minden ruhájától megszabadították már, biztosra mentek hogy ne legyen túl sok kedve tovább ugrálni. Bőrén lila foltok, zúzódások, rúgások és ütések nyomai, most azt kívánja bárcsak a szellempiac átka alatt lenne még, ha ő magát fel is falták volna, a tanácsos sem röhögne a markában a cella túloldalán.
Véres köpete a tanácsos lába ujjáig elér, szép ívben repült keresztül a fémek között, hogy a toccsanása még a cipő orrát is elérje.
-Csak várd ki a végét, Moreau. -A tanácsos mosolyog, de kevés oka van az örömre, mert nem tudja, mekkorát lódított a lovász a szemébe.- Hamarosan érkezik a várva várt felmentő leveled. Addig sem hagylak unatkozni, hoztam neked társaságot.
Azt még Vincent is sejtette, hogy nem egy bordélyház rutinos, becses madameja lesz az ajándéka, mégis valamiféle reménnyel sandít a folyosó irányába. Az olajlámpások halvány tánca alatt kirajzolódik két alak, és egy üst, amiben az ő tűzkövével próbálják beizzítani a fát. Nem kap szivart úgy látszik, ahhoz nem kellene ekkora hajcihő, ám az egyikük kezében egy hosszú bélyegvas feszeng a vastag bőrkesztyűk szorításában, amit azonnal a tűzbe tol amint az életre kelt.
Rögtön bevilágította a szűk folyosót. A fém izzása újabb bűzt párologtatott fel a nedves, döngölt földből, a penésszagú falakból, még a lent kényelmükben megbújt patkányokat is kiijesztette a sarokból.
A lovász lehajtja a fejét, elfordítja az arcát tőlük, felfedve az érintetlen tarkót, ami tökéletes hely a megbélyegzésre. A rövid szőke tincsek nem érnek le odáig, nincs olyan magas nyakú ing ami eltakarhatná, egy utolsó rúgás a férfibe mielőtt a kutyák elé dobják.
A fém hangos sistergéssel ég bele bőrébe, de némán tűri, egy szisszenést sem hajlandó elejteni a tanácsos bánatára, de az még így is jót mulat a látványon, a szenvedésen, ahogy az izzadtság és könnyek cseppjeinek egyvelege vastagon szaladnak végig az arcán, lemosva a cella mocskát róla.

- A királyi udvar árulója, székváros kígyója. Rég volt már, hogy ezt a szimbólumot láttam volna bárkinek a bőrén, Moreu. Keserves évek várnak majd rád, de innen nagyon sok idő lesz, mire kiszabadulsz. Sajnos a levelet.. Elhagytam. Reggelre hivassátok ide az orvosunkat. Úgy hallottam, a lobotómia egy igazán hatásos, új módszer arra, hogy a legmakacsabb betegeket is jobb belátásra bírja. A legtöbben maguktól beszélni kezdenek, miután a csákányt a szemüregbe vájták. Hallottam hogy van valami mellékhatása.. Futóbolondként ettől már úgysem kell tartanod. -A lepecsételt királyi levelet meglengeti az orra előtt, de nem dobja az üstbe. A folyosón lévő kis asztalra csúsztatja, hogy láthassa menekülésének zálogát, az utolsó reményét szertefoszlani maga előtt, amit onnan bentről soha nem érhet el.
Ajkain vékony mosoly ül annak dacára hogy a cella ajtaja újra rázáródik, mert csak egy karnyújtásnyira van a szabadulásának kulcsa, ugyanis már messziről érzi az erdő illatát, a lépcsősor ajtajának csukódása, a huzat a mély picébe is leviszi azt.

A fogda - Megbélyegzés I.

Tudja, hogy Kraszna nem alszik olyan mélyen, hogy ne bújhasson be abba a kis vackába, amit az emeltre fúrt és faragott össze régi deszkákból, fedett le selyem takarókkal és bélelt ki tollpárnákkal hogy a keményfa ne hagyjon nyomot az érzékeny, fakó bőrén.
Édes kis semmiségeit duruzsolja a fülébe, amire torokhangú morgások csak a válaszok, de a lovász kedvtelve kacag rajtuk míg ki nem túrják az egyszemélyes rejtekéből a türelmetlen kopogtatások a főbejárat irányából.
Halk sóhajjal hagyja egy csók nyomát motyogó ajkain, ígérve, nemsokára visszatér hozzá.
Ismeri a hangját annak, aki a nevét ismételgeti a legnagyobb tisztelet mögé fedett arroganciában, ami csakhamar gyanút ébreszt még a legszerényebb lelkekben is. Lefelé menet néhány feltekert papírt az égő tűzre hajít, mielőtt botjával a kezében nyitna ajtót a főtanácsosnak és az őt kísérő hat udvari katonának.
A beszélgetés csak halk morajlásként hallatszik fel, egyikük sem kiabál még akkor sem amikor a főtanácsost bokán harapja a halászmacska.
- Nem szereti az idegeneket.
A lovász jót mulat, a másik kevésbé, de alig tíz perc után a katonák és a tanácsos között felsorakozva indul útnak de nem az udvar, hanem a városi fogda irányába.

- Hogy érti, hogy meghalt? -döbbenetet erőltet az arcára, mert a mosolyával a helyzetén nem segítene.- Nem én kezdtem, tanúk is bizonyíthatják.
- Tudjuk, Moreau. Azonban a tárnokmester unokaöccse fején négy rumos korsót vert szét, az azt egyben tartó fém szegecsek feldarabolták az arcát,amit letolt a torkán felvágta a légcsövét, kivájták a jobb szemét, a városi ispotályba pedig túl későn érkezett be. Felelnie kell a bűneiért, Moreu.. De segítek, mert maga nagyon fontos számomra. -hosszú, a túl sok kencétől már málló ujjbegyeit a lovász vállára csúsztatja, közelebb hajolva húzza le magához a fejét.- A tervrajzok, Moreu. Hol vannak?
- Ha kihozott a fogdából, megbeszéljük. Ne aggódjon, nincsenek a műhelyben. -ajkaira széles mosoly ül ahogy a tanácsos arca elkomorodik, ujjai görcsbe rándulnak a vállán, végül az is egy barátságos mosolyt küld felé mielőtt a kezeit lehúzza róla és csendben menetelnek a fogda felé.
Alaposan átnézik. A zsebeit kiüríttetik, de ott csak szivart és tűzkövet találnak, ruháit, de még a protézist is levetetik fegyverek után kutatva, de a férfi tiszta, nincs más nála csak a sétapálca, az egyetlen mankó egy féllábúnak, amit azért mégsem vesznek el tőle hiszen úgy tudják az ittléte rövid lesz, felesleges az egész hajcihő ami körbelengi érkeztét.
A pincék legfelső sorának harmadik üres cellájába kísérik, a nehéz fém rácsok ajtaját rázárják, mielőtt a tanácsos megjelenne a túloldalon négy őrével, akik idáig is kísérték őket, míg a másik kettő odafent várakozik.
-Moreau.. Azt hiszem nem érzi a helyzet súlyát. Sokra tartom magát, de gyilkossággal vádolják, egy újnemest brutális kegyetlenséggel ölt meg, ami a királyi udvar kezét is megköti. Ha odaadja a tervrajzokat, kiengedjük.-ismét közelebb hajol, körmeivel megkocogtatja a hideg fémet.- Van magánál valami, aminek nem kéne hogy ott legyen. A múltkori beszélgetésünk után észrevettem, hogy eltűnt néhány fontos papír. Maga okos ember. Tudja, hogy nem nyújtózkodhat tovább a takarójánál, mégis nevetséges játékokat próbál űzni velem. Ha így folytatja, a vád bővülni fog a királyi udvarhoz való hűtlenségével, akkor a kivégzése pedig elkerülhetetlen. Ha csak.. nem megy el inkább Olmundba, ahogy a legelején is.. tanácsoltam. -a kedvesség már rég tovaszállt a tekintetéből, türelmetlenség, harag és aggodalom vette át a helyét, a lovász legnagyobb örömére.
- Főtanácsos.. Megtisztel a szavaival, de mind a ketten tudjuk, hogy a beszélgetés kimenetele egyirányú. Ha megkapja a papírokat, a főtéri nyaktiló alá dugják a fejemet még mielőtt az utolsó vacsorámat megkapnám. Egyezkedjünk, mit szól?
A férfi összébb húzza tasakos szemeit, ujjaival belekapaszkodik a rácsokba vicsorogva, mintha nem is Vincent, hanem ő lenne oda bezárva, de a szőke arcán a nyugalom nyomasztó, bosszantó.
- Tudja, én nem akarok elmenni Olmundba, erről már elégszer tájékoztattam ahogy arról is, hogy nem kívánom elfogadni a munkát amit a nyakamba sózott. Fenyegetett ugyanazzal, amivel most fogdába záratott. Elég levelet küldettem már önnek, ahogy arról is hogy megtaláltam a tökéletes bőrművest, aki hajlandó lenne magukkal tartani, szerény személyem helyett. Befejezem a vérteket ha úgy kívánja, de tovább is adhatom őket, visszakapja a terveket, a felszerelésekről vezetett papírjait, a támadás minden pontjáról részletesen beszámoló iratait, bár az olmundi fejedelem biztosan jobban örülne neki, mint maga. Nincs másra szükségem, mint egy a király által lepecsételt védelmi levélre, és el is felejthetjük egymást, jó uram. Van egy szivarja?
A tanácsos szemei elkerekednek, ujjait fehéredésig szorítja a vastag, hideg és nyirkos fémrácsok között.
- Hogy van merszed így beszélni velem? Felfogod egyáltalán a bűneid súlyosságát? Bilincseket rá! -Vérben forgó szemei pánikszerűen utasítják a katonákat a szűk cellába, ami még három embernek is kevés lenne, nem még ötnek.
A nyak, kar és bokaperecek hangosan csilingelnek ahogy a fiatalabbik, nyüzüge katona lekapja őket az akasztóról, fennhordott orral löki be a cella ajtaját hogy ráadják a korántsem díszes, a lovász szép arcához egyáltalán nem illő ékszereket, de az egyetlen amivel szembe találják magukat az a sétapálcából kirántott tőr.
Hegyét egyenesen a fém sisak és nyakvért közötti vékony résbe fúrja, mert ő ezidáig pontosan azokat a pontokat kereste az őrök egyenruháján, ahol a legvédtelenebbek.
Véres hörgése elnyomja az ékszerek hangos csörrenését a kövekkel rakott cellasorban ahogy lezuhannak, majd rögtön mellé a már élettelen test is. Összepiszkolt tőrét a nadrágjába töröli, majd megforgatja a kezében, tekintete a pókhálókkal szőtt, csöpögő mennyezetre irányul. Mintha csak egy imát mondana el magában a nemlétező istenének, hogy ha eddig nem is, legalább most segítse meg, mert a csókja volt az ígérete hogy hamarosan hazaér, a kolbász pedig nem bír ki még két napot a pincében.

Szellem - Kakukkfióka végjáték - II.
(figyelmeztetések: 18+, vérontás, nem grafikus)

Már egy szellemhajón kísértett. A kapitányi kabinok zárjai erősek voltak, kifogtak rajta. Haldokló matrózok hevertek az ajtónál, kaparták azokat könyörögve, elvágta inaikat, de meghagyta a torkukat, hogy jajveszékelésükkel éberen tartsák az erődítményszerű magas tatban rekedtek.

Következő virradóra megérkezett az erősítés, az orrvitorla árbocának tetején gubbasztva figyelte, ahogy az erdőből előmerészkedtek a fegyveresek, akiket a megszökött matrózok hívtak magukkal. Égő szemeit rájuk meresztve nézte, ahogy ellepik a fedélzetet, mint szorgalmas hangyák, zavarodott hangjuk felért hozzá, mint a bűz a mélyből. Halottak és kátrány. Olajba ázott kötélzet, és gyúlékony kóccal kitömött nyílások, lőpor csíkjai a hajó mélyén.

Hagyta, hogy a figyelmeztető kiáltások eljussanak a rejtőzködőkig, aztán kinyújtóztatta a lábait. A köpenyege sötéten, nehezen lógott a vállain, átitatva azzal a gyúlékony olajjal, amit a lámpákba töltöttek korábban. Amikor meglátták megrémültek, de miközben rálőttek az első nyílpuskákból már a mélybe vetette magát, hogy a szikravetőből kipukkanó lángokat végighordva a hajón átrohanjon a fedélzeten és a vízbe vesse magát, miközben annyi embert megsebesít méregbe mártott tőreivel, amennyit csak lehetséges.

Valójában nem nagyon emlékszik rá hogyan történt, csak a tervre. A fáradtság tompa üveget állít közé és a teste közé, amin keresztül homályossá válnak az emlékek, mint az álomszerű látomás Kalamon partjairól. A menekülőkhöz képest lassú, messzire elkerüli a tűzre kivonuló városőrség csapatait. A szíve túl gyorsan ver, üldöznie kellene az eleredőket, de Fayethre bízza azt, hogy figyelje őket, miközben tompa tekintettel a sikátorok labirintusában a földön, gyalogszerrel, a kísértetek óráinak tolvajai között a bőrműves műhely felé veszi az irányt.

A nehezen alvó lovász álma ilyenkor a legmélyebb, túl távol az éjféltől, de még nem elég közel a hajnalhoz ahhoz, hogy reménytelen legyen az alvás. Ezt a zárat jól ismeri, égett bőrén tiszta, friss, sötét ruhával lopakodik keresztül a műhelyen és megy fel a lépcsőn, mintha csak a kúriában volna, bár még sose tett ilyet. Sose lepte meg az ágyában a hirtelen, erőteljes és kissé erőszakos mozdulattól felriadó férfit, nem a selymen. Kapta már el, durván, mint most a kezeit, a jobbjának szorítása valamivel gyengébb, de a bal karjával fog alá, körbeölelve anélkül, hogy ebben az ölelésben szeretet vagy törődés lenne pusztán a praktikusságból, hogy a fegyverért kaparó kezeket az ágy és a fal közé szorítva az egész testével beszorítsa.

- Ne mozogj Vincent - a hangja rekedt, ocsmányul kiszáradt torkában karmolós, karistolós szavak születnek, a tarkójának feszítve a homlokát a nyakára zihál, a térdhajlatába vágott térdével lefogva lendületet kereső lábát. - Mert meg foglak ölni, ha megriasztasz - az izmainak görcsössége elárulja, hogy milyen komolyan beszél, ujjbegyei lila nyomokat hagynak a húsában amíg a szőke el nem ernyed és amikor megteszi enyhít a fogáson. Talán beszél hozzá, de nem emlékszik, a fülein hullámverések zajaként dörömböl túlfeszített szívének gyors verése, amiben nincs könyörület, nem engedi lehűlni a testét, lecsillapulni, túl fáradt hozzá, olyan egészségtelenül, embertelenül fáradt, de még mindig meg tudná ölni a szőkét. El tudná roppantani a gerincét ahogy ráfonódik, mint egy kígyó, kimarhatná a nyakát, a fogait bele is mélyeszti a puha, selymes, olajillatú bőrbe, bedugva az orrát a mosott haj mélyére. Égett homlokán a fájdalom a koponyaívhez simulva csillapodni érződik és a lélegzetét visszafojtva csak arra vár, hogy egy várható támadás és kérdőre vonás feltörje a nyugalom pillanatnyi illúzióját.

De ez nem történik meg. A féllábú lassan ellazítja magát előtte, a hátát a mellkasához simítja, érzi a bordáin átdübörgő szíve alatt az alváshoz mezítelenül hagyott lapockák keménységét, és biztos benne, hogy Vincent is érzi minden átkozott, nyűgös, túl gyors pumpálását az izomnak, amivel a megfáradt vért keringeti a tagjaiban. Apró görcsösséggel enged neki, az ujjai között feszegeti a csuklóit, pedig megmondta neki, hogy meg ne mozduljon, ám ezzel mégsincs baj, mert sebhelyes kézhátát befordítja a hasfalához, felhúzott combjának melegébe, és ettől jön rá, hogy fázik, borzong, a meleg testhez búvik, átdidergi belé a fájdalmat, a tenger hidegét, a tűz melegét, kormos hajának orrfacsaró bűzét.

Összemocskolja a selymeket, de a fogságba ejtett lovász nagy nehezen, centiről centire átjászva magán a takarót befedi a hátát, a vállait, a lábait amíg sátor nem borul rá a jobbra érdemes anyagból, és amikor morog rá azt kérdezi, hogy végül is ezért jött hozzá, nem? És erre már nincs jó válasza, mert végül is igen, de így, hogy ezt mindketten tudják már nem titok többé. Szükségtelenné válik, hogy lefogja, de nem engedi el, még akkor sem, amikor alszik, vagy legalábbis pihen, amíg a lélegzete lelassul, az adrenalin kimerültséget hagy a tagjaiban, de az ágy, a selyem, az oldalát gyömöszölő halászmacska elnyeli a belőle áradó gyengeséget.

Akkor megy el, amikor a szívverése a lovász szívdobbanásai alá lassul és jobban érzi magát, mint egy hete bármikor. Mindenhol otthagyott véres, sáros, koszos nyomai azt ígérik, hogy még ma befejezi, és így is tesz. Még a napfelkelte előtt találkozik Fayethtel, aki az egyik tanítvány hulláját mutatja meg neki, majd a másikat sebesülten találják, és a Kakukkfiókát végül a kusarigama láncára húzza fel, hogy veszélyesen mérgezett tőreivel ne érje el, ősz hulláját aztán a rákoknak dobja, hogy azok lakjanak jól belőle.