Kalandkrónikák

Kristály-kaland
Az északi-tengeren

Amara és Nimrim – Egy újabb pillanat

- Jól vagyok. Nem az első utam ezzel a hajóval és legénységgel. - Pillant körbe a fedélzeten.

- Csak én lettem kicsit másabb és ezt még nem tudom, hogy jó-e vagy sem. - Vonná meg finoman vállait.

- És te, hogy érzed magad itt a tenger vizén a célod felé? - Tekint Lila érdeklődő szemeivel a lányra. Aztán ha engedi megfogná bal mancsával a lány jobbját és másik mancséval körbe ölelné a kezét.

- Legyen ez bármilyen is együtt végig csináljuk. Ebben biztos vagyok még akkor is, ha ez most hihetetlen a füleknek. - Kincogja el a végét és mozgatja meg a saját füleit látványosan.

- Mond csak, hogy tetszik a… Ronvay ugye? Sergio meg kár, hogy nem fajta bélim. - eszébe jut a név mielőtt valami oda nem illőt mondott volna ki. A többihez pedig apró ábrándos somolyogást enged.

A Mélység Figyel – A Tengeri Lény Érkezése

- Menj most Amara, valami közeledik, de nem megszokott. - Mondja Amaranak miközben Farynót és Eduardo szavait hallja.

Közben a kapitány is előkerül, ahogy Eduardo kiáltj a kapitány után. Ezúttal fedetlen fővel és a megszokott kapitányi kabátja nélkül kerül elő és maga is épp úgy megérzi, hogy a hajója másként fekszik és úszik a vízen. Még őt is ledöbbenti a lény, mi előkerül, de még annál több lélekjelenléttel indulna Nimrim felé, hogy elhozza az orrból, nehogy baja essen, de a nőstény egy mozdulattal kényszeríti megállásra.

Ez az egy mozdulat elég, hogy láthatatlan falat teremtsen a lény és a hajón lévők közé. Valahonnan egy idegen érzés kúszik végig rajta és járja át a testét. Ami ezt követően következik arra a nőstény egyáltalán nincs felkészülve.
Csak a lényre tud fókuszálni és arra, amit hall, de nem a fülében. Hall, mely szavak átjárja csontjait. Nem érti miért kell őt így kiragadni, de a következő pillanatban már egy víz alatti világban találja magát még meg is csípi, de a helyzet nem változott a lény ott van előtte. Mégis álomnak hat az egész. A körülötte lévő világ épp úgy halványul és fakul mint mikor Illúzió gömbbe burkolja magát magányos óráiban, mégis más, mert ez nem csupán illúzió. Meg-meg böködi a burkot, de az nem vízként hat, hanem valami olyan mit nem ismer. A hang melyet nem érzékszerveivel hall méginkább a lényre felé való figyelemre öszönzik.

- Én nem szólítottalak. Ki szólított hát téged?d - Szíves nagyot bobban minden egyesz szónál, ahogy a egy bizonyos mély hangnál a fülben hallani.

A származását nem ismeri, nincs oka kételyt vonni a szavak köré. Valamilyen ösztönös hasonulást érez a lénnyel, mégha fizikailag nem is.

- Honnan tudsz… - Hallgat is el, ahogy az illúzió képek elé tárulnak és mesélik el a múlt egy részét.

- Mi lesz, ha felébresztik? Miért veszélyes az ébredés?- Próbálná megtudni, de a lény megjelenése már önmagában ki nem mondottan már megkezdődött, csak még nem érti pontosan, hogyan.

- Egy választó és egy kisértett. Honnan fogom tudni… - Ismét elhallgat, ahogy az árnyat fürkészi, de nem sokkal később mindaz, amit látott maga körül eltünni lázszik és visszatérnek a normál tengeri hangok, ahogy vissza kerül a valóságba.

A visszatérés

Mikor magához tér továbbra is egy álomnak hat a történtek de az “Ébredés” mint szó tobábbra is ott nehezedik rá az egész lényére, mindarra amit hordoz, de így egy újabb darbka kerül a helyére a változását illetően.

Fáradtan és némi nyöszörgéssel ül fel és mancsol halántékára és omlik le a fal melyet még az elején ő húzott a többiek elé, elsőként a kapitány az, aki elsőként reagál és folytatja útját Nimrim felé, ahogy körbe telint kiadja a parancsot.

- MINDENKI A DOLGÁRA NINCS ITT MÁR LÁTNIVALÓ! - Hangja keményen éri a legénységet, de mindtegy józanító pofon úgy hat a matrózókra.

Az addig néma csend megszűnik és visszatér a megszokott moraj. A legénység pedig tudja, ezt sem fogják elfelejteni soha és néha-néha vetnek pillantást Nimrim felé, kit kettős tekintetek tűze éget. Míg egyik hálás a másik vádol.

Nimrim tekintete lassan tisztul és vett pár hálás pillantást Edward Lean felé.

- Nem lesz könnyű útunk és Amarára még több feladat és kitartás vár. - Szusszan fáradtan, de a Kapitány segítségével talpra áll és elvonulna a kabinjába, ahova Eduardo kiséri parancsra.

A kapitány felmegy Franyóhoz és vállára helyezi kezét.
- A víz már nyugodt, te is nyugodj meg, Még eszem és jövök leváltani, mert lassan a horizonton elvész a nap. - Edward hangja megnyugtató, így Franyó szorítása is enyhül, egyedül a képén látszik nem számított ilyen fordulatra.

- VÁLTÁSRA KÉSZÜLJETEK! - Hallatszik a kapitányi jelzés, miszerint készüljenek a legénység cserére.

Amint a kapitány átöltözött és evett úgy áll a kormány mögött és ezúttal Edward Lean fogja irányítani, hogy az éjszaka csak a gyenge gyomrúak lesznek azok , akik megérzik az éjszakai gyorsulását a hajónak.

Az Északi-tengeren-Kristály kaland

A Mélység Figyel – A Tengeri Lény Érkezése
A Karcos Manó alatti tenger eddig nyugodtan lélegzett. A hullámok halkan ringatják a hajó testét, a szelek békésen játszanak a kötelek között, mintha minden mozdulatuk csak egy ősi altatódal ritmusát követné. Ám ez a dallam most... elcsendesedik.
A víz fodrozódása váratlanul változik meg. Nem a vihar előjele, nem viharfelhők szelik át az eget, az továbbra is tiszta, fénytelen szürkeségben tágul ki felettük. És mégis, a tenger másként lélegzik. A hullámok úgy hömpölyögnek, mintha valami alattuk nyújtózna fel lassan, méltóságteljesen, és megállíthatatlanul.
Nimrim az első, aki megérzi. Nem a szemével látja, nem a fülével hallja, a testében remeg fel valami ősi figyelmeztetés. A levegő sűrűbbé válik, a szél iránya megváltozik, és a tengeri sós párából valami más illat kúszik elő, hideg, idegen, túl régi ahhoz, hogy névvel lehessen illetni.
A fedélzeten a matrózok mozdulatai megtörnek. A csörömpölés, a parancsszavak, a kötélrántások egy szempillantás alatt elhalnak. Csak a tenger morajlik, és az a különös lüktetés, amely a hajó alól tör elő, mintha maga a mélység figyelne vissza.
– Azt hiszem... valami van alattunk – szólal meg egy idős matróz a korlátnál, hangja olyan, mint egy elfeledett legenda utolsó sora.
A szavai a legénység között hullámként söpörnek végig. Nincs pánik, de mindenki tudja: ez nem szokványos. Valami közeledik. Valami, amit még senki nem nevezett nevén.
Eduardo azonnal reagál. Egyetlen szó nélkül a kötélhez kap, és már mászik is az árbockosár felé. Minden mozdulata feszes, gyakorlott, mint aki nem először kémleli a világ végvizeit. Mire felér, a levegő már hűvösebb, és a tenger sötétje mintha egy titkot tartana magában, amely nem akar felszínre törni, és mégis, már úton van.
A férfi szeme kitágul. Olyasmit lát, amit talán soha nem akart volna.
– Az ég szerelmére... – suttogja, aztán lekiált:
– Kapitány! Valami van a hajó alatt!
A fedélzet megbénul. Minden szem a mélységre szegeződik.
És akkor... a tenger megnyílik.
Nem úgy, mint viharban, nem úgy, mint zátony fölött. Ez a nyílás lassú, ünnepélyes, méltóságteljes. Egy hatalmas test bontakozik ki a vízből, amelynek mérete túlmutat a hajók méretein, túl még a látott legendákon is.
A felszínt áttetsző test töri át, mint a vízbe szőtt üveg. Rajta biolumineszcens minták ragyognak fel, csillagképekhez hasonló formák, mintha az égbolt tükörképe lenne, melyet a tenger őrzött meg az idők kezdete óta. A fények nem vakítanak, inkább hívnak, kísérnek, figyelnek.
A lény teste nem egységes, karok, uszonyok, szalagként lebegő hártyák hajladoznak, mintha minden része más-más teremtményből állna. És mégis: harmóniát sugároz. Nem rettenet, hanem valami fenséges. Ősi.
A testén szempárok pislákolnak. Sok. Túlságosan sok. Nem ott, ahol egy fej lenne. Nem ott, ahol bármi másnak lennie kellene. Hanem mindenütt. Minden irányból egyszerre figyeli őket.
És aztán... megszólal.
Nem szájjal, nem hangszálakkal. A hangja nem a fülön keresztül hatol be, hanem mélyebbről. A csontok közé, az elmébe. Egy ősi, visszhangzó moraj, amit senki nem ért, csak érez.
Kivéve egyvalakit.
Nimrim megáll. Szeme kitágul. A világ körülötte elhalványul, mintha a tenger elfeledkezne róla, vagy épp kiemelné a többiek közül.
A fedélzet eltűnik alóla. A hajó is. A hangok és a színek szertefoszlanak. Csak víz van és fény és a lény.
Ő most máshol van. Egy másik térben. Egy másik valóságban.
Az ismeretlen lény szól hozzá. Nem szavakkal, mégis érti. A hang értelmet nyer, mintha mindig is ismerte volna a jelentését, csak elfeledte volna, hogyan kell figyelni.


A mélység suttogása – Az üzenet
A világ, amely Nimrim körül elhalványul, nem hasonlít semmihez, amit addig ismert. A Karcos Manó zaja elhalkul, a hajó ringása megszűnik. A levegő megdermed. A sós szél helyét éteri csönd veszi át, mintha maga a tenger visszatartaná a lélegzetét. Csak a fény marad, vagy annak valami furcsa, táncoló emléke.
A kitsune nőstény egy víz alatti csarnokhoz hasonlatos térben lebeg. Nem víz veszi körül, de mégis folyékony az egész: áttetszően áradó színek, lebegő foszlányok, csillagszerű fények. És ott van előtte az a valami. A lény, amely a hullámok mélyéből emelkedett ki, most teljes valójában mutatkozik meg.
A teste túl nagy ahhoz, hogy megértse az elméje. Szemei – több tucat – mind más irányba néznek, mégis mintha egyszerre csak rá figyelnének. A fények a testén csillagképekként ragyognak, mint egy másik világ térképe, ami csak az időn kívül érthető. És akkor – a hang.
Nem szó, nem hangjegy, hanem rezgés, amely végigfut Nimrim testén, belső húrjain, és egyetlen pillanat alatt értelmet nyer.

„Ősi vér szólítja most az enyémet.”
A szavak nem a fülében csendülnek, hanem a szívverésében dobognak.
„Te, ki hallasz engem, nem vagy idegen számomra.
Azok véréből származol, akik egykor nemcsak a szárazföldet,
de a tenger határait is ismerték.”
Nimrim tekintete elmélyül a fényekbe. Valami mozdul benne, valami, amit eddig nem ismert fel önmagában. Egy érzés, hogy nem csupán nézi ezt a lényt, hanem része annak, amit képvisel.
„Egy fagyott emlék alszik a hegyek között.
A kristály, amit kerestek, nem csupán varázserő – zár.
Ami benne szunnyad, nem az, aminek látszik.”
A látomás képeket sodor felé: vakítóan fehér jégfalak, fémes hangon éneklő szél, és valami hatalmas… valami, amit eltemettek. Nem meghalt – alszik.
„Ha felébresztitek, az Ébredés jön.”
A szó visszhangzik. Többször. Mint egy harang, amit nem lehet elnémítani.
A tenger mélye válaszul megremeg.
„De köztetek van egy, aki képes lesz a választásra.
És egy, aki nem fogja elkerülni a kísértést.”
Egy pillanatra sötét árny suhan át a fényeken. Egy arc? Egy mozdulat? Valami, ami még nem történt meg, de már létezik a lehetőségek közt.
Aztán a csarnok elhalványul. A fények visszahúzódnak, a testek nehézzé válnak, a zaj visszatér. A hullámok nyelvén újra csak a tenger beszél.

A visszatérés
Nimrim a fedélzeten tér magához. A Karcos Manó halkan recseg a hullámok között. A matrózok dermedt figyelemmel állnak. Franyó két kézzel markolja a kormánykereket, Eduardo az árbockosárból épp leereszkedik, arca még mindig sápadt. Senki sem mozdul. Senki sem ért semmit.
A tengeri lény már eltűnt. Csak a fodrozódó vízfelszín, és a hajót övező különös, mélyen ülő csend emlékeztet rá, hogy valami történt. Valami, amit csak egyetlen valaki ért igazán.
És Nimrim most már tudja: a kristály nemcsak cél, hanem próbatétel.
És az Ébredés, már elindult.

Az Északi-tengeren-Kristály kaland

A Karcos Manó fedélzetén – Az utazás folytatódik
A Karcos Manó már napok óta szeli az Északi-tenger hűvös vizeit. A végtelen víztömeg ölelésében a legénység megszokta az egyhangúnak tűnő, mégis kiszámíthatatlan nyílt tengert. A matrózok némán végzik a munkájukat, fáradt mozdulataikban ott bujkál a tapasztalat, míg a két katona, Sergio és Ronvay, egyre otthonosabban mozog a hajón, mintha világéletükben a fedélzeten éltek volna. A nap lassan nyugovóra tér, az ég sötétbe öltözik, s a hold csillogása ezüstszálakat vet a ringó hullámokra.
Amara a korlátnál áll, miután Eduardot hátrahagyta, vállára most nem ül felelősség súlya, csak a gondolaté. Szeme a víz tükörsima felszínén időzik. A holdfény megcsillan a tengeren. Ez a világ távol áll az otthonától, mégis itt kell lennie.
Ekkor hangzik el Ronvay egyik lényeges kérdése.
– Nem vágyik haza?
Amara nem felel azonnal. Sem Eduardo korábbi kérdéseire, sem mások kíváncsiságára nem volt egyszerű válaszolnia, de ez most más. A hang nem vádló, nem kutakodó, inkább olyan, mint a szél: kíváncsi, de nem tolakodó.
Vágyik haza?
Hosszasan figyeli a vizet, mintha annak mélységeiben keresné a választ. Aztán finoman elmosolyodik, majd lassan, halkan megszólal:
– Az otthon az, ahol a szív nyugodalmat talál. Az én szívem még keresi azt a helyet.
Egy pillanatra elcsendesül, majd Ronvay szavaira, Lord Isenaar említésére szelídebb, bensőséges mosoly költözik az arcára.
– Igen... valóban messzi földről érkeztem. Az én otthonom nem e kontinensen van. És bár ez az út most nem oda vezet, valahol mégis közelebb visz hozzá... a válaszokhoz, az emlékeimhez. A Jégpalotáról mondják, hogy talán az én őseim is részt vettek az építésében, ez az egyetlen nyomom.
Ekkor elnéz oldalra, szeme megtorpan a vidáman nevetgélő Sergio alakján, aki épp egy kockajáték kellős közepén tartja sakkban a matrózokat a hordó mellett.
– Lord Isenaar... – ismétli halkan, ezúttal melegséggel a hangjában. – Kedves ember. Nemes szívű, bölcs és hűséges. Egy olyan világban, ahol ez egyre ritkább. Nagy áldozatot hozott, hogy két ilyen kiváló katonáját most nekem adta.
Aztán hirtelen huncut fény csillan meg a jégkék tekintetében. A komolyság mögött ott lapul a finom élcelődés.
– De ígérem, nagyon fogok vigyázni magukra. Mindkettőjükre. – tekintete visszatér Ronvayre, egy leheletnyivel tovább időzve rajta, mint illene.
Majd újra Sergio felé néz, aki most már egy matróz vállára csapva nevet hangosan. A vidámság, a melegség, a közösség képe pillanatra megrezegteti a szívét, mint amikor valaki valami fontosat ismer fel... valamit, amit talán régóta keresett.
– Talán... az otthon nem is egy hely. Talán emberek. – súgja inkább csak magának.

Amara és Nimrim – Egy újabb pillanat
A holdvilág ezüstös fényt szór a fedélzetre, ahol Amara és Nimrim útja újra keresztezi egymást. A kitsune jelenléte természetes, mégis titokzatos, és Amara nem hagyja figyelmen kívül a másik lány bizonytalanságát.
Érdeklődve pillant Nimrimre.
– Jól vagy? – kérdezi őszinte kíváncsisággal. A hajózás új közeg mindkettőjük számára, és bár mindketten tudják, miért vágtak bele az útnak, a tenger rejtélyei más próbatételeket tartogathatnak.
Rövid csend után Amara kicsit halkabban, mégis mosollyal az arcán folytatja:
– Izgulok. De örülök is, hogy elindultunk. És örülök, hogy te is itt vagy.
A hercegnő kék szemeibe most őszinte melegség költözik. Bár korábban volt közöttük egyfajta távolságtartás, talán most ismét közelebb kerülhetnek egymáshoz.
Nem akar nyomást helyezni Nimrimre, sem megkérdőjelezni a korábbi döntéseit, de úgy érzi, a kitsune ugyanúgy keresi a helyét, mint ő maga.
– Jó, hogy együtt vagyunk ezen az úton. – teszi még hozzá.

Eduardo és Franyó – A vihar előtti csend

A hídon Eduardo a csillagokat fürkészi, de a pillantása gyakran visszavándorol a fedélzet felé. Látja Amara és Ronvay beszélgetését, látja a tenger sötét tükrét, látja a nyugodtságba rejtett feszültséget. Aztán Franyó mellé lép, aki szokásához híven egy kötelet ellenőriz, ujjai gondosan végigfutnak a csomókon.
– Mindig ilyen csendes, ez a szakasz? – kérdi Eduardo halkan.
Franyó nem néz fel azonnal, csak az egyik rögzítőpecket állítja megint egyenesbe. Aztán csak ennyit mond:
– Ez a csend nem a békéé. A tenger akkor igazán veszélyes, mikor ilyen hallgatag.
Eduardo bólint.
– A lány… az elf. Nem mond sokat, de amikor beszél, mintha valami fagyos bölcsesség szólna belőle. Nem tudom eldönteni, mit rejteget.
Franyó végre felegyenesedik, fél szemöldöke felkúszik.
– Talán pont azt, amit mindannyian. A saját múltját. Csak az övé jégbe van fagyva. A mienket meg a tengerek mélye rejti.
Mindketten elmosolyodnak – keserű, de őszinte mosollyal –, majd a figyelmük újra a tengerre fordul.
Mert a víz kezd sötétebbé válni.
És valami ott mozdul... mélyen.

Kristály-kaland
Az északi-tengeren

A nyilt vizre érkezésre Nimrim már kiszellőztette érzékeit és a gyömbér kellemetlen hatása is alábbhagyott. Manyó az aki felkeresi, amint elszabadul kötelezettségeitől, hiszen mégis csak szeretné tudni mi történt.

- Nimrim Kisasszony. Jól van?- Érdeklődik némileg bátortalanul.

A Kitsune nőstény teljesen átszellemültem fordul a pocakos legényhez.

- Jól vagyok már Manyó. Csak kérem a gyömbért mellőzze a közelemben és az ételeimben, mert érzkényen reagálok rájuk, hogy miért még magam sem tudom.- Vezeti vissza a vízfelszínre lila szemeit.

- Na és maga Manyó Főszakács Úr?- Incselkedik egy kicsit a szavakkal, ahogy részben felé sandítva elmosolyogja a dolgot.

Manyó kicsit szégyenlősen, de végül elneveti magát, még a tarkóját is megvakarja, ahogy a fején lévő könnyű sapkát ujjai között fogja.

- Ne mondjon már nekem ilyeneket Kisasszony, mert még a végén a jó híremet kelti.- Vigyorogva veszi a lapot.

- Node Kisasszony kérem jöjjön csak. Gondolom még nem találkozott a két katonával, kikkel Amara Kisasszony érkezett.- Kérdi és nyújtja felé karját, melybe Rim végül belekarol és elindulnak a felédélezeten.

Első akivel találkoznak az a magas vörös szakállú katona, aki Sergio Bonellinek hívnak. Bemutatkozik a katonának és üdvözli a fedélzeten megnézve magának a katonát. Lompos farka csak ippeghogy rezdül, ahogy elmereng, milyen lehetne Kitsune bőrben.
Mindeközben fülét hegyezi, ahogy Amara és Eduardo beszélgetnek, de nem tolakszik csupán tudni akarja rendben van-e köztük a beszélgetés, addig pedig foglytatják az útjukat Manyóval és találkoznak a megfigyelő jellegű katonával, aki Ronvay Burstként mutatkozott be. Ismét bemutatkozik és üdvözli őt is a hajón éppen úgy mint korábban Bonellit.

- Üdvözlöm Nimrim vagyok és érezze magát otthon, az úton.- Pukedlit ejtene Manyó karolása mellett.

Vissza térnek az orrhoz kedves mosollyal engedi el Manyót a konyhába.

Közben Franyó is látta Eduardo beszélgetését és amint elvált Amarától felinti maga mellé a hídra. Így szellték tovább a vízeket.

Sergio felhívására ezúttal maga Manyó válaszol.

- Tét nélkül veszíteni sem lehet. Lássuk csak a lapjaid.- Csap a hordó tetejére, hogy bizony őt nem lehet innen eltántorítani, míg egyszer legalább meg nem veri Sergiot.

Ám Nimrim az orrban folyton úgy érzi mintha figyelnék, szagol bele a tengeri levelegőbe, hátha megérez valamit, ami talán más, de inkább csak rossz érzés fogja el.

Árboc kosárból egy éles rövid fütty szót hallani, amire egy az egyik matróz kihajol, de csak suttog. A hídon tartózkodok is egymásra néznek és keresik az eltérés okát. Franyó tartja az irányt, az első tiszt pedig felmászik a kosárba, hogy maga is lássa mivel van dolguk és intsruálja Franyót, aki most még Nimrimet figyeli, ahogy hátrébb lép és mintha csak mancsaival akarná távol tartani azt a valamit mit érez.

A nőstény sok mindenre készen állt, de arra, hogy esetleg rajta múlik a hajó sorsa arra nem. Élteti egy emlék egy erős nőről kit megismert és, akinek köze volt ehhez a hajóhoz nem teheti meg, hogy miatta baja esen a legénységnek hát még Amarának.

A keresés lezárult, köszönöm :)

Sziasztok kedves játékosok!
Keresnék egy olyan vállalkozó szellemű kalandort, aki örömét lelné egy hosszabb lefolyású, kezdetben azonban csak két személyes de kalandokkal teli játékban.
Lehet már meglévő karakter, de készíthetsz akár újat is ha ahhoz van kedved (én új karakterrel érzekem).
Az északi kontinensről indulnánk, kalandunk pedig a kúria ajtajainál érne véget. Utána (vagy akár menet közben is, Anwarion földjén) pedig szétválnának útjaink.
Szeretném inkább RT felületen játszani (de a fórumról sem zárkózom el), így akár egy-két héten belül le is keverednénk. Ám ha a partner hosszabb lefolyású játékban gondolkodna, az sincs ellenemre. Természetesen örömmel várok menetközben becsatlakozó játékosokat is, akik éppen arra járnak amerre mi.
Ha felkeltette az érdeklődésedet az ötlet vagy kérdésed volna, kérlek dobj egy üzit!

Rorschach kaland - Infó morzsa

Helyszín: Székváros - egyéb
*Már napok teltek el az utolsó előkerült áldozat óta, a város utcáin mintha megfogyatkoztak volna a koldusok száma, talán elmentek, vagy jobb búvóhelyeket keresnek, vagy valami sokkal rosszabb sorsra jutottak...? *