Az erdő

Pecsétek nyomában- Az ezüst pillangó

Az űzött vad, akinek szemében a kétségbeesés és halálfélelem magjai csíráztak a vadásza kezében pihent meg. Hideg verítékkel borított homlokát annak hűvös ujjai közé préselte, átázott hajtöveit közéjük csúsztatta, hogy megmozgassa alattuk mint egy nyugtatásra váró, küzdelmét feladó sérült préda, kinek nyakán és csuklóin a tehetetlenség láncai nyugodtak.
Mégis, mikor a vágásoktól élces ujjak cirógatják, mintha a torkára tekeredett láthatatlan bilincsek meglazultak volna, ajkai közé szapora, mély lélegzetvételek sokasága áramlik. A sűrű, dús szempillát melyek a tekintetének állandó lágyságot kölcsönöznek most megüli a dér, lehúzza a bánat, szeme, melyben hol a játékosság, hol az intenzitás lángja lobog megüresedik, nem is emeli fel azokat a kalamonira.
A holló elhamarkodottan döntött, majd lekorholja ha húgához értek, akkor most nem látná ennyire megtörten, megkeseredve. Mire a hírt megosztotta volna vele már leüllepedett volna, már nem fájna ennyire. A büszkesége, az egyetlen ami maradt azt is minden alkalommal Krasznának adja apró darabokban, míg végül azt sem tudhatja magáénak.
Az is a fiú veszejtő éhségét eteti, hogy a lovászt idővel belülről kifelé fel nem falja és meg nem emészti majd.
-Homályföldön gyakorta megfordul kalamoni hajó, ahogy Arekarban is. Vigyáznunk kell, hogy ne hívd fel magadra a figyelmet túlzottan. Így is kitűnünk majd, a ruházat jellegzetes. A homályföldiek az anyjukat is eladnák két garasért.. -Ajkai vékony, erőtlen mosolyra ívelnek, abba már bele sem kíván gondolni, hogy a kalamonit is elszakítsák mellőle, és az ő halála is a lelkén száradjon.
-Ezt senki sem jósolhatta meg, az információt titokban tartották, még a húgom is.. igaz ideje és lehetősége sem lett volna elmondani.
Vállát megrántja, hiszen mindegy már, túl rég volt ahhoz hogy rágódjon rajta, a mostra kell koncentrálni, azzal foglalkozni.
Fejét megemelve eltekint a fiú fehér szénaboglyája mellett, a távolba révedő hátas ugyanolyan üres szemeit vizslatva.
-Negyedik napja nem eszik semmit. Inni is alig ivott, nemhogy a hazatértünket, de a holnapot sem éri meg. Nem akar bemenni, újra és újra az erdőt kémleli. Arra gondoltam, elengedem. Talán vágyik valamerre, ha csak két napja is marad szabadon akkor menjen, vigye arra a szél amerre vinni akarja.
Arcát a kezének dönti, az izmok már ellazultak. Mellkasa is egyre lassabban emelkedik már, kezdi vissza nyerni a nyugalmát a hirtelen sokk után. Még mindig nem dolgozta fel igazán, még nincs a fejében egy terv, az útvonal, pedig Arekarig csukott szemmel is megjárná azt.
-A gyakorlás fontos.. igazad van, nem hanyagolhatom el, a végén mire hazaérek elfelejtek mindent..
Ha egyáltalán vissza érne, arra sosincs garancia. Ki tudja, az is lehet ha a kalamoni nem menne vele, a Homályföldeken maradna ha húga megkérné.. de így van oka hazatérni, hiszen az ő hazája már Királyföld, Székváros, a kúria.
-Holnap indulunk. -Tekintete Bertáról Kraszna ciánjaiba ékelődik, érzelmet, megvetést, szánalmat keresve benne, amitől a gyomra is össze szorul.-Még ma hozok egy lovat a városból, elhozom a nyakéket és össze pakolok. Hajnalban útra kelhetünk.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Ciánkék szemei azt mondják a fiúnak, hogy ilyen nagy kijelentéseket majd azután tegyen, hogy elolvasta a rémítő pecsétű levelet. Mintha egy megvadult lovat nézne, ami a mezőn agyontipor egy gyereket, aki volt olyan ostoba, hogy megijesztette a vezérmént és annak ösztönei a menekülés helyett támadásra hajlítják és kemény patái alatt eltörnek a vékony csontok, felfakad a hús, kifolyik a szem az üregéből amíg az ösvényen érkező gazdák és parasztok kiáltozása és az asszonyok jajgatása el nem riasztja a négylábút. Nincs kegyelem Vincent számára sem, egy kard pengéjénél gyorsabban és pontosabban zsigereli ki a feltört pecsét épen maradt mintája a jókedvét. Ahogy a gyilkos szerencsétlenségről, úgy erről se lehet elfordítani a pillantását, de a kalamoni nem is akarja, így kerülhet a legközelebb ehhez a fajta valódi megrendültséghez, ami elég erős érzelem ahhoz, hogy az emberek a logika ellenében hozzanak döntést.
Nem fogja engedni elmenekülni. Eldönti ezt abban a pillanatban, ahogy olvasni kezd a férfi a lélegzetét visszafojtva. Az űzött vadak szépségével ragyog az udvaron, és ha volna itt rajta kívül más ragadozó is, az mind körégyűlne, hogy belakmározzon a szinte tapintható félelméből, de ez csak a kalamonié, aki sekély lélegzetvételekkel szívja magába, majd a többit is, ami váltja, ám már egy sem marad olyan sokáig.
A holló tévedett, hogy neki adta a levelet, de bölcsen tévedett.
- Egyszer voltam Homályföldön, ott még nem köröznek, a Kúriában pedig egyedül Aurora hiányolná a jelenlétem, de az ő élete is működik nélkülem, nincs semmi ok arra, hogy ne menjek veled, az esélyeim valószínűleg jobbak az ilyen veszélyekkel szemben -hunyorítja össze a szemét nem téve szemrehányást az aggodalmaskodás és elriasztási kísérlet miatt, a megszomorodott, feszült vonásokat tanulmányozza.
- Fontosabb is volt, annyira én sem kalkulálhatok előre, hogy megjósoljak egy semmiből jött levelet, ami az egész családod haláláról ad hírt azzal együtt, hogy a számításaimtól eltérően a boszorkány a halálodról is gondoskodott - nincs benne bűntudat.- De egy közepes ló is megteszi, az enyém majd fegyelmezi, valószínűleg amúgy is annyit csipkedi elsőre, hogy elfogadja vezérlónak - Berta csontos gerincén simít végig ahogy a keze alá húzódik, erős ujjait az izmok találkozási vonalán dörzsöli végig, hogy a hajnali merevség feloldódjon a keze alatt miközben hallgat és úgy fest, hisz Vincentnek, mert rábólint.
- Arekar nincs olyan messze Kalamontól a kivégzési kreativitást illetően, de ebben az esetben nincs ok arra, hogy ne vedd komolyan amit a húgod mond - az a szó könnyedén jön a szájára.- És ha ott tud élni a Homályföldeken az unokaöcséddel -ezzel hezitál, mintha nem volna biztos abban, hogy mit jelent ez a fogalom a családban, csak megtanulta a szót- akkor elég tehetséges boszorkány lehet ahhoz, hogy megszabadítson az átoktól, ami megöl. Jobb, mint itt várni azt, amíg az anyád és vele együtt te is meghalsz - néz le a szőke fejre, Bertával együtt, bár azt csak a férfi combja melletti fűszálat fényes levelei érdeklik, Kraszna érdeklődése személyesebb. A combja mellé lép, fél térdre ereszkedve vizsgálja úgy, mint aki sérülés után kutat, vagy az ájulás jeleit keresi, óvatosan megemelve a kezét végigsimít a homlokába hulló szőke tincseken, a hüvelyk és mutatóujja közé szorítva őket.
- Még egy ok arra, hogy veled menjek, mert addig sem hanyagolod el a gyakorlást.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Berta erőtlen nyihogással emeli meg a fejét, lép Kraszna irányába mielőtt a levegőbe szagolna. Kedvtelen sörényrázásasl vizslatja a levelet, a szagok ismerősek neki, melyet a papírlapok hordoznak. Mégsem hátrál tovább, neki a félelmet nem az arekari illatok jelentették.
- Valami rád ragadt belőlem? -kacag fel a lovász hirtelen jött jókedvvel. - Nem baj, ha kinyitottad. Mondtam már, hogy nincsen titkom előtted azon kívül, amiket magam sem tudok.. de akkor az már nem is titok..
Kedves mosoly bújik meg a szája szegletében, mely rögtön lemosódik arcáról, amint meglátja a levelet a kalamoni megnyúlt, sebhelyes ujjai között. A feltört pecséten még így is kivehető a pillangó forma, a betű, mely összetéveszthetetetlen jelképe egykori családjának címrével. A piros pozsgás arc, melyet a reggeli hideg szellő halvány rózsaszínre fújt lesápad mögötte, ajkai vért vesztve lilulnak el, lábai pedig megremegnek a súlya alatt.
Megannyi érzelem fut végig a csontos arcokon, de az első a félelem. Szemeiből kiolvasható a menekülni akarás, hogyha nem Kraszna hanem a holló nyújtotta volna át a levelet még az előtt összepakolta volna a cuccait és indult volna világgá, mielőtt kibontja azt.
Reszkető ujjakkal nyúl érte, hiszen egy címzett levél az jelenti megtalálták. Úton vannak, akár katonák, akár újabb fejvadászok, a hollót pedig közelről engedték így mindegy merre fut úgyis csapdába esik majd.
A cirádás levelet kihúzza a borítékból, még levegőt is elfelejt venni miközben a sorokat olvasva. A félelem, ami megült azoknak a vágott, mélyzöld szemekben semmivé foszlanak, megfeszülő állkapcsa, megrezzenő szemhéja árulkodik az azt felváltó düh, tehetetlenség és bizonytalanság együttes kombinációjáról. Kiszáradt ajkait megnyalja, bekezdésről bekezdésre váltakozik az arca, szinte minden gondolat leolvasható róla ami átlibbent a fején.
A papíros végére érve lassan hajtja azt össze, ujjaiból kiszállt az erő, még annyi sem maradt benne hogy rendesen leélezze a lapot hogy vissza rejthesse annak borítékába.
A kalamoni elolvasta, mégsem kérdez, de miért is tenné amikor a lovász sem tud rá válaszolni. Nem tudta, hogy Julia az arekari kincstárat fosztotta ki, azt sem hogy Celine elmenekült, vagy hogy az egész családja miattuk végeztetett ki.
Elfordulva tenyerével végig simít az arcán, hogy az elvándorolt vért vissza csalogassa és újra színt adjon az arcának. A mozdulat alatt fogai csikorgása jelzi nekik, hogy a vér nem elég, az izmokat is ideje volna a helyükre rendezni.
-Velem akarsz jönni? Homályföld messze van, olyan területeket kell átszelnünk ami nem csak nekem, de még neked is veszélyes lehet. -fordul vissza Kraszna felé. Tehetetlen szomorúság ragadt az arcon, melyet az eső, vagy a kalamoni finom érintése sem fog tudni lemosni róla egy darabig. - Már hetekkel ezelőtt mondtam, hogy ideje új lovat hozni, de azt mondtad az edzés fontosabb. Nehéz lesz olyan lovat találni, ami képzett elsőre egy ilyen úthoz..
Berta a kalamoni hideg ujjaihoz bújik, a szavak melyekkel rendszerint ócsárolja érthetetlenek a számára, de annak simításaiban megnyugvásra lel, talán mert ugyanazon jár az eszük: a halál gondolatán.
-A családom arekari szabályok szerint él. Úgy nevelkedtünk, azt verték belénk. Nem vehetik fel velem a kapcsolatot, nem kereshetnek, nem beszélhetnek rólam. Ha kiderül bármelyik is, halál verembe taszítják őket, ahol a patkányok és bogarak falják fel őket szépen lassan, még élve. Nem kockáztatna ilyet, ha Arekarban lenne. Még a király sem parancsolhatja meg neki.
Lábai végül feladják a küzdelmet, úgy rogy a földre mintha innen a Szabad Kereskedővárosokig futott volna és vissza. Kinyújtva őket ül a tél még hideg éjszakája és a tavaszt hozó reggeli meleg nap keverte párás fűcsomók között, a levél melyet ujjaiban szorongat azonban egy vízcseppet sem ér.
-Hetekig is eltarthat az út.. -pillant a fiúra, tekintetében aggodalom ül.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A fekete tollak után néz, a porban kissé hunyorítva, de a szemét le nem csukva, majd olvasni kezd a holló sürgetésétől nem hajtva hagy időt magának arra, hogy megértse a levél tartalmát, bár az arekarija többet kopott, mint hitte, a halál szavait minden nyelven felismeri.
A pusztulás, a végzet, a végső fogásg, börtön, átok, kínzás, fiak, apák, anyák és még több halál, akasztás és lefejezés. Vékony inge alatt megborzong, a játékos reggeli fuvallat márványszagú sivatagi homok karistolásait hozza, végigcirógatja vele az arcát, de ez nem az ő fogsága, így amikor feláll lerázza magáról a rossz érzést. Összehajtja a levelet, de meg sem próbálja sértetlennek mutatni a pecsétet amikor besétál a kúria udvarára.
Egyenletes, sima léptekkel közelíti meg a félhalott lovat és félig jelen levő gazdáját, nem ő lesz az, aki feldobja ezt a rossz kedvet már most tiszta sor.
- Egy holló hozta a levelet. Azt hiszem rámtapadt valami belőled - nyújtja felé a megbontott üzenetet.- Elolvastam - teszi még hozzá mielőtt a férfi rákérdezne, közelebb lép, a ránéző Berta orra felé nyúl lassú mozdulattal, ha engedi felsimítja a tenyerét az orra tükrén át a homlokáig, hogy az üstökén a sörényébe simítson, mielőtt továbbmozdul, hogy a kiálló lapockákon lapogasson.
Már hiába eszik, nem gyarapszik a húsa. Meg fog dögleni és a halál közelsége otthonossá teszi a hátas társaságát a kalamoninak.
- Nem hiszem, hogy Berta túlélné Homályföldig az utat, szükséged lesz egy lóra - tágra nyitott szemei egyet sem pislantanak, mohón nézi Vincentet, ha az a levelét olvassa, hogy lássa az arcát az örömöt, vagy a bánatot, az aggodalom sápadását, a szorongás ezüstöt felvillanását a zöld íriszeken, a rémület és halálfélelem beesését megsoványodott orcáin, magas járomcsontja körül megfeszülni az izmokat, mint mindig, ha döntést kell hoznia akár egy gyakorló-mozdulat előtt, akár egy kérdésre felelendőn.
Izgatottan bámulja mindazoknak az érzések a felszínre bukkanását, amiket neki nélkülöznie kellett húg, anya, apa és kézzelfogható, mély érzések híján, most a durva lószőrbe markolva lesi ki őket, pofátlan illetéktelenséggel.
- Az enyém megbír kettőnket, de a mozgékonyság kárára, nem szerencsés körülmény, hogy még nem gondoskodtál Berta utódjáról - rekedt szavai csendesen kavicsozzák le az elutazás gondolatát.
- Persze lehet, hogy csapda és hazugság.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó


A holló szemeiben az elégedettség csírája burjánzik, de nem is marad tovább. Elveszi a felé nyújtott száraz húscafatot, majd az helyett hogy a kezére szállna egy hangos károgással löki el magát a földtől. Szárnyainak csapdosása felkeverik a port, a mágikus aranyszemek bele vegyülnek mielőtt eltűnne a kalamoni szemei elől. Ő a dolgát beteljesítette, a levél kézhez ért, csak a holló sem tudja biztosan hogy jó helyre-e.
A levél hiába utazott ennyit, kifogástalan állapotban van. Még a madár csőre sem hagyott nyomot rajta, valószínűleg azt is mágia védi, ám a pecsét engedelmesen nyílik Kraszna érintésére, hogy egy cirádás, női kézzel megírt rövid levél fogadja.

”Drága bátyám,
Talán emlékezni sem akarsz már rám azok után, amit a családunk ellened tett,
apánk kemény szavaira, hogy a bitófára kívánt, anyánk könnytelen szemeire
mikor a pecséteket rád vésette.
Azt hihetted, a két húgod sem áll melletted, hogy szégyenben kell eltávoznod,
de ez nem igaz. Én mindig melletted álltam, irigykedtem rád, a bátorságodra,
a szabadságodra.. Elhagytam a királyi udvart. Elmenekültem, elfutottam utánad,
de sosem találtalak meg, ezidáig.
Tíz év kellett hogy a nyomodra bukkanjak, hogy megleljelek csak azért, hogy
szörnyű hírekkel csaljalak magamhoz, hogy újra láthassalak, hogy karjaim
közé foghassalak, hogy megmenthesselek, mert tudom, már nagyon tudom
milyen a szabadság íze ami neked is kijár, mert akkor nem segíthettem,
de már igen, már tudok.
Gyere a Homályföldekre mihamarabb, az elhagyatott városon túl van a falum
ahol élek én, a férjem, a gyermekünk. Megszabadítalak az átkodtól mert meg
kell, anyánk pecsétje az életedet veszi majd ha meghal, és megfog a
tömlöcben ahová vetették, mert mindenki meghalt csak a többieket kínozták,
felakasztották, lefejeztették. Apánk, Elise és a kisöcséd, akit sosem ismerhettél
és már nem is fogsz.
Hozd el a nyakéket, a jáde szeműt magaddal, az kell a királynak, a családnak.
Nem kell magad feladnod, de hozd el nekem, én eljuttatom majd, a kedvesem
Raphael majd segít benne. Úgy szabad leszel, szabad a pecsétektől, a
vadászoktól, mert tudom hogy keresnek.

Szeretettel drága húgod,
Celine Moreau

Vincent a kúria udvarán áll, Bertát legelteti. A hátas talán a legrosszabb formájában van - sovány, erőtlen, tekintete üres. Odabent már az örök vadászmezőket szeli, talán egykori gazdájával a hátán aki úgy szerette. A ló halkan fújtat, tekintetét a kalamoni irányába fordítja. A lovász kedvetlenül nézi Bertát, az már fejben régen eltemette a lovat.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Nem ritka a károgás ebben az órában, amikor a dögmadarak közeli rokonai a varjakkal együtt szárnyat bontanak, hogy erdei fészkeikből a földekre reppenjenek a friss kapanyomok mögött felszakadt földekről férget, pockot, óvatlan egeret csemegézni. Természetes, ám a kalamoni mégsem áll ellen a megszokásnak, ami arra készteti, hogy legalább egyszer felnézzen a madárra.
A vízen a holló rikoltása az árboc felett azt jelenti közel a part.
A szárazon dögöt sejtet, halált, harcot, vérmezőt, vagy akár üzenetet.
Ősz szemöldökét megemelve néz a madárra, amíg az pislog ő nem teszi, ciánkék szeme megtelik gyanakvással, de ahogy a pecsétet látja a papírosért nyúl, heges ujjai közé véve végighúzza a hüvelykjét a pecséten.
- Nem nekem kellett volna ideadnod. És nem is helyes, hogy belenézek -ennek ellenére megteszi, de csak azután, hogy a köpenye zsebéből szárított hús falatját adja a hollónak a kézbesítésért, lenyalja az ujját és a kúria felé nézve töpreng egy pillanatig.
Bárki is Celine, annak üzent, ami az övé, és hogy a madárösztönök hozzá hozták a levelét olyan jel, amit kalózok ivadékaként nem hagyhat figyelmen kívül. Minden arekari tudását összeszedve próbálja elolvasni a levelet, bár ha a holló helyben választ vár aligha adhatja meg neki, úgyhogy a kezét nyújtja felé, hogy abba kapaszkodjon amíg a lovász után indul, hogy megossza vele.