Az erdő

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Igazad van. Sosem kérdeztem meg, hogyan kaptad vissza a ciánjaidat, miért látsz újra. Elhessegettem a kérdést a fejemből, mert azt gondoltam a szemed kikaparása is valami szinoníma lehetett, holott te ilyeneket nem használsz. -érzi a hiányt, a keserűséget, az ürességet a szavai mögött melyek nem neki, hanem egy olyan entitásnak szólnak melyet régen elvesztett már.
- Hiányzik? -a kérdést csak halkan, óvatosan ejti meg, mintha attól félne ha hangosabban szól megijed és elszalad, akár a vadnyulak a száraz ágak első halk roppanásánál. Tekintetében értetlenség lapul meg, melyet az ijedelem és a fájdalom pora fed vastagon, de a kalamoni még azt is kiolvashatná. Hiszen kinek hiányozna egy démon a testéből, egy újabb hang, egy olyan aki a test uralmát is magához ragadná.
Gyomra összeszorul, billeg is egy keveset hogy felkavarja a reggeli két bögre kávét. Az ujjak, melyek érintését vágyja most olyan hidegnek és idegennek tűnnek, nem érzi bele a forróságot ami csak a saját fejében létezik. Ez most valóságos, mégis élettelen ahogy a mutatóujja a koponya csontjához ér, el is húzza onnan a fejét. Nem tiltakozik, már elfogadta a hátas sorsát, hisz ahogy Kraszna is mondta, az csak egy állat, egy ló, egy haszon eszköz, melyből bármikor újat hozhatnak, badarság is elnevezni hiszen akkor nem fáj.
- Hozom az ásókat. -hirtelen fordul el tőle, hogy a vezetést ne is lássa, s bár bízik abban hogy mire visszaér az istálló mögé Berta már szabadon nyargalhat olyan zöldellő mezőkön, melyekre se ő, se a kalamoni nem tehetik be a lábukat.
Hiába húzza az időt, hiába élez még valamennyit az ásókon, a ló még négy lábon.
- Nem akarok. -súgja halkan. Sem megbizonyosodni, sem elbúcsúzni. Berta a lovász felé sem tekint, homályos szemei a ciánokba ássák magukat, engedelmesen hajtja le a fejét, közelebb is lép hozzá hogy a tőr a fejéhez simuljon, Krasznának pedig maga adja meg az engedélyt, a kezdő löketet mielőtt a lovász bizonytalansága lenne úrrá rajta és ideje korán gondolná meg magát. Az a két ásót a földbe döfi, ujjait körbe tekeri rajta és úgy szorítja a fát, hogy az ujjai is elfehérednek alatta. - Csak csináld, Kraszna.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Sosem volt kérdés. A példa kedvéért vált érdekessé - felel rögtön, aztán olyan hosszan hallgat, mintha nem is akarna válaszolni Vincent kérdésére. Csak bámul rá, idegen, hűvös, távoli ciánkék szemekkel, amiknek irizálása a napfényben nyilvánvaló és valószínűtlen, természetellenes és helytelen. Mélytengeri állatoknak lehet csak ilyen színe, akiket megnyomorít a nyomás és a fénytelen életforma, akik abban a kénes pokolban küzdenek odalent a túlélésért, vízbe temetett vulkánok kürtőjében verekedve az élelemért a halálig.
- Hazavittem egy erdődémont az erdejébe. Bennem lakott. Egy ideig - laposat pislant, lustán válogatja össze a szavakat, mint ráérős temetőkertész a csontokat, amiket kutyák rángattak a felszínre.- Akkoriban nem voltak szemeim és csak az tudott nekem irányt mutatni bennem. Elfért bennem anélkül, hogy elpusztított volna, mert hiányzik belőlem néhány dolog, ami emberré tehetne. Visszakaptam a szemeim és eljöhettem - tompa íze van a szavaknak, valahol a megbánás és vágyakozás között, mintha a démon társasága benne nem is lett volna olyan rossz, mintha egy hiány lenne, ami nem új, nem a démon marta ki belülről, de amíg ott volt megtöltötte a rosszakarata lelkének üres kamráit amik most visszhangosan, kipakolva boronganak csak.
Halállal megtöltheti őket, mégsem kívánja Berta pusztulását, ez szükségszerű halál, látszik abból, ahogy hozzányúl a lóhoz, ahogy a szőkére sandít várakozva, mert nem az ő dolga lenne, hogy megölje a lovat, de Vincent arckifejezését látva azelőtt tudja, hogy mit mond majd, hogy kimondaná.
- A te lovad, Vincent, ha nem akarod megölni, megvárhatod amíg megdöglik, annyira talán nem sürgős az indulás - nincs benne együttérzés, bámulja a férfi megrendültségét és nem értheti azt, hogyha kegyelem lenne a halál akkor miért tagadja meg az állattól úgy, hogy még csak nem is élvezi a szenvedését. Berta sörényéről Vincentére simít, lecsúsztatja a kezét a tarkójára, körberajzolva a koponyapontot, ahol könnyű lenne belépni tőrrel, hogy érezze hol kell szúrni és mert a fájdalom ami belőle árad tapintható, szinte könyörög a kegyelemdöfésért a férfi is.- Az istálló mögé viszem, oda hozd az ásót, kettőt, ott eláshatjuk - Nem ígér semmit, és csak félig figyeli a férfit, de ahogy a ló bámul rá, várakozás teljesen az szinte nyugtalanító, mintha értené, várná, kívánná a halált, amit adhat neki.
Kicsit érti. Az álla alá nyúlva száron vezeti hátra, lassú léptekkel, ahogy a jószág vonszolja magát, de megvárják, amíg Vincent is megérkezik az árnyékba melléjük. Közömbösnek tűnik a kalamoni, de valahogy mégis töprengő az arckifejezése.
- A legjobb, ha a saját szemeddel bizonyosodsz meg róla, hogy nem érez belőle semmit - felel a korábbi kérésre, bár ez még mindig nem ígéret, ez a legtöbb, amit megtehet a lovászért, ha már előveszi a tőrt és a baljába fogva végigsimít azzal a kezével az ívelt lónyakon, jobbjában fogva az álla alatt a kötőféket lehúzza a fejét derékmagasságba, a tenyerét az orrára simítja nyugtatva mielőtt felnézne a szőkére.
- Akarsz tőle… elbúcsúzni? - keresi a szót.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó


A fiú hűvöse felforrt vérét lassan hűti le, az ijedelmet lágyan mossa el a szemekből, hideg verítékét a bőréről. Az érintések melyekben nincs nyugtató szándék a prédát védtelenné teszik, önkényesen hajtja fejét a ragadozó szájába, az éles hegyes szemfogak közé, mert azt hiszi az lesz az, ami biztonságot ad majd neki a hosszú úton.
A kiszáradt, hirtelen cserepessé vált ajkakon végig nyal, érezve verítékének sósságát ajkai fintorra húzódnak, nedves homlokát ingjének ujjába törli hogy tekintetével is végre szabadon eressze a fiút. Ahogy az feláll, követi a példáját de Berta irányába nem lép csak felé tekint.
-A Fehér-tengeren túl? Sosem mondtad, hogy jártál arra. Mit kerestél ott, olyan messze? -abba bele sem gondol, hogy ilyen ártatlan kérdéssel akár régi sebeket is feltéphet, hisz hiába az együtt töltött hónapok, vajmi keveset tud róla.
A szavak csavarnak a lovász szívén, mely még mindig időről időre ritmustalanul ver, talán most még ki is hagy egy ütemet. Résnyire nyílt ajkait beharapja, ahogy végigpillant az öreg hátason, fejét tiltakozóan rázza meg, de csak magával veszekszik.
Krasznának igaza van, az éjszakát nem élné túl az erdőben, nem még egy napot. Azt is kínok közt, fájdalmat és félelmet átélve, belőle válna csak igazán az űzött vad odakint.
-Megölni? Lehetetlent kérsz tőlem, Kraszna. -suttogja halkan maga elé, üresedő szemei azonban megállnak a tőr nyelén, amihez a kalamoni nyúlt. Elkapja a fejét, reszketeg sóhajjal lép a ló elé. Homlokát azénak dönti, aki fáradtan hunyja le a szemét, mintha tudná, érezné a sorsát és elfogadná. Halk nyerítéssel hajtja le a fejét, mikor a lovász ujjait a sörényébe fúrja.
Vincent tehetetlenül simítja a szép fonatokat amikkel díszítette, de tudja, mi a helyes döntés.
- Ha megteszed, áldásomat adom rá. Én képtelen vagyok rá, hiába tudom hogy az lenne a helyes. Hozok ásót.. és eltemetjük valahová.. De ígérd meg hogy nem szenved, hogy nem érez belőle semmit sem.
Berta lomhán fordítja a fejét a kalamoni felé, tekintete szinte könyörög a tőrért. Sűrű szempillái lecsukódnak, lélegzetét még az is vissza tartja és vár.. Vár a csendre, a békére, hogy megszabadítsák a fájdalomtól, a szenvedéstől.
Juliához akar menni, már akkor oda akart amikor Vincent elszakította tőle. Sosem heverte ki a fájdalmat, sosem békélt meg a lovásszal.. Újra, újra szabad akar lenni.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Olyan halkan szusszantja ki a jóváhagyását, hogy azt Vincent csak azért hallhatja, mert ilyen közel van hozzá, mert a keze összeköti a létezésüket, mert bele tud markolni a nyomorúságába és a magáévá tenni úgy, hogy ezzel önkéntelenül is támaszt és vigaszt ad. Önkéntelenül, de nem tudattalanul, ám nem bánja, hogy a keze alatt lecsillapodik a riadalom és a félős vadállatként verő szív ritmusa meglaposodik, felpuhul és kellemesebbé válik.
Végigsimít a szőke hajon, a tenyerébe bújt homlokra dörzsöli a hűvösét és a bizonyosságát annak, hogy vele van ebben a bajba, mert bár semmi köze nincs hozzá, a lovász élete még mindig többet ér neki annál, hogy elfordítsa róla a tekintetét.
- Egy fél éve a Fehér-tengeren túl, Gaelben szálltam hajóra és kikötőről kikötőre csempésztem ide magam. Majd vigyázunk, amúgy is sietünk, aki a nyomunkba akar szegődni azt megölöm, mivel nem készülhetnek fel ránk, nem várhatnak és nem állíthatnak csapdát az esélyeink nem rosszak homályföldi módi ide vagy oda -higgadt bizonyosság van a szavaiban, tudva, hogy mennyit érnek az ezerszer is megtett óvintézkedések, amiket megtehet újra, ezúttal legalább kettőjük biztonsága érdekében.
- Nem úgy képzelem a szabadságot egy lónak, hogy lábát töri az erdőben, amit nem ismer, beesik egy gödörbe, amit nem lát, vagy élve falják fel a farkasok, amik pont az ilyen gyenge prédát keresik, mert tudod, azoknak az odúiban is most nyüszítenek fel az kölykök - sandít ő is a ló felé, végigsimít Vincent nyakán, arcán, ahogy érzi a megnyugvását felkel mellőle és a ló mellé lép. A sörényén végighúzva a kezét a koponyája hátulján állapodnak meg az ujjai, a hüvelykujjával körüldörzsöli a gerincoszlop csatlakozását.
- Kegyesebb lenne, ha megölnéd. Ezen a ponton az agyvelőjébe döfsz, a legjobb egy Bollock-tőr, azzal könnyen átnyomod a porcok ellenállását, a csigolya és a koponyacsont között betolod a résbe. Azonnal meghal - Vincentre sandít.- Jelenlegi tudásom szerint, bár a teste még kapálózni fog, egyetlen élőlény sem érez fájdalmat, ha a gerincvelőt szétvágod, gyorsabb és békésebb halál, mint a szívszúrás, mert a lovak szíve hatalmas - a mit sem sejtő állat nyakán simít végig, a megfelelő tőr gömbölyű markolatát kilazítja a tokjában és figyelmesen nézi a szőke férfit, rábólintva a szavaira, mert minden állítása fontos, hasznos és szükségszerű, és ő maga is felszerelés után indul majd.

Pecsétek nyomában- Az ezüst pillangó

Az űzött vad, akinek szemében a kétségbeesés és halálfélelem magjai csíráztak a vadásza kezében pihent meg. Hideg verítékkel borított homlokát annak hűvös ujjai közé préselte, átázott hajtöveit közéjük csúsztatta, hogy megmozgassa alattuk mint egy nyugtatásra váró, küzdelmét feladó sérült préda, kinek nyakán és csuklóin a tehetetlenség láncai nyugodtak.
Mégis, mikor a vágásoktól élces ujjak cirógatják, mintha a torkára tekeredett láthatatlan bilincsek meglazultak volna, ajkai közé szapora, mély lélegzetvételek sokasága áramlik. A sűrű, dús szempillát melyek a tekintetének állandó lágyságot kölcsönöznek most megüli a dér, lehúzza a bánat, szeme, melyben hol a játékosság, hol az intenzitás lángja lobog megüresedik, nem is emeli fel azokat a kalamonira.
A holló elhamarkodottan döntött, majd lekorholja ha húgához értek, akkor most nem látná ennyire megtörten, megkeseredve. Mire a hírt megosztotta volna vele már leüllepedett volna, már nem fájna ennyire. A büszkesége, az egyetlen ami maradt azt is minden alkalommal Krasznának adja apró darabokban, míg végül azt sem tudhatja magáénak.
Az is a fiú veszejtő éhségét eteti, hogy a lovászt idővel belülről kifelé fel nem falja és meg nem emészti majd.
-Homályföldön gyakorta megfordul kalamoni hajó, ahogy Arekarban is. Vigyáznunk kell, hogy ne hívd fel magadra a figyelmet túlzottan. Így is kitűnünk majd, a ruházat jellegzetes. A homályföldiek az anyjukat is eladnák két garasért.. -Ajkai vékony, erőtlen mosolyra ívelnek, abba már bele sem kíván gondolni, hogy a kalamonit is elszakítsák mellőle, és az ő halála is a lelkén száradjon.
-Ezt senki sem jósolhatta meg, az információt titokban tartották, még a húgom is.. igaz ideje és lehetősége sem lett volna elmondani.
Vállát megrántja, hiszen mindegy már, túl rég volt ahhoz hogy rágódjon rajta, a mostra kell koncentrálni, azzal foglalkozni.
Fejét megemelve eltekint a fiú fehér szénaboglyája mellett, a távolba révedő hátas ugyanolyan üres szemeit vizslatva.
-Negyedik napja nem eszik semmit. Inni is alig ivott, nemhogy a hazatértünket, de a holnapot sem éri meg. Nem akar bemenni, újra és újra az erdőt kémleli. Arra gondoltam, elengedem. Talán vágyik valamerre, ha csak két napja is marad szabadon akkor menjen, vigye arra a szél amerre vinni akarja.
Arcát a kezének dönti, az izmok már ellazultak. Mellkasa is egyre lassabban emelkedik már, kezdi vissza nyerni a nyugalmát a hirtelen sokk után. Még mindig nem dolgozta fel igazán, még nincs a fejében egy terv, az útvonal, pedig Arekarig csukott szemmel is megjárná azt.
-A gyakorlás fontos.. igazad van, nem hanyagolhatom el, a végén mire hazaérek elfelejtek mindent..
Ha egyáltalán vissza érne, arra sosincs garancia. Ki tudja, az is lehet ha a kalamoni nem menne vele, a Homályföldeken maradna ha húga megkérné.. de így van oka hazatérni, hiszen az ő hazája már Királyföld, Székváros, a kúria.
-Holnap indulunk. -Tekintete Bertáról Kraszna ciánjaiba ékelődik, érzelmet, megvetést, szánalmat keresve benne, amitől a gyomra is össze szorul.-Még ma hozok egy lovat a városból, elhozom a nyakéket és össze pakolok. Hajnalban útra kelhetünk.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Ciánkék szemei azt mondják a fiúnak, hogy ilyen nagy kijelentéseket majd azután tegyen, hogy elolvasta a rémítő pecsétű levelet. Mintha egy megvadult lovat nézne, ami a mezőn agyontipor egy gyereket, aki volt olyan ostoba, hogy megijesztette a vezérmént és annak ösztönei a menekülés helyett támadásra hajlítják és kemény patái alatt eltörnek a vékony csontok, felfakad a hús, kifolyik a szem az üregéből amíg az ösvényen érkező gazdák és parasztok kiáltozása és az asszonyok jajgatása el nem riasztja a négylábút. Nincs kegyelem Vincent számára sem, egy kard pengéjénél gyorsabban és pontosabban zsigereli ki a feltört pecsét épen maradt mintája a jókedvét. Ahogy a gyilkos szerencsétlenségről, úgy erről se lehet elfordítani a pillantását, de a kalamoni nem is akarja, így kerülhet a legközelebb ehhez a fajta valódi megrendültséghez, ami elég erős érzelem ahhoz, hogy az emberek a logika ellenében hozzanak döntést.
Nem fogja engedni elmenekülni. Eldönti ezt abban a pillanatban, ahogy olvasni kezd a férfi a lélegzetét visszafojtva. Az űzött vadak szépségével ragyog az udvaron, és ha volna itt rajta kívül más ragadozó is, az mind körégyűlne, hogy belakmározzon a szinte tapintható félelméből, de ez csak a kalamonié, aki sekély lélegzetvételekkel szívja magába, majd a többit is, ami váltja, ám már egy sem marad olyan sokáig.
A holló tévedett, hogy neki adta a levelet, de bölcsen tévedett.
- Egyszer voltam Homályföldön, ott még nem köröznek, a Kúriában pedig egyedül Aurora hiányolná a jelenlétem, de az ő élete is működik nélkülem, nincs semmi ok arra, hogy ne menjek veled, az esélyeim valószínűleg jobbak az ilyen veszélyekkel szemben -hunyorítja össze a szemét nem téve szemrehányást az aggodalmaskodás és elriasztási kísérlet miatt, a megszomorodott, feszült vonásokat tanulmányozza.
- Fontosabb is volt, annyira én sem kalkulálhatok előre, hogy megjósoljak egy semmiből jött levelet, ami az egész családod haláláról ad hírt azzal együtt, hogy a számításaimtól eltérően a boszorkány a halálodról is gondoskodott - nincs benne bűntudat.- De egy közepes ló is megteszi, az enyém majd fegyelmezi, valószínűleg amúgy is annyit csipkedi elsőre, hogy elfogadja vezérlónak - Berta csontos gerincén simít végig ahogy a keze alá húzódik, erős ujjait az izmok találkozási vonalán dörzsöli végig, hogy a hajnali merevség feloldódjon a keze alatt miközben hallgat és úgy fest, hisz Vincentnek, mert rábólint.
- Arekar nincs olyan messze Kalamontól a kivégzési kreativitást illetően, de ebben az esetben nincs ok arra, hogy ne vedd komolyan amit a húgod mond - az a szó könnyedén jön a szájára.- És ha ott tud élni a Homályföldeken az unokaöcséddel -ezzel hezitál, mintha nem volna biztos abban, hogy mit jelent ez a fogalom a családban, csak megtanulta a szót- akkor elég tehetséges boszorkány lehet ahhoz, hogy megszabadítson az átoktól, ami megöl. Jobb, mint itt várni azt, amíg az anyád és vele együtt te is meghalsz - néz le a szőke fejre, Bertával együtt, bár azt csak a férfi combja melletti fűszálat fényes levelei érdeklik, Kraszna érdeklődése személyesebb. A combja mellé lép, fél térdre ereszkedve vizsgálja úgy, mint aki sérülés után kutat, vagy az ájulás jeleit keresi, óvatosan megemelve a kezét végigsimít a homlokába hulló szőke tincseken, a hüvelyk és mutatóujja közé szorítva őket.
- Még egy ok arra, hogy veled menjek, mert addig sem hanyagolod el a gyakorlást.