Az erdő

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Néha elgondolkodom azon, hogy tudnálak-e elégszer megverni ahhoz, hogy ne becsülj alá, homályföldi viszonylatokban sem. Szerintem többet tudok róla, mint te - a ciánkék szemei nyugodtan hunyorognak az erőszakos szavak ellenére, az eltűnődött kifejezés ott marad az arcán ahogy utána lépked lassan, sima mozdulatokkal, megfontoltan, mintha volna jelentősége, bár még közel sem járnak veszélyes terepen.
- Találkozni a családoddal egyszerűen csak furcsa. Mit mondasz nekik, hogy ki vagyok én? Nekem fogalmam sem lenne róla, hogy mit kellene mondanom - de nem bánja, ha a kérdés szónokian ott marad, ott lebeg közöttük, ha nincs rá válasz, mert a lovász se tudja.
Szörnyen ostobának tűnne, ha ő rögtön el tudná nevezni azt a társulást, amiben megálltak, amit a holló felismert és amire válaszul a kezébe helyezte azt a levelet, am izgalmas útra hívja őket.

Nincs benne türelmetlenség ahogy felnéz a ló sétáltatásából, végigméri a szőkét a verőfényben, a megsoványodott alakját, amihez jól illenek a fegyverek, eszközök, a stabilitás. Még nem olyanok rajta, mintha a részei lennének, de tudja róla, hogy tudja használni őket, így az elégedettség átparázslik sápadt arcán.
- A városban merre? A kikötő felől vagy a piacra? - egy szíjjal lefűzi a férfi zsákját is a ló oldalára, ami horkantva honorálja a málha használatát, aztán kemény patáit az útba vágva indul meg fújtatva a kettős súly alatt, de ez a fújtatás inkább dühödtnek tűnik, mert a mokány hátas tempósan halad a város felé, az izomzata valaha páncélon edződött, a két könnyű alak hordozása csak a büszkeségének fáj és nem a lábainak. Még az sem hatja meg, hogy a kalamoni engedékenyen emeli az állát a tisztogatásnak és aztán elviseli az ölelő kapaszkodást, mert aztán a hosszú úton már külön lovon aligha lesz lehetősége mást vigaszt adni a zavart fiókának.
A városban aztán a lóvásár felé kanyarodik miután élelmet és miegymást magukhoz vettek, kritikusan méregetve a lovakat és próbára téve azokat a harapós kalamoni hátassal a kupecek nagy bosszúságára.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Léptei óvatosak ahogy tolat, lassúak és egyre csak lassulnak a fél-elf szavaira. Tekintete értetlenséget tükröz,hiszen miért ne mutatná be? Miért ne vinné oda és álljon ki büszkén azzal az emberrel, aki hányatott sorsú napjait boldogítja, vért, verítéket és türelmet nem kímélve hosszabbítja.
-Miért ne kérdezhetnéd? -Nevet fel jóízűen, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb válasza.-A látogatás nem tíz perces lesz, Kraszna. Talán napokat is el fogunk ott tölteni, neked enned innod és aludnod kell valahol, a Homályföldeken az erdőben pihenni pedig nem a legjobb ötlet. Nem ismered a vadjait, a lényeit, a mérgező növényeit. Hiába élsz meg a jég hátán is, az a föld még a te éjszakáidat is megnehezítené.
Elnéző mosollyal rázza meg a fejét, kézfejével áttörli a verítéket a homlokáról, a már szél fútta könnycseppeket az arcáról, miután elfordult tőle.
-A nővérem egy boszorkány, biztos vagyok benne hogy a férjének is van néhány trükk a tarsolyában. Tisztában lesznek azzal, hogy amit tesznek már önmagában nem veszélytelen, de pedig ezt a mércét egyik irányba sem fogod dönteni. Az unokaöcsém biztosan örülni fog neked.

A terembe nyitva eltűnik a szeme elől. Gyors fürdést ejt, egy váltó ruhát pakol és felöltözik. Fekete elölkötős ing, nadrág, bakancs és a csuklya van rajta, a kalamoni páncél kesztyű és a tőrök. A tükör előtt megállva rátámaszkodik a fésülködő asztalra, hitetlenkedve bámulva a tükörképét. Ez nem ő, már-már nevetségesen fest így felszerelve, de tudja hogy a kalamoninak sokat jelent.
A batyuba dob még be cipót, néhány szem almát, sót és borsot, hátha az erdőben kell vacsorázniuk. Alig fél óra múltán indulásra készen áll.
-Irány a város. -Könnyedén ugrik mögé, a megkapart piszok foltot nyálas hüvelykujjával ledörzsöli róla, majd fél kézzel a derekában kapaszkodva hajtja a vállára a fejét.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A halott állat látványa természetes. A halott állatot gyászoló emberé sem olyan szokatlan. Ám az teljesen újszerű, hogy maga mellett érzi mozogni, lélegezni ezt a gyászt, látni, ahogy munkába fullasztja, mozdulatokba, mert azzal, ahogy beássa a lovat, magát a lovász kiássa a felszínre.
Fél szemmel végig figyeli, bár szavát nemigen hallani, hiszen bár voltak testvérei, olyanok nem voltak, mint amiről a férfi beszél, mert mindenki tudta, hogy csak addig hagyják otthon, amíg magabiztosan járni nem tud, csak addig játszik, sír és nevet a többi gyerekkel, amíg a Fúria a szárnyai alá nem veszi és azután semmit sem jelentenek már azok az idők, amikre olyan halvánan emlékszik csak, hogy nem is biztos benne ezek a saját emlékei, vagy másokét leste el miközben cseperedett és figyelte, hogyan növekszenek a nála fiatalabb fiókák.
- Megkérdezhetem tőle? - megáll a talaj lapogatásában, az ásóra támaszkodva egyenesen a férfire néz a szépen gyarapodó fekete hant felett olyan rácsodálkozással, amiből kitűnik, hogy erre nem gondolt. Eszébe sem jutott, hogy a Homályföldeken majd beszél is azzal a nősténnyel, amelyiket a vér és a mágia összeköt Vincenttel. Nem gondolt arra, hogy a közelükbe menjen, nem gondolt másra, minthogy az árnyékok közül figyeli majd, amíg megszabadul a súlytól ami az elmúlás felé húzza.
- Arra gondoltam, hogy amikor találkozol velük egyedül leszel. Nem kell tudniuk rólam - földes ujjaival megvakargatja a nyakát, egyenletes lépekkel követi az előtte hátráló szőkét, nem zavartatva magát attól, hogy sárnyomokat hagy a bőrén.- Ha logikusan mérlegeled nem akarsz egy olyat vinni a családod közelébe, mint én. Fürödj meg, ha akarsz, lehozom a padlásról a fontosabb dolgaim és nyergelek addig - a fürdőzést az ásás után túlzásnak találja, de nem is izzad annyira, mint az embertest, egy futó vizslatás után magára hagyja a férfit, hogy megjárja a tetőteret és egy kurta üzenetet hagyjon Aurora ajtaja alatt is betömködve arról, hogy nem haltak meg, csak bizonytalan időre távoztak.

Mire a szőke megkerül már felnyergelt, sima, fekete köpenyében vár, ami olyan hibátlanul öleli körbe, hogy mágikus szőttes mivolta nem lehet kétséges. Apró köröket róva az udvaron járatja a hátast, hogy amikor Vincent felkapaszkodik mögé elég melegek legyenek az izmai a vágtához. Málhazsákját csak féloldalt viseli, hagyott helyet az arekarinak.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A ló élettelen teste megadja magát a neki feszülő erőknek, de olyan nagy megerőltetést nem okozott a mozdulat. Berta már vékony volt, alig evett, az izmok elsorvadtak róla,nem hogy a lovászt, de még saját magát sem bírta már el. A farkasoknak a fél fogukra is alig lett volna elég. Jobb volt ez így, minden fájdalmat és keserűséget lapos pislantásokkal elrejtve, újra belefeletkezve a hantolásba. A testen halkan koppannak az ásónyi földkupacok, minden érző ember bőrére kelletlen libabőrt ültetve.
- Egy olyan ember, akivel együtt nőttél fel, egymás mellett álltatok ha baj volt és akkor is ha öröm. Nem várom el, hogy megértsd, hiszen talán nem is tudnád. Csak az tudja milyen a testvéri kapcsolat, akinek van.. vagy volt. A miénk békés volt, olyan.. igazi. Nem tudom, hogy az ikrek közötti ilyesfajta kapcsolat igaz-e, mennyire valós, de ha találkozunk vele magad kérdezheted meg, hogy a legendák valóban azok-e vagy sem. -mosolyodik el, ahogy a következő sor földet hajigálja a lóra, néha megpaskolva az ásó lapjával hogy megtömörítse a földet, ha az éjszakai ragadozók nekiesnének a kikaparásnak megnehezítse a dolgukat.
Ahogy a kalamoni is neki áll, ő a verem túloldalára lép, hogy mihamarabb elrejtsék a lógyilkolsság nyomát, az emlékeket pedig ugyanolyan mélyre temesse magában Arekarról, ahogy Bertát most a föld alá.
Ahogy a föld elsimul, az utolsó földkupacokat is lelapogatják elveszi Krasznától az ásót, majd mindkettőt egy kezében fogva indul el a kamrák felé hogy vissza rejtse a pókhálós sarokba a következő gyilkosságnak.
A nap már magasan jár, tovább tartott az ásás mint amire számított, a forró tűzlabda már áthidalt a horizonton, közelebb van ahhoz hogy újra alá bukjon. Fordul egyet, hogy tolatva folytassa az útját a terem felé, Kraszna arcáról pedig le se vegye a szemeit.
- Szedjük össze ami kell, fürödjünk meg és induljunk. Székvárosban megállunk lóért, az amulettért, és ha csak pár órát sikerül még a napból elcsípnünk, annyival is közelebb leszünk a Homályföldekhez.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Az nem árthat, evégre nagy a kísértés, és errefelé csak úgy kóborolnak a szabad démonok, arra várva, hogy valamelyiket magamba gyűrjem - szinte obszcén, amilyen könnyedén mondja, éppen csak egy pillanattal azelőtt, hogy leölne egy vén lovat, amit valaha valaki nagyon szeretett, és a hű hátas viszontszerette, hogy aztán leéljen egy életet, leszolgáljon egy életet Vincent mellett, aki elragadta a szerettétől és csak kétségbeesetten ragaszkodott benne egy elveszített élet minden öröméhez.
Mintha a férfi múltjának utolsó darabjába döfött volna tőrt és engedte holtan a lábaihoz. Ha a szőke egy Fúriafióka lenne, ezt sokkal korábban megtették volna vele, de mégis, valahogy ugyanolyannak tűnik a módszer, csak a kölykök akiket látott elveszíteni minden múltbeli zárványt nem bámultak ilyen párás szemekkel, a könnyeiket, ha voltak is már megette a méreg, amit elöljáróik beléjük csepegtettek. Vincent még úgy is érzelmes marad, hogy férfiasan titkolja, az arcába vágja a sós párát a szél, amit a bánat sójáról idővel a verítékére cserél el, ahol mélyül a gödör és nyúlnak az árnyékok körülöttük, a délelőttire hágó nap rácsodálkozik a rögtönzött sírásókra.
- Úgy mondod, mintha ennek jelentenie kellene valamit, de nem jelent nekem semmit - emlékezteti a férfit szelíd figyelmességgel arra, hogy fogalma sincs hogyan lehet szeretni a húgokat. Figyelmesen hallgatja, inkább a mimikáját figyelve, mint mélyebb jelentést kutatva a szavak között, amik egy egyszerű, normális család teljesen valószínűtlen képét vetítik elé hűen és hihetetlenül.
- Úgy hallottam, ha az ikrek egyik fele megsérül a másik érzi a fájdalmát. Ha meghalt az egyikük és a másik még él akkor ez nem lehet igaz - megvakargatja az állát, nem éppen a legkorrektebb érzelmi hozzáfűznivalóval szólva, az ujjai földnyomokat hagynak fakó bőrén, felpillant a napba, aztán folytatja a munkát, amíg a gödör elégségessé nem mélyül, még néhány követ kikapirgál ásóval, amíg Vincent kikászálódik, hogy ne zavarják meg az örök nyugalmat, aztán a stabilitását próbára téve megragadja a kezét és felhúzza magát a mélyből, bár talán a szőkének kevesebb halálközeli élményt adott volna, ha csak felugrik.
- Igen - félredobja az ásót és a nehezebb hátsó lábak mellé áll, hogy ott feszüljön neki a holt húsnak, hogy átgördítve a testet a domború háton egyetlen, nagy lendületvétellel átforgassák és a gödörbe lökjék a dögöt. A farkasok pedig hogy örülnének neki.
A térdeire támaszkodva nézi egy darabig, amíg Vincent a földet hantolja a lóra, az erdőt fürkészi, a táj széltét és hosszát, a hollókárogásba hallgat, mielőtt segítene neki csendesen, fogalmatlanul afelől, hogy mit mondhatna neki.
Gondolatban már a szükséges felszerelést és útvonalpontokat listázza, bár egy fél gondolata van arról, hogy Vincentnek szüksége volna... valamiféle érzelmi állomásra mielőtt útnak indulnának, mert a lóval együtt szinte az egész családját eltemették.

Dain
Ihlette: Alok, The Chainsmokers & Mae Stephens - Jungle
https://www.youtube.com/watch?v=dqKpx51vKLc

Az éjszaka sűrű, sötét, és párás leheletként telepszik a vidékre. Az erdő nem csendes – zizeg, reccsen, távolban üvölt valami, talán egy róka, talán valami más. Dain hangtalanul halad előre az avarban. Lépései már nem merevek, nem darabosak. Most már úgy mozog, mint aki tudja, mit jelent egyedül lenni.

A Vörös Kakas mögött maradt a meleg, az emberek, Annie illata, a szavak, amiket nem értett egészen, és mégis... megértett valamit. Valamit belül. És most itt van. Egyedül. A fák között. A sötétben.

Valami zúg a fülében. Nem hang. Inkább... ritmus. Belülről jön. Mint egy dob. Egy ütem. Mint valami régi, elveszett emlék. Egy szív dobbanása. Talán az övé. Talán nem. Nem tudja biztosan.

Megáll egy fánál. Tenyerét a kérgére simítja. Érzi a nedvességet, az életet alatta. "Él." A gondolat nem szavakban jön – inkább érzetként. Mint ahogy a tűz melegét érzi, vagy Annie szavait visszhangzani a fejében. "Köszönöm..." Igen. Ez is ott van. Ott maradt benne.

Felegyenesedik. A teste már nem az, ami volt. A bőr, a hús, az izmok – valami új születik benne. De a változás nem csak kint történik.

Bent, a fejében valami kavargó őserő zúg. Képek: Maeghor arca, parancsai, fekete mágia – de ezek most távolabb vannak. Elhomályosulnak, akár álombéli emlékek. Helyettük... Annie áll előtte. Ahogy hátrál, ahogy ránéz, ahogy fél, és ahogy mégis nem sikít. És az érzés, ami abból született: "nem bántani..."

Mi ez?

Dain nem tudja megfogalmazni. Csak azt tudja, hogy nem az, amit eddig ismert. Nem parancs, nem ösztön. Valami új. Valami, amiért most megy előre. Nem tudja, merre, de miért – azt kezdi sejteni.

A fák között hirtelen mozgás. Egy őz szökken meg, valami vadászó ragadozó elől. Dain hátralép, figyel, és először nem gondol arra, hogy ő is vadászhatna. Csak nézi. És hallja a szívét – ha van neki –, dobogni. Mintha a zene, amit nem ismer, őbenne játszana. Egy ősi ritmus. Valami vad. Valami emberi.

És abban a pillanatban érzi meg a fura űrt. Mintha... hiányozna valami. Egy hang. Egy illat. Egy másik jelenlét. Annie. Ez az érzés... már nem kívülről jön. Már nem tanult. Ez az övé.

Az első, valódi hiány.

És ebből az érzésből születik egy gondolat, amit nem Maeghor ültetett belé, amit nem egy könyvből tanult, amit nem másoktól lesett el:

„Meg fogom keresni.”

És nem azért, mert kell. Hanem mert akarja.