Az erdő

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Így van, de a lidércek csábítása nem vezet sehova, ahol viszont szirénének van, ott szirénhús is van -megnyalja a száját ugyanazzal az ösztönös mozdulattal, ahogy mindenki más is teszi, ha valami kedvére való finom falatról van szó, amitől a kevés nyál összefut a szájában.

- Nem mind úgy néznek ki, de álcázni is tudják magukat - szórakozott pillantást vet a megálmosodott arcú férfire és nem fűzi tovább a gondolatot, hagyja, hogy elvesszen a szalmakalapos képzelgésben és hallgatja doromboló nevetését, ami olyan régen csendült fel, pedig csak reggel temették el Bertát, de egy örökkévalóságnak tűnt, amíg újra elmosolyodott.

Halkan horkant, mint a lovak, ahogy az oldalába hernyózik az arekari, kevéssé elegánsan, de a sötétben ezt csak ő látja, centiről centire ahogy közeledik, kíváncsian szemléli, hogy meddig megy el, ha nem csapja ki a kezét tilalomfaként jelezve, hogy eddig és ne tovább. Nem, az ilyen éjszakán kell a jó alvás a szőkének, mert olyan hirtelen indultak meg, ami nem embernek való.

De a kalamonit nem zavarja semmi, sem az idegen meleg az oldalában, ami éjhosszat ringatta bordáinak kemény ketrecét puha álmokkal, sem a lélegzetek a vállán, amik erőteljesebbek egy macskánál, sem az ujjbegyein a szőke tincsek tapintása, amit a mélyálom szusszanásai között simogatva szerzett és a hűvös reggelbe is magával vitt, mert meg-megdörzsöli egymáshoz az ujjbegyeit kedvtelve.

- Aludtam. Ne siess - néz oda rá, ahogy ropogni hallja a lovász csontjait, leplezetlenül vigyorog, de annak a szemében még olyan csipafürtök lógnak, hogy nem fél a lelepleződéstől. Ciánkék szemei nyomódásról nyomódásra végigtapogatják a sima arcot, az övén nem látszik más, csak a mindenkori éberség, néhány ősz hajtincse nedvesen kanyarodik hátra az összefogó bőr alá, a vállán is vízcseppek látszanak, a kulacsaik már feltöltve és a lovak pofáján is elégedettség látszik, mert talált néhány vadalmafát a bokrosban.

- Azért addig ne éheztesd ki magad -igazságosan elosztja a tojásokat, miután Vincent úgy látszik magához tért, néhány nyújtózkodó mozdulatot tesz, hátha önkéntelenül követi a példáját és kimozgatja elmacskásodott tagjait.- Higgy nekem, elég jól aludtál ahhoz, hogy kicsorduljon a nyálad. Csak az ébredéssel volt a baj - hamar eltünteti és beássa a tüzük maradékát, olyan simára egyengetve a táborhelyüket, mintha sose jártak volna ott, majd a lovász oldalán nekirúgtat az útnak, éppen olyan tempóval, amilyet az diktál.

- Miért nem jött el a húgod, ha tudja a madara, hogy hol vagy te? - kérdezi néhány óra múlva a pihenőjükön, anélkül, hogy a fáradtság jeleit mutatná, de a táj pazar, a gondosan művelt földek között minden óra lovaglás kellemes, a félrehúzódó parasztok és társzekerek pedig adnak néznivalót.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Dús, fekete szempilláin megült már az álommanó szórta vastag aranypor, Kraszna mély, rekedtes hangja valóság és képzelet határmezsgyéjére ringatja a lovászt ahonnan visszaút már nincs, hiába dörzsölgeti szaporán a mohaszín, egyre csak táguló szembogarakat.

-A lidércfények tánca szép, azt mondják olyan csábító mint a szirének éneke. Mire észbe kapsz, már elvesztél a rengetegben.


Puha ajkain halvány mosoly görbül ahogy a cián tekintet a táncoló parázsfényt vetíti vissza, mégis a sajátjainak árnyékában aggodalom tükröződik, ahogy a Fúriák neve felcsengenek.

-Ha mind úgy néz ki mint te, nem lesz nehéz őket elkerülni. Majd kapsz egy szalmakalapot és taoista ruhát. Nem mondom hogy nem tűnsz majd ki, de fúriának vagy orgyilkosnak biztos nem néznek majd.

Halkan kacag csak fel, olyan alacsony hangszínen hogy a tűz ropogása szinte el is nyomja a hangját. Már csak a lovak piszkálódását hallani a sötétben, az aranyszőrű fáradt nyerítését ahogy a kalamoni ménnek dől, majdnem ugyan úgy, ahogy az arekari a fél-elf mellé zuhan miután a kis kolbászból és cipóból is magához vett néhány falatot.
Ravaszdi módra araszol közelebb, valahol tudattalanul, mert a lelke és a teste is a menedéket keresi közelében, a biztonságot egy olyan helyen, ami számára oly idegen és távol áll, mint maga az erdő. Itt nincsenek arckencék, puha, fehér selyem takaró, csak hideg kő, párás fű és szúró moha, ahová mindkettejüknek "megágyazott" mert egyszer valahol olvasta hogy a moha melegen tart - a tüskéket pedig távol.

A tojás illata és a kalamoni halk bogarászása ami felkelti az álmából, holott még a nap sugarai is alig küzdötték magukat keresztül a horizonton sötétjén.
A hajnal vastag ködöt ültet a mezőkre, a bokrosra, de a fény vad küzdelemmel próbálja felszakítani azt.
Szemeit megdörzsölgetve emelkedik fel a földről darabos lassúsággal, arcán kiül derekának szúró fájdalma ahogy megmozdul, amiért a puszta föld szokatlan keménységét hibáztatja.

-Jól.. aludtál? -puhatolózik finoman, ahogy mohanyomatos, sebhelyes arcából próbálja kidörzsölni a zsibbadást. Hajában avar darabok, bőrét kosz tarkítja mert néha valami puhát keresett takaró gyanánt a földön. Szivarhoz nyúl, az az első, pedig még a szemeit is alig nyitotta ki.

Az erdő csendes, még a reggeli madarak is alszanak, énekükkel megvárva a kalandorok fájó józanságát, amíg a bénult végtagokba újra csörgedezik a vér. Vincent halk nyögések közepette tolja fel magát a földről, porolja át ruháját, arcát pedig ingének ujjába törli, átvéve onnan is néhány mohadarabot a bőrére, fél szemmel az orgyilkos felé sandítva. A hamuban főlő tojásokhoz lépve felkap abból egyet ha kész, majd a zsebébe csúsztatja.

-Este fogadóban eszünk és alszunk, mielőtt átlépjük a határt. Akarok még egy jót aludni, mielőtt elérjük a hegyeket.

A lovakat (legalábbis a sajátját, mert a kalamoni azonnali lendülettel rúgott felé) elengedi, a csomagokat amiket leszedtek felkötözi indulásra készen.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- A lidércfények tényleg léteznek - lehajtja a fejét, ő is teljes figyelmével nézi a térkép vonalait, mintha azt várná, hogy megmoccanjanak, de csak néhány szárazabb porgöröngy perdül odébb a szőke mozgásával keltett gyenge légörvényben, a füstöt fújó száj sugallására, amire vet egy pillantást, ahogy felnéz. - A víz felett is ott vannak, bevisznek a mangrovébe, némelyik zátony felett is megjelennek - nincs meg benne az a babonás félelem, ami a tengeri népekre oly jellemző, csak a hideg számítás, az emlékezet, ciánkék szemében a tábortüzük élő lidércfények árnyait veti.

Nem nevet. Sebhelyes száján félmosoly felel a rávetett pillantásnak, mintha érezné, hogy mit vár a férfi, de nem adja meg, mert nincs ebben semmi nevetnivaló, kifejezetten komolyan veszi a szörnyeket, mert azok gyakran kitüremkednek a mesékből, nem is kérdés. Ősz szempillái megrebbennek, ahogy váratlanul felnevet Vincent, tanulmányozza az arcát, örömtelen derűjét, keresi benne a félelem jeleit, amit valahogy majd meg kell nyugtatnia, ha ugyan képes rá, valószínűleg nem.

- Homályföldeken is vannak kitartottak, ágyasok, szajhák és olyanok, akiknek kényelmes az életük, mert valaki egy biztos menedékben tartja őket, szóval el tudnálak képzelni, de jelenleg már aligha tenne téged boldoggá egy olyan élet - elbiccenti a fejét, nincs benne szándék, hogy megsértse a másikat, csak a lehetőség, ha már így kérdezi, adott. Néhány hónappal ezelőtt még gond nélkül elképzelte volna hímringyónak, de már megtapasztalta az apró különbségeket Vincent hozzáállásában, amiért tudja, hogy ez nem működne. Elveszi a felajánlott utolsó füstkortyot, a csikket pedig a tűzbe dobja.

- Nem igazán portyáztak az én időmben a Homályföldeken, mérgeket gyűjtenek ott, és átszálló állomás kelet felé, nem azért mondtam, hogy megijedj, csak hogy ne lepődj meg. A kikötőben, bármelyik kikötőben, de akár a kazamatáknál is láthatunk Fúriát - ad enni a férfinek is, aztán körbejárja a helyüket, majd nem messze tőle, de a tűz fénykörén kívül letelepszik a bozótos árnyékában.

- Aludj nyugodtan, ma a lovak őrködnek, mert nem láttam, hogy követnének, én sem maradok fenn -de azt nyugtalan természete úgysem hagyja, hogy Vincent alva kapja, mikor hajnal felé ébredezni kezd már madártojásokat melegít a parázs közé keverve, amit a közelükben szedett össze.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó


A felvillanó tekintetre a lovásznak egy halk kacaj a válasza. Valahol mindig elfelejti, hogy utazótársa majdnem olyan, ha nem rosszabb haramia mint amik az úton rájuk várnak.
Lassan dől előrébb, hogy a felerősödő tábortűz fényénél jobban szemügyre vehesse a fejből rajzolt térképet. Azt, amit még akkor tanítottak neki amikor tizenévesen a sosevolt iskolapadban ücsörögve az az egyetlen tanító minden erejét, energiáját beleadva szegényekből nemesi taníttatást kapott szeleburdi gyerekek fejébe próbálta beleerőszakolni a kamatoztatható tudást, de akkor csak a csínytevésen járt a fejük - mégis remek munkát végzett.
A mohazöld szemek a sűrű, fekete szempillák takarásában fürkészik a vonalakat, vékony ajkai szóra nyílnának de csak a füstöt préseli ki közülük laposan, lefelé irányítva elfedve vele a kesze-kusza vonalakat.

-Nem tudom. Világ életemben azt hittem, csak ijesztgetnek velük, hogy ne menjünk a mocsár közelébe nehogy eltévedjünk, vagy vízbe fúljunk.. A szellem piac óta azonban vannak aggájaim. -Ajkai széle lassan kunkorodik felfelé, hüvelykujjával megdörzsöli mintha csak le akarná sikálni onnan, mert kevés mosolyogni való dolog van, volt és lesz az elkövetkezendő napokban, hetekben.- Azt mondták, ha mégis oda keverednénk, ne kövessük a Lidércfényeket. Azok gonosz lelkek, akik becsalogatnak a sűrű mocsárba hogy fogjul ejtsenek. Szólnak mesék lápba ragadt élőhalott testekről, gólemekről..

Fél szemmel pillant csak Kraszna irányába, talán azt várva hogy kineveti, megveti, amiért ilyen gyerkmeséknek nagyobb figyelmet szentel mint amennyit valójában megérdemelnének. Vissza kapva a szivart újabb mély slukk marja végig a megfáradt tüdejét, a város mocskos levegője után a tisztaság szaga újra és újra köhögésre készteti.

- A Homályföldek nem nekem való. Oda csak erős mágusok, vagy harcosok teszik be a lábukat. Én pedig egyik sem vagyok, akkor pedig mégannyira sem voltam. Szép helyen akartam élni, békében, csendben. Sok pénzt szedni, sok nővel és fiúval hálni.. -Nevet fel halkan, szőke fürtjeit hátra túrva, azt sem bánva hogy piszkos kezét azokba törli bele.- De nem bánom, hogy máshogy alakult. A húgom ügyes boszorkány, biztos vagyok benne hogy erős férjet választott magának, hogy biztonságban megéljenek a szigeten. Ott nincs háború más nemzetekkel, a saját életedért küzdesz az orkok, hegyi trollok, és még isten tudja milyen lények ellen hogy békét teremts a saját falvad tájékán. Homályfölde nem egy nemzet, nem igazán. Törzsek vannak, falvak és úgy tudom egy semleges piac a sziget szélén. Termőföld viszont nincs, ezért sem háborúznak a területekért. A gyümölcsöket és zöldségeket importálják, de aranyat érnek, mert mire a sziget közepére juttatják őket a fele már megrohad. Cserébe ritka ásványokat bányásznak, óriás lápi gyíkokat vadásznak a húsért, a kemény páncélos bőrért. El tudnál képzelni ilyen körülmények között?

Kedves mosollyal nyújtja még egyszer oda a szivar utolsó néhány slukkját, amiből Homályföldén még ennyi sem jutna neki. Túl puhány és gyenge egy ilyen földhöz, tele mérges kígyókkal, skorpiókkal, sokszorosára nőtt pókokkal - pedig még a kicsiktől is retteg.

-A Fúria-fészket a lehető legmesszebbről el kell kerülnünk. Így is dél felé vesszük az irányt, aminek nem örülök, ennek a hírnek a hallatára. Vérkő nincs olyannyira távol a falutól, vigyáznunk kell odalent.

A lovász megemeli a tekintetét a fogyó holdra, a felhőtlen, csillagokkal tarkított égboltra. A levegő éjszakáról éjszakára egyre kellemesebb, igazán tavaszias, pont olyan amilyenekben a könyvekben is megírják az utolsó napokat.

-Ideje lenne aludni. Magasan jár már a hold.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Úgy legyen -a tűz éledő fényében elgondolkodva bámulja a sárga kancát, aminek játékosságát a kalamoni hátas néhány rúgással is megigazította, de mert az a ló szemlátomást pont úgy féli az éjszakai madarak hangjait, mint Vincent az első éjszakákon, ezért végül az idősebb hátas árnyékába húzódik, mert annak nyugalma és éberen álló figyelő fülei legalább egy ménes biztonságát jelenti, mint az emberféléknek egymást társasága a tűz barátságos fénykörében.

A ciánkék szemek az újrarajzolt partvonalakon, azon pontossága nem marad el az övéitől, elégedetten szusszan, de mást nem szól, legalábbis nem addig, amíg mint egy bárd a pazar költeményét, balladát a sosevolt tájakról végig nem szavalja mindazt, amit tud, tudni vél és megtanítottak neki az útról. Ciánkék szeme sanda villanással jelzi, hogy előbb fizet vérrel mint arannyal olyan útonállóknak, amikkel találkozni tudnak majd.

- Milyen szörnyetegek azok a szörnyetegek? - teszi fel az egyik szerinte lényeges kérdést, elvéve a szivart beleszív, a rajz fölé hajolva minden centijét az emlékezetébe vési, összevetve régi térképekkel a saját emlékezetében, majd felnézve a férfire visszanyújtja neki a füstöt.

- Nehéz út a szárazföldön, de ha a fajtád közül elegen megtették ahhoz, hogy ilyen jól megtanítsák neked, akkor miért nem arra menekültél? Miért jártad be a kontinenst és miért nem hajóztál el másmerre? - nincs feddés a hangjában, ahogy kérdezi, három hosszú, keskeny tőrére három darab kolbászt tűz, azokat mutatványos mozdulattal az ujjai között fogva a tűz fölé tartja, amíg a zsír nem csöppen egy kenyérre belőlük, így kínálja a lovásznak.

- Vérkőn van egy nagyobb Fúria-fészek, meg lehet közelíteni a szigetet délről is, csak nem a parti hajósok tudásával, ezért követni fogjuk a kalandor útvonalad, de tényleg tudni szeretném miért nem mentél soha oda.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A lovak, legalábbis az övé már alig vonszolja magát mire a tövises széléhez érnek. Nagy volt a lendülete, de hamar elfogyott és meg is bánta hogy olyan odaadó, ragyogóan kedves volt a lovász fiúval, mert az nem efféle kalandra számított. Szép hintóra, csutakolásra várt, meleg istállóra, de helyette csak a csillagos ég, a hűvös levegő és a halkan ropogó tűz maradt. Abrak helyett fű, alma helyett bogyók amiket lelegelészhetnek, de ahhoz túl úri még a kanca gyomra, rájuk sem hederít.
-Aludtam már ágy nélkül, igaz azt sem tudom mikor volt már. Nem sokkal azután, hogy elszöktem, megesett hogy egy-két éjszakát idekint kellett töltenem. Nem voltak a kedvenceim, még a huhogó baglyoktól is össze szartam magam. -Jókedvűen, de csak halkan nevet fel, a táskákat leszereli a lovakról és a sziklához támasztja hogy azok is megpihenhessenek. Az arany kanca a kalamoni lovat piszkálja, szép fehér fogait rávillogtatva a csatalóra, de nem sokáig vigyorog mert csakhamar megkapják a pofáját. Felháborodott nyerítés a válasz, de a huffogásra hamar meghunyászkodik.
A kalamoni után pillant, de pillanatokon belül elveszti a nyomát. Kipakolja a cipót egy kis kendőre amit hozott, zöldséget és kis kolbászt amit behajított, úgy nem lesz olyan száraz a kenyér. Maga körül a száraz fűbe markolva tép ki néhány csomót, hogy mire megérkezik a tüzifa már csak rá kelljen pakolni, a tűzszerszámmal pedig meggyújthassa, de csak a szivarja után.
-A nyakamat rá, hogy holnap ilyenkorra olyan koszos lesz, hogy el sem fog térni a lovad színétől. Mire végig vágtázunk Királyföld maradékán ahol még biztonságos, megpiszkoskodik.

Halvány mosolya csillan fel az erősödő tűz fényében, elsimítja a puha homokot egyenletesre, majd egy vékonyka bottal rajzolgatni kezd, mint festő a vászonra, teljes beleéléssel. A partvonalak majdnem pontosak, a városok, falvak elhelyezkedései is egész méretarányosak, látszik hogy a tanítója egykoron jó munkát végzett.
-Ha elhagytuk Mezőfalvát, az olmundi területeket a Goblin-kazamaták melletti hágón fogjuk megjárni. Kevesen használják, mert veszélyes. Megesik, hogy találkozol útonállokkal, viszont lefizethetőek ha elég meggyőző vagy. Néhány arany érméért még végig is kísérnek rajta. A kazamaták szélét fogjuk csak érinteni, hogy ne fussunk bele a mocsárba. Szörnyetegek, démonok, kultisták lakják, legalábbis ezzel ijesztgettek minket kiskorunkban. Ha sikerült megkerülni, a Tölgykereszti kikötőből át tudunk utazni homályföldére. Ott viszont a hajók nem kötnek ki általában, hanem csónakkal visznek a partra, mert a hajóskapitányok félik a zátonyokat.
Itt a lovász megáll egy pillanatra, elsimítja a homokot és felrajzolja Homályföldének szigetét. Az északi parton csak egy kikötésre alkalmas hely van, azt adja meg kiinduló pontnak. Mellette hegyek, barlangrendszerek, de nem tér ki rájuk hanem rögtön utána egy hatalmas kört rajzol a hegyek lábához.
-Itt kezdődik a sivatag. Nem olyan sivatag, mind Davokarban. Itt nincs meleg, nincs aranyló homok és kéklő ég. A föld fekete, vulkáni hamuból és kőzetekből áll hosszú hosszú kilómétereken keresztül. Hatalmas szél keveri, szinte nem is látsz az orrod hegyénél tovább ha vihar támad. A sivatag közepén van egy elhagyatott város.. -Azt is felrajzolja egy "X" jellel, majd egy nyilacskát és egy újabb "X"-et. -És ide megyünk. A távolság nem tűnik soknak, de a két jel között legalább harminc kilóméteres az út a zord területen. A sivatag végét ha elértük megjelennek a földek, ott lesz a város ahová mennünk kell.
Csak remélni tudja, hogy az út amit felrajzolt érthető, és amennyire lehet a legegyszerűbb. Szivarjából mélyet szívva nyújtja át a kalamoninak, fél kezével megtámaszkodik maga mögött a földön.