Az erdő

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Egészen biztos abban, hogy a dolgok közé, amiről a férfi beszélt, hogy épeszű ember nem vállalná be a nyelési képességei beletartoznak, mert a szerencsétlen sorsú ebihalak a szeme láttára tűnnek el az élvezetekkel kecsegtető torokmélyben és csak a meglódult fantáziája érzi a csapkodás a nyak felforrósodó bőre alatt, a kimerevedett inak és porcok között. Mély levegőt vesz helyette is, a felfröccsenő vízcsapkodásban diadalmasan fürdik meg, és az elégedettség még akkor is arcán, amikor a légszomjtól foltos pillantással felmerül a mélyből a férfi.

- Mire számítottál? -elkapja az arcán lecsúszó kishalat mielőtt félrepöckölné, mert az egyikük fél fogára sem volna elegendő, megnézi, mielőtt lenézne a szőkére és hagyná félrefordulva feltápászkodni. Ruganyosan sétál ki a mederből és megrázza magát, mint egy ázott farkas, magához csettinti a lovát, aztán rásandít a vízben morcogó férfire.

- Még megtörténhet, a patakok kiszámíthatatlanok. Azért az utolsó fogadós estét nem hagyjuk ki. A lovaknak sem árt, ha egyszer még alusznak az istállóban nyugalomban - főleg az aranyszőrű csikóra nézve mondja ezt, de aztán a lovászra tekint, majd a nyeregbe ül és nekiindul olyan tempóval, mint aki elhatározta, hogy hátrahagyja a férfit és egyedül meg az ékszerrel a homályföldekre. A hátrahagyott aranycsikó dühösen nyerítve topogva sürgeti a lovászt, mert a verseny az verseny és a kurtalábú kalamoni csatalovat könnyedén beérné a hosszúlábú fiatal, ezt ő jól tudja magáról, mit sem sejtve arról, hogy az a ló és lovasa kitartóbb és hosszabb távon is megtartják ugyanazt a tempót, amíg a fogadóhoz nem érnek.

Ahol egyként merevednek meg hezitálva, mert a kényelmet ígérő falak körül lakodalomra pakolják szét a hosszú asztalokat.

- Zajos lesz.

Pecsétek nyomában- Az ezüst pillangó

Félmosollyal az ajkain vonja meg a vállát. Eljutott, túlélte, hol lábtöréssel amikor kiugrott a bordély ablakán, hol pedig csak kisebb sérülésekkel rázta le azokat az ósdi kocsmatöltelékeket, akik egy kis fejpénzért cserébe az anyjukat is eladták volna, de azok az akkor még fiatal fiút sem tudták kardforgatásban legyőzni, aki alig tanulta azt az udvarban. Akkor is csak a szerencsének volt köszönhető hogy az anwari friss levegőt szívhatja.

-El. Anyám már akkor megmondta, hogy az ő fia a jég hátán is megél majd. Szerintem összekevert a húgommal, kicsinek túlságosan is hasonlítottunk, akkor még neki is rövid hajat vágott a borbély. -Jókedvűen horkant fel.- Ha valaki túl akar élni úgy, hogy nem maradt semmilye amiből messzire menekülhet, kénytelen olyan dolgokat bevállalni, amit épeszű emberek nem tennének.

A kapaszkodó amit talált -jelen esetben Kraszna csuklója- nem volt elég stabil mint ahogy azt remélte. Elnyúlnak a vízben, s ha bár megúszta volna a hajának eláztatását annyival hogy megemeli a fejét, a hosszú ujjak a nyaka köré fonódva nyomják a víz alá. Csak a pillanat tört része, mégis lenyel vagy egy liter friss forrásvizet meg vagy három ebihalat vele együtt csak azért, hogy mégse maradjon éhen.
Csapkod a kezével és a lábával amennyire arra képes, így bár Kraszna azt hitte megúszhatja a küzdelmet, ugyanolyan vastagon folyik le róla a víz mint később a lovászból ahogy levegőhöz jut.
Ahogy a szorítás felenged és a feje kibukik a vízből, egy fél ujjbegy méretű hallal ajándékozza meg a fél-elf arcát, ami hangos csattanással pofozza meg az orcáját a farkával mielőtt vissza zuhanna a víz alá.
Féloldalasan fordul ki jobb könyökére támaszkodva, hogy a nemkívánatos hűsítőt felbokákolja néhány "Cseszd meg"-ezés közepette. Hörgő levegővétellel, nem a legboldogabb tekintettel sandít a fiúra, de hamar megenyhül, ellenben a ruhákkal amik így órák lesz mire megszáradnak még a lovakon ülve is.

-Ez nem volt annyira vicces, azt hittem egy patakba folytva ér a vég. Ideje tovább mennünk, mielőtt túl korán ránk sötétedik. Ha így folytatjuk, korábban elérjük a határt mint gondoltam.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A kalamoni hátas tágra nyitott orrlyukakkal mélyen belélegzi a lovász szagát ahogy az hőköl mellette, szórakozott prüszköléssel nyugtázza az erőviszonyokat és a marján harapva legelni tereli az aranycsikót a közelben amíg embereik halaszthatatlan nézni és beszélnivalójuk van egymással.

- Ennyire azért nem becsülnélek alá. Anwarionig is eljutottál. Élve - kellő megfontoltsággal, lassan válogatja meg a szavakat, nem dicsér ékesszólóan, de hagyja, hogy legyen benne némi elismerés, még akkor is, ha Vincent éretlen kölyökkutyaként játszik a vízzel. Fújtat egyet, a vállába dörzsölve a nemkívánatos cseppeket, bár hűsöl éppen, arc arcán mászó nedves érzést nem kedveli.

- Ez igaz - bólint rá a nagyvárosok hátrányára szemben a Homályföldek veszélyességével.- Meglep, hogy a te családfádon van valaki, aki előnyben részesíti az ésszerűt a kényelmessel szemben -elvégre a nővér és fivér helyzete ugyanolyan, utóbbi mégis itt van, még csak nem is a pincék kényelmetlenségében rettegve, félve és meglapulva annak rendje és módja szerint.

De nincs alkalma kifejteni, hogy ez miféle erőt jelenthet, mert Vincent eleget pihen és nem átall rámarkolni. Az ellenállásnál a pillanat tört része alatt jobb döntésnek tűnik, ha megy a húzással, de arról gondoskodik, hogy a férfi alá kerüljön a vízben, a lágy részei helyett a combtövébe nyomja a térdét és a szabad kezével elkapja a nyakát, hogy egy kis ideig a víz alatt tartsa mielőtt felengedné a felszínre. Elkapásra készen áll felette, ám hogy nem veszi túlságosan a szívére a játékot azt elárulja, hogy nem rántott fegyvert, de még így is olyan, mintha egy tigrissel birkózna a lovász.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A lovász akkor hőköl csak el oldalra amikor az arca mellé ér a kalamoni ló orra, ahogy egyszerre hajolnak le a forrás vizéhez hogy igyanak a friss, nem túl hideg, de mindenképpen hűsítő vízből.
Szokatlan és idegen, hogy hátassal osztozik, hogy egy "dézsából" isznak. Tekintete mégsem sugall rosszallást vagy undort, de kényelmetlenséget mindenképpen. Ott marad a forrás partján, benne nincs félelem vagy aggodalom, nem tart a bokorból esetlegesen rájuk leselkedő veszélytől mert azt nem ismeri, idegen számára a rajtaütés fogalma.
Ha volt is rá példa az is egyszer, a saját selyemtakarós ágyában a királyi udvarban, amit Juliától kapott ajándékba.
Az ő figyelmét csak egyetlen dolog köti le, az pedig a fél-elf elrejtett arca, rikító ciánkék szemei amik vonzzák a tekintetet hófehér bőrén, fakó hajának hűsítő árnyékában.
Megvárja amíg iszik, lehűti a tavaszi szellővel átmelegített bőrét, mert csak ezek a percek adnak neki lehetőséget hogy alakját, mozgását magáénak tudhassa.

-Eszem ágában sincs elküldeni téged. Egyedül nem jutnék messzire, ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk. És nálad van a nyakék is. Így már muszáj lesz velem maradnod ha tetszik, ha nem.

Ajkain apró mosoly pihen meg, ártatlan de csalafinta. Bal kezével lenyúl a forráshoz, ujjaival felkevergeti a kristálytiszta vizet mielőtt egy maréknyit a macskalelkű arcába fröcskölne egy öntelt, széles vigyorral.

-Nem az a kérdés, hogy mit csinálna. A Homályföldek elég közel van Arekarhoz hogy olcsón elmenekülhess oda, de elég veszélyes ahhoz hogy kétszer is meggondolják hogy utána küldenek-e valakit. Kevés az esély a túlélésre ha nem oda születtél, így szinte el is könyvelnek halottnak. Székváros, vagy más anwarföldi nagyvárosok kényelmesek, könnyű életet biztosítanak, de ugyanilyen könnyű rádtalálni ha a megfelelő szemek keresnek, az életedet pedig nem egy pincébe bújva éled. Ő elég erős volt, hogy túléljen. Erősebb mint a bátyja.

Ahogy meglökik megbillen, elkapja a kalamoni csuklóját és ha nincs elég ellentartás, rántja magával az alacsony vízbe.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Könnyű az ilyen reggel, csak a csatamén súlyos, nehéz léptei azok, amik haragos dobbanásokkal emlékeztetik arra, hogy az aranyszőrű útitársain és víg parasztokon kívül az élet tele van nyomorúsággal, kegyetlenséggel, halállal és méreggel. Egyenes derékkal lovagol, éber, ciánkék szemeit leárnyékolja a csuklyája, amivel elrejti túlságosan feltűnő ősz haját, meghagyva Vincentnek a kaszálókra vonuló lányok elismerő pillantásait anélkül, hogy rémülten és nyugtalanul viselkednének látva, hogy milyen arc tartozik a tündöklő, ciánkék szemhez.

- Igyatok - mormogja a lovaknak és a szőkének, ő csak akkor guggol le a víz mellé, amikor a kalamoni mén már felemelte a fejét és átveszi a helyét az őrködésben, bár csak a madarak szólnak édes dallammal, a bogarak hordják a virágpont és a szellő szelíd vadak illatát sodorja feléjük. Addig csak nézte Vincent önfeledtségét, ahogy bízik a vízben, a part nyugalmában és nincs meg benne az a vadállati óvatosság, ami őbenne. Ennél jobban nem is különbözhetnének és mégis egyfelé tartanak.

Ezen tűnődve lassan megingatja a fejét a visszakérdezés hallatán.

- Ha bánnám Vincent már nem volnék itt. Reggel sem lettem volna, és el sem indultam volna. A döntéseimet meg tudom hozni visszakozás nélkül -vizes ujjakkal hátrasimítja hosszúra nyúlt ősz haját, aztán a férfire bámulva a helyére húzza a csuklyát újra, hogy a zöldek az árnyékba borult kékeket nézhesse. Nehéz olvasni sebhelyes, zárkózott arcáról, majdnem olyan tökéletesen semleges az arckifejezése, mint egy figyelő macskáé.

- Kíváncsi vagyok. Anwarion könnyű életet kínál, ide is telepedhetnének. Mi köti őket a Homályföldekhez, mit csinálhatna ott? Ezen gondolkodtam - közelebb lépve a guggoló férfihez megérinti szőke fejét, két ujjal lökve rajta egyet, csak próbálgatva az egyensúlyát a parti köveken.

- Ha el akarsz küldeni azt mondd. Ha nem, akkor ne merengj azon miért vagyok itt. Ha akarok majd elmegyek anélkül, hogy rosszul érezném magam miattad.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Dehogy aludtál, a hajnali szellemekkel együtt virrasztasz, tudom, látom az arcodon. -széles mosolyában kialvatlanságnak nyoma sincs, mindössze a kávé nélküli ébredezés az, ami megnehezíti a felkelés perceit.
Hogyan is aludhatott volna rosszul, mikor nem érzett talpnyomot a hátában, az oldalában, nem szúrtak kést a tarkójába és a simogatás, melyet álmában kapott is érződik még fejbőrén, kellemesen melegen és puhán. Kézfejével megtörli a száját, a rászáradt nyálcsíkot fintorogva dörzsölve le a képéről, mert ez minden csak nem egy jóképű ébredés.
A kapott tojásokat megforgatja az ujjai között, az aranyszőrű csikónak táskájába rejti a váltás ruha tetejére hogy ott meghűljön, és egyben is maradjon mire lesz annyira éhes hogy hozzá nyúljon.
- Nem éheztetem, de vannak szokások amiket nehezebb levetkőzni, mint gondoltam volna. -szivarra gyújt amíg a másik összesepri nyomukat, felkászálódik a paripára nyelvet nyújtva a kalamoni vérhátasra, mert azzal nem jönnek ki túl jól, de a kapcsolatuk inkább komikus mintsem veszélyes.
Együtt indulnak útnak, a telivér elegánsan lépeget a poros útban, kevés iránymutatás szükségeltetik neki vagy noszogatás, jót tett neki a másik négylábú társasága az éjszaka. Csak egy fejjel van lemaradva tőle, mert a vezérszó azé, ezt pedig tiszteletben tartja.

Ahogy a reggeli nap fénye átküszködi magát a ködös, párás levegőn, a parasztok is megjelennek az úton. Ki üres szekérrel a földek, ki pedig teli szekérrel a városok és falvak irányába járnak. Van, aki próbálná őket leinteni már menet közben árulva a portékáit, de határozott fejrázással kerülik csak ki őket. Minden ami nem élelem érdektelen, azokat pedig nem szállítják szekéren.
Egy friss vízű forrás mellé viszi őket a pihenőjük, ahol a megfogyatkozó kulacsokat újra tölhetik, arcukat megmoshatják, ezzel a lovász pedig azonnal él.
Úgy pattan le a lóról mint aki napok óta nem látott vizet, hogy arcát és karjait lemoshassa, a lovak is friss vízhez jutva pihenhessenek, mert messze van még az éjszaka.
Haját megvizezi, kimosva belőle a reggeli avar maradékát, de az erdő illatát már ő is átvette, a parfüm amit az indulásakor kent fel már réges régen elillant.
A kérdésre felemeli a fejét görnyedéséből a víz mellett, könyökével a térdeire támaszkodik ahogy guggol.
- Gyerekkel nem egyszerű megtenni egy ilyen utat, főleg nőként. Kétlem, hogy a kedvese örömmel útjára engedte volna egyedül, azt pedig méginkább hogy ideje lett volna vele jönni. A madár ami jött, biztosan egy mágia volt, amíg az néhány óra, talán egy-két nap alatt eljutott gyorsabb, és egyszerűbb. Miért, talán megbántad hogy velem jöttél? Még visszafordulhatsz.
Zöld szemei megakadnak a másikéban, keresve benne a bizonytalanságot, az unalmat, bármit ami azt sugallja hogy egyedül kell folytatnia az útját.