Az erdő

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A készség a kedvére való, mégis ellenségesnek hat az a morgás, ami felszakad a mellkasából, megüzenve a világnak, hogy ne nézzék, ne lássák, és úgy általában felejtsék el a szőkét is vele együtt, aki ragyogó szép közöttük, kívánatos és ritka madár a vidéki parasztlegényes szívós alkatához képest, az arca és keze puhább, még ha a bőrszíjak nyomot is hagytak rajta, még az archege is csak ékíti.

Nem úgy a félelfet. A tekintete, talán az rontja meg mindazt a fizikai adottságot, amit elkoptatott rajta a hosszú és veszélyes élet, a szemei igazodnak a mély hegekhez és megtépett külsőhöz, abban vadság van, düh és fenyegetés, ami csak a sötétben olvad le róla. Bár a liget fái között fáklyákat szúrtak le, és lámpásokat aggattak fel így a homály átlátható, nem is marad előtte rejtve a tollászkodás.

- A nők alamuszi lények Vintent, kevésbé kiszámíthatóak és veszélyesek, bármennyire is tiszteled őket, egy nap valószínűleg egy nő fog megölni - a hangja, tartása és beszéde is ellazul, ahogy csak a zöld szemek pillantását és a rút kislány tekintetét érzi magán, a vállai leereszkednek, a vonásaiból kioldódik a feszültség, a kíváncsiság visszaköltözik a tekintetébe a merev megfigyelés helyett. - Jobb szeretem magamnak feltúrni, vagy letépni a szoknyát - horkant, jelezve, hogy az önkéntesség még mindig nem különösebben csigázza fel.

- Biztos, hogy megölöm közben. Minek éljen? Olyan ronda, hitvány, beteges szagú, nem fog élni sokat, vagy ha mégis, gyűlölni fogja mindenki, főleg akit hozzákényszerítenek, mert nem jutott neki más lány - hátrapillant a fehércselédre, ahogy a lovász meleg kezébe ér a keze kinyújtja az övét - De csak egy pörgetés -inti meg mindkettőt, hogy ne lássanak bele többet. Ahogy a kezébe ér a vékony, karcsú kéz nem túlságosan magához vonva pörgeti meg a lányt a tengelye körül úgy, mintha a ruhájának szabását akarná végigmérni és alaposan át is kutatja.- Miért jössz utánunk? A gyerekekhez megyünk, unni fogod ott magad - Vincentre tekint, hogy elég kedves volt-e.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó


Elégedett mosolya ajkai szélén kanyarint ahogy a hosszú, hideg ujjak az övével összefonódnak. Belepördül a karjába kaján kecsességgel, a kevésbé intim, inkább gyilkos tapintásokat el nem kerüli, de ügyes táncléptekkel játszik alá, mintha az ő keringőjük egy ismeretlen haláltánc volna a fehér galamb és fekete keselyű között. Mindkettő harca szemet gyönyörködtet, a ragadozó állatiassága és a préda könnyedsége elnyíló ajkakat, megkérdőjelezhető pillantásokat és piruló szüzeket eredményez.
Háta Kraszna mellkasához ütődik, feje hátra billen ahogy ujjai a torkára marnak, de abból csak egy kurta sóhaj pamacsa szökken ki a fél-elf fülébe. A lányok akik túl közel álltak az ajkaikhoz kapnak, összesúgva kuncognak egymás tenyerébe, csillogó szemeik a két idegent követik még az után is, hogy a fák sötét árnyéka elnyeli őket.
Vincent megigazítja magán az inget, a nadrágot, haját visszasimítja a helyére mielőtt Kraszna felé fordul.

- Anyám arra tanított, hogy tiszteljem a nőket. Elnyomásban éltünk apámmal velük szemben, nem volt más választás. -Neveti halkan a néma erdőbe.- A kedvesség nem ördögtől való, ők sem ártanak senkinek. Sokkal odaadóbbak ha szép szavakat búgsz a fülükbe, még a szüzek is ledobják a szoknyát.

Felkapja a fejét ahogy a kis csúnya leány is beéri őket, de a lovász természetesen nem őt szemelte ki. Megszívja a mesébe illő fehér fogakat, mert a tisztelet az tisztelet, kinyújtja a karját a serdülő irányába.

- Csak azért, mert félek hogy te megölöd közben. Még túl fiatal. De mi lenne, ha megpróbálnál uralkodni magadon, és megpörgetnéd?

A leány még messze van hogy hallja, a keze csak útmutató de ha Kraszna rábólint, odaengedi neki.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Még nem felel, mintha Vincent szavai éppen úgy, ahogy a vödröket állítgató emberek, vagy az azokat borítható szárnyasok egy fekete űrbe hullanának keresztül a figyelmének merev fókuszán, pupilláinak kerek kútjában, aminek mélyén nincs más, csak a halál hátborzongató és megbabonázó ígérete.

De nem halálra vágyik mind aki csúnya, vagy éppen gyengébb a többinél, a megváltást ott keresve, ahol nem terem más, mint a tébolyító, felzaklató semmi, vakon rohanna bele mind aki kétségbeesett, és ez a vakság a szerelemhez hasonló. Forr a vér a kis rútban, elakad a lélegezte, pont mint a kalamoninak, amikor a szőke oldja fel a prédai-helyzetet és a kezébe veszi a kis kacsót, ami már megérett a hideg föld kaparására.

- Értelmetlen -csikorogják a fogai, miközben leszökken a vödörről és elkapja a felé nyújtot férfikezet, hogy aztán ne maradjon adósa. Úgy forgatja meg, ahogy egy késpárbajban az ellenfelét, vesén, májon és torkon érinti a másik kezével, erővel kapja, hogy még Vincent termetével se legyen könnyű az értelmetlen ellenállás, végül háttal a mellkasához húzza, onnan nézve végig a hökkent és részeges falusiakon, akik a kapcsolatuk természetéről egyszeriben megvilágosodni félnek, de látták amit láttak.

- Ahhoz, hogy a résükhöz juss nem kell a lelkükkel törődni. Még mindig nem értem, hogy miért vagy velük olyan kedves, ha nem akarsz tőlük mást - mormogja a fülébe, de aztán kiengedi a szoros fogásból és az árnyékokba húzza, a vályúknál játszadozó gyerekek felé, ahol már elkelt asszonyok sertepertélnek körülöttük.

- Adj nekik időt, amíg elfelejtik amit láttak. De a kislányt te viszed táncba - mert az utánuk szökik, mást nem remélve a vödrös hősöktől.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Bár kérdés nem került a felszínre, a rossz úton járó gondolatmenetet muszáj a helyére igazgatnia, még akkor is ha nincs mögötte téveszme, mindössze egyszerű gondolkodásmód, ám megvárja amíg a kalamoni végigsuhan a vödrökön.
A tyúkok, a kakas mind egyszerre szólalnak fel nagy verdesésekkel, irigykedve figyelik a tolltalan, szárnytalan fakó képűt aki úgy száll felettük mint a galambok, amikre ők sosem lesznek képesek. Némelyikük újra és újra megpróbálja a szárnyait feszíteni hogy utánozzák a mozdulatot, van amelyik utána ugrik a vödör tetejére hátha az a nyitja a bűvész trükknek, de csak felborítanak néhányat ahelyett hogy egy méternél messzebbre csapkodhassanak. A násznép férfijai rohannak őket elkergetni, a vödröket újra a helyére állítani hogy a mohó taperolók a fiatal, csinos lányokat simítgathassák.

- Azt hiszem, ezt nevezheted a szépségének. Ez egy rutin, egy megszokás, mert a hölgyek nem csak meleg testek, hanem érző lelkek amiknek ugyanannyi szüksége van a szép szavak simogatására, mint a bőrüknek. -Mosolyogva forgatja meg a kezei alatt a szőkét, jobb kezével a pördítés közben végigsimítja a derekát. Nem keresik az ujjai sem a feljebbi, sem a lejjebbi tiltott gyümölcsöket a leányka bánatára.

- Mire vársz? Forgasd meg a kisasszonyt! -Mosolyogva néz a várakozó hölgyre. Valóban nem a legszebb gyümölcs amit leszakíthatnak a fáról, de ugyanolyan vágyakozó és kíváncsi, talán a többinél fiatalabb is. Még nem frogatták, még nem simították és bizony vágyja azt az érintést a sebhelyes arcútól még akkor is, ha a kapart szemek vérben forognak. A naív csak izgalmat talál benne, veszélyt nem lát, mert nem ismeri azt a tekintetet, ellenben a lovásszal.
Elengedi hát a szőkét, megforgatná a Kraszna helyett az apró termetet aki alig ér fel a mellkasa tetejéig, majd nyújtja a kezét a kalamoni felé.

- Ha őket nem, akkor forgass engem. Ne rontsd el a bevett szokásokat, ha már ilyen nagylelkűen öntik belénk az italt.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Viszont a ruhánk, a felszerelésünk, a lovaink és a te arcod legalább annyit ér az érmék nyelvén, amennyiből a falu összes házát felújíthatják, beraktározhatnak télire és ha jövőre rossz a termés is marad, na meg egy része hozománynak is jó. Idegenek vagyunk, így nyersanyag is egy kicsit élelmesebb szemléletű falubírónak - mormogja csendesen, mélyen, hogy csak Vincent hallhassa, mert szigorú villanású ciánkék szemei távol tartják azt, aki közel nyomulva kihallgatná beszédüket.

- Feltétlenül nyitva lesz a szemem, hogyha te lennél az a részeges ne nyitott bendővel végezd -ránsandít tűnődve.- Azt hittem neked kell. Finomabban bánsz a nőkkel azoknál akik ennyit keresnek -ez pedig megtéveszti a végletekben gondolkodó kalamonit, hiszen egy résért értelmetlennek tűnik az udvariasságból, kedvességből, bókokból és szép szavakból rakott stílus, amivel Vincent megemeli magát, és kultúrembernek látszik.

- Ez értelmetlen -horkant fel a vödörökön végignézve, a sörbe szimatol, de a szőke torkát nézi, ahogy nyel, a pillantása mint egy hurok, úgy próbálja megszorítani, hogy ne legyen olyen könnyed és kívánatos, de ahogy követi a mozgását ő is kiissza a kupát lassan, látványos nyelésekkel amiktől a porc fel és alá mozog a sebhelyes bőr alatt és a fiatalabb lurkók szomjasan nézik, mert ők nem kaptak italt, csak a félredobott kupákból nyalogathatják ki a habot és maradékot.

- Mit bánom én - morogja végül, de egészen máshogy vált ki döbbenetet, mert az első vödörre felugorva hosszú, teret ölelő ugrással átreppen a rét felett és a tyúkok irigyen csapkodnak a szárnyaikkal, amik nem viszik őket sehova, mert csak háromszor érint a lába vödröt, elsőnek ahol felugrott, másodszor a tér közepén, harmadiknak egy csúnyácska, kis termetű, sovány lány előtt, guggolva nézi, ahogy az felé nyújtja a kezét, hogy forgassa, de úgy bámul rá, mint egy ragadozó a zsákmányára, és Vincent látta már vérben fürdeni ilyen pillantások után.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Mert nem érzem azt, hogy a lakodalomban két idegennek tartania kellene bármitől. Még a vendégsereghez sem tartozunk, hogy bármilyen rosszakaró itt álljon bosszút rajtuk, ha van is ilyen akkor az ifjú párnak van félnivalója.

Mosolyogva turkálja félre azokat a falatokat amik Kraszna fogára valóak és csak abba rágcsál bele amit a másik nem szívlel. Szemeit megforgatja a számára negatív és felfoghatatlan, de valójában igazán jogos aggodalom hallatán hogy a végén csak leintse az egészet.

- Ilyenkor a sötét sarkakban csak alkoholtól és vágyaktól megrészegült felelőtlen fiatalokat találhatsz, talán én is köztük leszek majd úgyhogy tartsd nyitva a szemed. -Somolyog, de kifürkészhetetlen arca nem engedi láttatni mennyire is gondolta komolyan a szavait.- Pontosan ennyi tetszik bennük, a "résük". -két-két ujját megemelve mutogatja a nyuszifület, idézőjelet.- Kell, hogy bármi más tetszen, vagy kelljen belőlük?

Mire a csuklya igazán hátra esne és Kraszna istenesen ellenállhatna, addigra már az udvar közepén, a felállított akadálypálya végén állnak, szépen sorban az előttük alkoholmámorban úszó fiatal és idősebb férfiak mögött. A lányok izgatottan ácsorognak a vödörsor végén, aki kiállta a vödrök próbáját és nem sodorta végig mindet, az már szalad is a csinos lánykákhoz hogy jól megpergesse őket majd szaladjon vissza a sorba egy kupa bort felkapva a pultról, de a falusiak nem önzőek. Szeretnek mulatni, érkezik is két sörös kupa, egy mindenki kezébe. A sajátját Krasznáéhoz koccintja mielőtt alkoholistákat, szajhákat megszégyenítő módon az ádámcsutka megmozdulása nélkül önti magába, hogy józan könnyedséggel szaladjon át a vödrökön, sodorjon el közben két tyúkot és már pörgesse is a lánykákat. Az egyik fiatal szőke a nagy szédelgésekben a karjai közé "zuhan" kuncogva, hogy a taperolás áldozata most a segítőkész lovász legyen.

- Igyekezz, mert lemaradsz! -kiáltja a morgós fél-elfnek, mert bizony a bátrabb lányok rá is ugyanúgy várnak, azok akik nem félik a hegeket, de beleszerelmesednek a ciánokba, a hosszú ujjakba és a vékony derékba a fellebbenő ruha alatt ahogy átszeli-talán- a vödröket.