Az erdő

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A lány szavai kereskedelmi kapcsolatra utalnak, méghozzá elég élénkre és gyorsra ahhoz, hogy egy élő tyúkot érdemes legyen kitenni az utazás kockázatának, és az érzékletei is erre mutatnak. Nem törődött a sutyorgással, nem sietett a visszaúttal sem, de nem is okoz csalódást, nem marad el túl sokáig. Miután belélegezte magának a hely atmoszféráját és megállapította, hogy az aranyszőrűvel meggyűlik majd a bajuk amíg átviszik az alagútban visszaindult, és még jócskán a lakodalom zajában meg is érkezett.

A lányt elválasztja maguktól, visszaadva az ünneplő tömegnek akkor is, hogyha ezzel mindkettőjük rosszallását kiváltja, mert legszívesebben indulna máris, hogy a dallamtalanná váló, mind részegebb hangzavartól megszabaduljon.

A zaj hajnalig kitart, de a boron igazságosan osztoznak meg, főleg Vincentnek kínálja, hogy aludjon el miharabb, szenderüljön álomba az ágyon, neki némi bóbiskolás elegendő a tető alatt, és könyörtelenül ébresztgeti akkor, amikor az utolsó táncosok bedőlnek a bokrok közé mert eltévedtek hazafelé. Hideg ujjai a hajnali harmattal hagynak nyomot a meleg nyakhajlatában, viszont a sültből bőségesen csomagol, még ha kávét nem is talál a falusi konyhán, így a szőkének a maga erejéből kell felébrednie miközben megindulnak az alagút felé, aranyszőrű lovát a morcos kalamoni hátas, a lovászt az egyáltalán nem rosszkedvű kalamoni maga csipkedi be az alagútba, ami éjszaka még romantikus kalandnak tűnt, hajnalban csak egy hideg lyuk a földben, amiben a lovak riadoznak.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó


A lovász megvonja a vállait, tehetetlen a tények ellen de az a mosoly, az a pillanatnyi boldog kacaj a leánytól neki elég. Kényelmesen kapaszkodik a lány benne, holott az vezeti őket keresztül a sötét erdőn, a barlangig is innen csak egy vékony ösvény vezet,gyermek testekkel kitapostatva.

-Nem kérünk mi pénzt, de szoktak adni aztat is. Sok hálálkodást is, meg ételt is, egyszer egy tyúkot adott egy kereskedő, de akkor ám mikó visszajött, nem mikó ment. -A leány büszkén kihúzza magát, de az adomány most várat magára. Vincent azonban közelebb hajolva a fülébe sutyorog, mire újra megderül a lány, mindketten egyszerre biccentenek.

- Ne egyen meg a fanyűvő. -Kacag fel, hosszasan nézi amíg eltűnik a sötétben a fáklyafényig, de mire visszafordulna ők már úton vannak a fogadó felé. A barlang valóban üres, járja a kellemes hideg szellő keresztül, de azt nem tudni mennyire lehet hosszú, de lovakkal biztosan könnyen megjárható.

Visszaérve már csak egy kupa savanyú, ecetes bort kap fel az asztalról, mert reggel korán kell kelni hogy még napnyugta előtt biztosan átérjenek.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Ez némileg ellentmond annak, amit korábban mondtál, mert így nem kap vele semmit, amivel az önérzetét növelheti. Csak egy titkot - ingatja a fejét, nem értvem hogy mivel lesz ezzel több a lány élete, de nem is azért tette, hogy az ő élete több legyen. A pirosságát is olyan idegenül szemléli, mintha egy különleges jelenség lenne, mint egy villámlás a derűs égen, vagy holdvilág a déli napfénynél.

- Szokd meg, vagy öld meg, mert ez jobb nem lesz -együtérzés nélküli belátással tanácsolja, ahogy elindul mellettük a lány másik oldalára lép, de nem érinti meg, csak Vincenten simít a tekintete a sötétben. Feszesen lépked, jól megjegyezve a fákat, fordulókat, a talaj lejtszögét, szórakozottan rábólintva a tervre. Nem fűzött hozzá nagy reményeket, de ahogy az esetlen lány ügyesen forgatja a szavakat úgy válik érdeklődővé a tekintete.

- Érdekes -kissé előredől a barlang bejáratánál, leguggol, az ujjait végighúzza a talajon, a szekerek vájta mélyedéseken, a léptek nyomán, a tömör föld hátába mélyeszti a körmeit, kitapogatva, hogy mennyire tömörödött a réteg, a szemét hunyorítva fürkész a fáklyalángot.

- Délre tart. Ha átmegy a teljes hegyen, elkerüljük a Goblin-kazamatákat és a mocsár nehézségeit is. Tiszta levegő árad belőle, nincs benne Fanyűvő, se más romlottnak mondható entitás - Vincentre sandít, aztán a lányra- Miért nem tudnak az emberek erről az útról? Fizetnek nektek valamit azok, akiket beavattok, ezért titokban tartják? Vagy csak Arekarba nem jutnak el a hírek? - felegyenesedve megmozgatja a tagjait.- Induljatok el visszafele, majd utolérlek titeket.

Nem vár választ, befelé iramodik a sötétbe a fáklya felé olyan gyorsan és egyenletesen futva, mint a farkasok, amikor a sebzett prédát üldözik, elég gyorsan ahhoz, hogy az kimerüljön, de nem olyan gyorsan, hogy önmagukat kimerítség. Csak a fáklyáig meg, ha az sem bizonyul csalogató szörnykamrának visszafelé indul, hogy ígéretéhez híven beérje a párost.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó


-Nem kell hogy elhigyjék, elég ha ő tudja hogy két falun kívüli is megpörgette, ez a kicsi jár neki is. -Mosolya töretlen a forgatást látva, irigység nem ostoroz a szeméből mert az övé volt az első forgatás, különlegesebb és izgalmasabb ennél, de a kiskacsa tekintete azonnal derűssé válik ahogy a kezében pördül, a rakott szoknya magasra emelkedve enged belátást a térdig leérő buggyos anyag alá. Jóízűen kaccant fel, még egy rozoga pukkedlit is elenged Krasznának, ezzel hálálkodva neki.

- Persze hogy nem vagyok, ha olyan vónék most engem is pergetnének a falu fiai. -A lány arca megpirul, szépen fonott haját arca elé húzva bogarászik vele.- Nektek elmondhatom, hogy odaadtam már a tímár fiának, többször is. De szégyell velem mutatkozni a vízparton vagy a bálokban, inkább a Julát táncoltatja mint engemet, hátha kinevetik.

Vincent nyújtja a karját a lánynak, az jókedvűen karol bele két kézzel is a vastag, stabil alkarba hogy jól vezesse a kettőt az erdő mélye felé. A hegylábak csak egy köpésre vannak onnan, amin lovakkal kéne valahogy a völgyek felé keresztül baktatni, így talán nem is olyan nagy baj ha elkalauzolják őket odáig.

- Csak megnézzük, utána visszajövünk. Iszunk még két kupa bort és lefekszünk aludni. Nem kalandozunk ma már sehová.

A lány felhúzva az orrát lapos talpú topánkájában is trampli járást mutat, nem hogy rút de még a kecsesség, vagy a nőiesség is hiányzik a repertoárból. Neki nem kell nagy fény, a telihold nagy segítsége így is, na meg ezerszer járta már meg az utat ellenben a lovásszal, aki kapaszkodik a lányba mielőtt orra bukik.

- Nincs sokat mesélni, de ha találkozunk kalandorokkal akik kedvesek, azoknak megmutatjuk és mindig nagyon boldogok. Aszondják hogy Olmundba tartanak a hegyeken át de félnek a hágóktól, nagy szekerekkel a kereskedők nem szívesen járnak arra. Sára szerint egy Fanyűvő él odabent, de szerintem hazudik. Sose jön halálsikoly se szag, azé nem jönnek vissza az emberek mert valahová vezet. Ha ti is oda tartotok, nézzétek meg osztán hozzatok nekem valami szépet cserébe, ha haza gyüsztök.

A lány mosolyogva mesél és kér amíg el nem érik a bejáratot. A barlangnak hatalmas szája van, valaha természetes képződmény lehetett, de az emberek lőporral és csákányokkal kitágították a lyukat. A földön szekerek, léptek nyoma vezet de nem csak befelé hanem kifelé is. Sem vadak, sem Fanyűvők lábnyoma nem visz felé, de a barlang sötét, mégis a távolból fáklya fénye lobban, de túl magasan hogy ember vigye, inkább csak a falára szögelték.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Felpillant rá, mélyre lélegzi a bortól megittasodott lélegzetet, mert bár egyformán ittak, mérgekhez szokott mája közönyösen viselkedik a borral és sörrel szemben, elvégzi a dolgát rajta és kilélegzi a kábaságot, de magába szívja azt, ami mákonyt Vincent enged az arcára.

- Életemben nem hallottam még ennyire hiábavaló halálról - horkant élesen elutasítva a közösség szerint népszerű halálmódot, őszinte rosszallással az arcán, de csak futó vendég az érzelem mielőtt lemúlna róla.- Már szülhetne, felnőtt, kifejlődött, szebb nem lesz, Vincent. A sárból nem lesz arany, bármit is állítanak az alkimisták és az irigyei soha nem fogják elhinni neki, hogy mi történt.

Ennélfogva nyilvánvaló, hogy nem a lány kedvéért, nem az irigyek kedvéért, csak és kizárólag a szőke kedvéért érinti meg azt, forgatja meg, anélkül, hogy a tánc és halál vízióját belepördítené a mozdulatba, az ő szemének és kevének szól az egész.

- Nem vagy olyan, mint a többi jány -önkéntelenül idomul a szavajárásához, ciánkék szeme megvillan az árnyékok között.- Miért nem kedvelnek? A luk az luk, vagy nem adod könnyen? - a feje azonban érdeklődve elbiccen a barlang hallatán, összenéz a lovásszal, töprengővé válik a tekintete.- Karolj bele -adja a lány kezét Vincentnek, mindkettőjüknek kiadva az utasítást, hogy egymás közelébe zárkózzanak és így könnyű legyen őket szemmel tartani.

- Nem biztos, hogy most alkalmas a felfedezés, amikor céllal megyünk Vincent-mormogja ahogy ellép mellette, bár az ékszer jó helyen van nála, és a kíváncsisága felébredt, a küldetéstudatának sokkal több kell annál, hogy eltérüljön.- Mesélj még róla - biztatja, miközben kilép a fák közül újra, ezúttal már ott, ahol a gyerekek az ünnepi ruhájukat mocskolják össze az itatóvályúk mellett, amiből hosszú botokra kötött zsineg végén himbálózó kampóval fa halacskákat próbálnak kihorgászni komoly versenyként élve meg a játékot.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Ez az a tekintet, a vadság ami a lovászt a kalamonihoz láncolja. Egy olyan szépség amit mindenki lát csak a fél-elf nem, mert elkönyvelte rútságát valami okból a múltban, kegyetlen mivoltját sebeinek lelkén hordozva, pedig pont ez a gyémántja amire a mohók vágynak, egy betörhetetlennek hitt fenevad.
Közelebb lép. A fáklyák félhomálya elég biztonságot ad kettejüknek hogy futó, alkoholgőzös csókját az ajkain hagyja, meleg bizsergést hozva rá mint az ezüst pillangó csillogó varázspora, de ez várat magára, mert a leány nem távolodik, nem féli a halált sem.

-Ha megöl, tegye azt az ágyamban, okozzon örömet életem utolsó perceiben. Akkor azt mondhatom, halálom nem volt hiába való vagy értelmetlen. -Mosolyintja meg, a mohaszín szemek komolysága megkérőjelezhető, az ecet ízű bor erősebb mint finomabb, balga szavakat locsogtat fel a lovász szájából. Elnézően biccenti el a fejét, nem tudván mi vár még rá a jövőben a kalamoni mellett.- A legszebb drágaköveket is az idő csiszolja, fiatal még hogy elkönyveld, még csak most fog kupálódni, látszik rajta hogy nincs egy-két éve hogy a méhe porozható. Add meg neki az örömöt, had tegye büszkévé magát irigyeivel szemben, hogy a szépszemű pörgette csak őt és senki mást.

És a mozdulat őt is ugyanolyan büszkévé teszi még akkor is ha száraz, ha abból hiányzik a légiesség, a szép forgatás, a finom érintések a derékon, a combon, apró simítás az ajkakon amikor maga felé fordítja. Mégis szép mert más, mert Kraszna csinálta önszántából, anélkül hogy vér folyatott volna a száraz avarba. Mosolyogva biccent felé, mert ennél kedvesebb nem is lehetett volna.

-Táncolni akartam én is, pörögni mint a többi jány, de a falu fiai ismernek már és nem kedvelnek. Had jöjjek veletek oda, a gyerekek szeretnek, ők nem nevetnek rajtam. Megmutatom a kedvenc odújukat, egy barlang innen nem messze a hegy lábába vájva, de vigyázzatok ottan mert a Móris azt mondta, látott oda embereket bemenni, de kijönni nem.

A szőke azonnal Krasznára pillant, szemöldökét megemelve biccent rá, mert ahová emberek önszántából kóvályognak és tűnnek el általában nem szörnyek lakoznak, sokkalta egy másik út, egy kijárat, vagy éppen egy bejárat valahová.