Az erdő

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A halott állat látványa természetes. A halott állatot gyászoló emberé sem olyan szokatlan. Ám az teljesen újszerű, hogy maga mellett érzi mozogni, lélegezni ezt a gyászt, látni, ahogy munkába fullasztja, mozdulatokba, mert azzal, ahogy beássa a lovat, magát a lovász kiássa a felszínre.
Fél szemmel végig figyeli, bár szavát nemigen hallani, hiszen bár voltak testvérei, olyanok nem voltak, mint amiről a férfi beszél, mert mindenki tudta, hogy csak addig hagyják otthon, amíg magabiztosan járni nem tud, csak addig játszik, sír és nevet a többi gyerekkel, amíg a Fúria a szárnyai alá nem veszi és azután semmit sem jelentenek már azok az idők, amikre olyan halvánan emlékszik csak, hogy nem is biztos benne ezek a saját emlékei, vagy másokét leste el miközben cseperedett és figyelte, hogyan növekszenek a nála fiatalabb fiókák.
- Megkérdezhetem tőle? - megáll a talaj lapogatásában, az ásóra támaszkodva egyenesen a férfire néz a szépen gyarapodó fekete hant felett olyan rácsodálkozással, amiből kitűnik, hogy erre nem gondolt. Eszébe sem jutott, hogy a Homályföldeken majd beszél is azzal a nősténnyel, amelyiket a vér és a mágia összeköt Vincenttel. Nem gondolt arra, hogy a közelükbe menjen, nem gondolt másra, minthogy az árnyékok közül figyeli majd, amíg megszabadul a súlytól ami az elmúlás felé húzza.
- Arra gondoltam, hogy amikor találkozol velük egyedül leszel. Nem kell tudniuk rólam - földes ujjaival megvakargatja a nyakát, egyenletes lépekkel követi az előtte hátráló szőkét, nem zavartatva magát attól, hogy sárnyomokat hagy a bőrén.- Ha logikusan mérlegeled nem akarsz egy olyat vinni a családod közelébe, mint én. Fürödj meg, ha akarsz, lehozom a padlásról a fontosabb dolgaim és nyergelek addig - a fürdőzést az ásás után túlzásnak találja, de nem is izzad annyira, mint az embertest, egy futó vizslatás után magára hagyja a férfit, hogy megjárja a tetőteret és egy kurta üzenetet hagyjon Aurora ajtaja alatt is betömködve arról, hogy nem haltak meg, csak bizonytalan időre távoztak.

Mire a szőke megkerül már felnyergelt, sima, fekete köpenyében vár, ami olyan hibátlanul öleli körbe, hogy mágikus szőttes mivolta nem lehet kétséges. Apró köröket róva az udvaron járatja a hátast, hogy amikor Vincent felkapaszkodik mögé elég melegek legyenek az izmai a vágtához. Málhazsákját csak féloldalt viseli, hagyott helyet az arekarinak.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A ló élettelen teste megadja magát a neki feszülő erőknek, de olyan nagy megerőltetést nem okozott a mozdulat. Berta már vékony volt, alig evett, az izmok elsorvadtak róla,nem hogy a lovászt, de még saját magát sem bírta már el. A farkasoknak a fél fogukra is alig lett volna elég. Jobb volt ez így, minden fájdalmat és keserűséget lapos pislantásokkal elrejtve, újra belefeletkezve a hantolásba. A testen halkan koppannak az ásónyi földkupacok, minden érző ember bőrére kelletlen libabőrt ültetve.
- Egy olyan ember, akivel együtt nőttél fel, egymás mellett álltatok ha baj volt és akkor is ha öröm. Nem várom el, hogy megértsd, hiszen talán nem is tudnád. Csak az tudja milyen a testvéri kapcsolat, akinek van.. vagy volt. A miénk békés volt, olyan.. igazi. Nem tudom, hogy az ikrek közötti ilyesfajta kapcsolat igaz-e, mennyire valós, de ha találkozunk vele magad kérdezheted meg, hogy a legendák valóban azok-e vagy sem. -mosolyodik el, ahogy a következő sor földet hajigálja a lóra, néha megpaskolva az ásó lapjával hogy megtömörítse a földet, ha az éjszakai ragadozók nekiesnének a kikaparásnak megnehezítse a dolgukat.
Ahogy a kalamoni is neki áll, ő a verem túloldalára lép, hogy mihamarabb elrejtsék a lógyilkolsság nyomát, az emlékeket pedig ugyanolyan mélyre temesse magában Arekarról, ahogy Bertát most a föld alá.
Ahogy a föld elsimul, az utolsó földkupacokat is lelapogatják elveszi Krasznától az ásót, majd mindkettőt egy kezében fogva indul el a kamrák felé hogy vissza rejtse a pókhálós sarokba a következő gyilkosságnak.
A nap már magasan jár, tovább tartott az ásás mint amire számított, a forró tűzlabda már áthidalt a horizonton, közelebb van ahhoz hogy újra alá bukjon. Fordul egyet, hogy tolatva folytassa az útját a terem felé, Kraszna arcáról pedig le se vegye a szemeit.
- Szedjük össze ami kell, fürödjünk meg és induljunk. Székvárosban megállunk lóért, az amulettért, és ha csak pár órát sikerül még a napból elcsípnünk, annyival is közelebb leszünk a Homályföldekhez.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Az nem árthat, evégre nagy a kísértés, és errefelé csak úgy kóborolnak a szabad démonok, arra várva, hogy valamelyiket magamba gyűrjem - szinte obszcén, amilyen könnyedén mondja, éppen csak egy pillanattal azelőtt, hogy leölne egy vén lovat, amit valaha valaki nagyon szeretett, és a hű hátas viszontszerette, hogy aztán leéljen egy életet, leszolgáljon egy életet Vincent mellett, aki elragadta a szerettétől és csak kétségbeesetten ragaszkodott benne egy elveszített élet minden öröméhez.
Mintha a férfi múltjának utolsó darabjába döfött volna tőrt és engedte holtan a lábaihoz. Ha a szőke egy Fúriafióka lenne, ezt sokkal korábban megtették volna vele, de mégis, valahogy ugyanolyannak tűnik a módszer, csak a kölykök akiket látott elveszíteni minden múltbeli zárványt nem bámultak ilyen párás szemekkel, a könnyeiket, ha voltak is már megette a méreg, amit elöljáróik beléjük csepegtettek. Vincent még úgy is érzelmes marad, hogy férfiasan titkolja, az arcába vágja a sós párát a szél, amit a bánat sójáról idővel a verítékére cserél el, ahol mélyül a gödör és nyúlnak az árnyékok körülöttük, a délelőttire hágó nap rácsodálkozik a rögtönzött sírásókra.
- Úgy mondod, mintha ennek jelentenie kellene valamit, de nem jelent nekem semmit - emlékezteti a férfit szelíd figyelmességgel arra, hogy fogalma sincs hogyan lehet szeretni a húgokat. Figyelmesen hallgatja, inkább a mimikáját figyelve, mint mélyebb jelentést kutatva a szavak között, amik egy egyszerű, normális család teljesen valószínűtlen képét vetítik elé hűen és hihetetlenül.
- Úgy hallottam, ha az ikrek egyik fele megsérül a másik érzi a fájdalmát. Ha meghalt az egyikük és a másik még él akkor ez nem lehet igaz - megvakargatja az állát, nem éppen a legkorrektebb érzelmi hozzáfűznivalóval szólva, az ujjai földnyomokat hagynak fakó bőrén, felpillant a napba, aztán folytatja a munkát, amíg a gödör elégségessé nem mélyül, még néhány követ kikapirgál ásóval, amíg Vincent kikászálódik, hogy ne zavarják meg az örök nyugalmat, aztán a stabilitását próbára téve megragadja a kezét és felhúzza magát a mélyből, bár talán a szőkének kevesebb halálközeli élményt adott volna, ha csak felugrik.
- Igen - félredobja az ásót és a nehezebb hátsó lábak mellé áll, hogy ott feszüljön neki a holt húsnak, hogy átgördítve a testet a domború háton egyetlen, nagy lendületvétellel átforgassák és a gödörbe lökjék a dögöt. A farkasok pedig hogy örülnének neki.
A térdeire támaszkodva nézi egy darabig, amíg Vincent a földet hantolja a lóra, az erdőt fürkészi, a táj széltét és hosszát, a hollókárogásba hallgat, mielőtt segítene neki csendesen, fogalmatlanul afelől, hogy mit mondhatna neki.
Gondolatban már a szükséges felszerelést és útvonalpontokat listázza, bár egy fél gondolata van arról, hogy Vincentnek szüksége volna... valamiféle érzelmi állomásra mielőtt útnak indulnának, mert a lóval együtt szinte az egész családját eltemették.

Dain
Ihlette: Alok, The Chainsmokers & Mae Stephens - Jungle
https://www.youtube.com/watch?v=dqKpx51vKLc

Az éjszaka sűrű, sötét, és párás leheletként telepszik a vidékre. Az erdő nem csendes – zizeg, reccsen, távolban üvölt valami, talán egy róka, talán valami más. Dain hangtalanul halad előre az avarban. Lépései már nem merevek, nem darabosak. Most már úgy mozog, mint aki tudja, mit jelent egyedül lenni.

A Vörös Kakas mögött maradt a meleg, az emberek, Annie illata, a szavak, amiket nem értett egészen, és mégis... megértett valamit. Valamit belül. És most itt van. Egyedül. A fák között. A sötétben.

Valami zúg a fülében. Nem hang. Inkább... ritmus. Belülről jön. Mint egy dob. Egy ütem. Mint valami régi, elveszett emlék. Egy szív dobbanása. Talán az övé. Talán nem. Nem tudja biztosan.

Megáll egy fánál. Tenyerét a kérgére simítja. Érzi a nedvességet, az életet alatta. "Él." A gondolat nem szavakban jön – inkább érzetként. Mint ahogy a tűz melegét érzi, vagy Annie szavait visszhangzani a fejében. "Köszönöm..." Igen. Ez is ott van. Ott maradt benne.

Felegyenesedik. A teste már nem az, ami volt. A bőr, a hús, az izmok – valami új születik benne. De a változás nem csak kint történik.

Bent, a fejében valami kavargó őserő zúg. Képek: Maeghor arca, parancsai, fekete mágia – de ezek most távolabb vannak. Elhomályosulnak, akár álombéli emlékek. Helyettük... Annie áll előtte. Ahogy hátrál, ahogy ránéz, ahogy fél, és ahogy mégis nem sikít. És az érzés, ami abból született: "nem bántani..."

Mi ez?

Dain nem tudja megfogalmazni. Csak azt tudja, hogy nem az, amit eddig ismert. Nem parancs, nem ösztön. Valami új. Valami, amiért most megy előre. Nem tudja, merre, de miért – azt kezdi sejteni.

A fák között hirtelen mozgás. Egy őz szökken meg, valami vadászó ragadozó elől. Dain hátralép, figyel, és először nem gondol arra, hogy ő is vadászhatna. Csak nézi. És hallja a szívét – ha van neki –, dobogni. Mintha a zene, amit nem ismer, őbenne játszana. Egy ősi ritmus. Valami vad. Valami emberi.

És abban a pillanatban érzi meg a fura űrt. Mintha... hiányozna valami. Egy hang. Egy illat. Egy másik jelenlét. Annie. Ez az érzés... már nem kívülről jön. Már nem tanult. Ez az övé.

Az első, valódi hiány.

És ebből az érzésből születik egy gondolat, amit nem Maeghor ültetett belé, amit nem egy könyvből tanult, amit nem másoktól lesett el:

„Meg fogom keresni.”

És nem azért, mert kell. Hanem mert akarja.

Az ezüst pillangó - 18+ lógyilkosság és csonkítás


A lovásznak elég csak elképzelnie a borzalmas rituálét, hogy az egyik legfőbb problémájára, rosszulléte forrására újabb lapáttal tegyenek. Ha már a lapátokról van szó, meg is kapaszkodik az ásó tetejébe, mintha csak megfáradt testét hajtaná rá, de valójában egy pillanatra erejüket vesztett lábait segíti ki a vastag, használattól kiszálkásodott rúdon. Tömérdek hullát áshattak már vele mélyre, hiszen a veteményes üres, gazos, nem úgy néz ki mintha abban az elmúlt évtizedekben vetettek volna bármit is.
Tekintete végig szalad a fiú arcán, megáll a kékjeiben, az elképzelt kép, az üvöltés melyet még sosem hallott tőle mint a beragadt diavetítő újra és újra játsszák a pillanatot, ahogy a rövidre rágott körmök a szemüregbe marnak, piszkos ujjai a szemfehérje mögé csúszva akadnak bele a látóideg nyúlványába, hogy fogást találva benne megragadják és kitépjék azt, hogy utána a vértől ázott tenyérben tovább kémleljék a külvilágot, mostmár elhomályosodva.
Bőrén végigfut a libabőr, fejét elkapja Berta irányába, melynek tarkóján már a kalamoni ujjai között a tőr pihen, készen állva arra hogy bármelyik pillanatban lecsapjon, újabb életet ragadjon magával. De ez más, ez nem gyilkosság hanem megmentés, egy hősies tett amiért a hátas örökre hálás lesz Krasznának.
- Pedig elég nagy a csábítás, ha már megízlelted az érzelmek és vágyak viharát. Tudom, hogy nem döntenél felelőtlenül, de örülök hogy ezt megerősítetted. Azért majd beteszek egy keresztet a szobám falára, ha mégis bújkálna benned valami. -mosolya vékony, szinte kényszerített, hiszen kinek jut eszébe egy ilyen napod, ilyen beszélgetés után őszinte, boldog mosolyra kunkorítani az ajkait.
Tekintete vissza vándorol a ciánokra, melyekben a komorság csendje ül meg, majdhogynem a bűntudat, a keserűség, de ezeket az érzelmeket csak a lovász látja bele, mert bele akarja.
A penge megszalad a vastag bőrben, roppan alatta a porc, az idegek ami közé gyorsan suhant be a penge, mégis az a röpke másodperc most óráknak, a roppanás pedig földrengés zajának hallatszik, ami annyira megül a fülében hogy a halk nyerítést, erőtlen zihálást már meg sem hallja, csak azt amikor a test élettelenül puffan a földön.
Ha az állatok mimikája csak egy lehelletnyivel jobb lenne, elégedett, megkönnyebbült mosoly húzódna a ló pofáján, a szemek, melyekből lassan húny ki az élet hálásan pislantanak egy utolsót a kalamonira, majd a dús pillák alászállnak mint az éj sötétje, hogy kezei között megpihenve hajtsa örök álomra a fejét.
Vincent reszketve veszi a levegőt, az előbb még sápadt arc színt kap, szemfehérje is kivörösödik ahogy szeretett állata élettelen testét méregeti, de nem morzsolja el azt a könnycseppet ami megült a könnycsatornákban, hagyja hogy a szél kifújja onnét, addig nem is pislog.
Kihúzza az ásót a földből, a kijelölt helyre lép és némán esik neki a hideg, szinte fagyos földnek, amit a reggeli nap még azóta sem melegített fel igazán. Ahogy ássák a földet, kerülnek lefelé a ruhadarabok, először a kabát, aztán a csuklya, majd feltűri az inget, felső gombjait kilazítja. A fáradtság rajta sem ül ki, túlságosan elnyomja azt a keserűség. A fiú szavait is későn hallja meg, hosszú másodpercek telnek el mire a tudatáig jutnak a szavak, az ártatlan kérdés. Ekkor a földbe állítja az ásó élét, megtámaszkodva rajta túrja hátra verítéktől megnedvesedett haját, homlokát az ing felkar részébe törli.
- Ahogy egy húgot szeretni lehet. Nagyszájú volt mindkettő, ugyan csak három év közöttünk a különbség, felnéztek rám és tiszteltek. A nagyobb gyerekeket megvertem, ha a húgaim beléjük kötöttek azok meg fenyegetőzni próbáltak. -nevet fel halkan.- Ikrek.. voltak.. -a második szót csak halkan teszi hozzá és mielőtt újra az érzelmek kavalkádja lenne úrrá a fején, tovább ás.
- Celine közelebb állt hozzám, jobban hasonlított rám mint Elisere. És őszintén.. jól tette hogy elmenekült. Kétlem, hogy a kivégzés miatta történt, inkább csak felgyorsította az eseményeket. Így legalább ő életben maradt még.
A parcella elég széles és mély már, felkapaszkodik a kemény földben, kezet nyújtva a kalamoninak hogy kihúzza belőle, már ha él vele.
Berta mögé sétálva fog rá a hátsó lábakra.
- Ha megemeljük a lábait, bele tudjuk gurítani. Készen állsz? -ha a válasz igen, meglendíti az élettelen, nehéz patákat, a test pedig hangos puffanással ér földet a mélyben, hogy már csak a nagynehezen kiásott földdel újra temessék.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó - 18+ lógyilkosság és csonkításos műveletek említése

- Davokarban a szökevény rabok szemébe egy skorpió fullánkját nyomják. A méregtől az feldagad, ha az ember nem kaparja ki akkor is kinyomja magát az üregéből és szétpattan. Így megakadályozható a későbbi szökés legtöbbször - bár ahogy az ő példája is mutatja, nem mindig. Van akit semmi nem tarthat vissza, még a félsz sem a zöld szemekben, amik arra intik, hogy egy kedves, kegyes hazugság jobb lenne, megnyugtatná vele a lovász és nem lebegtetne vele kettőjük között kétes üzeneteket, de nem érzi jól, hol a határ az őszinteség és a túlzott őszinteség között, ezért a kérdést nem hessenti el.
- A démon tele van érzelemmel, vággyal, akarattal, sötét, erőteljes kívánságokkal, aminek az intenzitása hiányzik, mert nélküle üres vagyok itt belül - elbiccenti a fejét, ahogy a szőkét vizsgálja.- Nem hiányzik az uralom elvesztése a saját testem felett, a kiszolgáltatottság és a tudata annak, hogy ez mind nem az enyém, hiába jó akkor és ott, hiába érzem magam jobban működőnek, egésznek és nem üregesnek, az a lény nem én vagyok, bármennyire is otthonos bennem. Kicsi az esélye rá, hogy egyik nap egy démont találsz az ablakodban ami a bőrömet viseli, ha rajtam múlik - mert szerinte ettől tart, ettől ijedt a szőke, ezt féli és erre adhat megnyugtatást, ami átmenetileg eltereli a figyelmét a lóról, de nem örökké.
Mert az a tény, hogy Bertát le kell ölni, mert csak szenved, és ettől Vincent és szenved nem változik, nem hagyható figyelmen kívül és az árnyékok sem rejtik el. Ahogy vár a csontos koponya a combjának simul, kissé megemeli a térdével, és érzi, ahogy nekitámasztja magát a hátas, ez a hűséges, stabil állat, aminek négy lába van, mégis biztosabb a tartása akkor, ha egy félelf kitámasztja. A kiszolgáltatottság, a védtelenség nyilvánvaló, egy ilyen állatot megölni más, mint álmában legyilkolni valakit, komoran bámul a szőkére, és nem kívánja a mozdulatot, ami együtt mozdul a lóval, az emelkedő fejjel, aminek ereje nem volna elég, hogy az éles pengén megölje magát, de egy gyors, határozott lecsapással már igen. A hús megadja magát, a porcok közötti részbe fúródó fémhegy körül feltorlódik az élet, csak egy villanás az idegeken, egy fél nyihogás, inkább zihálás, mielőtt megszakadna a kapcsolat a test és az agy között. A szív még ver, de nincs irányítás, az idegek elveszítik a vezérlő elvet és az öreg lábak egyszerűen lerogynak maguk alá, mintha csak aludni omlott volna össze, a feje csak azért nem koppan a pázsiton, mert a csontok közé szorult tőr miatt Kraszna keze a levegőben tartja, amíg szelíden le nem nyomja, úgy húzva már ki a pengét, hogy a bársonyos orr a füvön pihen, a homályos szemek a földre szegeződnek.
Alig van vér, amit a nadrágjába töröl, csak vékony erek sérültek, azt elnyeli a sörény. Néhány borzongás a bőrön, mintha a halál bogarai lepnék el, de mire odalép Vincenthez, hogy elvegye az egyik ásót már nincs más mozgás, mint a szélfútta fülek billegése, a sörény és farokszálak tehetetlen játéka a levegőben. A ló háta mögött közvetlenül jelöli ki a parcellát néhány ásócsapással, aztán nekikezd, mert egy ekkora tetemmel sok a munka.
Nem szól, de hallgatagságában nincs semmi ridegség, a melegedő délelőttben egyenletesen ás, jóval azután is sima légvételekkel, hogy már ki kellett volna fulladnia, de az ingujját felgyűri és az alkarvédőit ledobja valamikor.
- Kedvelted a húgod? - kérdezi az ásóra támaszkodva amikor úgy sejti a lovásznak szüksége van némi pihenésre.