Az erdő

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

A lovak, legalábbis az övé már alig vonszolja magát mire a tövises széléhez érnek. Nagy volt a lendülete, de hamar elfogyott és meg is bánta hogy olyan odaadó, ragyogóan kedves volt a lovász fiúval, mert az nem efféle kalandra számított. Szép hintóra, csutakolásra várt, meleg istállóra, de helyette csak a csillagos ég, a hűvös levegő és a halkan ropogó tűz maradt. Abrak helyett fű, alma helyett bogyók amiket lelegelészhetnek, de ahhoz túl úri még a kanca gyomra, rájuk sem hederít.
-Aludtam már ágy nélkül, igaz azt sem tudom mikor volt már. Nem sokkal azután, hogy elszöktem, megesett hogy egy-két éjszakát idekint kellett töltenem. Nem voltak a kedvenceim, még a huhogó baglyoktól is össze szartam magam. -Jókedvűen, de csak halkan nevet fel, a táskákat leszereli a lovakról és a sziklához támasztja hogy azok is megpihenhessenek. Az arany kanca a kalamoni lovat piszkálja, szép fehér fogait rávillogtatva a csatalóra, de nem sokáig vigyorog mert csakhamar megkapják a pofáját. Felháborodott nyerítés a válasz, de a huffogásra hamar meghunyászkodik.
A kalamoni után pillant, de pillanatokon belül elveszti a nyomát. Kipakolja a cipót egy kis kendőre amit hozott, zöldséget és kis kolbászt amit behajított, úgy nem lesz olyan száraz a kenyér. Maga körül a száraz fűbe markolva tép ki néhány csomót, hogy mire megérkezik a tüzifa már csak rá kelljen pakolni, a tűzszerszámmal pedig meggyújthassa, de csak a szivarja után.
-A nyakamat rá, hogy holnap ilyenkorra olyan koszos lesz, hogy el sem fog térni a lovad színétől. Mire végig vágtázunk Királyföld maradékán ahol még biztonságos, megpiszkoskodik.

Halvány mosolya csillan fel az erősödő tűz fényében, elsimítja a puha homokot egyenletesre, majd egy vékonyka bottal rajzolgatni kezd, mint festő a vászonra, teljes beleéléssel. A partvonalak majdnem pontosak, a városok, falvak elhelyezkedései is egész méretarányosak, látszik hogy a tanítója egykoron jó munkát végzett.
-Ha elhagytuk Mezőfalvát, az olmundi területeket a Goblin-kazamaták melletti hágón fogjuk megjárni. Kevesen használják, mert veszélyes. Megesik, hogy találkozol útonállokkal, viszont lefizethetőek ha elég meggyőző vagy. Néhány arany érméért még végig is kísérnek rajta. A kazamaták szélét fogjuk csak érinteni, hogy ne fussunk bele a mocsárba. Szörnyetegek, démonok, kultisták lakják, legalábbis ezzel ijesztgettek minket kiskorunkban. Ha sikerült megkerülni, a Tölgykereszti kikötőből át tudunk utazni homályföldére. Ott viszont a hajók nem kötnek ki általában, hanem csónakkal visznek a partra, mert a hajóskapitányok félik a zátonyokat.
Itt a lovász megáll egy pillanatra, elsimítja a homokot és felrajzolja Homályföldének szigetét. Az északi parton csak egy kikötésre alkalmas hely van, azt adja meg kiinduló pontnak. Mellette hegyek, barlangrendszerek, de nem tér ki rájuk hanem rögtön utána egy hatalmas kört rajzol a hegyek lábához.
-Itt kezdődik a sivatag. Nem olyan sivatag, mind Davokarban. Itt nincs meleg, nincs aranyló homok és kéklő ég. A föld fekete, vulkáni hamuból és kőzetekből áll hosszú hosszú kilómétereken keresztül. Hatalmas szél keveri, szinte nem is látsz az orrod hegyénél tovább ha vihar támad. A sivatag közepén van egy elhagyatott város.. -Azt is felrajzolja egy "X" jellel, majd egy nyilacskát és egy újabb "X"-et. -És ide megyünk. A távolság nem tűnik soknak, de a két jel között legalább harminc kilóméteres az út a zord területen. A sivatag végét ha elértük megjelennek a földek, ott lesz a város ahová mennünk kell.
Csak remélni tudja, hogy az út amit felrajzolt érthető, és amennyire lehet a legegyszerűbb. Szivarjából mélyet szívva nyújtja át a kalamoninak, fél kezével megtámaszkodik maga mögött a földön.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Nem szoktam csak úgy elővenni a dolgaim - szinte pajkos, ahogy megfogalmazza, félmosolyra húzva sebhelyes szájzugát ráhunyorít a szőkére, ahogy az ékszerről tanácsol és egy bólintással jelzi, hogy megjegyezte ezt is, ahogy minden mást a szomorú históriával kapcsolatban, ami egy kielégítő aktusnak ígérkezett az okos döntésekhez túl fiatal és meggondolatlan Vincentnek és egy olyan menekülésekben gazdag kúriabeli tartózkodásba torkollott, ahol még mindig túl fiatal és meggondolatlan ahhoz, hogy jó döntéseket hozzon, más értelme nem lehet annak, hogy egy kalamoni oldalán lovagol keresztül Királyfölde büszke és illatos erdején.

Fél szemét végig az új lovon tartja, hogyha az nem bírja az iramot a kurta lábú, de lendületes kalamonival, akkor még a széles mezők közelében cseréljék egy egészséges hátasra, mert a hegyekben már biztosan csak gebéket sóznak rájuk. Ciánkék szemei vagy rajta, vagy a horizonton vannak, szinte mindenhova néz, csak előre nem, mert az egykori csatamén magabiztosan jár az úton, így van ideje szemlélődni, a mögöttük oszladozó porfelhőbe kémlelni holmi nem kívánt társaság után, hogy a követés lehetőségét is kizárja azelőtt, hogy egyáltalán Vincent a tudatába került volna.

- Ahogy mondtad, Mezőfalváig nem érünk el. Első nap egy ágy nélkül? -sandít rá érzés nélküli együttérzéssel a hangjában, de a Hold szűken mért fényében a lovak lépte ügyetlenné és botladozóvá válik, így bevezeti őket a szövevénybe, mert jobban lát náluk és ismeri az ilyen rejtetek természetét és tudja jól, hogy van benne nyiladék, mindig van egy kis szikladarab, amire lepakolhatják a málhájukat, ami mellett elérhető egy kis legelésznivaló, ha az abrakkal spórolnának. Száraz helyet keres, ahol leteheti a zsákját, meghagyja Vincentnek, hogy verjen tábort és ne másszon be a tüskék közé, ő pedig eltűnik közöttük, mert félelf vére miatt természetszerűen jobban lát, ezért a tüzelőt összeszedi, hogy legalább valami meleg legyen, ha már semmi más kényelemmel nem szolgálhat.

Nem marad el soká, és óvatos, ellenőrző pillantással érkezik vissza, amit egy embernél aggodalomnak hívnak, az az ő arcán úgy rajzolódik ki, mintha meg akarna győződni arról, hogy a másik képes volt nem bajba keveredni a hallótávolán belül.
- Be kell majd saraznunk a lovad. Szó szerint ragyog - törökülésben letelepszik a tűz mellé, várakozóan tekint Vincentre, ősz haját a csuklyája alá rejtve, hogy ne kövesse el az aranycsikó hibáját, de a tűzfény megcsillogtatja rávetett, ciánkék szemeit.- Mondj el mindent, amit az odaútról fontosnak tartasz - egy marék földet szór le kettőjük között, abba rajzolja Homályfölde és az Olmund fejedelemség partvonalát tájékozódásul.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Ajkaira tétova mosoly ül, a szép, szinte érintetlen kalamoni vérvörös csuklyát a fejébe húzva takarja el az aranyló tincseket, elég ha csak a lova világít a lemenő nap sugaraiban, mint egy túlvilági lény, akinek semmi keresnivalója a fél-elf és a lovász oldalán. Még nem tudja, mibe vágta a fejszéjét, holott úgy érzi a hátas hogy szabad, hogy vágtázhat a messzeségbe, pedig szinte azt sem tudja mi az. Mást sem látott mint karámokat, eladni való társakat, de léptei büszkék, mintha ő más lenne, kivételes.
- Az ékszer nem átkozott. Azon kívül, hogyha megtudják hogy nálad van a te fejed kéretik Arekarba az enyém helyett. Ne vedd elő, a hozzáértő szemek hamar kiszúrják, hogy olyan dolog van nálunk aminek nem volna szabad.

Végigsimít az ápolt lószőrőn, ujjait a sörénybe fúrva húzza összébb a szemeit. Bármennyire is igyekezett egy erős, fiatal lovat választani, Krasznának igaza van. Nem vihetik túlzásba, mert az nem szokta az utat, főleg azt amit járni fognak. Amíg Királyföldön vannak, használhatják a kereskedelmi, vastag útvonalat, de ahogy Olmund közelébe érnek már le akar térni onnét. A Goblin-kazamaták közötti hágókon akar átvágni, ami túlontúl hosszú és fárasztó út lesz. Addig minden erejüket össze kell szedni, ugyanis a hegyekben nincsenek fogadók, nincsenek pihenők, csak barlangok és néhány hegyi kecske, vagy felkeveredett pocokféle, ami vacsorának szolgálhat.

- Tövis labirintus? -nevet fel halkan, mert hogy annál kényelmetlenebb helyet nem igazán tudna elképzelni a pihenésre. Igaz ami igaz, ki lenne olyan elvetemült, hogy utánuk menjen, vagy éppen arra járjon és megzavarja őket.
Egyetértő biccentéssel mered bele a távolba, búcsút intve a meleg fogadók, forró vacsorák és kényelmes ágyak gondolatának - hiszen egy pillanatra elfelejtette, hogy a kalamonival utazik.

A kilómétereket lassan hagyják maguk mögött, Székváros szűk fennhatósága alól kiérve a nap már réges régen megpihent, helyét átvették a csillagok, az egyetlen ami utat mutat nekik a magasan járó telihold fénye, de a lassan érkező gomolyfelhők azt is hamarosan eltakarják jelezvén - itt az idő megpihenni.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Kint várta meg, csak alig adva hangot a csodálkozásának, hogy menekült létére bankban tartja az értékeit a férfi, de be nem ment vele. Sose járt bankban, és ezt nem is akarja megváltoztatni a hátralevő hetekre, hónapokra, vagy évekre, és Kalamonban okkal nincsenek bankok.
- Van rajta átok? Tavaly a kelleténél több ékszer fordult meg a kezemben és mind elátkozott volt - a tenyerét Vincentére engedve elrejti az ujjai között a láncot miután megnézte, hogy ne táncoljon rajta oly kéjelegve a napfény, mintha személyesen ő kapta volna aranyhajú hercegétől a drágaságot. Heges fogása finoman markolja ki belőle, lesimítva a kezét a combjára, mintha semmi sem lett volna ott, aztán megvakargatja magát deréktájon és mire megfogja a kantárt már semmi sincs a kezében, a szép ékszer már Arekar szégyeneként egy puha, kalamoni övbugyor sötétjében rejtezik, és nem is lát többé napvilágot.

- Aranyszőrű arekarinak aranyszőrű lovacska? - csendesen kísérte, csak néha szólva, hogyha egy lovat túl ijedősnek, vagy egy kupacot túlságosan hazugnak talált, amelyik lovat a férfi jobban megnézte arra odatekintett ő is, így a kancára is, aminek magassága kissé bosszantja a kalamoni hátast alatta, de amelyik a horkantó vezérmén dühétől nem loholt el a mező másik felére, és rábólint. Amíg amazok alkudoznak megszagoltatja magát a kancával és megszagolja ő is, érdes tenyerével az orrán simítva szinte összebarátkoznak.

- Ha nem kap el minket egy vihar a hegyek előtt talán, de az új ló nem biztos, hogy bírja, kétlem, hogy hosszabb utakat vágtatott, mint a falu, ahol megszületett és a város ahol eladták. Ne sántítsd le, azt mondtad nem sietünk - szinte még élvezni is tűnik az út gondolatát, az erdei táborozás terhét, ahol minden érzékét éberen tartja majd az ismeretlenség hangja, színe és szaga míg az ő színük és szaguk úgyis egyneművé válik a hosszú lovaglás során, aminek végén még árnyas erdei ösvényről elfordítja a kalamoni hátast.

- Szömörceliget és szedrek, egy tövislabirintus, jó szálláshelynek tűnik.

Pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

Mosolyában huncutság bújik meg valahol a megtört arc mögött. Eszében sincs alá becsülni a kalamonit, ahogy leírni sem a tudását, aminek széleskörűségét már többször is felmutatta. Ő azonban tud olyat amit még a fél-elf sem, hogy milyen hágókon kell keresztül vágniuk, hogy milyen sivatagon kell végig hánykolódniuk.
Gyermekként beszélték még, hogy a Homályföldeken nagyobb a biztonsága a boszorkáknak mint Arekarban, több udvarközeli család is oda szökött, térképeket bújtattak a kölykök zsebébe, azokéba akik megbízhatónak bizonyultak. Ő is kapott és húgai is. Vagy ezerszer eljátszották az utat fa kardokkal, tengeri kígyóknak álcázott gilisztákkal és sivatagi rémeknek öltöztetett kutyákkal. Fiatalság, bolondság.
A kalamoni kérdése kettejük között lebeg, hiszen nem hogy nem tudja, de nem is kell vagy akarja megválaszolni ezt a kérdést, mert úgy jó ahogy van. Ha már elnevezik az már ijesztő, annak súlya van és a felelősséggel jár kéz a kézben. Mert mindegy hogy barátnak, társnak, mesternek vagy szeretőnek nevezi, de akár mind összességének, onnantól ha kimondja már az élete részévé akarja tenni, amíg a halál az árnyékban megbújva el nem ragadja őket egymástól. Ezt nem teheti meg.
-A bankba megyünk először, menj a piactérre, utána mehetünk a lovakért.


Bár reggeli indulást terveztek, megelőzik magukat hogy addigra már tucatnyi kilómétereket hagyjanak maguk mögött.
A bankban nem időzik sokat, ám amikor visszaül a kalamoni mögé előre nyújtja ökölbe hajtott kezét a karja alatt. Felfordítva nyitja ki tenyerét, melyben egy vastag, jáde kövekkel és gyémántokkal rakott nyaklánc pihen. Közepén egy nagyobbacska medál lóg, szintén zöld jáde, ám annak a közepén véset van, egy minta, ami az arekari királyi család címere.
-Ez legyen nálad. Én csak el fogom hagyni.
Bele csúsztatja a tenyerébe, összecsukja az ujjait majd engedi magát vitetni a piac nyüzsgésébe, onnan pedig egyenest át a lóvásárba.

Van ott minden mi szemnek, szájnak ingere, gyönyörű telivérek, hosszú szőrű díszlovak de még igások is.
A kalamoni fenevad harapdálását megmosolyogja, alaposan figyeli melyik az a ló amelyik a legjobban reagál rá. Kibukik közülük egy aranyszőrü kanca, ami kíváncsian, mégis meghunyászkodva keresi annak társaságát. Fiatal hátas, jó tartással, fürge alakkal, frissen patkolva.
-Az jó lesz. -Tekintetével bök rá, felnyergelteti, majd egy hosszabb-rövidebb alkudozás után csendülnek az érmék az asztalon, a lovász átköti a batyuját és már indulhatnak is Székvárosból kifelé.

-Mezőfalváig nem fogunk eljutni sötétedés előtt, úgyhogy az erdőben kell aludnunk. Abban bízom, hogy két napon belül elérjük az Olmundi-fejedelemséget.
Fejét megemelve pillant az alacsonyan járó napra, majd Krasznára. Apró mosollyal csettint a nyelvével, finoman megsarkalja a lovat és amint átléptek a kapun kényelmes vágtába kezd.

A pecsétek nyomában - Az ezüst pillangó

- Néha elgondolkodom azon, hogy tudnálak-e elégszer megverni ahhoz, hogy ne becsülj alá, homályföldi viszonylatokban sem. Szerintem többet tudok róla, mint te - a ciánkék szemei nyugodtan hunyorognak az erőszakos szavak ellenére, az eltűnődött kifejezés ott marad az arcán ahogy utána lépked lassan, sima mozdulatokkal, megfontoltan, mintha volna jelentősége, bár még közel sem járnak veszélyes terepen.
- Találkozni a családoddal egyszerűen csak furcsa. Mit mondasz nekik, hogy ki vagyok én? Nekem fogalmam sem lenne róla, hogy mit kellene mondanom - de nem bánja, ha a kérdés szónokian ott marad, ott lebeg közöttük, ha nincs rá válasz, mert a lovász se tudja.
Szörnyen ostobának tűnne, ha ő rögtön el tudná nevezni azt a társulást, amiben megálltak, amit a holló felismert és amire válaszul a kezébe helyezte azt a levelet, am izgalmas útra hívja őket.

Nincs benne türelmetlenség ahogy felnéz a ló sétáltatásából, végigméri a szőkét a verőfényben, a megsoványodott alakját, amihez jól illenek a fegyverek, eszközök, a stabilitás. Még nem olyanok rajta, mintha a részei lennének, de tudja róla, hogy tudja használni őket, így az elégedettség átparázslik sápadt arcán.
- A városban merre? A kikötő felől vagy a piacra? - egy szíjjal lefűzi a férfi zsákját is a ló oldalára, ami horkantva honorálja a málha használatát, aztán kemény patáit az útba vágva indul meg fújtatva a kettős súly alatt, de ez a fújtatás inkább dühödtnek tűnik, mert a mokány hátas tempósan halad a város felé, az izomzata valaha páncélon edződött, a két könnyű alak hordozása csak a büszkeségének fáj és nem a lábainak. Még az sem hatja meg, hogy a kalamoni engedékenyen emeli az állát a tisztogatásnak és aztán elviseli az ölelő kapaszkodást, mert aztán a hosszú úton már külön lovon aligha lesz lehetősége mást vigaszt adni a zavart fiókának.
A városban aztán a lóvásár felé kanyarodik miután élelmet és miegymást magukhoz vettek, kritikusan méregetve a lovakat és próbára téve azokat a harapós kalamoni hátassal a kupecek nagy bosszúságára.