Egyéb helyszínek

Erdő 2.

Vlagyi:
- Akkor te se tudod miért vagy itt? - Szedi össze a tényeket.
- Magam alatt voltam a kikötői vizében sétáltam, mikor egyszer csak zuhanni kezdtem. A tenger parton tértem magamhoz. - meséli.
—
- Legalább érted aggódik valaki. - Tekint Kyrienre szomorúan.
- Túl sok minden. - Sóhajt ingatva meg a fejét.
- Azt sem tudom kiket ismertél a kúriából, de tény sok dologba ártottam bele magam jó szándékúan és kéretlenül is talán. Félre is siklott mindegyik. - Mondja a végére már beletörődve.
—
- Igen van. Befogadott átmenetileg egy fél-óriás, megigérte, elkisér a közeli városba, lassan meg is kell neki is érkezni. - Figyel arra amerről jött.
- Így legalább megismeritek egymást. - Teszi hozzá, ahogy a vállára érkezik a paskolás, de ezúttal nem húzodik el. Bár benne van a mozdulat az izmaiba.
—
A meghajló Radu bundáját megsimogatja, de nem akar felülni rá.
- Köszönöm, de jobb szeretek saját lábon járni. - tekint elnézést kérőn Radura. Aztán meg is indul a torony felé.
- Székvárosban találtam egy hozzád hasonló farkasszagot, de megígértem békén hagyom. - sóhajt szelíden.
—
- Nem ismerem... Liam? - Gondolkodik el, de az erdőben már érzett és látott egy szokatlan fajt, de nem sikerült megtudnia ki vagy miféle.
- A vérfarkassága nem hagy maga után kételyeket, de be kell ismerni az ember aki őrzi megtesz érte mindent, hogy ne derüljön ki. - Meséli, ahogy haladnak néha megsimogatja Radut, ha éppen a közelébe toppan.
- Jeremyről mennyit meséltem? - Kérdezi némi szomorúsággal.
—
- Nem. De nem is hiszem, hogy hosszú távon meg is bírnék benne maradni. - Sóhajtja.
- Kezelés? Néz rá kérdőn, de egyben meglepetten. - Meglehet nem is hoztam szóba, hiszen nem ez volt a legfontosabb akkoriban. Mélázik el, majd fújtat egyet, ahogy a nagymacskák szoktak.
—
Léptei kimérten haladnak nincs bennük semmi kuszaság.
- Akár hányszor mentem oda mindig történt valami, vagy mert én okoztam vagy csupán rosszkor voltam rossz helyen. - Ingatja meg a fejét, de aztán inkább hallgatja a kezelést érintő információkat.
Haladtunkban pedig már el is érik a romos tornyot. Ha Gerdor ben van és a reteszt feltette úgy kopogást hallatva szólna, de hirtelen kap észbe, hogy tegnap egyikük se mutatkozott be.
- Öhm...Én vagyok a tegnapi partra vetett nő és találkoztam egy ismerősömmel. - Mondja és ha feltárul az ajtó kipirultan áll előtte, a szégyentől mi elkapta. Valamint Radu és Kyrien.

A fejlődés jeges útja
Óriások földje

Az értetlenségre végül a válasza után ad egy kis magyarázatot.

- Azért kértem a Kúriát, mert mellette lévő erdőben van egy kis ház ahol én éltem mostanáig. Nincsenek igazán jó emlékeim arról a helyről. - Hajtja le fejét.
Tovább hallgatva a vendéglátóját érdeklődve figyeli. Majd apró mosolyra kúszik ajkának szegleteibe.

- Köszönöm és nem kell velem kelnie. A környező erdőt szeretném magam megnézni. Utána visszatérnék ide. - Szeliden hajtja meg fejét és hangjában is egy kérés csendül..
A feltörö ásítást hang nélkül a vackának takarásában ejti meg.

- Köszönöm, hogy átmenetileg befogad és jó pihenést magának is.

Nem telik bele sok időbe és el is nyomja az álmosság. Csendes szuszogásban alszik a mandaló melege mellett a nagy ruha melegét adó vackban.
===================
Kiadós alvást követően, mintha csak álmodott volna úgy ébred, de hamar rá kell jönnie ez nem álom. Amint talpra áll óvatos puha léptekkel húzza magára az időközben megszáradt ruháját és erősen gondolkodik, hogy felvegye-e a vastagabb ruha darabokat.
Vet pár pillantást vendéglátójára, mielőtt kiosonna, hacsak nem szól rá akár a ruházat miatt, melyet a földről a ládára igyekezne feltenni.
Amint a reteszt eltávolítja úgy kilép a kis torony épületéből és a közeli erdőben lépdel továbbra is mezítelen léptekkel. Gondolatai valahol abban az erdőben járnak, ahonnan talán nem is hiányolják. Az élete megszűnt nyugodt maradni, mióta egy valakit megismert, aki egy picivel több lehetőséget adott, hogy kimozduljon a megszokásokból. Kyrien ki eltűnt, kiről nem tud semmit.

Erdő 1.

Kyrien:
A hűvös szél vad táncot lejt az erdőfáinak és bokrainak ölelésében, miközben egy hatalmas, legalább 1,75m marmagas farkas mancsainak léptei ropogtatják az elhullatott gallyakat melyek most a dér csípte aljnövényzetben pihennek. A farkas megrázza fehér bundáját és arany színben pompázó szemeivel a tájat kezdi fürkészni, mivel a szél ismerős illatokat hozott felé.
-Radu! - A farkas felkapja nevének hívó említésére a fejét és rögvest a hang irányába szalad egyenest gazdájának lábai elé, majd vidáman a farkát kezdi el csóválni.
- Mivan veled fiú, miért lettél ennyire izgatott? - Nézett le rá gazdája kérdően, aki köpenyének csuklyáját lehajtva fejéről a távolba mered miközben az ő éles orrát is birizgálni kezdi az ismerős illat.
—
Finoman megszorítja Radu bundáját és egy hirtelen mozdulattal felpattan a hátára, majd az ismerős szag felé veszik az irányt. Már több mint egy éve hogy szerelmével Opallal és kislányával Sylphiettel elhagyták Anwariont és a gyöngyön töltötték mindennapjaikat szabadon, ám a sötétség erőinek használata teljesen megrontotta egészségét és emiatt több hónapon keresztül élet és halál között lebegett, míg nem egy nap ebben az erdőben ébredt fel.
- Valahogy vissza kell találnunk Opalhoz és Sylphiehez Radu..... nem tudom még hogy hogyan, de valamit kitalálunk majd… - Mondta bíztatóan az óriási négylábú társának, miközben megpaskolgatta a nyakát.
—
Mikor elérik az ismerős illat forrását, leszáll Radu hátáról és a fák között álló Vlagyiszkajara szegezi tekintetét. Egy kedves halvány mosoly húzódik ajkaimra a régi barát láttán, s jobb kezével integetni kezd felé.
- Szervusz Vlagyi, rég láttalak.[b]
—
[b]- Igen, mi vagyunk teljes életnagyságban! - Mosolyodik el kedvesen, majd közelebb lépve megáll előtte tekintélyt parancsoló 182cm-es magasságával és szemeibe mélyeszti sárgászöld szempárját.
- Jobban, bár történtek események azóta amióta utoljára találkoztunk… - Sóhajt fel.
- Na de egy kicsit térjünk ki rád! mit keresel itt? hol vagyunk?
—
Amint realizálja hogy hol is vannak egy jó nagyot sóhajt, s nem tudja értelmezni hogy mégis miért került ő az Óriások földjére. Egy kis idő eltelik mire észhez tér, ám ezt követőem már csak Vlagyi kérdésére fókuszál
- Igen ott hagytál, s azután csak bonyolódtak az események. Arekkar után Anwarionban is körözni kezdtek, az életem egy féktelen meneküléssé változott. Sikerült megmentenem Sylphiettet Uriel karmai közül, illetve az Opal nevű kalózlánnyal végül jól alakultak és most egy pár vagyunk. Az ő hajóján éltünk együtt, ám az árnyékok ereje miatt nagyon megbetegedtem és hónapokat töltöttem egy isten háta mögötti templomban ahol próbáltak meggyógyítani. Ezt kővetően pedig az egyik este kegyetlenül lángolni kezdett a testem, majd itt tértünk magunkhoz Raduval. - Fejezi be a beszámolót, majd kifújja magam.
- Na és te? Hogy kerültél ide?
—
Nagyot sóhajt és megrázza a fejét.
- Sajnos nem, viszont az árnyékok erejét elvesztettem teljes mértékben. Ez az oka hogy nem tudtam még visszatérni Opalhoz és Sylphiethez, pedig biztos hogy halálra aggódják magukat értem. - Amikor elmagyarázza a saját történetét, közelebb lép hozzá Raduval együtt és kérdően tekint rá.
- Miért érezted magad így? esetleg történt valami?
—
- Az lehet, de viszont azt sem tudom hogy honnan induljak és hogy merre menjek hogy egyáltalán megtaláljam őket. - Csettint nyelvével miközben gondolkodik, ám a kiket ismert kérdésre tekintetét ismét Vlagyira szegezi.
- Sokakat ismertem, bár nem mindenkivel ápoltam olyan viszonyt. Viszont azt sajnálattal hallom hogy neked így félre siklott minden, de hidd el oka lehet. Sosem tanácsos mindenki gondját a válladra venni, mert abból előbb utóbb csak neked is bajod származhat. - Paskolná meg barátságosan Vlagyi vállát ha hagyja neki, majd körbe pillant.
-Nem tudod esetleg hogy a közelben van e valami menedék féleség? Jó lenne egy kicsit átmelegedni és felfrissülni, mert igazi ázott kutya szagom van. - Jegyzi meg viccesen.
—
- Ez remek, nekem is pont kapóra jön akkor. Na meg legalább egy darabon együtt fogunk biztosan utazni, így nem lesz unalmas egyikünknek sem ez a valószínűleg hosszú út. - Mosolyog rá kedvesen.
- Akkor hát, mutasd az utat a jelenlegi szállásodig kérlek. - Füttyent Radunak, aki meghajlik Vlagyi előtt.
- Felülhetsz a hátára ha szeretnél, nem bánt senkit. - Megvakarja bundás társa hátát, aki egy elégedett morgást hallat.
—
Megértően bólint Vlagyiszkaja szavaira, majd mikor a nő elindul ők is felveszik a séta tempóját. A farkasszag említésének hallatán meglepődik, de nem éri annyira váratlanul a dolog hisz ő maga is tapasztalta hogy Székvárosban rengeteg szerzet megfordul.
- Érdekes, általában aki vérfarkas átokkal fertőzött az kerülni szokta a nagyvárosokat nehogy kiderüljön a titka. Vagy netán egy Lycan lehetett? mert akkor nincs mitől tartani hisz általában kerülik az emberek társaságát, s ha jól emlékszem a Kúriában is Liam volt az egyetlen Lycan. - Magyarázza miközben áthaladnak az erdő sűrűjén, melyben Radu vígan szaladgál körülöttük.
—
- Mondjuk te nem nagyon jártál a Kúriába be ha nem csalnak emlékeim, így érthető hogy nem ismered Liamet. Ő is egy farkas féle volt, bár a Lycanság nem átok hanem egy külön álló faj, akik a vérfarkastól eltérően nem őrjöngő vadállatok, s nincs is olyan groteszk alakjuk csupán egy átlag farkasnál valamennyivel nagyobb farkas formát képesek ölteni. Mindig magányosan élnek messze fajtársaiktól és az emberek közelségétől. Egyébként egy kicsit hasonlóan nézett ki mint én, legalább is hajszínre és testalkatra.- Mihelyst befejezte Liam bemutatását és a Lycanság rövid ismertetését, figyelmesen hallgatja Vlagyi beszámolóját.
- Az mondjuk figyelemre méltó hogy küzd a benne dúló lény ellen, azonban kezelés nélkül sosem fog tudni felülkerekedni rajta- Sóhajt fel, majd a Jeremy név hallatán kérdően néz rá.
- Valamire emlékszem, de nem túl sokra.
—
Nevet fel a kijelentés hallatán, hisz ő maga sem preferálta túlzottan azt a helyet. Bár az ingyen ital és fürdő, na meg persze a kellemes időnkénti társaság jól esett neki.
- Hát azt meghiszem, láttam és tapasztaltam én magam is érdekes dolgokat ott. Volt néha egy-két kellemetlen alak néha napján, de azért megvolt a maga varázsa. -
Mosolyodik el halványan, majd a kérdés miatt helyeslően bólint.
- Igen kezelés, ugyanis a vérfarkas átkot nem lehet megszüntetni, csupán kezelni egy elég macerás módon. Az illetőnek mindennap injekcióznia kell magát, ám ez nem baj ha néha néha kimarad. Ami a legjelentősebb időszak, az a teliholdat megelőző egy hét. Ezt a kezelést az Arekari szörnyvadászok fejlesztették ki, ám mint kiderült inkább csak a saját hasznukra sem pedig arra hogy az ebben szenvedőknek segítsenek. -
Sóhajt fel, s játszi könnyedséggel lépked az előtte össze vissza elhelyezkedő nagyobb köveken.
- Ha gondolod valamikor mesélhetsz róla nekem nyugodtan, szívesen meghallgatlak. -
Jegyzi meg neki.
—
Vlagyi:
Ami az orrába kúszik ismerős, de csak megrázza fejét, hiszen itt az óriások földjén már csak az hiányozna neki, hogy meg is örüljön, ha még nem tette volna már. Egy óriásnő felsőjébe burkolozva, de alatta saját ruhájában lépdel az erdő fái között meg-meg kopogtatva egyiket-másikat hátha akadnak hasonló lények. Menet közben ágakat keres magának, hogy ha már erre jár.
—
A szagok felé fordul, ahogy azokat közeledni érzi. Bár párducá nem tud alakulni már attól fura mód a képességei megmaradtak. Erre sem tud még magyarázatot. Megállva az egyik fa mögött csak hegyezi fülét és a szag mozgását figyeli. Mikor pedig szeme elé tárul a nálánál magasabb farkast és gazdáját bizony oldalra dönti fejét és még haja is lebomlik a föld felé. Nem tudja még jól lát-e, de a megdöbbenést kézzel foghatóan a levegőben marad.
—
- Kyrien, Radu? - Kérdezi meglepetten, ahogy leszáll Kyrien a farkas hátáról. Ki is lép a fa mögül.
- Hogy vagy azóta? - érdeklődik Kyrientől, ahogy végignéz rajta.
—
- Ez itt az Óriások földje. - Sóhajt mélyen, ahogy körbemutat maguk körül.
- Utoljára a menedékben hagytalak. - Emlékszik vissza azóta pedig rengeteg vízet elvitt a folyó.

Sir Cercul Geallova Tretoion elleni (18+)
Helyszín: Lord Keummal kastélya – Jelenleg Sir Cercul Geallova Tretoion és személyi seregének szállása

A kis csapat jelenléte a holtak serege elleni reménytelen küzdelem közben szinte teljesen észrevétlen maradt, akik pedig mégis meglátták őket, azok mind hamar a merénylők áldozatául estek. Minden katona, szolga, és lakó, aki nem fogta hamar menekülőre, előbb vagy utóbb a bábként mozgatott társaik sorsára jutott, amint lelkük elhagyta testüket, az új mester szolgálatába állt.

Egy tucat szerencsés és gyors labú szemtanúnál több nem hagyta el élve a kastély területét. Köztük volt Lord Aric Keummal is... bár ő nem nevezhető meg a szerencsések között, hiszen lelkére végzetesebb teher ült, mint valaha. Talán jobban járt volna, ha ő is a holtak sorába állva távozik a démon irányítása alatt, aminek az ideje hamarosan el is jött. Tán Elandrion, vagy a sors akarta, hogy ne zavarják meg azt az emeletet, ahol a Sir lakosztálya volt, vagy egyszerűen már szinte mindenki halott volt ott, mire érdemes lett volna oda is betörniük, de végül fegyelmezettnek tűnő menetben elhagyták a kastélyt, hogy máshol szolgálják új urukat.

Innon faja méretének köszönhetően és Titusz egy megfelelő alakot felvéve könnyedén el tudták kerülni a holtakat, hogy Kyarára és Rorschachra hagyják a tervük utolsó lépését:

-----

Amint a páros belép a hatalmas méretű, drágán feldíszített, vastagon függönyözött hálószobába, meg is láthatják az aranyozott ágyneműk között fekvő ismerős férfit. Bőre betegesen fehér, szemei nem sokkal életteltelibbek, mint a korábban látott élőholtaké volt, csak szakálla és haja van viszonylagos rendben tartva.

Azonban a Sir nincs egyedül. A merénylők előtt áll egy fiatal, fekete hajú lány, aki falfehérré változik az ijedtségtől, és hátrál meg ameddig háta a falat nem éri. Láthatták már, talán Jenn nevére is emlékeznek arról az időszakról, mikor a Sir vendégszeretét élvezték az Udvar börtönében. Minden bizonnyal a szolgálólány, ki annak idején az uraság társaságában szolgálta fel a vendégeknek az italokat, ő volt arra ítélve, hogy gondozza a férfit, és emiatt arra is, hogy most itt legyen ő is.

Mi folyik itt? Hogy merészel ide bet... - Szólal fel a Sir olyan hangosan rekedtes hangján, amennyire csak tud, de az utolsó szó kiejtése után azonnal köhögésbe fullad a mondanivalója, így már csak szemeivel méregeti a belépőket.

Sir Cercul Geallova Tretoion elleni merénylet (18+)
Valahol Lord Keummal Kastélyában.

Titusz tudással felvértezve indult útnak és tért vissza a 22 őr és úttal, amit az elmondása szerint Kyara azonnal vázolt egy néhol lyukas lapokkal tarkitott noteszbe.
Egy kis szoba kettes számmal, majd egy folyosó amelynek a végére jelképes csiga lépcső ami elé négyes, aztán a csigasor felénél két irányba egy-egy folyosó, de a balra vezető folyosót rajzolja tovább és azon két ponton egy kettes és egy négyes szám kerül. Még egy csigalépcső és végül egy term, amibe feljelöli az öt ajtót és a szemben lévő ajtó fölé “S I R N Y” szó kerül.

- Rendben. Ügyes munka. - Biccent Titusznak, majd végig tekint a csapaton.

- Ha készen álltok akkor menjünk… Essünk neki a vadászatnak. - Ismét végig tekint a a három maga választott arcon, közben egy mély levegőt vesz és a kezén érzi a démon jelenlétét, mit sem tudva milyen kifacsart helyzetbe keveredhetnek. Az utolsó mondatát pedig Rorra tekintve halkabban mondja, hiszen tudja egy vadászat nem úgy alakult, ahogy kellett volna, de ezúttal más a helyzet.

Előre indul és a terembe belépve a kis helyiségbe a neki háttal lévő őr mögé lép míg a másik még nem érti hogy is kerül egy nő elő a amonnan lentről, mire szólhatna, addigra társának térdhajlatába tapos és a térdre kényszerült nyakát ki is tekeri azon lendületben és előre dől a földre élettelenül. A másik támadását Ror hárítja egy falhoz szegező szél lökéssel, kinek mellkasába hajítja tőrét. Amint élettelenül omlik le kihúzza azt és tetembe törli. Ki tekint a folyosóra, hogy körbe nézzen kiterjesztett tekintettel.

- Innon te gyere utoljára, mert te leszel a figyelemelterelő. - Húzódik egy halvány játékos mosoly az ajkaira.

Azt követően Titusz és Ror Kyra után igyekszenek az oszlopok takarásában előre és előre haladni mikor a törp megjelenik morgolódva a zörgő csörgő páncéjában az őrők figyelme felé terelődik. Már éppen szólnának, amikor megjelenik Innon mögött a holtak közül is jópár, kik érdekes mód nem foglalkoznak vele, de a helyzeten meglepődve az őrők kardot ragadnak és a holtak ellen lendülnek. Ekkor Innonnak is fény derül a dologra, hogy ő védett, de hogy miért talán a vállvért vagy csak a jól kiadott utasítás mit kaptak az élőholtak, már sosem derül ki.
Amíg a négy őr és a holtak serege egymással küzd addig Kyra adja a félreérthetetlen utasítást.

- Futáss az emeletre. - Kiterjesztett tekintete Innonon is rajta tartja figyelmét és maga is érzékelte, hogy Innont nem támadják, így rá bízza, hogy jön-e vagy hát védelemként tisztogat. A négy őr a törp és a zombi sereg küzdelmében nagy valószínűséggel alulmarad és ahogy követi a másik kettőt fejébe jut, hogy Titusz is felvette már Innon alakját. Ám mérgezett pengéjével az lépcsőn a hangokra érdeklődő őröket veszi célba.

A folyosón már Kyra az ostorát készítette elő, hogy a következő őrőket már ostor csapás várja, ami nem a rúnás, hanem a friss igen csak keményen csattan az egyik őr lábán megrántva földre rántja, míg Ror varázslatot alkalmaz, de Titusz végzi be mérgezett pengéjével. Itt már készült ellenállásba futnak és vélhetően a végső teremben a tíz őr is már felfigyelt így Titusz alakot vált ismételten és ezúttal egy szolgálónak változik át, és esetlenül, bukdácsol, és halálra váltan mondja el.

- …Jönnek…a… holtak… - Zihálva teszi mindezt és még hazudni sem kell.

Az őrök egy része lejön a lépcsőn ott várja Ror ideiglenesen addig megkapott mérgezett pengével és a saját kardjával is másik mancsával, míg Kyra készen áll tőrével. Így hamarabb és csendesebben tudtak végezni az őrőkkel. Aztán lassan ők is követik Tituszt, ahol még a maradék katonákkal szemben állva indulnak tovább. Ott a lovag ki felismeri, felé egy szép ívű véres mosolyt enged és várja, hogy lendüljön felé, ami kisebb verekedésbe és birkózásba csap át, de végül a nyaka köré tekeri rúnás ostorát.

~Bladew~ - Sziszegi Kyra, mire az ostoron elindul a kék fény és mire eléri a lovag nyakát már csak a markolatot fogja.

- Kár érted Jó Lovagom. - Búcsúzik el tőle, majd ránt egy nagyot a és feje elválik a testétől.

Miután feláll az ostort is feltekeri és körbe tekint. Ror és Titusz is sikeresen megküzdöttek az ellenfeleivel.

- Keresd meg Innont és ha tűnjetek el azon az úton, ahol jöttünk. - Adja ki a végső utasítást Titusznak.

- Mehetünk? - Ror kellően borzolt és vérmes kinézete egyértelmű jel, hogy a nagy szárnyú ajtót feltárják és belépjenek rajta és üdvözöljék a régi ismerőst.

- Sir Cercul Geallova Tretoion jelentem megérkezett az isteni igazságszolgáltatás. - Hangja vészjóslóan szól, de szemeiből és véres ajkán végigfutó édes bosszú ígéretével áll meg vele szemben.

Közben pedig a megmaradt holtak serege is lassan elvonul, mint kik bevégezték a feladatukat.

A fejlődés jeges útja
Óriások földje

Ahogy kezd egyre kellemesebben fogyaszthatóvá válni a kondérban melegedő halas kotyvalék, idejét látja most már enni is valamit. Egyik fatálkáját előkotorja, egyharmad részig meri lével, végül még egy halat belepottyant. A levet iszogatva falatozik kisebbeket a halból, de a belseje még mindig hideg és nyers. Nem igazán érti, miért pont a k betűs hely tűnik érdekesnek vendége számára, de nem az a titkolózó fajta, minden további nélkül beszámol róla.
- A kúria. Székváros nevű helyhez van közel. Elég fura hely, fura szerzetekkel, de talán ezért is illettem oda én is. - Egy kis szünetet tart, hirtelen nem is tudja, mennyi időt töltött ott.
- Fél évet, egy évet, valahogy így. - Kicsit maga elé mered elgondolkozva az ott történteken. Beugrik neki pár onnan ismerős arc. Végül egy nagy hümmögéssel lezárva kis elkalandozását fejben is visszatér kis otthonába.
- Ha kelsz, én is. Minden kisebb-nagyobb mozgolódásra felkel a mi fajtánk, legfeljebb úgy teszünk, mintha nem így lenne. Egy-két havonta szoktunk csak emberlakta településeket látogatni, én csak egyszer voltam ott, mikor jobban bejártam a környéket. Nincs ott dolgom, de szívesen elkísérlek.

[Karakter: Elandrion/Nuldir]

[Sir Cercul Geallova Tretoion elleni merénylet előkészítése (+18)- 2.RÉSZ]
Helyszín: Lord Keummal kastélya – Jelenleg Sir Cercul Geallova Tretoion és személyi seregének szállása

A merényletet megelőző este.

Lord Aric Keummal maga sem emlékezett rá, hogyan jutott vissza kastélyának falai közé. Az erdő homálya elnyelte az emlékeit – a jeges rettegést, a borzalmat, amely kérlelhetetlenül tört rá, befészkelve magát testébe és elméjébe.

A következő napok a téboly és a kimerültség ködében teltek. Lázálmok marcangolták, izzadtan hánykolódott a lepedők között, míg a sötétségből a fák árnyai nyúltak felé. A holdfény démoni arccá torzult, a távolból suttogások kísértették. Álmaiban újra és újra megjelent az a lény – a gyermeklány, a borzalom, amely egyszerre vonzotta és taszította. Érezte hideg érintését, a pillanatot, amikor magával ragadta a lény sötétsége. Az éjjelek és nappalok elveszítették jelentőségüket; múltjának minden egyes áldozata eljött érte. A gyermekek – az árvák, akik egykor kegyetlensége miatt haltak meg, akiket szeszélye pecsételte meg sorsát– most ott álltak előtte. Arcuk sápadtan derengett a sötétben, tekintetükben izzó gyűlölet lobogott. Hiába próbálta elűzni őket, hiába menekült – egyre közelebb húzódtak, mígnem végül semmi más nem maradt számára, csak a bűntudat és a rettegés.

Lord Aric Keummal megtört. A démon átvette az uralmat.

A tizenötödik nap alkonya hozta el a változást. A lord tisztán és üdén lépett ki kastélya kapuján. Fürdőt vett, haját kifésülte, ruhája kifogástalanul simult arányos alakjára. A hold sápadt fénye kísérte, miközben három szekérnyi lenge öltözetű asszonnyal, tucatnyi akó borral és zenészekkel vonult be a kaszárnyaudvarra. A katonák – Sir Cercul Geallova Tretoion személyes seregének hűséges emberei – először meglepetten, majd annál nagyobb lelkesedéssel fogadták.
– A hűség megérdemli a jutalmat! – harsogta Keummal. – Jó munkát végeztetek, bátor férfiak. Ma este minden a tiétek! Egyetek, igyatok, szeressetek szabadon!

Vidáman szólt, arcán tökéletes mosoly játszott, s a katonák örömrivalgással feleltek neki. Elkezdődött a lakoma. A bor bőséggel ömlött a kupákba, a húrok megpendültek, a mulatság lassan őrült forgataggá vált.

Az első, majd a második, harmadik pohár is lecsúszott. A bor édes volt, bódító – nem csupán az alkoholtól. A méreg alattomosan dolgozott, hangtalanul kúszott végig az erekben. Egyesek előbb, mások később bólintottak el, szemhéjuk elnehezedett, ajkukon még halvány mosoly derengett.

Az éjszaka lassan haladt, de a sötétség mintha szárnyakat kapott volna. Egy katona még megpróbált táncolni, de térdei felmondták a szolgálatot, s hangtalanul rogyott össze. Egy másik, aki épp egy nő karjai közt keresett volna menedéket, egy remegő sóhajjal vált eggyé a végtelen álommal. A sereg, amely oly sok csatát túlélt, amely annyi vért ontott – most maga hullott el, egyetlen ártalmatlannak tűnő éjszakán.

Pirkadatra csend és halál uralta a kaszárnyaudvart. A katonák oroszlánrésze mozdulatlanul feküdtek ott, ahol az éjszaka utolérte őket. Az asszonyok már eltűntek, a zenészek rég elnémultak. A hajnal józanságot, s szabadságot hozott a kényszeredett lázálmából ébredő Lord Keummal számára. A napfény első, sápadt sugarai az udvaron találták. Ruháján egyetlen folt sem esett, tekintete elborzadva siklott végig a halottakon.

A démon elérte, amit akart, egy valami pedig bizonyos volt: Lord Aric Keummal már soha nem lesz ugyanaz az ember.


A merénylet hajnala

Pirkadatkor az erdő peremén magas, árnyékszerű alak bontakozott ki a fák sötétjéből. Egy hatalmas gímszarvas hátán érkezett, a lény léptei nyomán a föld mintha egyetlen halk sóhajjal adta volna át magát valami ősibb hatalomnak. Az alak magasztos volt, lenyűgöző és rettenetes egyszerre – olyasvalaki, akit halandó szem talán soha nem látott, s ha mégis, sosem felejtett. Ruhája mélyfekete, akár az éjszaka, rajta kígyózó ezüstös rúnák, szüntelen, lassú mozgásban, mintha a selyemszövet maga is élne, lüktetne vele.
A szarvas az erdő szélén állt meg. Lovasa egy hosszú, dermedt pillanatig mozdulatlan maradt, mintha várná, hogy az ébredő világ meghajoljon előtte, hogy aztán kecses mozdulattal csusszanjon a földre, fekete csizmájával hangtalanul érintve a fagyos avart. Fejét enyhén oldalra biccentette, kígyószerű tekintetével a kastély felé fordult. Ajkai résnyire nyíltak, ám az első hang még nem hagyta el őket. Lassan, szinte érzékien emelte fel hosszú, elfeketedett ujjait. Körmei sötéten, ébenfeketén csillogtak a hajnali fényben, ujjpercein és kézfején vöröslő rúnák lobbantak, ahogy a mágia életre kelt benne.

Ekkor hangzott el a parancs. Ismeretlen, ősöreg nyelven, lágy dallamú, mégis torz, rémítő szólamként hagyta el ajkait a szó:
– Ébredjetek.

A világ egy pillanatra visszatartotta lélegzetét. A téli szél hirtelen élénkült fel, fagyos pengékkel metszette végig a tájat, belekapva a férfi hosszú, ezüstszínű hajába, felszaggatva ruhája szegélyeit. A rúnavésetek felizzottak bőrén – arcán, nyakán, kézfején, mellkasán, s ott, ahol a ruha szabása látni engedte, egy pillanatra felfedve a rettenetes hatalom teljes valóját. Keze még mindig a levegőben lebegett, tenyerét maga felé fordítva, mintha azt várná, hogy valaki megragadja azt.

Valójában pontosan ez történt.

A kastélyt körbeölelő falakon belül a halott katonák hideg testei remegni kezdtek. A bőrük kékes, a húsuk keményre dermedt a halál és a fagy szorításában, mégis… megmozdultak. Egyikük ujjai rándultak először, majd lassan kinyújtóztak. Egy másik hátán fekvő test hirtelen görcsösen ívbe feszült, majd lassan, nehézkesen nyomta fel magát állásba. Légzésük nem volt, mozgásuk elcsigázott, ám minden pillanattal határozottabbá vált. Szemük, amelyben nemrég még az élet parazsa izzot, s hunyt ki, most tejszerű fehér köddel telt meg – látásuk többé már nem evilági volt.

A férfi a kastély irányába fordult, ajkai ismét szavakat formáltak. Hangja olyan volt, mintha egyszerre suttogna és ordítana, időtlen erővel visszhangozva:
– Vegyétek vérét minden kétlábúnak, aki szekérkeréknél magasabb, és még dobog a szíve.

Odabent a holtak engedelmesen felemelték fegyvereiket. Egyikük lassan végighúzta ujját az éles pengén, amelyet előző este még vidám lakomák fényében emelt magasba. Most a mozdulat nem volt több mint egy árnyék emléke, gépies, céltudatos.

A pokol nem váratott magára sokáig, a kaszárnyát követően hamarosan megérkezett az impozáns épület falai közé is.

A katonák, akik az éjjel borral és asszonyokkal vigadtak, most groteszk, élet és halál határán lebegő bábokként mozogtak. Dermedt tagjaik lassan engedelmeskedtek az új parancsnak, izmaik megfeszültek, inas kezeik ráfonódtak a kardmarkolatokra. A kovácsolt acélok fémes csörrenéssel csusszantak elő a hüvelyekből. Az feltámadtak előre léptek egyet. Mozgása még szaggatott, esetlen volt, mintha a test és a lélek nem találna egymásra. Aztán lendületet vettek.

Az első áldozatok azok voltak, akik még álmukban feküdtek. Nem volt sikoly, csak a penge halk, hússal találkozó sercenése, egyetlen elakadó lélegzet, majd a csendes, vértócsás elmúlás. A következők azok lettek, akik hallották a neszt és meglepetten, kábán emelkedtek fel derékig ágyukból – ám esélyük sem volt fegyvert ragadni. Egyikük kiáltásra nyitotta volna száját, de a csontfehér ujjak villámgyorsan kapták el torkát, s a ködös, élettelen szemek találkoztak a saját riadt pillantásával, mielőtt a markoló ujjak elroppantották a gégéjét.

A vérszag gyorsan átitatta a levegőt.

A hajnali őrség döbbenten látta, ahogy saját bajtársaik emelkednek fel a halálból, mozdulataik egyszerre szertartásosak és természetellenesek, mintha idegen kezek vezetnék őket, mintha a testük már nem tartozna önmagukhoz. A felismerés egyetlen pillanat alatt mart beléjük, de későn – a kísérteties hadsereg rájuk vetette magát, s a hideg acél ugyanúgy metszett eleven húst, ahogyan néhány órával korábban a bor mámorában felemelt kupák találkoztak.
A folyosókat hamar begyűrűzött a fejetlenség.

A kastély szívében, a felsőbb termekben egyelőre a szolgák, az udvaroncok, és a nemesek még semmit sem sejtettek. Az első sikolyokat álomnak hitték, a távoli csörömpölést valami kellemetlen hajnali veszekedésnek. A zaj azonban közeledett, egyre gyorsabban, vészjóslóbban.

Ekkor döbbentek rá, valami szörnyűség érkezett hozzájuk.
Valaki feltépte a nagyterem ajtaját – egy vértől csatakos katona, félrecsúszott sisakkal, vadul zihálva. Rémülettől torz arccal próbálta kinyögni a figyelmeztetést, de már nem tudta befejezni. Egy szürke, élettelen kéz rántotta vissza az ajtón túlra, hogy egy pillanattal később a test nélküli fej iszonyatos figyelmeztetésként gördüljön vissza a szoba közepére.

A démon a falakon túl, az erdő szélén, hangtalanul figyelte a kastély ablakain kiszűrődő felfordulást, a haldoklók utolsó sikolyait, a hullámokban érkező káoszt. Ajkaira halványan görbültek felfelé, ám nem az örömnek, vagy az elégedettségnek szólt. A mosolya sokkal ősibb mélyebb, évezredeken átívelő volt, valami, amit ember sosem érthet meg igazán.

Ezer katonát ígértek neki, ő pedig ugyanennyit ígért Eleison lányának és annak színes kompániájának. Ígéretének eleget tett. Nem úgy, ahogy hitték, s nem úgy ahogy várták. Kifacsartan, kitekerten, önmagát szolgálva…

… Úgy, ahogy csak egy démon teljesítheti alkujának rá eső részét.