Birodalmi Hírmondó |
Új funkció: Reagok automatikus, valós idejű frissülése
Hatalmas hírrel és fejlesztéssel érkeztünk ma: igazi real time oldal lettünk, mert ezentúl a reagok automatikusan frissülnek a főoldalon ha valaki újat küld be így nincs többé manuális frissítgetés és reagvárás - amint új iromány érkezik (vagy módosítás egy reagban, esetleg törlés), azonnal látjátok a változást valós időben a főoldalon, mind asztali, mind mobilos felületről, mindenféle billentyűnyomkodás nélkül! Reméljük, tetszeni fog az új kényelmi fejlesztés, ha hibát észleltek, kérlek szóljatok! =^.^=
Székváros időjárása |
Frissen regisztráltak |
Svartr Ulfson
Tapeesa
Darick D'Arcy
Finn Halloway
Ravian Rylvenar

Egyéb helyszínek
![]()
Kyara Klaymore
2025-02-09 02:46
Titulus: Kyra //Már csak fórum//
Hozzászólások száma: 77 Regisztráció ideje: 2024-01-27
Sir Cercul Geallova Tretoion elleni merénylet előkészítése (18+)
Valahol Lord Keummal Kastélyában. Titusz tudással felvértezve indult útnak és tért vissza a 22 őr és úttal, amit az elmondása szerint Kyara azonnal vázolt egy néhol lyukas lapokkal tarkitott noteszbe. Egy kis szoba kettes számmal, majd egy folyosó amelynek a végére jelképes csiga lépcső ami elé négyes, aztán a csigasor felénél két irányba egy-egy folyosó, de a balra vezető folyosót rajzolja tovább és azon két ponton egy kettes és egy négyes szám kerül. Még egy csigalépcső és végül egy term, amibe feljelöli az öt ajtót és a szemben lévő ajtó fölé “S I R N Y” szó kerül. - Rendben. Ügyes munka. - Biccent Titusznak, majd végig tekint a csapaton. - Ha készen álltok akkor menjünk… Essünk neki a vadászatnak. - Ismét végig tekint a a három maga választott arcon, közben egy mély levegőt vesz és a kezén érzi a démon jelenlétét, mit sem tudva milyen kifacsart helyzetbe keveredhetnek. Az utolsó mondatát pedig Rorra tekintve halkabban mondja, hiszen tudja egy vadászat nem úgy alakult, ahogy kellett volna, de ezúttal más a helyzet. Előre indul és a terembe belépve a kis helyiségbe a neki háttal lévő őr mögé lép míg a másik még nem érti hogy is kerül egy nő elő a amonnan lentről, mire szólhatna, addigra társának térdhajlatába tapos és a térdre kényszerült nyakát ki is tekeri azon lendületben és előre dől a földre élettelenül. A másik támadását Ror hárítja egy falhoz szegező szél lökéssel, kinek mellkasába hajítja tőrét. Amint élettelenül omlik le kihúzza azt és tetembe törli. Ki tekint a folyosóra, hogy körbe nézzen kiterjesztett tekintettel. - Innon te gyere utoljára, mert te leszel a figyelemelterelő. - Húzódik egy halvány játékos mosoly az ajkaira. Azt követően Titusz és Ror Kyra után igyekszenek az oszlopok takarásában előre és előre haladni mikor a törp megjelenik morgolódva a zörgő csörgő páncéjában az őrők figyelme felé terelődik. Már éppen szólnának, amikor megjelenik Innon mögött a holtak közül is jópár, kik érdekes mód nem foglalkoznak vele, de a helyzeten meglepődve az őrők kardot ragadnak és a holtak ellen lendülnek. Ekkor Innonnak is fény derül a dologra, hogy ő védett, de hogy miért talán a vállvért vagy csak a jól kiadott utasítás mit kaptak az élőholtak, már sosem derül ki. Amíg a négy őr és a holtak serege egymással küzd addig Kyra adja a félreérthetetlen utasítást. - Futáss az emeletre. - Kiterjesztett tekintete Innonon is rajta tartja figyelmét és maga is érzékelte, hogy Innont nem támadják, így rá bízza, hogy jön-e vagy hát védelemként tisztogat. A négy őr a törp és a zombi sereg küzdelmében nagy valószínűséggel alulmarad és ahogy követi a másik kettőt fejébe jut, hogy Titusz is felvette már Innon alakját. Ám mérgezett pengéjével az lépcsőn a hangokra érdeklődő őröket veszi célba. A folyosón már Kyra az ostorát készítette elő, hogy a következő őrőket már ostor csapás várja, ami nem a rúnás, hanem a friss igen csak keményen csattan az egyik őr lábán megrántva földre rántja, míg Ror varázslatot alkalmaz, de Titusz végzi be mérgezett pengéjével. Itt már készült ellenállásba futnak és vélhetően a végső teremben a tíz őr is már felfigyelt így Titusz alakot vált ismételten és ezúttal egy szolgálónak változik át, és esetlenül, bukdácsol, és halálra váltan mondja el. - …Jönnek…a… holtak… - Zihálva teszi mindezt és még hazudni sem kell. Az őrök egy része lejön a lépcsőn ott várja Ror ideiglenesen addig megkapott mérgezett pengével és a saját kardjával is másik mancsával, míg Kyra készen áll tőrével. Így hamarabb és csendesebben tudtak végezni az őrőkkel. Aztán lassan ők is követik Tituszt, ahol még a maradék katonákkal szemben állva indulnak tovább. Ott a lovag ki felismeri, felé egy szép ívű véres mosolyt enged és várja, hogy lendüljön felé, ami kisebb verekedésbe és birkózásba csap át, de végül a nyaka köré tekeri rúnás ostorát. ~Bladew~ - Sziszegi Kyra, mire az ostoron elindul a kék fény és mire eléri a lovag nyakát már csak a markolatot fogja. - Kár érted Jó Lovagom. - Búcsúzik el tőle, majd ránt egy nagyot a és feje elválik a testétől. Miután feláll az ostort is feltekeri és körbe tekint. Ror és Titusz is sikeresen megküzdöttek az ellenfeleivel. - Keresd meg Innont és ha tűnjetek el azon az úton, ahol jöttünk. - Adja ki a végső utasítást Titusznak. - Mehetünk? - Ror kellően borzolt és vérmes kinézete egyértelmű jel, hogy a nagy szárnyú ajtót feltárják és belépjenek rajta és üdvözöljék a régi ismerőst. - Sir Cercul Geallova Tretoion jelentem megérkezett az isteni igazságszolgáltatás. - Hangja vészjóslóan szól, de szemeiből és véres ajkán végigfutó édes bosszú ígéretével áll meg vele szemben. Közben pedig a megmaradt holtak serege is lassan elvonul, mint kik bevégezték a feladatukat. |
![]()
Gerdor Wintermark
2025-02-02 11:06
Titulus: Fagyjáró/sápadt óriás
Hozzászólások száma: 25 Regisztráció ideje: 2022-06-05
A fejlődés jeges útja
Óriások földje Ahogy kezd egyre kellemesebben fogyaszthatóvá válni a kondérban melegedő halas kotyvalék, idejét látja most már enni is valamit. Egyik fatálkáját előkotorja, egyharmad részig meri lével, végül még egy halat belepottyant. A levet iszogatva falatozik kisebbeket a halból, de a belseje még mindig hideg és nyers. Nem igazán érti, miért pont a k betűs hely tűnik érdekesnek vendége számára, de nem az a titkolózó fajta, minden további nélkül beszámol róla. - A kúria. Székváros nevű helyhez van közel. Elég fura hely, fura szerzetekkel, de talán ezért is illettem oda én is. - Egy kis szünetet tart, hirtelen nem is tudja, mennyi időt töltött ott. - Fél évet, egy évet, valahogy így. - Kicsit maga elé mered elgondolkozva az ott történteken. Beugrik neki pár onnan ismerős arc. Végül egy nagy hümmögéssel lezárva kis elkalandozását fejben is visszatér kis otthonába. - Ha kelsz, én is. Minden kisebb-nagyobb mozgolódásra felkel a mi fajtánk, legfeljebb úgy teszünk, mintha nem így lenne. Egy-két havonta szoktunk csak emberlakta településeket látogatni, én csak egyszer voltam ott, mikor jobban bejártam a környéket. Nincs ott dolgom, de szívesen elkísérlek. |
![]()
[Sir Cercul Geallova Tretoion elleni merénylet előkészítése (+18)- 2.RÉSZ]
Helyszín: Lord Keummal kastélya – Jelenleg Sir Cercul Geallova Tretoion és személyi seregének szállása A merényletet megelőző este. Lord Aric Keummal maga sem emlékezett rá, hogyan jutott vissza kastélyának falai közé. Az erdő homálya elnyelte az emlékeit – a jeges rettegést, a borzalmat, amely kérlelhetetlenül tört rá, befészkelve magát testébe és elméjébe. A következő napok a téboly és a kimerültség ködében teltek. Lázálmok marcangolták, izzadtan hánykolódott a lepedők között, míg a sötétségből a fák árnyai nyúltak felé. A holdfény démoni arccá torzult, a távolból suttogások kísértették. Álmaiban újra és újra megjelent az a lény – a gyermeklány, a borzalom, amely egyszerre vonzotta és taszította. Érezte hideg érintését, a pillanatot, amikor magával ragadta a lény sötétsége. Az éjjelek és nappalok elveszítették jelentőségüket; múltjának minden egyes áldozata eljött érte. A gyermekek – az árvák, akik egykor kegyetlensége miatt haltak meg, akiket szeszélye pecsételte meg sorsát– most ott álltak előtte. Arcuk sápadtan derengett a sötétben, tekintetükben izzó gyűlölet lobogott. Hiába próbálta elűzni őket, hiába menekült – egyre közelebb húzódtak, mígnem végül semmi más nem maradt számára, csak a bűntudat és a rettegés. Lord Aric Keummal megtört. A démon átvette az uralmat. A tizenötödik nap alkonya hozta el a változást. A lord tisztán és üdén lépett ki kastélya kapuján. Fürdőt vett, haját kifésülte, ruhája kifogástalanul simult arányos alakjára. A hold sápadt fénye kísérte, miközben három szekérnyi lenge öltözetű asszonnyal, tucatnyi akó borral és zenészekkel vonult be a kaszárnyaudvarra. A katonák – Sir Cercul Geallova Tretoion személyes seregének hűséges emberei – először meglepetten, majd annál nagyobb lelkesedéssel fogadták. – A hűség megérdemli a jutalmat! – harsogta Keummal. – Jó munkát végeztetek, bátor férfiak. Ma este minden a tiétek! Egyetek, igyatok, szeressetek szabadon! Vidáman szólt, arcán tökéletes mosoly játszott, s a katonák örömrivalgással feleltek neki. Elkezdődött a lakoma. A bor bőséggel ömlött a kupákba, a húrok megpendültek, a mulatság lassan őrült forgataggá vált. Az első, majd a második, harmadik pohár is lecsúszott. A bor édes volt, bódító – nem csupán az alkoholtól. A méreg alattomosan dolgozott, hangtalanul kúszott végig az erekben. Egyesek előbb, mások később bólintottak el, szemhéjuk elnehezedett, ajkukon még halvány mosoly derengett. Az éjszaka lassan haladt, de a sötétség mintha szárnyakat kapott volna. Egy katona még megpróbált táncolni, de térdei felmondták a szolgálatot, s hangtalanul rogyott össze. Egy másik, aki épp egy nő karjai közt keresett volna menedéket, egy remegő sóhajjal vált eggyé a végtelen álommal. A sereg, amely oly sok csatát túlélt, amely annyi vért ontott – most maga hullott el, egyetlen ártalmatlannak tűnő éjszakán. Pirkadatra csend és halál uralta a kaszárnyaudvart. A katonák oroszlánrésze mozdulatlanul feküdtek ott, ahol az éjszaka utolérte őket. Az asszonyok már eltűntek, a zenészek rég elnémultak. A hajnal józanságot, s szabadságot hozott a kényszeredett lázálmából ébredő Lord Keummal számára. A napfény első, sápadt sugarai az udvaron találták. Ruháján egyetlen folt sem esett, tekintete elborzadva siklott végig a halottakon. A démon elérte, amit akart, egy valami pedig bizonyos volt: Lord Aric Keummal már soha nem lesz ugyanaz az ember. A merénylet hajnala Pirkadatkor az erdő peremén magas, árnyékszerű alak bontakozott ki a fák sötétjéből. Egy hatalmas gímszarvas hátán érkezett, a lény léptei nyomán a föld mintha egyetlen halk sóhajjal adta volna át magát valami ősibb hatalomnak. Az alak magasztos volt, lenyűgöző és rettenetes egyszerre – olyasvalaki, akit halandó szem talán soha nem látott, s ha mégis, sosem felejtett. Ruhája mélyfekete, akár az éjszaka, rajta kígyózó ezüstös rúnák, szüntelen, lassú mozgásban, mintha a selyemszövet maga is élne, lüktetne vele. A szarvas az erdő szélén állt meg. Lovasa egy hosszú, dermedt pillanatig mozdulatlan maradt, mintha várná, hogy az ébredő világ meghajoljon előtte, hogy aztán kecses mozdulattal csusszanjon a földre, fekete csizmájával hangtalanul érintve a fagyos avart. Fejét enyhén oldalra biccentette, kígyószerű tekintetével a kastély felé fordult. Ajkai résnyire nyíltak, ám az első hang még nem hagyta el őket. Lassan, szinte érzékien emelte fel hosszú, elfeketedett ujjait. Körmei sötéten, ébenfeketén csillogtak a hajnali fényben, ujjpercein és kézfején vöröslő rúnák lobbantak, ahogy a mágia életre kelt benne. Ekkor hangzott el a parancs. Ismeretlen, ősöreg nyelven, lágy dallamú, mégis torz, rémítő szólamként hagyta el ajkait a szó: – Ébredjetek. A világ egy pillanatra visszatartotta lélegzetét. A téli szél hirtelen élénkült fel, fagyos pengékkel metszette végig a tájat, belekapva a férfi hosszú, ezüstszínű hajába, felszaggatva ruhája szegélyeit. A rúnavésetek felizzottak bőrén – arcán, nyakán, kézfején, mellkasán, s ott, ahol a ruha szabása látni engedte, egy pillanatra felfedve a rettenetes hatalom teljes valóját. Keze még mindig a levegőben lebegett, tenyerét maga felé fordítva, mintha azt várná, hogy valaki megragadja azt. Valójában pontosan ez történt. A kastélyt körbeölelő falakon belül a halott katonák hideg testei remegni kezdtek. A bőrük kékes, a húsuk keményre dermedt a halál és a fagy szorításában, mégis… megmozdultak. Egyikük ujjai rándultak először, majd lassan kinyújtóztak. Egy másik hátán fekvő test hirtelen görcsösen ívbe feszült, majd lassan, nehézkesen nyomta fel magát állásba. Légzésük nem volt, mozgásuk elcsigázott, ám minden pillanattal határozottabbá vált. Szemük, amelyben nemrég még az élet parazsa izzot, s hunyt ki, most tejszerű fehér köddel telt meg – látásuk többé már nem evilági volt. A férfi a kastély irányába fordult, ajkai ismét szavakat formáltak. Hangja olyan volt, mintha egyszerre suttogna és ordítana, időtlen erővel visszhangozva: – Vegyétek vérét minden kétlábúnak, aki szekérkeréknél magasabb, és még dobog a szíve. Odabent a holtak engedelmesen felemelték fegyvereiket. Egyikük lassan végighúzta ujját az éles pengén, amelyet előző este még vidám lakomák fényében emelt magasba. Most a mozdulat nem volt több mint egy árnyék emléke, gépies, céltudatos. A pokol nem váratott magára sokáig, a kaszárnyát követően hamarosan megérkezett az impozáns épület falai közé is. A katonák, akik az éjjel borral és asszonyokkal vigadtak, most groteszk, élet és halál határán lebegő bábokként mozogtak. Dermedt tagjaik lassan engedelmeskedtek az új parancsnak, izmaik megfeszültek, inas kezeik ráfonódtak a kardmarkolatokra. A kovácsolt acélok fémes csörrenéssel csusszantak elő a hüvelyekből. Az feltámadtak előre léptek egyet. Mozgása még szaggatott, esetlen volt, mintha a test és a lélek nem találna egymásra. Aztán lendületet vettek. Az első áldozatok azok voltak, akik még álmukban feküdtek. Nem volt sikoly, csak a penge halk, hússal találkozó sercenése, egyetlen elakadó lélegzet, majd a csendes, vértócsás elmúlás. A következők azok lettek, akik hallották a neszt és meglepetten, kábán emelkedtek fel derékig ágyukból – ám esélyük sem volt fegyvert ragadni. Egyikük kiáltásra nyitotta volna száját, de a csontfehér ujjak villámgyorsan kapták el torkát, s a ködös, élettelen szemek találkoztak a saját riadt pillantásával, mielőtt a markoló ujjak elroppantották a gégéjét. A vérszag gyorsan átitatta a levegőt. A hajnali őrség döbbenten látta, ahogy saját bajtársaik emelkednek fel a halálból, mozdulataik egyszerre szertartásosak és természetellenesek, mintha idegen kezek vezetnék őket, mintha a testük már nem tartozna önmagukhoz. A felismerés egyetlen pillanat alatt mart beléjük, de későn – a kísérteties hadsereg rájuk vetette magát, s a hideg acél ugyanúgy metszett eleven húst, ahogyan néhány órával korábban a bor mámorában felemelt kupák találkoztak. A folyosókat hamar begyűrűzött a fejetlenség. A kastély szívében, a felsőbb termekben egyelőre a szolgák, az udvaroncok, és a nemesek még semmit sem sejtettek. Az első sikolyokat álomnak hitték, a távoli csörömpölést valami kellemetlen hajnali veszekedésnek. A zaj azonban közeledett, egyre gyorsabban, vészjóslóbban. Ekkor döbbentek rá, valami szörnyűség érkezett hozzájuk. Valaki feltépte a nagyterem ajtaját – egy vértől csatakos katona, félrecsúszott sisakkal, vadul zihálva. Rémülettől torz arccal próbálta kinyögni a figyelmeztetést, de már nem tudta befejezni. Egy szürke, élettelen kéz rántotta vissza az ajtón túlra, hogy egy pillanattal később a test nélküli fej iszonyatos figyelmeztetésként gördüljön vissza a szoba közepére. A démon a falakon túl, az erdő szélén, hangtalanul figyelte a kastély ablakain kiszűrődő felfordulást, a haldoklók utolsó sikolyait, a hullámokban érkező káoszt. Ajkaira halványan görbültek felfelé, ám nem az örömnek, vagy az elégedettségnek szólt. A mosolya sokkal ősibb mélyebb, évezredeken átívelő volt, valami, amit ember sosem érthet meg igazán. Ezer katonát ígértek neki, ő pedig ugyanennyit ígért Eleison lányának és annak színes kompániájának. Ígéretének eleget tett. Nem úgy, ahogy hitték, s nem úgy ahogy várták. Kifacsartan, kitekerten, önmagát szolgálva… … Úgy, ahogy csak egy démon teljesítheti alkujának rá eső részét. |
![]()
[Sir Cercul Geallova Tretoion elleni merénylet előkészítése (+18)- 1.RÉSZ]
Helyszín: Lord Keummal kastélya – Jelenleg Sir Cercul Geallova Tretoion és személyi seregének szállása A Disznóhold A hajnal hűvös párája lebegett a kastély körül, a nedves föld felett. Odabent már ébredezett a nemesi társaság, vidám vadászatra készülve. A célpont vaddisznó volt, de ha az erdő nem adta könnyen magát, megelégedtek őzbakkal, rókával, mezei nyúllal vagy fácánnal is. Maga a zsákmány keveset nyomott a latba, nem úgy, mint a vadászat izgalma és az indulás előtt csapra vert két hordó sör. Lord Aric Kuemmal jókedvűen, fejében az ital meleg zsibongásával ült lóra. Számszeríja hátán pihent, s csatlakozott társaihoz, szolgálók és vadászok hosszú sora követte őket az erdő mélye felé. Gondolatai szétfolytak a nyereg ritmikus ringásában, a szerszámok csörrenése és a lombok susogása között. Ám még a vaddisznók árkaiban is ott lapult egy gondolat, az árny, amelyet magával cipelt – a lelencház emléke. Jó helyen, jó időben. - Ez lehetett volna házának jelmondata. Lord Kuemmal mindig ott volt, ahová végzete rendelte. Nem hitt az istenekben, de a sorsban igen, mely végérvényesen megpecsételte legutóbbi látogatásán. A lelencház szürke falai között pillantotta meg azt a kökényszemű hamvas tüneményt, aki egyetlen pillantással az elméjébe égett. A lány szellem volt – megjelent és eltűnt, árnyként suhant végig a folyosókon, hogy aztán lidércként kísértse őt álmában és ébren egyaránt. Talán épp rá gondolt, mikor lova hirtelen felágaskodott. A hátas vad vágtába tört, s a lordnak esélye sem maradt, hogy megzabolázza. A fák sötét árnyai közé sodródott, társai kiáltásai elhaltak mögötte. A ló nyaktörő iramban száguldott, míg végül megbokrosodva vetette le magáról lovasát. A föld megrázkódott alatta, s a következő pillanatban mindent elnyelt a sötétség. Mikor magához tért, az ég mélyén csillagok ragyogtak, a telihold fénye ezüstös csillogással festette meg az erdőt. Vadásztársai sehol, a világ kihűlt körülötte, s a némaság baljóslatúan telepedett rá. Tudta, ha nem mozdul, a fagy vagy egy éhes ragadozó vet majd véget életének. Lassan feltápászkodott, sajgó végtagjait kinyújtóztatta, s elindult, lépteit óvatosan mérve az ismeretlen rengetegben. Nem sokkal később halk dallam szűrődött a fák közül. Kántálás volt – furcsa, idegen, mélyen rezonáló szólamok. A lombok között tűz fénye derengett. Lord Kuemmal óvatosan közeledett, s amit meglátott, egyetlen szempillantás alatt söpört félre minden józanságot. Meztelen nők táncoltak a lobogó lángok körül. Testüket különös, sötét festések borították, mozdulataik vad és ősi ritmus szerint lüktettek. Énekük hipnotikus volt, egyszerre édes és hátborzongató. A látvány megfagyasztotta ereiben a vért, szíve hatalmasat dobbant, ahogy ismerősnek tűnő, alacsony alakot szúrt ki a vad körtáncban. A lányt. Ő volt az. A hamvas szépség a lelencházból, a maga fedetlen gyönyörűségében. Ébenfekete haja palástként hullott vállára, bőre a tűz fényében hibátlan márványként derengett, ragyogott. Nem sietett. Mozdulatai végzetszerűek voltak, ahogy kilépett a táncból, s felé indult. Kuemmal úgy érezte, lábai gyökeret vernek a földbe, amint tekintetük találkozott. Mintha eddigi létezése erre az egyetlen pillanatra lett volna elrendelve… mintha minden mozzanat csupán előjátéka lett volna ennek a találkozásnak. A lány mosolygott – ártatlanul, csábítóan, s valahol mégis baljóslatúan. Elérte a lordot, ujjait az övébe fonta, majd némán húzta magával a tűz fénykörén túl, a fák sötétjébe. Lord Aric Kuemmal engedett. Hitt a sorsban, a végzetében. A gondolatok elillantak, a test forró vérrel telítődött, már csak az ösztönök maradtak. Kuemmal hagyta, hogy a lány vezesse, birtokba vegye őt – testét, vágyait, egész valóját. Érintései nyersek, sürgetőek voltak akár a csók, melyet váltottak. Tudta, amit csinál rossz, elítélendő, ám nem tudott magának megálljt parancsolni. Az élmény vad volt, tiltott, gyalázatos és megmagyarázhatatlanul torz, ám minden porcikája vágyta. A lány hirtelen mozdulattal taszította a lordot a hófedte földre, s fölé mászott. Kuemmal kezeit hirtelen emberfeletti erő szegezte a földhöz. A lány arca eltorzult, kígyószerű szemei sötéten izzottak. A lordba forró pengeként hasított a felismerés: Ez a lény nem ember. Lényét elöntötte az iszonyat, ordítani próbált, de a sötétség fürgébb volt. A szurokfekete anyag megállíthatatlanul ömlött rá a groteszk mód elnyíló, pengeéles fogakat rejtő pofából, beterítve a lord arcát, elnyelve minden fényt. A hideg massza nem csupán a testét kebelezte be, egészen mélyre hatolt belé – kérlelhetetlenül kapaszkodott bagolykarmokkal eleven létébe, lelkébe. Egyetlen pillanatra még érzékelte a föld dermesztő érintését, a csontig hatoló rémületet, aztán… minden elsötétült. Amikor magához tért, a hold még mindig fent ragyogott. A tűz eltűnt, a nőknek nyoma sem volt. Egyedül feküdt a hóban, ruhája nedves és jéghideg, testét valami megmagyarázhatatlan kimerültség járta át. Nem tudta, valóság volt-e vagy csupán lidérces álom, de a gondolat élesen fúródott elméjébe: Menekülnie kell. Ahogy feltápászkodott és neki iramodott, biztos volt benne: valahol a fák között, az árnyak rejtekén, valami figyeli őt. |
![]()
Elara Windrider
2025-01-28 20:01
Titulus: a Muzsikus Lány
Hozzászólások száma: 28 Regisztráció ideje: 2024-07-03
Út az emlékezéshez - #7
/ A dolvuri erdőség felé - Székváros körüli erdő -kunyhó/ Elara elmélyülten hallgatta Jeremiah szavait, mintha minden egyes mondat egy újabb réteget bontana le közte és a férfi között. A mosoly, amely az imént még játékosan ült az arcán, most lassan elhalványult, átadva helyét egy csendesebb, gondolatokkal teli kifejezésnek. Jeremiah tekintetének súlyát magán érezve, Elara hagyta, hogy szavai a lelkébe hatoljanak. A férfi szavai a múltról és a jövő kihívásairól egyszerre voltak idegenek és mégis valahogy ismerősek számára, mintha a saját belső vívódásait hallotta volna visszhangozni. Amikor Jeremiah a segítségről beszélt, és arról, hogy a múlt nem változtat azon, aki most vagy, Elara szíve összeszorult. – Jeremiah... – szólalt meg halkan, de a hangja tiszta volt. – Olyan dolgokat mondasz, amik néha még a saját fejemben sem állnak össze ennyire világosan. Azt hiszem, néha attól félek, hogy a múltam nemcsak megrajzolna engem, hanem meg is változtatna olyanná, amilyen lenni nem akarok. – Rövid szünetet tartott, miközben tekintete a mécsesek pislákoló fényét fürkészte. – De talán igazad van. Talán az, amit most vagyok, már szilárdabb, mint amit a múlt bármikor elvehetne. A férfi felvetésére, hogy megőrizné-e a titkot, ha szükséges lenne, Elara gondolkodóba esett. A kérdés súlya szinte kitapintható volt a levegőben, és egy pillanatig nem válaszolt. Csak állt ott, a férfi szemeibe nézve, mintha a választ a másik tekintetéből próbálná kiszedni. – Ha a múltam valóban olyasmit rejt, amit jobb lenne nem tudnom, azt hiszem, örülnék, ha te már előre megküzdenél vele helyettem – mondta végül, hangjában ott remegett az őszinteség és a bizonytalanság elegye. – De nem hiszem, hogy valaha is arra kérnélek, hogy egyedül viseld azt, amit én nem merek. Inkább osztoznék veled, akármilyen nehéz is legyen. – Ajkán halvány mosoly jelent meg, de a szemei komolyak maradtak. Ahogy Jeremiah a saját múltjáról kezdett beszélni, Elara egy pillanatra a férfi kezéhez nyúlt, gyengéden megszorítva azt. Nem szólt közbe, nem próbált semmit mondani, csak hagyta, hogy a jelenlétével jelezze, mellette van. Amikor Jeremiah elhallgatott, és a kérdésével a szemébe nézett, Elara lassan bólintott. – Nem tudom, mi vár ránk, Jeremiah – szólalt meg halkan. – De azt tudom, hogy ha a múltunk nehéz is, ha fájdalmas is, mégiscsak részünk. És ha valami rosszat találsz benne... akkor azt is a magamévá kell tennem. – Hangja eltökélt volt, bár a bizonytalanság apró árnyéka még ott bujkált a mélyén. – És ha a te utad is fájdalmat rejt... nos, én is itt leszek, hogy segítséget nyújtsak. Mert a folyók, bármilyen zavarosak is legyenek, néha egymásba torkollnak, nem igaz? Mosolya most már őszintébb volt, de a komolyság ott lapult a vonásai mögött. A mécsesek halvány fényében a pillanat különös, meghitt színezetet kapott, mintha a világ minden nehézsége kívül rekedt volna ezen a kunyhón. |
![]()
Jeremiah Baine
2025-01-26 19:29
Titulus: Magányos vadász
Hozzászólások száma: 42 Regisztráció ideje: 2023-07-13
Út az emlékezéshez - #7
/ A dolvuri erdőség felé - Székváros körüli erdő -kunyhó/ Bár fogalma sincs mire célzott Elara azzal hogy több van benne mint ami sejthető, de ez már önmagában erős kíváncsisággal töltötte el. De pont azért nem kérdezi meg mert azt ő maga szeretné kideríteni. Sokkalta izgalmasabbnak ígérkezik a holnapi nap is mint amire számított, nem csak az elindulás kényszerű de praktikus teendői töltik ki majd a napjukat. Csak vidáman bólint, és a megforgatott lányt a derekánál fogva kapja el. Közelebb is hajol hogy szemeit megcsodálhassa. - Legyen így! - válaszol egy csibészes mosollyal. Nem aggódik egy cseppet sem azon hogy az utazásuk unalommal, komorsággal vagy kényelmetlen csöndben telne majd, de már most előre sajnálja hogy ennek is vége szakad egyszer. Tudja miért indulnak, mi a cél, de egyáltalán nem a rájuk váró nehézségek járnak a fejében hanem valami belül szinte csiklandós izgalom járja át, a kaland érzete és az ami miatt kezdettől fogva igyekezett a lány közelségében lenni. Az hogy a karjában tarthatja nap mint nap Elarát felér bármivel amiért érdemes veszélyt, kockázatot vállalni. Ezt még önmagának sem könnyen ismeri be, pedig kétségtelenül így van. És pont ezért ingatja a fejét mosolyogva mikor a zene hatását boncolgatja Elara. Tudja ő is, talán érzi is, de ha nem is mondja ki hogy tudja az sem baj. Majd felizzik közöttük a levegő amelyet a kérdés súlya és a válasz amelyet Elara felel - tud csak kissé lefolytani. - Igen teljesen igazad van szépséges Elara. Magam is sokat gondolkodtam ezen, főleg mióta megismertelek. Hogy milyen lehet múlt nélkül élni, hiszen a megannyi emlék rajzolja meg a kontúrját annak ami te magad vagy. - És ezért akarok segíteni mert nagyon rossz lehet ilyen kontúr nélkül élni. Néz rá komolyan Elarára átfogva sudár derekát de szemében a meglepettség elismerően csillog a lány minden mondatára. - Az ami most vagy azon már nem fog változtatni az ha megismered a múltadat. Mint ahogyan amikor elveszítetted az sem alapjában véve tett mássá. De nagyon sokat kaphatsz tőle vagy általa. De... ettől még lehet hogy meg kell küzdeni azzal ami rád vár. Nem tudom... csak gondolom... -vonja meg a vállát. - Hoztam neked valamit amit oda szeretnék adni majd. - néz a zsákja felé. - talán időszerűbb mint bármikor máskor. Majd nagyot sóhajt. -Nehéz erre válaszolni. Mert ez a helyzet olyan amit nagyon nehéz... átélni ... így nekem itt és most. De valahol osztozunk az érzésben mert én sem láttam a szülőfalumat azóta sem hogy... -elhallgat. - A visszatérés nekem sem lesz könnyű. Pont a múlt fájdalmas emlékeit fogja felszakítani amivel talán azóta sem akartam szembesülni. - néz nagyon mélyen a szemébe. -De... ha én tudom meg elsőként hogy a múltad számodra nagyon rossz... akkor akarnád-e hogy megőrizzem a titkot? Mert ez a lehetőség még mindig fenn állhat. - néz jelentőségteljesen Elara barna íriszeibe. Vajon neki is eszébe jutott-e már ez vagy rácsodálkozik majd Jeremy felvetésére. |
Online karakterek |
5 bejelentkezett karakter:
Aurora D'Lange
Leena Olorieth
Adlana Eyvind
Nimrim
Seda Fayeth
Fórum utolsó hozzászólásai |
2025-02-09 02:46
Egyéb helyszínek:
2025-02-02 11:06
Egyéb helyszínek:
2025-02-01 00:00
Egyéb helyszínek:
2025-02-01 00:00
Legendás szólások |
Kedves idegen! |

Bővebben: saját fantasy világ
Oldal indulás: 2015.11.23
Felbontás: bármekkora
Karakterek száma: 114

Licenc
Minden jog fenntartva © 2016, Ács Raymund | © 2017 - 2025 Novák Enikő
A weboldal teljes tartalmára a Creative Commons BY-NC-ND 4.0 Nemzetközi Licens érvényes!