Az erdő

Kincsek és átkok útján

Egészen addig nem is mond semmit, míg Jeremy le nem ül mellé. A huppanásba még a lóca is belerendül, hát még Miri! Az térdéhez érő láb önkéntelen, de annál vidámabb, bakfisokra jellemző mosolyt csal az arcára, melyet csak komoly csücsörítés és grimaszok árán sikerül elodázni. Persze mindezt a legnagyobb diszkrécióban, fejét elfordítva teszi, mintha a siklót nézegetné!

Mire válaszolni kéne fordul csak vissza, de a vadász legnagyobb bánatára gaeli Myrle soha sem az összeszedettségéről volt híres. A lány minden szaván csüng a férfinek, noha a felét nem is érti, a másikra meg nem is figyel. Lefoglalja az a csuda szép szakáll, na meg az a sámsoni haj! Ha megszerezne belőle egy szálat, még szerelmi kötést is kieszközölhetne! Az ám volna még csak igazán jó móka! Nem lenne már gondja a közelgő télre meg a gyújtósra, egy ilyen titán az egész erdőt elhozná a hátán!

Elégedetten szusszant a gondolatra, aprót biccent is, a könyvre pillant, de olvasni már nem látja a rúnákar. A gondolatai egész elterelődtek!

– Hát...– kezd bele –ez hosszú, meg bonyolult! De majd lesz rá egy egész teled, hogy megértsd, majd megtanítom neked! Tavaszra már te magad mutathatod be a felajánlást, aztán...na mindegy! Szóval... Ez itt –kopogtat a könyv lapjaira– Ez itt gaeli. Mármint azt hiszem ti így hívnátok. A hely ahonnan származom a nagy vizen túl van. Ott van egy erdő. Egy hatalmas, nagyon nagy erdő, ami ezerszer nagyobb mint ez itt! Régebben voltak manók, meg koboldok, meg nimfák, meg...egyszer láttunk egy unikornist is, és....! – ragadtatja ismét el magát, aztán elhallgat. Legyint is egyet, a könyv lapjaira paskolgat.– szóval a Gael. Több istenünk is van, de egy a nagy, a fő, ő Nuldir, a mi szarvas istenünk. Ő a kezdet és a vég, ő ott van mikor megfogansz és hozzá térsz vissza, miután meghalsz.

Jeremy úgy tűnik révetegen hallgatja a lelkes beszámolót, így Mirinek még több ideje van megtekinteni. Csontos, apró keze tétován indul meg a férfi haja irányába, hogy hajszálat szerezzen a szerelmi kötéshez, ám potenciális áldozata idő előtt fordul felé, így kísérlete kínos kudarcba fullad. Az utolsó pillanatban elkapja a kezét, ártatlan arckifejezéssel kezd saját hajával babrálni.

- Hááát, mert magas is voltál, meg erdő szagú is, meg... Meg hát csinos is, na! És mentségemre szóljon állítólag seblázam volt, de az nem tudom mit jelent! –csavargatja az egyik, ujjai közé akadó hosszú tincset. Szórakozottan pillant le az egymás mellett pihenő két combra, vidámsággal tölti el a magasságkülönbségükből fakadó méretkülönbségek. A térde nagyjából a férfi combközepe alatt végződik, mezítlábas sarkát a vadászé mellé illeszti, azon már fel is kacag. – Óriás vagy!

Mégegyszer megkísérli utóljára megfosztani a hajszálától, míg amaz a szemközti falat fixírozza, ám mikor felé fordul ismét, tervéről végképp lemond. Frusztrált nyögéssel csap a saját térdére, csak ezután áll fel, hogy a tűzhelyhez lépve vegye le a teának forralt vizet. Megannyi üvegjei közül leemel egyet, a két kopottas csészébe azokból halmoz általa kevert teafüvet, majd leforrázza őket és ázni hagyja.

– Butaságokat beszélsz Jemermi, az én vallásom se nem rossz, se nem sötét! Átok meg végképp nem, ezt csak a ti fura újföldi gondolkodásaitok és felkent szoknyás papjaitok mondják! Nuldir meg nem ilyen. Nuldir csodaszép, mint...mint... – mondaná, hogy "mint te", dehát azt már csak mégsem teheti! – Mint az erdő tavasszal! De ha mész, hát veled megyek, hogy megmutassam neked, bizony nincs igazad!

 

Kincsek és átkok útján

A bocsánatkérés meghitt pillanataiban csak úgy sugárzik róla a kiegyensúlyozott életvidám komolytalanság. Ennek tudható be az is, hogy a legyintéssel közölt elfogadása vallomásának se tűnik sorsfordító jelentőségűnek számára. Könnyed megértő, picit leereszkedő mosoly jelzi: a még majdnem gyereklány viselkedésének megértését, de szimpátiáját is iránta.

Mintha írva lenne arcára a gondolat: ez az érzés, a hevület, a hirtelenség idővel helyére kerül majd és biztosan elragadó és érett személyiséggé válik majd a lány. Kétségtelen bájt kölcsönöz neki életkorából fakadó szertelensége, túlzásai és egész lénye rokonszenvet vált ki a vadászból. Még a fenyegetése is megmosolyogtató.

Amikor átadja a könyvet a leánynak attól a pillanattól azért vár valamit, bár maga sem tudja mit. Ez a bizalom teljes reménykedés csal arcára nyugalmat. Mert nagyon úgy tűnik hiába örökölt ez a lak, mégiscsak lehet valami kapocs korábbi lakója és Myrle között. Magyarázat és megvilágosodás helyett azonban kap valami egészen mást. Így a derűre érkezik a ború, reményre a reményvesztettség. Pedig az előzőekre vagyis a magyarázatokra most már igen nagy szüksége volna.

Szinte koppan az álla a csodálkozástól, ami az elhangzottak után inkább döbbenetként tör elméjére. Éppen elgondolta a pipáját megtömve elmélkedni, hátha feloldhatja a kérdések okozta kellemetlen pillanatot, de szerencsére nem követte tett gondolatát mert a pipa is a földön landolna most a kezéből kiesve. Pedig eleinte ahogy a lány felismeri a rúnákat mintha könnyebbedne minden, de ez az illúzió nem tart soká. Közelebb hajol hozzá és könyvhöz is hátha valamit sikerül megértenie. A szavakon és ismeretlen ábrákon túl. Kérdései azután sorra bukkannak ki belőle, mint a másnapos vízihullák a kis tó felszínén.

- Hogy érted azt, hogy érted, és miféle vallás ez? Meg miféle nyelv ami a tiéd?

Próbál kísérletet tenni a tények és a valóság kibogozására. S mikor már ő kerül terítékre, és valója egészen új és más megvilágítás alá muszáj zsigerből ellentmondania.

- És miből gondoltad hogy én vagyok ez a Nuldir ? - néz értetlenül a lányra és a setét könyvre.

Alapvetőleg méltánytalannak érzi, hogy őt erről nem tájékoztatták. Pedig ha istenség az ember ( minő paradoxon ) akkor arról illene időben értesülnie. Nem itt, az isten háta mögötti kis vityillóban, egy ilyen toprongyos napon. És eddig miért nem tudta ezt? Elhessenti a zavaró gondolatokat és mégis megkeresi pipáját. Nem tömi meg de szájába veszi.

Már éppen békélne megfelé vele hogy Nudlival vagy.. Nuldirral egybemossa a leány, mint egy szétmázolt absztrakt festményt mikor a rémkép a könyv oldalán szeme elé kerül.
Kényszerűen leül vagy inkább lerogyik Myrle mellé a székre s még le is sápad.

- Nagyon nagy a baj ha én ehhez hasonlítok… ugye tudod? néz csüggedten a lányra. Tudta ő eddig is, hogy nem egy díszesen hímzett matyó baba, de azért arcul csapja a hasonlat.
- S még arról sincs értesülésem, hogy felszarvaztak volna… - suttogja magában.

De szerencsére Myrle tovább részletezi a kép ellentmondásait. A fogaskerekek csikorogva őrlik meg a fejében a megoldáshoz szükséges elegyet.

- Márpedig… ebben a könyvben átkok vannak. Felismertem. És … igenis ezek sötét dolgok. Az hogy a te Nuldirod miért néz ki így mint egy veszett vad amit megszállt valami borzalom, és miről szól ez az egész.. nem tudom. De ki fogom deríteni… emeli ujját a magasba nyomatékosítva kijelentését.

Konok pillantással néz előbb a falra ott meglátva egy kis pókhálót és pókot. Mondjuk ennek pont nincs most jelentősége. Majd Mirire téved tekintete.

- Nagyon megszomjaztam… Kérhetek valamit inni? Valamit, ami nem mérgező, nem válok tőle gyíkká, sem gőtévé, sem ilyen agancsos sza…..tírrá egyengeti ki a mondatot és fordul a lányhoz tétován.

 

Kincsek és átkok útján

A töredelmes bocsánatkérést szigorú anyai arccal és szívvel hallgatja. Feszes hátát egészen kiegyenesíti, vékony karjait szorosan egymásba fonja mellkasa előtt, ilyen mód áll a féltérdre ereszkedő férfi mellett. Amaz így, térden sem sokkal alacsonyabb, mint a sikló anyja, aki először bólogat, majd morog, majd ismét bólogat, de többségében elfogadja a bocsánatkérést, pláne mikor gondolatai már elkalandoznak!

Jó, hogy hercegről volt szó, mint élete szerelméről, mert a királyi daliáknál tele a kamra, tele a pince és a padlás is ékes csecse-becsékkel, melyet Nuldir fia-lánya boldogsággal tud magára aggatni, de Jeremy mégiscsak ott térdel az erdő és vad szagú, nyers valójába. Nagyra is nőtt, az arca is szép, a szőre meg dús mint egy medvének, és akkor a hajáról még nem is volt szó! Pedig aztán arról is lehetne szót ejteni, ha már az erdőkerülő méltatásáról van szó, de kinek van ideje a hajával foglalkozni, mikor Gaeli Myrle már egy egész alomnyi boldog kölyökkel tervezte el magukat! Szép, magas -egytől-egyig gaeli nevű-, erős gyermekekkel, akik akár ezer telet is megélnek, mert akinek ilyen haja van, az csak acélos utódokat nemzhet!

Leányos fantáziálgatásaiból a felemelkedő vadász zökkenti ki, zavart, már-már szemrehányó legyintgetéssel adja tudtára, a vérszegény bocsánatkérése elfogadásra került.

Ültében csöndesen hallgatja, miután a kezébe kapja a könyvet annak csöndes lapozgatásába kezd. Olvasni ugyan nem tud, de a rúnák ismeretére megtanította az apja, a könyvben pedig szinte csak azok vannak. Sorra találja az ismerős formákat, alakokat, erőst megörül, diadalmasan emeli a magasba az öreg könyvet, vidáman rázza meg*
- Jemermi ezt értem! Ez...ez az én nyelvem! Nem sötét mágia ez, hanem a vallásom! Ez itt!-*pörgeti át a lapokat, hogy megtalálja a tintával felskiccelt borzalmas alakot*- te vagy! Mármint... Azt hittem, hogy te vagy, de neked ez jó, mert ő a mi istenünk! De ő nem gonosz! Ő vigyáz ránk és gondoskosik rólunk. Nuldir!

Nesztelenül emelkedik fel a lócáról, Jerem mellé lépve tartja elé az alaknál nyitott könyvet, hogy megmutassa a képet, mely egy torz, görnyedt alakot ábrázol. A borzalmas lény szarvasra emlékeztető lábai közel két méter hosszűnak tűnhetnek, mely emberi törzsben végződik, ám háta egészen szőrös, mint egy medvének. Hosszú, groteszk kezei bagolyszerű karmokban végződnek, arca inkább farkas, mint ember, fejét két, másfél méteres agancspár ékesíti. Bár a rajzot fekete tintával skiccelték, a szemeire vörös festéket használtak.*

-Ez az itt, ez itt fent -*kopogtat a kép felé skiccelt rúnákra*- azt jelenti, hogy Nuldir. De ez nem a mi istenünk, ez egy szörnyeteg. A mi istenünk mindig szépen jelenik meg a ceremóniákon. Itt valami félreértés van! Talán gúnyolódik ez a könyv, lehet az újföldiek írták!

 

Kincsek és átkok útján

Pár pillanatig várja, hogy a fenyegetés végül alakot öltsön és végre boldog gyíkként szaladjon tova hátrahagyva halandó emberi léte megannyi ellentmondását és nehézségét. De mosolya töretlen, kíváncsi tekintetét továbbra is a lányon tartja.

- Megálmodtad… ééértem.. bólint helyeslően de van ebben szarkazmus is egy kevés. A nevének különös átformálódásán már igazán nem akad fenn. De a szeme vidám és jókedvű a beszéd hallatára.

A fejmosást is bűnbánó arccal hallgatja. Majd már csaknem kitér megrögzött hitéből és hangot ad nemtetszésének a lehetetlen kérésre avagy feltételre, de végül beadja a derekát.
Olyan ájtatos pofával közelít a roggyant siklóhoz mintha a Szent Lukrécia Rend oltárát környékezné meg hogy lerója kegyeletét. Féltérdre is ereszkedik, hogy az evolúcióban közelebb kerüljön a kiváltságos csúszómászóhoz.

- Ó magasságos és méltóságos sikló vagy mi a szösz. Esedezem bocsánatodért amiért falhoz csaptalak pedig csak szimplán földhöz akartalak vágni. Belátom tévedésemet és meghajlok előtted. Tudom te sosem tennél ilyet de hiszen képtelen is vagy rá. Remélem nem zavartam fel nyugalmas álmodat és füledet sem bántja a könyörgő szavam… Nem akartalak bántani és nem is teszem többé... - végez a töredelmes bocsánatkéréssel de egész idő alatt valójában csak Mirit szemléli a szeme sarkából.

- Így megfelel? - néz pikírt módon a lányra.

Újfent felegyenesedik és most már egy csipetnyit komolyabb arccal figyel Myrle mondókájára. Újra gyülekeznek a felhők a tekintetében már.

- Az aggodalom sohasem hiábavaló kis hölgy. Én igyekszem hozzád nyíltan beszélni majd. Többségében figyelek majd erre… - kacsint rá hamiskásan. De a folytatás már kevésbé kedélyes. Különösen a boszorkány szó említésére vonja össze szemöldökét.

- Az viszont kifejezett baj hogy nem tudsz olvasni. Ez orvosolható. Mert ami itt ebben áll az nagyon fontos lehet. - lapoz bele a könyvbe és keresi az imént látott ábrák egyikét.

- Eszem ágában sincs megvenni, vagy elvenni a tulajdonodat. Nem is foglalkoznék ezzel ha nem tűnt volna fel benne valami. Valami olyan ami komoly veszélyt hozhat.

Hangja most már inkább aggódó és vészt jósló.
- Azt hiszem meg kellene tudnunk pontosan mi áll a könyved lapjain. Én nem értem a nyelvet melyen ez íródott te pedig nem tudsz olvasni. De amit felismerek belőle az az ősi sötét mágiát idézi. Nem tréfadolog… - ingatja a fejét.

Át nyújtaná a könyvet kinyitva hogy hátha mégis talál benne a lány valamit ami támpontot adhat. Fürkésző tekintetét a lány szembogarába fúrja hogy lássa a legapróbb rezdüléseket is abban. Tudja meg kell nyernie ennek az ügynek, bár szíve szerint már most kimaradna ebből is.

~Nem hiába… Nehéz a kalandorok élete… és többnyire ezért drámaian rövid is…~ sóhajt egyet és gondolja el mindezt a hosszú pillanat alatt.

 

– Nincs választás, ez nem kívánságműsor! Hátrálj, vagy...vagy akkor gyík leszel, szavamra! -* próbálja hangját jóval bátrabban, szabad kezét vészjóslóan emeli előre, csontos mutatóujjával egyenesen Jeremy felé bökve.

Az ismeretlenben hamar felismeri az ismerős alakot. A kép darabjai lassan összeilleszkednek, így egészt nyerve rádöbben, kivel áll szemben.*

– Áh, Jemermi! Már azt hittem, hogy nem te vagy. Láttam ám, hogy jössz. Megálmodtam!

*A lánynak, ahogy régen is, most is nehezen áll a szája a férfi nevére. Valahányszor rápróbál, olyan, mintha levegőt próbálna harapni, így megmaradt inkább a "Jemermi" megoldásnál. Nem olyan nyelvkímélő, mint a Rarora volt, de kezdetnek megteszi, legalább is Myrle számára. Talán majd idővel eljut odáig, hogy sikereket érjen el anwari kiejtésének finomításában, ám ez a jövő zenéje.
Csöndesen lép beljebb, de gyanakvó, sötétkék szemeit nem veszi le a vadászról. A férfit a nyers bőr, vad és erdő szaga lengi körül. A felismerése önkéntelenül is elmosolyodik. Amaz úgy lopja magát a lány szívébe, hogy nem is tud róla, még akkor is, ha a falhoz vágta Rarorát -márhogy nem a szépet, a silót!*

– Bocsánatot kell kérned. – *tudatja, kerek állát egész magasra szegi, ahogy elhalad Jeremy mellett. Kosarát a kopottas faasztalra koppintja, gombáit sorra kezdi kipakolni a felületre.*– Nem tőlem, Rarorától. A falhoz csaptad szegényt! Ott ül a tűzpárkány felett, most mondhatod neki, most nem alszik.

*A sikló valóban a tűzrakó hely feletti, számára kialakított fészekben hever, bár valószínűleg közel sem akkora a lelkesedése a bocsánatkérés - vagy bármi más- iránt, mint gazdájának.
Myrle az ajtót gondosan becsukta, így a ház nem hűl ki, ezt követően teafőzésbe kezd. A válaszok maradékát így adja meg, a vadászt közben hellyel kínálja.*

– Ha aggódtál is értem, fölösleges volt. Az Istenem kegyes volt hozzám, életben tartott és megajándékozott a nyelvetekkel. Nem értettem mit mondasz... többségében nem, de már értem. Többségében, ha nyíltan beszélsz.

*Míg a víz forr, maga a tűzhely mellé húzott lócára ül, ha a férfi addig nem ült le, az asztalnál lévő egyetlen szék felé int, hogy foglaljon helyet.*

– Nem tudom, nem tudok olvasni. A ti nyelveteket biztosan nem. – *A vallomása őszinte, ám a könyvre őszinte érdeklődéssel tekint.* – Rarora szerint boszorkány lakhatott itt előttem, minden bizonnyal az övé volt, de előre szólok Jemermi, amit itt találsz az az enyém! Megvásárolhatod tőlem, de annnnyira drága az áááraaa – * ejti hangsúlyosan a mondatot, fejének billegtetésével még rá is játszik, így kihangsúlyozva a borsos összeget* – amit talán nem is lennél hajlandó megfizetni érte!

 

Kincsek és átkok útján

Kezében a furcsa könyvecskével indul el, hogy alaposabban szétnézzen a kis kunyhóban. Megállapítja, hogy egyébként még lakályosnak is mondható lenne a kicsi ház, de nem kerüli el pillantását sok apró furcsa dolog. Éppen közelebb is lépne már mikor megszólítja valaki ifjú kissé szertelen de feltétlen felindultságról árulkodó hangon.
Lassan, kimérten fordul meg, s bár a hang nem ismerős neki a félelem szele meg sem lebbenti. Sőt!

Pimasz és jókedvű mosolyra húzódik szája, felismerve a hang tulajdonosát, elfeledteti egy pillanatra aggodalmait is, amelyet a kezében tartott iromány az imént okozott. Próbálja azért leplezni csodálkozását, hogy ezúttal megérti mindazt mit a lány mond neki.

- Nem tudom lehet-e választani kisasszony… néz egyenesen a leány szemébe.
- De ha mégis lehet akkor inkább gőte szeretnék lenni. Az valahogy jobban illik a személyiségemhez… - csukja össze végül a könyvet hangosan a kezében.

De érzi hogy a birtokháborításra valahogy magyarázatot is kell adnia ezért pár lépést közelebb lépve bele is kezd mondandójába.
- Talán emlékszel még rám… Jeremy a nevem. - jut eszébe hogy már a múltkor is tegeződtek.

Mondjuk az a farkasok hiteles közbenjárásának is volt köszönhető, hogy az udvariassági formulák oly gyorsan elkoptak.
~A futás és menekülés az udvariaskodás ellen való… és elősegíti a közvetlen beszélgetéseket. Feltéve ha a felek életben maradnak… ~ állapítja meg magában.

- Nem akartam rád törni hívatlanul és nem is lopni jöttem. Csupán egy aggodalom hajtott a múltkori eset kapcsán. De… - lép ismét egy lépést a lány felé.
- Te eddig is értetted azt amit mondtam? És… - teszi meg az önkéntelen kitérőt de a könyvre pillantva inkább azonnal a tárgyra tér.
- Egyébként ez meg honnan van? - mutatja neki a különös borítójú könyvet.

Kíváncsian fürkészve Miri tekintetét várja a válaszokat, vagy az érzést milyen lehet gőteként folytatni tovább, unalmasnak épp nem mondható életét.