Az erdő

Kárhozottak [ Száguldás az éjen át V2 ]

*A lord mozdulatára a középütt álló szakállas vezéralak cseppet meghátrál, de reá szegezi fénytelen tekintetét a férfira*

-Tartozik nekünk Isenaar fejedelem – mondja semmibe révedve és mögötte halkan a többiek hozzáteszik – mégpedig nem is kevéssel!

-Igen? Hát mi lenne az, és egyáltalán kik maguk ? – méricskéli végig a vezér kopottas vértjét, foszlásnak indult ruháját, és veszi sorra a többi hasonló alakot mögötte csodálkozva azon hogy egyáltalán szóra bírta őket.*

-Maga elvette az életünket, mindannyiunkét…- hangzik kórusban a válasz egyetértésben.

-Valóban, de nyilván jó okom volt erre. -feszülnek meg a lord vonásai, hangjába újra fenyegetés vegyül -de alkalmasint történhetett volna ez fordítva is nemigaz?

-Nincs kétségünk erről - emeli fel ujját a vezéralak a szavakra - azonban mi megrekedtünk az élők és holtak világa között, még az alvilág is kivet magából bennünket…

-És ezen én hogyan tudnék változtatni, miért is akarnék és egyáltalán, miért pont én? – válik hitetlenkedővé a lovag tekintete.*

-Mert csak maga tud nekünk segíteni. Mégpedig úgy, hogy kiszabadít valakit, aki fel tudja váltani a Révészt… – csillan meg a hold sugara a szakállas vezér szemében. Tekintete a lord amulettjére kalandozik mely ott lóg a nyakában még mindig. – Szerencsére az amulettet már megszerezte, hamarosan szüksége is lesz rá.

- A Révészt? – értetlenkedik Isenaar és közben kezébe veszi az amulettet ösztönösen.

-Tudja aki átviszi az alvilág folyóján az elkárhozott lelkeket, hogy ítéletet tegyenek felettük ...

-Tehát ki kell szabadítanom, és meg kell ölnöm egy embert azért, hogy maguk átjussanak ezen a folyón? - vág a vezér szavaiba türelmetlenül Isenaar.

-Nem kell megölnie csak hozza el nekünk ezt a … mágust. – tart szünetet a vezér a hatás kedvéért. -Nincs más választása. – teszi hozzá nyomatékosan az egyik alak a vezér balján, látva hogy a férfi sűrűn ingatni kezdi a fejét.

-És ugyan miért nincs ? Különben mit fognak tenni, vagy mi fog történni? – sötétül el a sejtésre a lovag tekintete.

-Akkor kénytelenek leszünk elvinni valaki mást a Révész helyett. Olyasvalakit, aki nagyon is kedves az Ön számára…

* -kalandozik el az a vezér tekintete, és a tisztáson lévő ki tavacska felé fordítja a fejét. És valóban a felhők és a nyirkos pára mögül a szavaira előbukkan a hold, és sápadt fénye a kis vízmosáson, amely lehet akár csak terjedelmes foltban összegyűlt esővíz is, visszatükröződni látszik. Isenaar akaratlanul is követi tekintetével amerre a szakállas néz, és egyszeriben a víz tükrében egy emberalakot vél felfedezni. Lassan ahogy a víztükörben élessé válik a kép, a parton is fokozatosan megjelenik az alak képmása. Mintha egy fiatal nő árnyékát látná, ahogy gondtalanul andalogva sétál a parton, kecsesen, szótlanul. Éppen szólni akarna hozzá, hogy legalább megtudja ki az, amikor a tó mélyéről örvény támad, és felborzolva a sötét víz felszínét egyszeriben szertefoszlik a tükörkép és ezzel együtt a parton sétáló árnyék is eltűnik.

A Lord felocsúdva a látomásból, és megértve az elhangzott szavak jelentését, ingerülten markolja meg a kardját ismét.*

- Nagyon nem állhatom, ha fenyegetnek, ezt már biztosan tudják – torlódik fel az indulat a lordban és felkészül rá, hogy végre hasznát vegye a fegyverének.

-Meglehet, de ilyen módon nem tud nekünk ártani. És valójában máshogyan sem…

*Azonban nem tudja befejezni a mondatot a szakállas, mert a pallos szélsebesen lecsap, de a lord megdöbbenésére, akadálytalanul siklik végig a szellem-testen, és végül komoly erőfeszítésébe kerül talpon maradnia a lendület miatt, és nem tudja megsebezni célpontját.

Ezt látván a szakállas arcán gúnyos mosoly jelenik meg.

-Igyekezzék inkább megtenni amit mondtunk… - kezd elhalványodni külseje, és vele együtt a többiek sziluettje is füsthöz hasonlóan lassan szétfolyik a levegőben. – A király tömlöcében keresse Scaramellit a mágust… - foszlik szerte végleg a sereg és csak a nyirkos hideg éjszaka marad a helyükben.

*Isenaar percekig áll még egyhelyben, fejében szélsebesen cikáznak a gondolatok, és mindenekelőtt igyekszik azt eldönteni, valóság volt-e amit látott, vagy csupán a saját képzelete, vagy ha úgy tetszik lelkiismerete játszott vele itt. Ezután felpattan lovára és a hátralevő utat Székvárosig hasonló révületben teszi meg.
Mikor belép a Vörös Kakas fogadó ajtaján éppen tizenkettőt üt a toronyóra a távolban. Pontosan emlékszem hogy jóval tizenegy után indultam a kúriából, tehát figyelembe véve hogy az út ide legalább háromnegyed óra, ez lehetetlen… morfondírozik magában.

-De el van gondolkozva uraságod, csak nem lidércet látott – próbál meg tréfálkozni Ralenta asszonyság, mikor az beljebb kerülvén a lordot fogadja e késői órán. Azonban nem erőlteti tovább a tréfát látván a Lord sötét pillantását.

-Hagyja ezt kérem, inkább hozzon valami erőset nekem, mielőtt nyugovóra térnék… - hangzik a hűvös válasz.

 

Kárhozottak [Száguldás az éjen át-V1]

*Ahogy kattan a zár nyelve Aurora szobájának ajtaján és végleg eltűnik a nő a szeme elől , még nem indul neki azonnal lefelé a lépcsőn. Megfogja az ajtófélfát és csendben fülel, míg a jól ismert zajok végleg elhallgatnak, és biztos benne hogy kedvese nyugovóra tért.

Ezután tempós léptekkel iramodik neki és szendergéséből felébreszti hű hátasát a pajtában. Koncosnak igazán nincs ínyére újra kimenni a novemberi nyirkos hideg éjbe, de nincs mit tenni a gazdája ezúttal nem szánja meg. Az éjszaka párája köd formájában lassan belepi az egész tájat, és csak a vékony felhőtakarón átszűrődő hold opálos fénye vetül a kúria menti erdőségre. Az út menti fák, mint távoli sűrű tömött sorban várakozó mozdulatlan óriások, szegélyezik a lord útját amerre nekiindul.

A fáradt férfi mihamarabb szeretne nyugovóra térni, de figyelme folyton folyvást csak a legutóbb elhangzott diskurzus körül jár. A hideg kellemetlenül lopózik be a kabátja alá, és jéghideg ölelésével csak még nagyobb tempóra sarkallja Isenaart és ezen keresztül Koncost is. Nem is figyeli igazán az utat, belső vívódásával van elfoglalva, újra felidézve a kérdéseket és mondatokat, keresve a kiskaput, hogy hol és miként tudott volna esetleg Aurorára hatni. Valahol azt is érzi, hogy az általa kínált élet talán túl unalmas lenne a nő számára ezért is vágyódik el a veszélybe. Ennek ellenpontja talán Holdviola aki viszont ha tehetné hozzáragasztaná magát a lordhoz, és pont megelégedne annyi izgalommal, amit a férfi életvitele kínál a mindennapokban. Aki ha tehetné ki sem mozdulna a kastélyából, és nem bánná azt sem ha a Lord is így viseltetne. De kétségtelen, hogy Aurora terve jelen állapotában semmi jóval nem kecsegtet ez biztos, tehát valamit tenni kell.
Felocsúdva úgy érzi, már régen meg kellett volna érkezniük a jól ismert útelágazáshoz, ahonnan már csak pár perc Székváros nyugati széle. Azonban továbbra is komor és végeláthatatlanul barátságtalan a táj, semmi apró jele nincs annak, hogy felismerhetné merre is járnak. Pedig olyan sokszor megjárta már ezt az utat, hogy gondba lenne, ha össze kellene számolnia ezt.

Lassacskán a hideg szél mellett, különös érzés keríti hatalmába, amelyet már elég jól ismer. Biztosan érzi, hogy valaki követi, a figyelő szempár szúrós tekintete borzongással tölti el. Hátrapillantva, mintha egy mögötte ügető lovas bontakozna ki a ködből, de mire jobban megnézné, eltűnik. Ezután már feszülten figyelve minden apró neszre folytatja útját és ismét erősödő lódobogás hangját hallja maga mögött. Már nem egy , hanem legalább kettő vagy három de az is lehet hogy több lovas üget mögötte azonos tempóban. Ismét hátrafordul és megbizonyosodik róla, hogy legalább egy tucat sötét árnyék követi, vagy akár üldözi őt. A távolság nem változik, és nem is tudná azonosítani a lovasokat, teljesen egyforma sötét ruhát viselnek és csupán árny-alakként haladnak mögötte. Ha gyorsít azok is gyorsítanak, ha lassít azok lemaradnak.

Egyre azon cikáznak elméjében a gondolatok, vajon kik lehetnek ezek. Útonállók? Rablók? Bérgyilkosok? Szinte bármelyik esélyes. Igazából mindegy is, érzi, hogy nem tanácsos megállni és kérdezősködni ennek az eldöntéséről. De hiába ösztökéli lovát sebes vágtába, csak nem maradnak el amazok mögötte, és az út pedig nem akar elfogyni előle, hogy kiérve az erdőből menedékre leljen, vagy legalább a környezet segítségével legyen lehetősége szembeszállni a nyilvánvaló túlerővel. Azonban érzi a lova nem bírja már sokáig, úgyhogy hamarosan meg kell állnia, ha akarja ha nem. Látván, hogy az út egy szélesebb tisztás felé tart, végül eldönti, hogy itt fog megállni, és bevárja az üldözőit.
Ezért aztán előbb lassít, majd megáll, miközben lova tajtékzik az erőltetett hajszától, lassan megfordul a hátasával, így szembefordul az üldözőivel. Keze a kard markolatán pihen és szúrós tekintettel várja, hogy felbukkanjon a ködből a sereg.

Legnagyobb meglepetésére ahogy utolérik a lovasok, azok szintén megállnak, egy vonalba fejlődnek fel vele szemben, és leszállnak lovaikról. Majd ahogy mindnyájan földet érnek, a hátasaikat a szél mint valami pernyét elfújja, és a lovak semmivé foszlanak. Csak a sötét alakok maradnak ott gyalogosan. Kikerekedett szemekkel igyekszik jobban szemügyre venni őket. Sötét köpenyüket mintha évszázadok óta hordanák, minden ruhájuk olyan jellegtelen, hogy semmi sem különbözteti meg őket egymástól. Arcuk fakó, bőrük szürke és fénytelen, élettelen tekintettel merednek a Lordra mind. Mintha egytől-egyig ismerős volna mind valahonnan, de igazából mégsem. Egyáltalán nem tűnnek hús-vér embereknek.

Ösztönösen is a kardjára pillant, ahogy kihúzza a hüvelyből, ami nagy biztonsággal jelzi minden démon, élőhalott vagy bármely pokol szülötte jelenlétét, de ezúttal a rúnák nem ragyognak fel, a kard lapja sötét marad. A tömegből lassan kilép egy alak és fáradtnak tűnő, léptekkel elindul felé. Karjával int neki, mintha azt mutatná szálljon le ő is a lováról. Isenaar megmarkolja a kardját és kimérten leszáll lováról, egy pillanatra sem veszi le szemét a csoportról.*

-Ám legyen! *- Izzik fel tekintete, és pár lépéssel közelebb lép az alakhoz, keserű fintor kíséretében megforgatja a pallost a kezében.
~ Nagyon nincs most kedvem ehhez~-gondolja ~de hát a helyzet legott nem válogat…

- Halljam hát mit akartok tőlem! *– veti oda elszántan és fenyegetően, miközben pattanásig feszült idegekkel várja, hogy kiderüljön mi a társaság igazi szándéka.*

 

*Új nap virradt az erdőre, s annak gyöngéd fénye bársonyos csillogást kölcsönzött a harmatos aljnövényzetnek. Oly varázslatos látvány ez, mely megnyugtatja a háborgó szívet, s elfeledteti az est megbúvó, gyilkos sötétségét. Megannyi útvesztőt vájtak ki az itteni, honos vadak. S ezen rejtett ösvények egyike egy öreg romhoz vezetett, melynek héját már rég elnyelte a fák törzse. Egy romhoz, mely hajdanán ékes társa lehetett az átkozott, avagy áldott kúriának. S ezen lepusztult épület, mely már inkább volt vaddisznók biztonságos fészke, most valami sokkalta sötétebb, és sokkalta zordabb lény menhelyévé készült válni.
Ősi antik tűzhely volt, mi megmaradt a néhány kőhalom mellett. Termetes szájába még egy troll is könnyűszerrel befért volna. Így esett hát, hogy a megfelelő méret, megfelelő kapuvá tette a lángok ezen kihűlt fészkét. S midőn a parázs fénye felvillant, hamar követte azt kobaltkék lángok hosszú csóvája. Amennyi vadkan pihent épp a krohadó tető alatt, mind riadtan pattant négy lábra. Jajveszékelve, visítva vették útjukat a legközelebbi kijárat felé. A lángok vadul táncoltak, egyre magasabbra, egyre szélesebben. S mindeközben egy test rajzolódott ki a tűz méhében. A bátrabb megfigyelők egy túlvilági lény felbukkanására vártak, de a valóság közel sem történt íj nemes körítésben. Sőt, valójában, igen megalázóra sikeredett... Abominalia ugyanis fekve érkezett. Sűrű hajzuhataga jelent meg először, majd azt követte vékony teste. S mintha csak kidobták volna a lángok közül. Háttal földet érve csúszott tova a vadkanok dagonyájában, míg hosszú méterekre volt szükség, hogy a gravitáció végül megálljt parancsoljon karcsú vonalainak. Alant a sűrű sár szívta magába, míg felent, szabad részei füstölögtek a meglehetősen furcsa közlekedési varázslattól. Hajzuhataga megpörkölődve, több ágú csillag formájában terült szét koponyamintás arca körül.
Pár másodpercnyi merevség után ajkai egyszer csak szétnyíltak, s egy meglehetősen mély köhintéssel fújta ki a kék füst maradékát. Kezei erősen szorították hasához a terebélyes zsákot, melyben valószínűleg ingóságai lehetnek. Míj megalázó volt ezen pillanat. Míj nyomorúságos. De hát mit is várhat a démon, mikor emberek szolgálatát kapja?
~Soha többet nem használok hopp port...~ *Futott végig elméjén az ítélet, majd kezei leemelték füstölgő batyúját a hasárólt. Ezt követve pedig, mintha csak egy láthatatlan kéz markolt volna mellkasába, teste felemelkedett. A sár cuppogva eresztette el megviselt öltözetét, ő pedig egy csöppnyi lebegés után lábra állt. Kellett néhány lépés még a sárban, de cipőtlen talpai végül a régóta nemhasznált ház padlójához értek. Amiből megjegyzem nem sok maradt.*
-Nos... hol is vagyok...- *Lélektükrei kíváncsian mérték fel a romhalmaz, valamint sűrű bokrokból álló fészket, majd felfelé irányultak. Az épület teteje úgy ahogy megvolt még, de csupán félig. Ezt is már inkább a fák kökemény ágai tartották, sem mint eredeti teste. Nalia kis töprengést és tervezést követve megindult. Sovány teste úgy kapaszkodott fel, fel, egyre feljebb, amit józan ész fel nem foghatott. Csupán egy pillanatba telt, s kobakja kibukkant a tető egyik résén.*
*Tökéletes volt innen a rálátás a kúriára, mely úgy fél órányi sétára lehetett. Nalia ajkain pedig lassú folyással terült szét ördögi vigyora.*
-Végre megtaláltalak...-

 

A kúria melleti erdőbene néhány feketébe öltözött, csendes férfi egy urnát cipel. Az arcukat a csuklyájuk eltakarja az arcukat, és ezzel a szemlyüket is. Az elől haladó jelzésére egyszerre megállnak mindd. Az egyik köpenye alól egy kis ásó kerül elő, amivel egy térdig érő lyukat ás a földbe.
Mester. Ime, a végső nyughelye.
Nyugodjon békénben hallatszik a többi embertől
Ezután az emberek körbe állnak, és kézen fogva kántálnak egy fura, idegen, torokhangzatú nyelven, és távoznak.
Aznap este egy egyszerű, fekete virág nő ott, ahova urnát temették.

 

*Keletnek lassan elhagyja a Kúriát köpönyegét összehúzva egykedvűen ballag előre, közben gondolatok cikáznak fejében.* ~még csak egy napja van itt s máris mennyi minden történt. Egyrészt összeismerkedett egy fura rókával, elveszített egy drága ékkövet, és bolondot csinált magából. Szép teljesítmény egy napra!~ Kíváncsisága menten nő ahogyan az erdő széléhez ér.Hamar letér az ösvényről mert felfedezni véli erre felbukkanó lények nyomait. Nehézkesen mozog ahogyan egyre sűrűbb és áthatolhatatlanabb az erdő.*~ még szerencse hogy a hátizsákomat nem hoztam magammal~
*Hamarosan egy apró tisztásra ér melyet magas fák szegélyeznek. Kissé kifújja magát, kardját előveszi és csak úgy megszokásból meg-megforgatja a levegőben hogy izmai bemelegedjenek. ~igazán nehéz ez a kard, szinte képtelenség egy kézzel használni~ Ahogyan a díszes pajzsot felemeli a földről hirtelen rossz érzés lesz úrrá rajta. Mellkasa ismét szorítani kezd, levegőt is alig kap. Sötét árny telepszik lelkére. ~miért nem hagysz már békén, nem ártottál már eleget?!?~ *Tompa surrogás hallik a magasban egyszerre. Füleit hegyezni kezdi és ahogyan múlik rosszulléte felegyenesedik kardját fejmagasságba emeli, de képtelen megállapítani a hang forrását. Szemeit becsukja és felemelt fejjel összpontosít. Majd egyszerre csupán ösztönösen feje felé kapja a pajzsot melyen hatalmas csapást mér valami. Legalább két lépést hátrál ettől az erőtől de állva marad. Újra fülelni kezd és vár. A magasban támadt sötét árny újra lecsap, de ezúttal már felkészül rá. És amint lesújt az árnyék könyörtelenül meglendíti a pallost előre. Érzi hogy hatalmas testbe fúródik a penge mely kishíjján magával ragadja és arcára és ruhájára, valami sötét folyadék fröccsen. Majd ahogyan jött a támadó árny úgy szertefoszlik.
Leguggolva megtörli arcát és a tekintete a pengére mered amelyen szinte forr pezseg ez a sötét folyadék. Tép egyet a köpönyeg aljából és óvatosan letörli a pallos élét. ~de nagy ostobaság volt a rókának adni az ékkövet...feltétlenül vissza kell szereznem~ *azzal megindul visszafelé a Kúria irányába*