Lord Isenaar
2020-11-10 19:51
Titulus:
A száműzött fejedelem
Hozzászólások száma:
60
Regisztráció ideje:
2018-01-06 16:47:19
Kárhozottak [Száguldás az éjen át-V1]
*Ahogy kattan a zár nyelve Aurora szobájának ajtaján és végleg eltűnik a nő a szeme elől , még nem indul neki azonnal lefelé a lépcsőn. Megfogja az ajtófélfát és csendben fülel, míg a jól ismert zajok végleg elhallgatnak, és biztos benne hogy kedvese nyugovóra tért.
Ezután tempós léptekkel iramodik neki és szendergéséből felébreszti hű hátasát a pajtában. Koncosnak igazán nincs ínyére újra kimenni a novemberi nyirkos hideg éjbe, de nincs mit tenni a gazdája ezúttal nem szánja meg. Az éjszaka párája köd formájában lassan belepi az egész tájat, és csak a vékony felhőtakarón átszűrődő hold opálos fénye vetül a kúria menti erdőségre. Az út menti fák, mint távoli sűrű tömött sorban várakozó mozdulatlan óriások, szegélyezik a lord útját amerre nekiindul.
A fáradt férfi mihamarabb szeretne nyugovóra térni, de figyelme folyton folyvást csak a legutóbb elhangzott diskurzus körül jár. A hideg kellemetlenül lopózik be a kabátja alá, és jéghideg ölelésével csak még nagyobb tempóra sarkallja Isenaart és ezen keresztül Koncost is. Nem is figyeli igazán az utat, belső vívódásával van elfoglalva, újra felidézve a kérdéseket és mondatokat, keresve a kiskaput, hogy hol és miként tudott volna esetleg Aurorára hatni. Valahol azt is érzi, hogy az általa kínált élet talán túl unalmas lenne a nő számára ezért is vágyódik el a veszélybe. Ennek ellenpontja talán Holdviola aki viszont ha tehetné hozzáragasztaná magát a lordhoz, és pont megelégedne annyi izgalommal, amit a férfi életvitele kínál a mindennapokban. Aki ha tehetné ki sem mozdulna a kastélyából, és nem bánná azt sem ha a Lord is így viseltetne. De kétségtelen, hogy Aurora terve jelen állapotában semmi jóval nem kecsegtet ez biztos, tehát valamit tenni kell.
Felocsúdva úgy érzi, már régen meg kellett volna érkezniük a jól ismert útelágazáshoz, ahonnan már csak pár perc Székváros nyugati széle. Azonban továbbra is komor és végeláthatatlanul barátságtalan a táj, semmi apró jele nincs annak, hogy felismerhetné merre is járnak. Pedig olyan sokszor megjárta már ezt az utat, hogy gondba lenne, ha össze kellene számolnia ezt.
Lassacskán a hideg szél mellett, különös érzés keríti hatalmába, amelyet már elég jól ismer. Biztosan érzi, hogy valaki követi, a figyelő szempár szúrós tekintete borzongással tölti el. Hátrapillantva, mintha egy mögötte ügető lovas bontakozna ki a ködből, de mire jobban megnézné, eltűnik. Ezután már feszülten figyelve minden apró neszre folytatja útját és ismét erősödő lódobogás hangját hallja maga mögött. Már nem egy , hanem legalább kettő vagy három de az is lehet hogy több lovas üget mögötte azonos tempóban. Ismét hátrafordul és megbizonyosodik róla, hogy legalább egy tucat sötét árnyék követi, vagy akár üldözi őt. A távolság nem változik, és nem is tudná azonosítani a lovasokat, teljesen egyforma sötét ruhát viselnek és csupán árny-alakként haladnak mögötte. Ha gyorsít azok is gyorsítanak, ha lassít azok lemaradnak.
Egyre azon cikáznak elméjében a gondolatok, vajon kik lehetnek ezek. Útonállók? Rablók? Bérgyilkosok? Szinte bármelyik esélyes. Igazából mindegy is, érzi, hogy nem tanácsos megállni és kérdezősködni ennek az eldöntéséről. De hiába ösztökéli lovát sebes vágtába, csak nem maradnak el amazok mögötte, és az út pedig nem akar elfogyni előle, hogy kiérve az erdőből menedékre leljen, vagy legalább a környezet segítségével legyen lehetősége szembeszállni a nyilvánvaló túlerővel. Azonban érzi a lova nem bírja már sokáig, úgyhogy hamarosan meg kell állnia, ha akarja ha nem. Látván, hogy az út egy szélesebb tisztás felé tart, végül eldönti, hogy itt fog megállni, és bevárja az üldözőit.
Ezért aztán előbb lassít, majd megáll, miközben lova tajtékzik az erőltetett hajszától, lassan megfordul a hátasával, így szembefordul az üldözőivel. Keze a kard markolatán pihen és szúrós tekintettel várja, hogy felbukkanjon a ködből a sereg.
Legnagyobb meglepetésére ahogy utolérik a lovasok, azok szintén megállnak, egy vonalba fejlődnek fel vele szemben, és leszállnak lovaikról. Majd ahogy mindnyájan földet érnek, a hátasaikat a szél mint valami pernyét elfújja, és a lovak semmivé foszlanak. Csak a sötét alakok maradnak ott gyalogosan. Kikerekedett szemekkel igyekszik jobban szemügyre venni őket. Sötét köpenyüket mintha évszázadok óta hordanák, minden ruhájuk olyan jellegtelen, hogy semmi sem különbözteti meg őket egymástól. Arcuk fakó, bőrük szürke és fénytelen, élettelen tekintettel merednek a Lordra mind. Mintha egytől-egyig ismerős volna mind valahonnan, de igazából mégsem. Egyáltalán nem tűnnek hús-vér embereknek.
Ösztönösen is a kardjára pillant, ahogy kihúzza a hüvelyből, ami nagy biztonsággal jelzi minden démon, élőhalott vagy bármely pokol szülötte jelenlétét, de ezúttal a rúnák nem ragyognak fel, a kard lapja sötét marad. A tömegből lassan kilép egy alak és fáradtnak tűnő, léptekkel elindul felé. Karjával int neki, mintha azt mutatná szálljon le ő is a lováról. Isenaar megmarkolja a kardját és kimérten leszáll lováról, egy pillanatra sem veszi le szemét a csoportról.*
-Ám legyen! *- Izzik fel tekintete, és pár lépéssel közelebb lép az alakhoz, keserű fintor kíséretében megforgatja a pallost a kezében.
~ Nagyon nincs most kedvem ehhez~-gondolja ~de hát a helyzet legott nem válogat…
- Halljam hát mit akartok tőlem! *– veti oda elszántan és fenyegetően, miközben pattanásig feszült idegekkel várja, hogy kiderüljön mi a társaság igazi szándéka.*