Kinézet:

Egy felismerhetetlen szörnyeteg. Nem lehetne pontosan nevén nevezni, mi is ő valójában. Mintegy fél arasz híján több, mint két méter, végtagjai természetellenesen hosszúra nőttek, szinte vonszolnia kell karjait, megnyúlt ujjait maga mögött a földön. Leginkább egy, az erdőben felejtett holttesthez hasonlatos, mit szépen lassan benőtt a természet, magáévá tett a fauna, megszűnt embernek lenni, valahol az élet és örök sötétség mezsgyéje között ragadt. Bőre tán nem is bőr, megfeketedett csont maga, melyből helyenként indák, ágas-bogas levelek nőttek. Oda, hol egykor szemei lehettek, szintén bogarak vagy ágak telepedtek. Haj helyett is zöld növényzet lóg itt-ott lefelé, megtörve a csontot, melyből teste áll. Ajkak helyett fogazat nélküli, üres álkapocscsont tátong, s a hang, melyet kiad, mágikusmód képződik. Beszéde közben szája, vagy annak helye nem mozdul. Hosszú lepel fedi csonttestét, helyenként fekete, aszott hús vagy bőr kandikál ki alóla. Orra, mint a holtaké, leesett, csontszilánk maradt helyén. Mozgása lassú, kimért, beszéde tiszta, kísérteties nyugodalmat áraszt.

Jellem:

Ha egykoron ember is volt, már rég elfeledte, milyen annak lenni. Bárhol is jár a világban, örökkön-örökké egy kívülálló marad csupán, egy szörnyeteg, mely arra teremtetett, hogy elpusztítsák. Nem illik be az általunk ismert világ egyik szegletébe sem, bárhol is járt, elűzték onnan, tűzzel-vassal kergették ki falukból, s nem hagyott maga után mást csak rémsikolyt. Mert az ember gyarló, gyáva…féli az ismeretlent.
S ha az ember fél…
Így hát hitét vesztetten éli mindennapjait, már ha életnek lehet nevezni ama lassan elfolyó napokat feje fölött, melyek minduntalan csak telnek és múlnak. Nem hisz már megváltásban, szépségben vagy csodában. Önnön keserűsége egészen magába zárkózóvá tette, megtanulta elfogadni, hogy a világ mindig szörnyetegként fog rá tekinteni…s ez sosem lesz már másképp.
Egyébiránt teljes mértékben szelíd és ártalmatlan entitás, néha napján rácsodálkozik még az emberek világára, titkon úgy akar ő is élni, mint a halandók, még akkor is, ha ez neki lehetetlen...

Előtörténet:

Ha valaha volt is neve, rangja, családja…ma már mind a feledés homályába veszett. Saját tükörképére sem emlékszik már azelőttről…mert azelőtt egy gyönyörű lány volt. Bájos, vidám és kedves, csilingelő nevetése fényárral vonta be a keserű szíveket, bármerre járt, örömöt és boldogságot ajándékozott az embereknek. Egy nap azonban megjelent egy sötét varázslónő, ki átokkal sújtotta családja szeme fényét, az akkor hajadon leányt. Olyan vétek miatt kellett bűnhődnie, mely nem is az övé volt. Apja ajándékozta oda a leányt, még születése előtt a varázslónőnek azért cserébe, hogy családjuk meggazdagodjon, fényes jövőre tegyen szert. Így is lett, a paktum megköttetett…hetedhét országon nem született nála ragyogóbb gyermek a világra, kislánykorában is mindenkit elvarázsolt bűbájos jellemével és okos eszével. Azonban amint a tizedik tavasz elröppent felette, a mágus eljött, hogy behajtsa az alku, apjára eső részét. Sírt a nemesi család, még jobban a szülők, amikor rájöttek, mit ígértek oda tudatlanul a gonosz varázslónak. De nem volt mit tenni… azóta negyednyi emberöltő telt el, hiába kutatta fel Anwarion minden szegletét, sehol sem lelt a varázslónőre vagy az átok megtörésének nyitjára. Már pedig…minden átok megtörhető valamilyen módon.
Napjainkban a Székvárosba vitte útja, hisz hallott egy helyről, ahol a társadalom kitaszítottjai élhetnek magányban, elzártan a város zajától. Útjai során eddig mindenhonnan elűzték, így hát eljött, hogy itt próbáljon szerencsét.

Egyéb információk:

Egyedül tűz vagy mágia képes ártani neki. Előbbitől retteg.
Nincs acél, mely átvágná csontját, megsebezné testének vázát.
Nincs oly erős szorítás, mely törésre kényszerítené az elátkozott csontokat.
Nincs szüksége emberi élelemre, ételre vagy italra, ahogyan alvásra sem.