Athelard
(Az elárult herceg)
Nem: Férfi
Faj:
Azonosító: #72

Kinézet:

186 cm magas, jó kiállású, sármos legény. Testalkata inkább szálkásnak mondható. Haja fekete színű szemei pedig világoskékek, tele mély érzésekkel, fájdalmakkal. Nagyjából a 20-as évei közepén járhat. Ruházatában kedveli az egyszerűséget, fehér ing, fekete nadrág, vasalt csizma. Van egy sötétzöld köpenye, amit kifejezetten a csuklya miatt kedvel, ha éppen elrejtőzni kívánna a világ elől vagy csak a háttérbe húzódna. Oldalán lóg keresztvas nélküli dísztelen kardja és egy tőr, amit a köpenye jól elrejt, ha szükséges. Múltjáról egyetlen családi címerével ellátott gyűrűje árulkodhat, tiszta aranyból. Egy sárkány átfon egy négyszögletű pajzsot farkával.

Jellem:

A jelenlegi merőben különbözik egykori hercegségétől. Az évek és a fájdalmak eltorzították és háttérbe húzódóvá, bizalmatlanná tették a világ nézve. Jelleme inkább mondható savanyúnak humora élesnek, már-már bántónak. A haláltól nem fél, hiszen nincs már vesztenivalója. Ettől még nem mondható eredendően rossznak, hord magában értékeket és még illem gyökereit is elvétve. Nem szolgál senkit, csak saját magát.

Előtörténet:

A nemesi családok tragédiái a világban manapság legalább olyan gyakoriak, mint a réteken a szélben játszó sárgálló pitypangok. Minden családnak megvan a saját tragédiája, minden falunak, városnak és királyságnak. Ezek gyakran összefonódnak és sosem maradnak titokban. Pont így esett ez meg Athelard herceg nemesi, bíborba bújtatott családjában is. Apja a nagy hatommal bíró és ennek hála nagy tiszteletben álló Aymon király Eslal uralkodója volt, anyja Iohanna pedig egy érdekházasságból a szomszéd királyság Odrana hercegnője volt. Első szülött és egyetlen gyermek volt Athelard a családban, ha eltekintünk azoktól a fattyaktól, akiket a király nemzett holmi olcsó cafkákkal kalandjai során. Iohanna annak ellenére, hogy gyűlölte férjét a királyt, beletörődött helyzetébe, mit is tehetett volna ugyan és minden figyelmét és szeretetét egyetlen fiú gyermekének Athelardnak szentelte, aki ennek hála boldog gyermekkornak örvendhetett. A legjobb tanárok gondoskodtak róla, hogy illemtudó és tanult gyermek legyen. A csínytevések és szökések a kastély otromba falai közül persze így sem maradtak el. Vitte mindig előre világot látni vágyó szíve, ami még oly érintetlen volt a világ fertőjétől és oly naiv. Idővel érett, sármos és okos dalia vált a hercegből, aki legalább olyan jól értett a szavak forgatásához, mint a kardéhoz. Apjával való kapcsolata nem sokat változott az idők folyamán. Felnézett rá, mint bölcsnek hitt uralkodóra és szülejére, de nem sok időt töltöttek együtt. Azok is inkább mesterkélt beszélgetések voltak, a tróntereim szürke falai között. A lehetőséget persze meglátta benne apja, mi mással, ha nem ez érdekházasság gondolatával fertőzte volna meg a fiú természetét. Szentül állítva, hogy megtalálta neki a tökéletes hercegnőt, akiről minden nemes férfiú álmodhat. Athelard hitte is a szavakat meg nem is, egészen az esküvő napjáig ahol először pillanthatta meg kinevezett hitvesét Liliana hercegnőt. A szava majd elállt a pulpitusnál szorongatva saját kezét. Hiszen a fiatal leányzó csodaszép volt. Kiugrott volna bőréből legszívesebben, de tartotta magát és széles mosollyal arcán hallgatta végig a ceremóniát és lehelte rá első csókját szerelme vöröses ajkaira. Hiszen belül nem volt kétséges, szerelmesnek érezte magát, majd kiugrott a szíve, bár még mit sem tudott az élet ezen oldaláról. Az első napok, hetek, hónapok csodás egyetértésben fiatal szerelem jegyében teltek. Első csapásként anyja halála vetette mély szakadékba életében először a sebezetlen ifjút. A temetésen állva, talán fiatal évei után először arra lett figyelmes összegörnyedt daliánk, hogy könnyek szöknek végig puha orcáján és hullnak a sáros földre miközben szeretet anyját végső nyughelyére temetik. Hiába próbálta rejtegetni, ami igaz az igaz. Athelard elzárkózott a világ elől, egyetlen szerelme elől. Modora savanyú, humora éles lett. Megtört. Sokáig hajthatatlanul, majd szinte egybe olvadt természetével. A csapások itt nem értek véget hercegünk számára. Egyik jön a másik után aztán nincs megállás. Az élet tele van akadályokkal. Két hónap és Liliana hercegnő királyságában lázongás majd háború tört ki. Fellengzős nemes csoport 6 tagja ragadta magához a hatalmat és szorította sarokba az uralkodóházat. Aymon király hadba szólította az alája tartozó hadsereget, hogy kedvező haszon által még több befolyásra tehessen szert a szomszédságában azzal, ha segít. Ennek jelképéül ki mást küldhetett volna seregei élére, mint egyetlen hercegét. Talán kissé meglepő döntés, de saját örökösénél egyetlen dolgot, saját életét imádta csak jobban mindennél. Athelard nem ágaskodott a döntés ellen, napok alatt összeállt a sereg, fényes páncélba bújtatták és a legszebb fényes szőrű paripát helyezték feneke alá. A búcsú mindig könnyes szokták mondani, hát ebben az esetben ez aligha volt igaz. A király arcán halovány mosoly tükröződött, míg fia elindult elintézni a piszkos munkát, a hercegnőt meg már annyira nem hozta lázba a dolog, mint ahogy búcsú csókja is legalább annyira érzéketlen volt, mint egy kiszáradt kóró. A háború egy egészen más világ, csak az tudja igazán, aki már megjárta. Semmi dicsőséges nincs benne. Vér, halál, szenvedés, fájdalom és mocsok. Egy felderítő lovas visszatért útjáról és aggasztó híreket közölt az ellenfél haderejének mennyiségéről. Jóval duplája volt az előre megítélt seregnek. Ekkor férkőzött kétség először a katonák szívébe és remegtek meg elsőként a kardnak még csak markolatát szorongató kezek, pedig a pengék még el sem hagyták tokjukat. Egyetlen ember akarata és elhatározása maradt szilárd csupán feladatukkal kapcsolatban és ez meglepő módon maga a herceg volt. Aki vagy kezdte már eszét veszteni vagy csupán elkerülte figyelmét a rá leselkedő veszély nagysága. A seregeit védelmi alakzatba rendelte és megfelelő csatateret is választott így várták a horizont mögött felbukkanó ellenséges katonák fémes csillogását. Egy hajnali órán az első napsugarak fényében ez be is következett. Jött az első sor majd a második és így még sok. A had csak hömpölygött hercegünk előtt végeláthatatlanul. A katonák keze most már igazán remegett, de e percben már a herceg szívébe is bizonytalanság férkőzött idegesen rángatva lovának kantárját egyik irányból a másikba. Tudta azonban ő most az egyetlen ember, akin ezt látni nem szabad senkinek. Rögtönzött csatába induló, lázító, vérpezsdítő szavakat ordított a katonák fülébe és így várták az első sor becsapódását, amit követett még sok ezer ádáz harcos. A vér, patakokban folyt, a testrészek hulltak és fájdalmas nyögések, ordítások, fémek csörgése zengte be az eddig érintetlen mezőt. A herceg is csatába vezényelte a lovát és képzett jó harcoshoz méltóan sokáig állta a sarat még nem egy talán célt tévesztett, talán pontosan lőtt nyílvessző szakította be páncélját szíve felett nem sokkal. Így zuhant a földre és temette maga alá a sok őt követő katona a csatatéren. Egyetlen hercegünk, haldoklott. Súlyos vereség és rengeteg halott. Egy mészárszék. Gyengén, de még lélegzett hercegünk. Ki tudja milyen erő által, milyen motivációtól hajtva, kikászálódott a rá nehezedő hullák alól, felzavarva így a már vígan lakomázó varjak egy csapatát. Az erdőbe menekült. Menekült inkább kúszott és bukdácsolt, elhagyva útközben a haszontalan páncélt és minden hercegségére utaló jelet. Kihúzta magából a vesszőt, és egy izzó kard lapját nyomta sérülésére, éktelen ordítása ekkor zengte be a kihalt erdőt újra. A kezéből kihullott idővel a kard. Elájult. Még mindig életben volt, sőt gyógyult. Persze nem mindenhol. Szíve inkább sebesebb lett. Sötétebb, mint bármikor. Dacból perelt a halállal és győzött. Napok múlva útra kelt, amint járni tudott újra és vándorolt. Vadászott, gyűjtögetett, kereskedett, lopott, hazudott és ölt, hogy hazajusson. Hosszú 3 hónap telt el. Mire elérte országának határát és onnan még pár napi járóföld, hogy az ódon kastély meredező falait is megpillantsa. Egészen az őrparancsokig, aki elé végül került betörve egy katona orrát, aki hazugnak titulálta hercegségét. Rögvest bebocsájtást nyert és zilálva haladt végig a folyosókon apja hálója felé. Kopogni illet volna, de az illendőség már egy ideje elhagyta, mint szokást, mint ahogy sok más dolgot. is. Apja nem volt egyedül, ha jobban figyelt volna a külvilágra már a folyosón halhatta volna az örömködés hangjait. A megdöbbentőbb, hogy az ágyban apján lovaglást bemutató hölgyemény nem volt más, mint egyetlen hitvese a még mindig huncut Liliana. Mind hármójuk arcán kicsúcsosodott a döbbenet és a felismerés. A hercegben változott meg először ez az érzelem véres dühöngéssé. Első indulatában lekapta a falra helyezet díszdárdát és átdöfte vele az összeforrt párocskát. Mindketten rögtön szörnyet haltak. A dühöngés elmúlt a fájdalom erősebb lett és hercegünk összerogyott a sarokban. Könnyeket akart ereszteni, de már nem tudott, nem volt az-az ember, mint régen. Arca száraz maradt. Szíve hontalanná vált és amint észhez tért rájött nem maradhat tovább. Nevét és múltját maga mögött hagyva elszökött az országból. Vándorolt és kereste a helyét, még mindig kereste útját a világban, bár már egészen másként szemlélve és élve meg a világot, mint egykoron. Suttogtak róla, a vándorról, aki megjelenik a kocsmák eldugott sötét sarkában és bűzös pipát szív, hogy aztán hajnalban bűnözők holttesteit hagyja maga mögött, csillapítva vérszomját. Ártatlanokra soha nem emelt kezet, talán valami mégiscsak pislákolt még belül egykori önmagának. Vagy csak a fejpénzeket szedte be ily módon. Hogy sorsa és útja merre vezet, azt talán senki nem tudja, de hogy története még nem ért véget az bizonyos.

Egyéb információk: