~ Anwarion Szerepjáték ~

Aolis Chamaranthe
(fél holt)
Nem: Férfi
Faj: elf
Azonosító: #250

Üzenet küldése

Kinézet:

Több, mint hat láb magas, karcsú elf férfi. A haja fehéresszõke, hosszú, az arca keskeny, örökifjú, a szeme kék. Minden szempontból kortalannak látszik, a bõre sima, az izmai erõsek, csak a mozgásának kecsességén látszik, hogy évszázadok gyakorlata állhat a háta mögött. Azt mondják rá arra, ahol megfordul, hogy megtestesíti az elf sztereotípiákat. Szõke, hegyesfülû, kiváló lövész. Utazás közben általában elhúzódik az emberektõl, ritkán száll meg fogadókban, gyakran eltûnik az erdõkben nyomtalanul, olyan õ ott, mint egy hal a vízben vagy madár a levegõben. Új fiú a környéken, már sok mérföld távolból tudták, hogy ez alak csak a kúriába mehet, a többi õrült, elkárhozott közé. Elfekhez méltatlanul baljós kisugárzása, állandó vérszaga nyugtalanítja a hétköznapok emberét. Csontsovánnyá aszott, mágiától halottá vált balja az ujjvégétõl a válláig élõhalott testrész. Általában elrejti, de inzenzív, sötét varázserejét nem tudja és nem is akarja leplezni. Jobb karját ugyanakkor könyéktől lefelé letépte egy vérfarkas, így kénytelen azt holtak karjával pótolni, amit a mágiájával rögzít és bír használatra, ám ezek a pót-kezek gyorsan elhasználódnak, és gyakran élesen elütnek a testalkatától.

Jellem:

Csendes és kimért, elgondolkodó és az emlékeiben merülő vénséges vénnek és ifjúnak egyszerre tűnő el ő. Gőgös, mert a fajtájára jellemző, de megbirkózik ezzel is némelykor, mint hosszú életének végtelen nehézségeivel, és olyankor egészen kinyílik figyelm és értelme más fajok felé. Olthatatlan kíváncsisággal viseltet minden iránt ami él és meghalni képes, ami feltámadhat és ami sose élt a szó fizikai, felmagasztalt értelmében. Ellentmondásossága igazán kellemetlen alakká teheti, az ellenségeinek van okuk félni tőle, barátoknak pedig igencsak híján van.

Előtörténet:

Kivonat egy elfgyûlölõ poéta naplójából: "Hat láb magas, hosszú hajú, soványan szabott rágós hús. Az arcán az idõtlen márványszobrok unalmas érdektelensége, könnyû bõrruhái fölé hivalkodva pedig olyan mívû fegyvereket csatolt, amikbõl nemhogy a várost, de az egész királyságot meg lehetne venni. (...) Elfek! Soh’se packázz velük. Látszatra ugyan mit sem érnek, csak valami magamutogató bolondnak néznéd õket, de egy elf zsoldos feleslegessé teszi, hogy aggódj a rakományodért, ha át akarsz kelni egy sötét erdõn, egy elf mágus megnyeri neked a csatát, amit satnya kis katonáid nem képesek rendesen megvívni, egy elf tolvaj pedig lehozza neked a Vénuszt a Hold mellõl. Ha egy elf felbukkan, a szüzek bealélnak a nászi ágyba, a férfiakat egybõl elfogja a harci szellem, a kölykök új példaképet választanak, az asszonyok megszegik hitvesi esküjüket. (...) A vérük értékét az alkimisták megbecsülni se tudják, a bõrükbe imádnak burkolózni a fekete mágia vérrel szentelt szörnyei, a csontjaik is elkelnek, a húsát pedig imádják a vadászkutyák. Utána könnyebb a léptük, gyorsabbak az izmaik, a hallásuk, szaglásuk képessé teszi õket, hogy valami igazán nagy vadat felhajtsanak az urak kedvéért. Nem mintha olyan könnyû lenne megfogni õket, és nem mintha a haláluk elõtt ne változnának jó eséllyel inkább fává, vagy kõvé. A rémisztõ metamorfózisok nem állnak távol tõlük, harapnak a rohadékok, amikor test-test elleni küzdelemre kerül sor. (...) Az elfek amúgy nem válogatósak, a közhiedelemmel ellentétben. Szinte mindent megesznek, ami eléjük kerül, akár nyersen is. A kietlen sivatagokban megfogják a csörgõkígyót, a fülledt dzsunge-lekben olybá tûnik, hogy ismerik minden növény mérgezési fokát. Halálpontos lövésekkel leszedik az égrõl a madarakat, de talán még a rovarokat sem kímélik, mint azok a fura, déli emberek. (...) Megjelenésre, amúgy mind egyformák. Rühelletesen szépek. Kövér elfet nem látni, vagy erõteljes és izmos, vagy karcsú és izmos. Még a mágusaik is, olybá tûnik a harc, a rohanás gerjeszti az erejü-ket. Elképesztõen sokat mozognak, nézni is fárasztó, mennyit szökdécselnek, ugrálnak."